13. SZENTKIRÁLY ÉS SZENTKORONA.

Szent István király súlyos és komor történeti egyénisége nem tudott a magyar szívekhez oly közel férkőzni, mint „kegyes” László és világhódító Nagy Lajos, a két nagy lovagkirály nemes egyénisége, avagy a szabadságért önmagát áldozó Rákóczi Ferenc eszményi alakja. Nem tudta népünk képzeletét oly erővel megragadni, mint honfoglaló Árpád és újjáépítő Béla király, avagy a törökverő Hunyadi János és igazságos Mátyás romantikus fénnyel övezett személyisége. Neve nem került Bethlen Gáboréhoz és Pázmány Péteréhez, Kossuth Lajoséhoz és Deák Ferencéhez hasonlóan világnézeti és nemzetpolitikai irányzatok zászlajára. Tisztelete sohasem volt oly lelkes és lobogó, oly hangos és kitörő erejű, mint ezeké a népszerű nemzeti hősöké, de mélyebb és átfogóbb, általánosabb és állandóbb, mert – a vele rokonlelkű Zrinyi Miklós és Széchenyi István kultuszához hasonlóan – a magyar értelemből táplálkozott, a jobbak, a bölcsebbek, a gondolkodók, a nemzet sorsán tépelődők lelkében fogant s az ő útmutatásuk nyomán talált termőtalajra a magyar nép széles rétegeinek lelkében.

Ezt a kultuszt Szent László hívta elsőnek életre, mikor István király testét az egyház hozzájárulásával 1083 augusztusának 20. napján nagy ünnepélyességgel felemeltette és nagy elődjét szentté avattatta. Királyi utódai táplálták és növelték nagyra, mikor évről-évre eljártak Székesfehérvárra István király napján törvényt ülni és törvényeket hozni s egész népükkel együtt áldozni Szent István emlékének. A törvénynap patriarkális intézménye századok multán elvesztette közjogi jelentőségét, a törvénynapi országos gyülekezet helyébe a rendi országgyűlés lépett. A király személyes törvénynapi bíráskodását a kúrián való ítélkezés rendszere váltotta fel. De a király és nemzet Szent-István napján ezután is eljárt tiszteletadásra a szentkirály fehérvári sírjához: Istvánnapja nemzeti ünnep maradt és ünnepe minden magyarnak e mai napig. Ennek az országos Szent István kultusznak kialakulása a nagy király történeti egyéniségének megítélésében a belső küzdelmek és pártharcok véres korszakában bekövetkezett változásnak befejező mozzanata volt.

Szent Gellért az uralomra való alkalmatosság keresztény elvére hivatkozva fordult a trónra magukat méltatlanná tevő „zsarnok” Péter és Aba Sámuel ellen. Az elégedetlen magyar urak viszont a két király trónfoglalásakor figyelmen kívül hagyott pogány vérségi elvre támaszkodva szálltak harcba a „bitorlókkal.” Mindkét irányzat Vászoly számkivetett fiaihoz fordult, bennük keresték István király uralkodásra hitük és vérségük szerint egyaránt alkalmatos utódját. Egy kis pogány töredék Vata úr vezetésével a pogány Vászoly ivadékát, a régi pogány ősök leszármazóit várta a trónra. A többség már „Szent István vérét” látta Andrásban és Bélában s nem a pogány rend, hanem a szentkirály keresztény rendjének helyreállítását kívánta tőlük. Trónra lépve ők maguk is István király utódaiként éltek hatalmukkal, a szentistváni királyságban látták a nemzeti függetlenség és a nyugalmas belső fejlődés egyedüli biztosítékát. Népük megértette őket, mert a zsarnoki tobzódások és véres forrongások, a pusztító háborúk és megaláztatások rémségeit átélt nemzedék sóvárogva gondolt vissza István korának isteni békéjére, a nagy király bölcs és igazságos, szigorú és mégis méltányos kormányzatára, életében annyira félt erős és mégis jótevő kezére. István alakjáról a köztudatban lefoszlott minden emberi gyengeség; csak erényei maradtak épen. A Vászoly-ivadékok udvarában kialakult kegyes hagyomány még a borzalmasan bűnhődött lázadó rokon szellemével is kibékítette emlékét, magát Istvánt tette meg a vesztükre törő idegenekkel szemben pogány öccsei pártfogójává. Nem is lehetett máskép, mert e korban, alig félszázaddal halála után már teljes harmóniában forrott össze legendás alakjában a pogány ős és a keresztény király egyénisége. Kultuszának életrehívói maguk a királyok, pogány Vászoly jó keresztény fiai és unokái voltak s László korában István király tisztelete az egyházi renaissance nyomán európaszerte fellángoló szentkultuszba is bekapcsolódott.

