Bevezetés.^[1]

A pénz. Pénztudomány, éremtan, pénztörténet. A pénztörténet segédtudományai, forrásai és feladatai. Pénztani alapfogalmak.

A köznapi beszédben pénz-nek nevezzük egyrészt a törvényes ércz- és papirpénzt, másrészt az állam által teljes fizetési erővel felruházott hiteljegyeket. A hiteljegyek a szerint, hogy az állam maga vagy valamely erre feljogosított bank bocsátja ki, államjegyek vagy bankjegyek lehetnek.^[2] A kibocsátó mindenkor köteles azokat törvényes érczpénzre beváltani.

Tudományos értelemben pénz minden oly – belső tartalma vagy törvényerejű intézkedés következtében – meghatározott értékkel bíró tárgy, a mely a kereskedelmi forgalomban hosszabb-rövidebb ideig mint állandó fizetési eszköz (cseretárgy) használatos.

A pénz tulajdonságainak, sajátságainak vizsgálata a pénztudomány vagy numismatika tárgya. A pénztudományi irodalom kezdetben csupán az érczpénzek typologiai sajátságaira, előállítási módjára, veretére, feliratára, szóval a pénzdarabnak, mint érem-nek (Münze)^[3] – törvényeink hivatalos nyelvén: érmé-nek – külső sajátságaira s ezek történeti fejlődésére fordított figyelmet. A numismatika tárgykörét teljesen kimerítette az, a mi ma e tudomány egyik ágának, a leíró pénztudomány-nak vagy éremtan-nak (Münzkunde)^[4] anyaga.

Az éremtan nem annyira a történeti, mint inkább a régészeti tudományok körébe tartozik. Vizsgálata tárgyává teszi az érczpénzzel rokonalakban jelentkező egyéb tárgyakat is, így emlékérmeket, plaquetteket, jetonokat. Az éremtan elsősorban a gyűjtők gyakorlati czéljait szolgálja s eredményei a történetírót csak mellékesen érdeklik, a mennyiben az érmek külső sajátságaiból némi történeti tanulságok vonhatók le.

A pénznek, mint gazdasági értékmérőnek, forgalmi eszköznek (Geld) sajátságait, a különféle pénznemeknek egymáshoz való viszonyát az éremtan művelői egyáltalában nem, vagy csak mellékesen veszik figyelembe. A történetírót, különösen a gazdaságtörténészt, pedig éppen ezek a szempontok érdeklik.

A pénztudomány elméleti része, a gazdaságtörténet segédtudományakép művelt pénztörténet (Geldgeschichte), mint önálló tudomány, a mult század közepe óta mindinkább fokozódó gazdaságtörténeti érdeklődésnek köszönheti létrejöttét. Tárgya a pénz gazdasági szerepének, értékének, a pénzrendszerek fejlődésének és különböző rendszerek egymáshoz való viszonyának vizsgálata. Felöleli – ehhez képest – nemcsak az ércz- és papirpénznek, hanem az összes fizetési eszközül használt, pénzhelyettesítő tárgyaknak, terményeknek, valamint a közbeszédben papirpénz néven ismert hiteljegyeknek történetét is.

Az érczpénz értékét és gazdasági szerepét anyaga (minősége, ércztartalma) és súlya határozza meg. A pénzrendszerek fejlődését és egymáshoz való viszonyát az érmek külső alakja, verete világítja meg. Ezért a pénztörténésznek mindenkor figyelemmel kell kísérnie egyrészt a súly- és mértéktan vagy metrologia, másrészt a leíró éremtan eredményeit. A pénztörténet szerves összefüggésben áll az éremtannal és metrologiával s azok eredményeinek ismerete és felhasználása nélkül minden pénztörténeti vizsgálódás meddővé lesz.