A XI. századi keresztény renaissance nagy szellemi mozgalma a század közepére az egész kereszténység lelkét átható eszmeáramlattá erősbödött. A vallásos érzés és a hitélet megtisztult és elmélyült, valóságos szent láz fogta el a krisztusi birodalom békéje után vágyakozó emberiség jobbjait. Új egyházak és kolostorok épültek és európaszerte fellángolt a Megváltó, a Boldogságos Szűz, a hitvalló és vértanú szentek tisztelete. A kereszténnyé lett népek a maguk hősei közt is keresve-keresik az ideált, akit nemzeti szentjükké avathatnának s igaz bensőséggel tisztelhetnének és követhetnének. Ez a vágy fogta el a magyar nép kegyesszívű hős királyát, az ország püspökeit és „jobbjait” – optimateseit – s velük az egész népet is: magyar szenteket kerestek, kiknek példáját buzgón követhetnék.

A vértanú Gellért püspök tetemét András király engedelmével még 1053-ban Csanádra szállították a pesti egyházból – a mai belvárosi plébániatemplomból – s ott nagy ünnepségek közepette helyezték nyugalomra a Boldogságos Szűz tiszteletére alapított templomban. Most a nagy királyt és hitvalló fiát is szentként kezdik tisztelni. A nép csodákról suttog, az udvarban legendák járnak szájról-szájra. A boldogasszonynapi törvénylátásra mindenünnét Fehérvárra sereglő magyarok tömegesen járulnak sírjukhoz, ahol – úgy beszélték – súlyos betegek keltek lábra s az Úr kegyelme más csodás jelekben is megnyilatkozott. László király a szentszéktől felhatalmazást kért az ünnepélyes felavatásra is. VII. Gergely készséggel hozzájárult, hogy „azok teste, akik Pannóniában elvetették a keresztény hit magvát és szentbeszédeikkel, oktatásukkal azt az Úrhoz térítették, felemeltessék.”

László a felhatalmazás birtokában 1083 augusztusának 15. napjára, István halálának 45. évfordulójára országos zsinatot hívott össze Székesfehérvárra. A törvénynapra idegyülekezett püspökök, apátok, előkelők részvételével megtartott szent zsinat a bizonyító jelekből megértvén István király, Imre herceg, Gellért püspök életszentségét és csodatételeit, őket és a zoborhegyi remetéket – Hitvalló Szent Zoerard-Andrást és Vértanú Szent Benedeket – szentekké nyilvánította és elrendelte testük felemelését. A felemeltetés három-három napi országos böjt után megtörténvén, Szent István 1083. évi augusztus hó 20-án, Szent Imre november hó 5-én Fehérvárott, Szent Gellért pedig a következő év februárjának 24. napján Csanádon végleges nyugalomra helyeztettek. A szentkirály teste annyi idő után is csodálatos épségben találtatott s az ájtatos hívők közül nem egy szeretett volna abból drága ereklyét. A szentéletű Katapán-nembeli Mérk-urnak sikerült is a jobb kéz birtokába jutnia s azt bihari birtokára, a mai Szentjobb-faluba vitte. Évekbe került, míg Szent László rejtekét felfedezhette és Fehérvárra vissza vitethette. A feltalálás helyén László király bencés kolostort alapított s annak apátjává magát Mérk-urat tette meg. Szentjobb díszes kőegyházát és kolostorát azután Álmos herceg építtette fel s 1098 május 30-án a szentjobbi egyház oltárán helyezték el István király dicsőséges jobbját. Később újra visszavitték Fehérvárra, honnét a török elől menekülő szerzetesek mentették Raguzába. 1771-ben került vissza Magyarország fővárosába, hol Szent István utódainak palotájában, Szent István koronájának szomszédságában őrzik.

Szent István, Imre, Gellért napját az 1092. évi szabolcsi zsinaton a magyar egyház felvette s a király törvényes intézkedéssel iktatta a kötelező ünnepek sorába s László a szentkirály emlékének méltó megünneplése végett Szent István napjára helyezte át az addig Nagyboldogasszonynapján tartott törvénylátó széket.

István királyt maga a magyar nép avatta szentté, mert a király útmutatása nyomán benne vélte feltalálni követésreméltó vallásos és nemzeti eszményét. A felavatást pápai engedéllyel elrendelő országos zsinat csak végrehajtója volt a népi akaratnak, kifejezője a magyar lélekben félszázad alatt végbement nagy átalakulásnak, az új korszak szellemének.

A szenttéavatás hangulatában elmerült ájtatos legendaírók és jámbor krónikások a középkori legendairodalom megszokott színeivel elmélkedő és szemlélődő hitvallónak, a szó erejével és a hit biztosságával térítő apostolnak, idegen felesége és gonosz udvaroncai tehetetlen eszközének, az ármánykodásokon siránkozó és panaszolkodó jólelkű aggastyánnak festik Szent Istvánt. De a legendás szent vértelen irodalmi alakja mögött már az ő elbeszélésük hátteréből kibontakozik a magyar középkor „szentkirályának” misztikus magasságokba emelkedő eszményi alakja. Az Árpádkor és az Anjoukor a magyarság legendás héroszát, a dinasztia családalapító és névadó ősét, a magyar nép szentséges apostolát, a nemzet mithikus törvényhozóját látta az első királyban. Utódaiban Szent István vérét tisztelik, az utolsó árpádházi királyban és Anjou Máriában „a szentkirály mindkét ágon utolsó ivadékait” siratják. A magyar királyok egyházjogi hatalmát István apostoli kiváltságából vezetik le s a katolikus egyház fejétől kapott apostoli keresztjét a magyar királyság címerjelvényévé avatják. Királyok, egyházak, városok, birtokosurak, kisnemes vitézek, várjobbágyok, szolgálónépek az ő adományából származtatják a maguk jogait és kiváltságait. Istvánban keresik a rendi jogok és a vármegyei önkormányzat, a nemesi szabadság és az alkotmány jogforrását is. A magyar középkor jogfelfogása szerint minden egyházi és állami jogosítvány, minden közjog és magánjog, minden tulajdon és kiváltság Szent István adományában gyökerezik. Az ő örökségéből száll át koronájával együtt utódaira, az ősi uralkodóház kihalta után pedig szent ereklyeként tisztelt koronájára a jogszerző és törvényhozó szentkirály misztikus tekintélye.

A szentkorona kezdetben vallásos szimbólum, viselője isteni rendelésen alapuló méltóságának, királyi jogainak, szuverén hatalmának egyházi jelképe volt. Szent István nemzetségének a kihalta után tüstént közjogi jelentéshez jutott. „Egész Magyarország siratva-siratja Szent István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon sarjadt utolsó aranyágacskáját,” „a szentkirály vére nincs többé, de népének megmaradt az ő vigasztalásaként a korona, amely valamikor a szentkirály fején volt és amely az esztergomi első koronázáskor először érintvén István homlokát a magyar keresztény államot is megalapította” s amelyik korona immár a nemzeti akaratnyilvánítás szimbolikus eszközévé lett.