A gazdaságtörténeti és metrologiai szempontok mellőzése az éremtant könnyen megfoszthatja tudományos jellegétől és amateur gyűjtők kedvtelésévé sülyesztheti. Viszont a csupán írott források – törvények, jogszabályok és okleveles adatok – alapján felépített pénztörténet, a mely az éremtani és metrologiai vizsgálatokat mellőzi, egyáltalában nem juthat positiv, a tényeknek megfelelő eredményekhez.^[5]

Az eredményes pénztörténeti kutatás első és legfontosabb feltétele, hogy metrologiai vizsgálódásokból induljon ki és mindig figyelemmel kísérje a tényleges viszonyokat, vagyis a fennmaradt pénzek éremtani és metrologiai sajátságait.

A pénztörténet forrásai közt legelső helyen a pénzleletek állnak. Míg az elszórt írott adatok értesítéseiből következtetéseket csak rendkívül nagy óvatossággal vonhatunk, addig kellő számban fennmaradt pénzdarabok vizsgálata útján rendszerint teljesen kielégítő képet kapunk valamely korszak pénzrendszeréről. Természetesen óvakodnunk kell az egyes elszigetelt pénzdarabok sajátságaiból vont messzemenő következtetésektől.

Az írott források közül legfontosabbak a pénzverést szabályozó törvények, rendeletek, szerződések. Ezek felhasználásánál azonban – épp úgy, mint egyéb írott forrásoknál – mindig éber figyelemmel kell kísérnünk a pénzleletekből levonható következtetéseket. A mennyiben a fennmaradt pénzek vizsgálata a törvényes intézkedésekkel ellentétes eredményre vezetne, mindig az előbbinek kell nagyobb bizonyítóerőt tulajdonítanunk. Teljesen téves felfogás az, a mely – a pénzverési szabályok és pénzleletek ellenmondása esetén – a pénzsúlyokat hagyja figyelmen kívül. Gyakran megtörtént, hogy a törvény és szabály írott malaszt maradt és a törvényes rendelkezésekkel ellentétes gyakorlat alakult ki.

Az egyes localis és territorialis pénzrendszerek kapcsolatát és összefüggését illetőleg, valamint a súly- és mértékrendszerek ismeretére nézve rendkívül becsesek az egykorú gyakorlati kereskedelem czéljait szolgáló – pénz- és súlyösszehasonlító – kézikönyvek,^[6] valamint a pénzváltási adatokat felsoroló számadáskönyvek.^[7]

Becses anyagot tartalmaznak az egykorú oklevelek, különösen az adás-vételi szerződések és néha egyéb forrásmunkák, krónikák, naplók is. Az adatok felhasználásánál azonban mindenkor szigorú kritikával kell a forrás korát megállapítanunk, mert anachronistikus adatok felhasználása sehol sem bosszulhatja meg magát úgy, mint éppen a pénztörténetben. A pénzrendszerek fejlődésében gyakran 50–100 év teljesen elütő viszonyokat hozott létre és így teljesen téves perspectivát nyujtana túlkorai vagy későkori adatoknak felhasználása egy későbbi vagy korábbi időszak pénzrendszerének vizsgálatánál.^[8]

A specialis pénztörténeti kutatásnak – mint általában a történeti vizsgálódásnak – alapföltétele, hogy lelkiismeretes forráskritikán nyugodjék. Nem elég azonban a kellőképen megrostált hazai források felhasználása, hanem szükséges egy tágabb körzet pénztörténeti jelenségeinek ismerete is. A pénzforgalmat előidéző okok természetében rejlik, hogy a territorialis pénzrendszerek keletkezésénél és kialakulásánál sokkal fokozottabb mértékben érvényesülnek idegen hatások, mint más állami és gazdasági intézményeknél.

A XIX. század közepe óta fellendült metrologiai és pénztörténeti irodalom legjelesebb munkásai fáradoztak az egyes nemzetek és territoriumok pénz- és súlyrendszere közt fennálló összefüggés kiderítésén. Böckh, Hultsch, Queipo, Soetbeer, Ridgeway, Seebohm, Guilhiermoz és mások összehasonlító kutatásainak legnevezetesebb eredménye annak az alapigazságnak megismerése, hogy az összes ismert súly- és pénzrendszerek szoros összefüggésben állnak egymással s eredetükben valamennyien közös forrásra, a babyloni és egyptomi súlyrendszerre vezethetők vissza.

A specialis tanulmánynyal foglalkozó pénztörténész tehát nem vizsgálhatja elszigetelten a tárgyául választott szűkebb körzet jelenségeit. Figyelmét ki kell terjesztenie a vizsgálata alá vont súly- és pénzrendszerrel szerves összefüggésben álló, annak alapul, mintául szolgáló s arra kétségtelen hatást gyakorló rendszerekre is.

A pénztörténeti kutatás igazi jelentősége a történetírás szempontjából nem abban a külsőleges – és bizonyára minden történetírótól kellően méltányolt – törekvésében rejlik, hogy források szűkszavú, sőt gyakran rejtelmesnek látszó pénzügyi értesítéseit megmagyarázza és módot nyujt a specialis tanulmányokkal nem foglalkozó történésznek, hogy ez adatokkkal szembe kerülve, azokat megértse, hanem főkép abban, hogy a vizsgálata körébe vont korszak történetét egészen új szempontból világíthatja meg.

A pénz a gazdasági intézmények közt oly fontos helyet foglal el s a gazdasági életben oly nevezetes szerepet tölt be, hogy egyáltalában nem csodálható, ha a pénztörténet jelenségei teljesen új perspectivát nyitnak valamely korszak vagy terület gazdasági életének és fejlődésének vizsgálatához. Különösen áll ez oly korszakok történetére, a melyekkel szemben – az írott források csekély számban állván rendelkezésünkre – a történetíró bizonyos tartózkodást kénytelen ítéleteiben tanusítani. Így például a XI. századi magyar történetet is megfelelőbb világításba helyezik a pénzleletekből levonható tanulságok.

A pénztörténetnek tehát – mint történeti segédtudománynak – feladata egyrészt a pénz gazdaságtörténeti szerepét és fejlődését elénk tárni, másrészt az általános gazdasági viszonyokat és egyes nehezen érthető történeti jelenségeket megvilágítani.

A magyar pénztörténeti irodalom eddigelé e feladatoknak – sajnos – nem igen felelt meg, sőt a pénztörténet közelebbi feladatát, a források értesítéseinek magyarázatát, sem oldotta még meg.^[9]

Kevés positiv eredmény mellett igen nagyok a hiányok. A legnagyobb baj az, hogy – kevés dícséretreméltó kivétellel – történészek és numismatikusok egyaránt figyelmen kívül hagyják egymás szempontjait s az eredményes kutatás előfeltételéül szolgáló metrologiai vizsgálatokat.^[10]

A középkori magyar súlyrendszer ismertetésére irányuló kísérletek^[11] csak az első lépésnek tekinthetők a metrologiai vizsgálódás széles területén.

A középkori súlymértékek, különösen a márka-súlyok egységes, a részletkutatások újabb eredményeinek és az egykorú forrásoknak teljes felhasználásával készült, összefoglaló ismertetése a külföldi irodalomból is hiányzik.

A pénztörténet monographikus feldolgozásának hiánya állandóan akadályozza az eredményes gazdaságtörténeti kutatást és – bár Schoenvisner, Finály, Belházy, Réthy, Kropf, Kováts Ferencz és László József alapvető dolgozatai, valamint újabban a Numizmatikai Közlöny néhány kisebb értekezése világot vetnek egyes részletkérdésekre – a középkori magyar történet kutatója még mindig sötétben botorkál, mikor a források szűkszavú pénztörténeti értesítéseivel kerül szembe. Történetírásunk egyik elsőrendű szükségleteképen áll előttünk a magyar pénztörténet egyes korszakainak – a pénzleletek és írott források együttes kritikai vizsgálatán s a magyar pénzrendszer kialakulására hatást gyakorolt külföldi pénzrendszerek ismeretén felépült – monographikus feldolgozása.^[12]

*       *       *

A pénztörténet kutatója, bár a tudományt mint a történelem segédtudományát műveli, részben a gyakorlati éremtan, részben a gazdaságtan fogalmi körében mozog. Ezért, mielőtt tulajdonképeni tárgyunkra térünk, szükséges a pénztani alapfogalmakat röviden emlékezetünkbe idéznünk.