A szentkoronának ez a közjogi tekintélye a XIII. század végén kezdett kialakulni s a XV. század első felében jutott teljes kifejléshez. A történet folyamán többször megtörtént, hogy a király helyett az ország főurai és nemesei vitték hosszabb-rövidebb ideig a kormányt. IV. László kiskorúsága idején, az utolsó árpádházi király halála után, Nagy Lajos feleségének és leányának fogsága alkalmával és a Zsigmond király ellen kelt lázadás korszakában maguk az országlakosok, illetőleg az egyházi és világi főméltóságok gyakorolták az uralkodói hatalmat és jogokat. Ezekben a királynélküli időkben alakult ki és szilárdult meg az az elmélet, mely szerint a közhatalom eredeti birtokosa és ősforrása maga a nemzet, vagyis a teljesjogú nemesek közössége s a király, akit saját vagy őse személyében ez a nemesi közösség emelt trónra, csupán a reá átruházott hatáskörben birtokosa az uralkodói jogoknak és a teljes uralkodói hatalomnak. E közjogi tanítás első csíráival Kézai Simon mester krónikájában találkozunk. Alig negyedszázad múlva már kialakul a szentkorona szimbolikus közjogi jelentősége is: a király csak a szentkoronán keresztül szerezheti meg a teljes hatalmat. Mikor Károly Róbertet 1300-ban és 1309-ben az ellenpárt kezén levő szentkorona helyett ez alkalomra készült díszes koronával koronázták meg, a közvélemény nem ismerte el a szertartás jogi érvényét. Teljes egyhangúsággal követelte és erőszakolta ki, hogy az anyai ágon Szent István véréből sarjadt új királyt az ő szentkoronájával harmadszor is felavassák.

„A szentkorona az állam szimbóluma is lett, nemcsak a királyé, mint korábban, mikor természetesen Szent István leszármazottjának nem volt szüksége ily szimbólumra, mert hiszen vérénél fogva ő maga volt a szimbólum. Nagy Lajos 1381-iki torinói békeokmányában már világosan megkülönbözteti a királyt és a koronát. A XV. század elejétől kezdve pedig a szentkorona teljességgel egyedüli szimbólum lesz: a rendek 1401-ben Zsigmondot elzárva, auctoritate jurisdictionis Sacrae Coronae regni adnak ki rendeleteket, azaz a szentkorona tartalmából pillanatnyilag kizárták a királyt s önmagukat, a rendeket, az országot helyettesítették belé.”

Négy évtizeddel később már szabatos és világos kifejtésével találkozunk a szentkoronaelméletnek az I. Ulászló koronázása alkalmával hozott országgyűlési határozatban. A rendek 1440. július 17-én érvénytelennek nyilvánították Utószülött Lászlónak a szentkoronával, de a többi megszentelt királyi jelvény – a kard, jogar, országalma, apostoli kereszt – használata és a rendek hozzájárulása nélkül végrehajtott kormányzását, mert „a királyok koronázása mindig az országlakosok akaratától függ s a korona hatálya és ereje az ő helybenhagyásukban rejlik.” Mivel pedig Szent István koronája a jog és törvény nyilvánvaló sérelmével avatatlan kézbe került s ilyképen nem szolgálhatott a nemzeti akarat kifejezésére, a szentkirály székesfehérvári ereklyetartó szobráról leemelt koronára ruházták át „a régi korona minden tisztességét és hatályát, mindennemű jelentését, misztériumát és erejét,” hogy amazt, míg elő nem kerül s ha – ne adja Isten – többé sohasem kerülne haza, mindörökké helyettesítse. Nehogy pedig az elidegenített szentkorona országos tekintélye miatt bárminő félreértés támadjon, a rendek az új koronával megkoronázott királyt e koronázás hatálya által „egyértelmű akarattal és határozattal megadományozták és felruházták” a teljes hatalommal, a kegyelmezés, birtokadományozás, adománymegerősítés, tisztségadományozás, tisztviselőelmozdítás, egyházi javadalomadományozás, jutalmazás és igazságszolgáltatás jogával és mindazokkal a királyi felségjogokkal, melyek elődeit, a magyar királyokat a szokás vagy törvény értelmében megilleték, „mintha csak a régi, de most elveszett koronával lett volna – a szokás szerint – megkoronázva.” Ulászló megválasztása és trónraemelése, miként egykor Szent István és közvetlen utódai trónfoglalása és Szent László kikiáltása, az alkalmatosság elvének diadala volt a Habsburg Erzsébettől és V. Lászlótól védelmezett örökletesség elvén. De míg a XI. században ez az elv egyházjogi értelemben jelentkezett, Ulászló esetében a nemzeti szempontból való alkalmatosság gondolata és a nemzeti közösség akaratának a királyi jogok adományozására is kiterjedő hatálya jutott kifejezésre. Ebben a koronázási törvényben jelentkezett először világosan a nemzet szabadkirályválasztójogát és a királyi hatalom átruházott természetét valló rendi közfelfogás. E törvényben tűnt fel először teljes tisztaságában a szentkorona-tan, minek értelmében a közhatalom ősforrása és tulajdonképeni birtokosa a nemzet, mely a maga hatalmát önként ruházta át a királyi hatalom közjogi jelvényeként tisztelt szentkoronára s ezen keresztül a homlokán e koronával érintett királyra. Ezt a közjogi elméletet kodifikálta később birtokjogi és törvénykezési vonatkozásaiban Verbőczi István a Hármaskönyvben. Az ő elgondolásában tűnik fel újra Kézai Simonnak a pogány nemesi közösség, a communitas, hatalomosztó és hatalomtól fosztó jogkörét hirdető elmélete, mert Verbőczi szerint a Szent Istvánt királlyá választó utolsó pogány nemesi gyűlés ruházta át saját hatalmát a szentkoronára s általa a keresztény királyokra. E felfogás szerint a szentkorona az egész nemzettest – király és rendek – foglalata s minden jog és kiváltság, tulajdon és méltóság ősforrása, tehát az Árpádkor szentkirályának egyenes örököse.