Az érczpénznek, mint tárgynak, érem (Münze) – törvényeink hivatalos nyelvén érme – a neve. A pénzdarab anyagához képest van aranyérem, ezüstérem, nikkelérem, rézérem. Az éremnek van előlapja (Avers) és hátlapja (Revers).

Előállításuk pénzverés (Münzprägung) útján történik, a minek technikája koronként változik.

Minden érczpénzrendszer alapját szükségképen valamely súlyrendszer alkotja. Az alapul szolgáló súlyrendszernek az a súlymennyisége, a melyből a pénzverésnél kiindulnak, vagyis a mely súlyú érczből bizonyos számú pénzdarab verését rendelik el, a súlyegység vagy pénzverési alapsúly (Gewichtseinheit, Münzgrundgewicht). A mai magyar pénzrendszer alapsúlya a kilogramm, a középkori rendszereké a font, később a márka volt.

A forgalomban, kereskedelmi számításban és a pénzverésnél egységnek tekintett pénzdarab a pénzegység (Geldeinheit). Nálunk ma a korona, a középkorban a denár.

A verendő érmek főtypusa, a mi lehet a pénzegység vagy annak bizonyos többszöröse, a főpénzdarab (Hauptmünze). Nálunk a 10 koronás arany, a középkorban az ezüst denár.

Értékpénz vagy valódi pénz (wirkliche Münze) alatt oly pénzdarabot értünk, a melynek forgalmi fémértéke fedi a reányomott vagy neki tulajdonított névértéket. Nálunk értékpénz a 10 és 20 koronás arany.

Váltópénz (Scheidemünze) ezzel szemben minden más érczpénz, a melynek fémértéke nem fedi a névértéket. Nálunk az 1, 2 és 5 koronás ezüst-, 10 és 20 filléres nikkel-, 1 és 2 filléres bronzpénzek.^[13]

A valuta (Währung) valamely csereeszköznek – szokás vagy törvény útján – általánosan elismert fizetési- és csereeszközzé való meghatározása. Szólhatunk tehát koronavalutáról, denárvalutáról, ezüstrúdvalutáról, terményvalutáról. Mivel azonban a pénzeket meghatározott anyagból készítik, átvitt értelemben a valutafémet, vagyis azt az anyagot, a melyből a törvényes értékpénz készül, nevezik valutá-nak.

Nálunk 1892 óta aranyvaluta van, mert értékpénz csak aranyból készül, a középkorban a XIV. századig ezüstvaluta, a XIX. században – 1892 előtt – kettős valuta volt érvényben.

A pénzverési alapsúly és a pénzdarab közti viszonyt, vagyis annak megállapítását, hány darab veretik egy súlyegység fémből, pénzláb-nak (Münzfuss) nevezzük. A pénzláb könnyű, ha sok, nehéz, ha kevés pénzdarabot vernek az alapsúlyból.

A pénzdarab súlyát teljes súly-nak vagy nyerssúly-nak (Rauhgewicht, Schrott) nevezik, a benne foglalt nemesércz súlyát színsúly-nak vagy finomsúly-nak (Feingewicht, Korn).

A pénzverés darabolás szerint vagy „al marco” történik. Darabolásnak nevezzük, ha az egyes darabok törvényes súlya pontosan meg van határozva. A technikai eszközök azonban nem lévén oly tökéletesek, minden darab nem készülhet az absolut törvényes súlyban. Ezért a törvények és szabályok bizonyos maximalis és minimalis súlyeltérést engednek. Ezt nevezik elnézés-nek vagy eltérés-nek (Remedium, Toleranz). Az 1912: XX. t.-cz. szerint 1 kg 0.835 finomságú ezüstből 100 db 2 koronás készül. Egynek súlya így 10 g. A törvény azonban 10/1000 eltérést enged meg, tehát az egyes darabok súlya 9.9 és 10.1 g közt ingadozhat.