A szentkorona tisztelete az újkorban sem vesztett erejéből, sőt egyre inkább elmélyült. A szentkorona lett és maradt mindmáig a közjogi nemzet és a közösségi akarat misztikus erejű szimbóluma. Kultusza teljesen abszorbeálta a középkori szentkirály kultuszát is. Verbőczi a nemzet szabadkirályválasztójogát vezette le a szentkorona-tanból, a Habsburg-királyok törvényes öröklési jogukat. A fejedelmi omnipotencia közjogászai az Isten kegyelméből uralkodó király koronájában az abszolút királyi hatalom jelképét igyekeztek feltalálni. A rendek a szentkorona testének tagjaként szálltak szembe a nemzet önkormányzati jogait csorbító abszolutisztikus törekvésekkel. A császári méltóság díszét nélkülöző Mária Terézia a szentkirály kultuszának felelevenítésével, a Szentjobb hazaszállításával, a Szent István-Rend alapításával öregbíti királyi méltósága tekintélyét s a szentkorona jogára építi galiciai és dalmáciai hatalmi igényeit. Utódai már annyira elismerik a szentkorona közjogi értelmét, hogy mikor szembehelyezkednek a nemzeti önkormányzattal, inkább koronázatlanul gyakorolják hatalmukat, semhogy e szent szimbólumot megsértsék: így tett II. József és Ferenc József is uralkodása első korszakában.

A szentkorona kultusza mellett azonban Szent István személyes tisztelete sem szűnt meg. Benne minden korszak eszményét keresi. A felekezetileg megoszlott országban a hitegység helyreállítására vágyakozó katolikusok a Regnum Marianum alapítójához fohászkodva énekelték: „Hol vagy István király? Téged szívünk kíván!” A protestánsok „az evangéliumi romlatlan egyház” híveként követelik maguknak első keresztény királyunkat. A legújabb korban pedig Szent István sokoldalú és színekben gazdag egyéniségéből minden irányzat a maga ízlésének és törekvéseinek megfelelő vonásokat ragadja ki és avatja tisztelete tárgyává, nem egyszer hamis képet alkotva és rajzolva róla. A romantikus és liberális történetszemlélet tükrében Szent István kora az osztrák-magyar államközösség nyomán keletkezett magyar-német ellentét időszerű szempontjainak megvilágításába került; ő maga a keleti és nyugati világtájak között ingadozó, lelkileg meghasonlott hős képében tűnik fel. A forradalmi történetszemlélet a törzsökös magyarsággal szembeszálló s az ősi hagyományokat tűzzel-vassal irtó forradalmi újítóvá avatja. A nemzetiségi történetfelfogás korunk problémáinak multbavetítésével valami soknyelvű kisebbségi állam alapítóját véli felismerni a magyar faj és nemzet dunavölgyi szupremáciájának megalapítójában. Búsmagyar álmodozók nemzetünk történeti életének elveit és jelenségeit teljesen félreismerve a magyar vért, Koppányt, Vászolyt, Tanuszabát siratják és átkot szórnak a legmagyarabb magyar királyra. A küszködő eszmeáramlatok forgatagában tradicionálisták és reformerek, evolucionisták és forradalmárok, legitimisták és szabadkirályválasztók, konzervatívek és liberálisok, alkotmányvédők és tekintélyuralomért sóvárgók, mind egytől-egyig magukénak vallják s a legnagyobb szubjektivitással és minden történeti érzék hiján sajátítják ki maguknak az egyetemes magyarság kilencszázéves szellemi örökségét: a szentistváni gondolatot.

A maga korából kiragadott nagy király történeti egyéniségét a mi korunk nemzetpolitikai problémáinak nézőpontjából értékelő szubjektív méltatásokkal szemben nem lehet elégszer és eléggé nyomatékosan kiemelnünk, hogy Szent István nem egy eszmény vagy irányzat, egy eszme vagy törekvés, egy erő vagy cselekvés, hanem az egyetemes magyar gondolat és korszerű haladáseszme legnagyobb megszemélyesítőjeként került a magyar nemzet évszázados tiszteletének központjába. Kilencszázesztendő távlatában sem halványuló hatalmas egyénisége a Kelet és Nyugat határán mindegyre nehéz próbát álló „örök magyar” szimbóluma. A szentistváni gondolat a magyarság nemzetpolitikai célkitűzésének és történeti hivatásának első teljes és mindmáig legszabatosabb megfogalmazása, – ő maga minden idők legnagyobb magyarja.

Ezt a nagy magyart siratta halála napján egész Magyarország apraja és nagyja, fiatalja és vénje, gazdagja és szegénye. Ezt a nagy magyart ünnepelte halála kilencszázadik évfordulóján az egész magyar nemzet.

Szent István életrajzának megírásával réges-régi adósságomat róttam le. Éppen most lesz harminc esztendeje, hogy néhai Dézsi Lajos, a Magyar Történelmi Életrajzok buzgó szerkesztője, felszólított Szent István és Szent László életrajzának megírására. A megtisztelő felhívásnak eleget teendő, tüstént hozzá is fogtam a munkához, de az eredmény életrajz helyett egy sor kisebb tanulmány s néhány nagyobb monográfia lett, mert az előtanulmányok fogyatékossága miatt erőimet az alapvető forráskritikai kérdések és gazdaságtörténeti problémák tisztázására kellett fordítanom. Később a Magyar Történet munkálatai, majd meg kormányzati teendőim akadályoztak; csak most, a jubileumi év utolsó napjaiban kerülhetett sor ígéretem beváltására.

Mikor kutatásaimat megkezdettem, Pauler Gyula árpádkori történetén felül mindössze Erdélyi László, Fraknói Vilmos, Karácsonyi János, Tagányi Károly néhány alapvető értekezésére támaszkodhattam. Karácsonyi szűkszavú kis biográfiája volt egyetlen módszeres Szent István-életrajzunk. A Magyar Történelmi Társulat mindössze egy sovány, kétszázlapos emlékfüzettel tudott áldozni koronázása kilencszázadik évfordulóján a nagy király emlékének. Azóta egész könyvtárra nőtt a szentistváni korszak és az ősi történet irodalma (v. ö. Csapody Csaba: A Szent István korára és a korai magyar kereszténységre vonatkozó irodalmi feldolgozások. A M. Tud. Akadémia Emlékkönyvének III. kötetében. 1938. 649–685. lap és Hóman–Szekfű: Magyar Történet I. 4. kiadás. 1935. 627–646. lap.) A magam dolgozatait nem említve, Szekfű Gyula és Domanovszky Sándor összefoglaló történeti művei, Gerevich Tibor művészettörténete és Horváth János irodalomtörténete, Gombocz Zoltán és Németh Gyula nyelvtudományi eredményei, Melich János és Kniezsa István helynévvizsgálatai, Zichy István és Fehér Géza őstörténeti tanulmányai, Alföldi András és Fettich Nándor régészeti megállapításai, Bartoniek Emma és Mályusz Elemér középkori kutatásai, Darkó Jenő és Moravcsik Gyula bizantinológiai értekezései, Békefi Remig és Varjú Elemér forráselemzései, Závodszky Levente és Madzsar Imre szövegkritikai magyarázatai, Domanovszky Sándor és Gombos Albin kútfőtanulmányai, Balogh József és Ibrányi Ferenc forrásinterpretációi, Jakubovich Emil és Pais Dezső Anonymus-tanulmányai, Szentpétery Imre alapvető oklevélkritikai eredményei, Galla Ferenc és Váczy Péter monográfiái, Deér József új szintézise s a legfiatalabb történetírógárda szorgalmas kutatásai, nem is szólva a jubileumi évben itt is, ott is megjelent értekezések, cikkek és ünnepi beszédek hosszú sorozatáról, sok új ismerettel és merőben új szempontokkal gyarapították tudásunkat. Mihályi Ernő ezidén már két vaskos kötetben foglalhatta össze azokat az ismereteket, amelyeket a kutatás három évtized alatt napvilágra hozott, a Magyar Jogászegylet külön kis emlékkötetben áldozhatott a törvényhozó szentkirály emlékének, a Magyar Tudományos Akadémia pedig imént megjelent háromkötetes jubileumi Emlékkönyvében kétezer lapon bocsáthatta közre félszáz kiváló kutató és tudós jeles tanulmányait.

Könyvem háromévtizedes kutatásom és tanulmányaim eredményeinek foglalata; új, bővített és átdolgozott kiadása annak, amit a Magyar Történet első kötetében Szent István koráról s annak történeti előzményeiről írtam. Ehhez képest sokhelyt idéznem, néhol lapokon át ismételnem kellett önmagamat. Amit mástól vettem át, „idézőjellel” jelöltem. Ha ez idézeteken felül szószerinti egyezések találhatók könyvemben mások műveivel, a forrás minden esetben valamelyik régebbi munkám, melyeknek szövegéből az utóbbi időben sok ment át, s gyakorta reám való hivatkozás nélkül, más írók könyveibe.

Forrásaimról és a felhasznált irodalomról bő tájékoztatást adtam a Magyar Történet I. kötetében, azt megismételnem felesleges volna. Az ott említett műveken felül nagy hasznát vettem kedves volt tanítványom, Deér József „Pogány magyarság – keresztény magyarság” (Budapest, 1938.) c. kiváló művének, melynek eredményeit s nem egyszer szavait is felhasználtam a nomád állami és társadalmi rend és a keresztény királyság jellemzéséhez. A 2. fejezetben a normann kultúrkapcsolatokról és az ősi művészetről mondottak Fettich Nándor eredményein alapulnak, az idézetek is tőle válók. A 8. fejezetben a szentistvánkori művészetet Gerevich Tibor, Szent Gellért művét Ibrányi Ferenc, az irodalom kezdeteit Horváth János szavaival jellemeztem. A 10. és 13. fejezetben, a jövevényekről és a szentkorona-tanról szólva, Szekfű Gyula, a 6. fejezetben Váczy Péter, a 8. fejezetben Hekler Antal, a 9. fejezetben Illés József egy-egy mondatát idéztem. A forrásidézetek Tasnádi Nagy Gyula törvényforditásából és Tormay Cecil Magyar Legendáriumából valók.

Befejezésül hálás köszönetemet fejezem ki Gerevich Tibor barátomnak, hogy szíves volt a könyv illusztrációit kiválasztani és összeállítani, Gergely Endre barátomnak a térképek szakszerű kidolgozásáért, az Egyetemi Nyomdának a kiadvány szeretetteljes gondozásáért.