Az eltéréstől különbözik a forgalmi súly (Passiergewicht), a mi alatt a minimalis súlyt értjük, amekkora súlylyal a kopott és elhasznált pénzdarabok még teljes értékben foroghatnak.

„Al marco” verésnek nevezzük a pénzverésnek azt a – középkor folyamán állandóan szokásban volt – módját, a mikor az egyes darabok pontos súlya nincs meghatározva, csak az, hogy a pénzverési alapsúlyból hány darab pénz verendő, továbbá a maximalis és minimalis súlyeltérés.^[14] Az egyes pénzdarabok súlya al marco verésnél meglehetősen nagy ingadozást mutat s a törvényekből és szabályokból csak a törvényes középsúly állapítható meg, a melytől az egyes darabok súlya tetemesen eltért. A maximalis és minimalis súlynak a középsúlyhoz való viszonyát nevezzük középsúlyeltérésnek, a mi néha 25–35%-ra rúgott. Példával illustrálva a dolgot, a Karoling-korban egy (408 g-os) font ezüstből 240 denárt vertek. A denárok törvényes középsúlya tehát 1.7 g volt. Kopasz Károly 350 db fennmaradt denárának súlya ezzel szemben 1.02–2.03 g közt ingadozik. A középsúlyeltérés tehát +0.33–0.68 g, százalékban: +19.35 – 40%.

A középsúly volt a törvényes kiverési súly, a forgalomban azonban az al marco verés mindig bizonyos súlycsökkenésre vezetett. A nehezebb darabok természetszerűleg kivonattak a forgalomból a kereskedők s más magánosok által, lévén azok ezüstértéke beolvasztva több a törvényes középsúlyban vert pénz értékénél. Ezért azután az al marco vert pénzek forgalmi súlyátlaga alulmaradt a törvényes középsúlyon. Különösen fontos ezeket tudnunk a korunkra maradt pénzleletek súlyadatainak vizsgálatánál.

Az al marco vert pénzeknél – tehát az összes középkori pénzeknél – sohasem szabad egyes denársúlyokból a törvényes pénzlábra, kiverési súlyra következtetéseket vonnunk. Következtetések rendszerint csakis nagyobb mennyiségű és hibátlan pénzdarabok átlagsúlyából vonhatók.^[15]

A fennmaradt denárok átlagsúlya azonban csak akkor vehető a számítások alapjául, ha ahhoz – az al marco verésű pénzek törvényes középsúlya és forgalmi átlagsúlya közt fennállott eltérés és a kopás hibáinak kiküszöbölésére – bizonyos percentualis hozzáadással élünk. E hozzáadás nagyságát – a középkori pénzekkel végzett számításaim alapján – 5%-ra teszem. Hogy ez a szám éppen nem túlzott és a való állapotnak megfelel, néhány adattal igazolom.

Károly Róbert pénzbérleti szerződései szerint 1 budai márka (= 245.5377 g) ezüstből 72 garast vertek,^[16] vagyis a törvényes középsúly (1 garas = 245.5377/72 =) 3.41 g volt. Károlynak korunkra maradt jó fenntartású és 2.45–3.77 g közt ingadozó súlyú garasainak súlya:

      CNH. II.       3 – 1 db                3.77 g
      CNH. II.       4 – 7 db              22.40 g
      CNH. II.       5 – 2 db                6.38 g
      CNH. II.       6– 23 db             72.80 g
      CNH. II.       7 – 28 db            91.10 g
      Összesen:            61 db          196.45 g^[17]

      Átlagsúlyuk                               3.220 g
      5% hozzáadás                           0.161 g
            tehát kiverési középsúlyul:   3.381 g-ot

kapunk, a mi (nagyon csekély eltéréssel) fedi a 3.41 g-os törvényes középsúlyt.

Rómában Nero óta 1 római fontból 96 denárt vertek. 1 denár törvényes középsúlya tehát 3.41 g volt. A Nero és utódai korából fennmaradt denárok átlagsúlya 3.21 és 3.30 g közt ingadozik,^[18] a mi 5%-os hozzáadással 3.37–3.46 g-os kiverési középsúlyt ad.

A 754/5. évi frank kapituláré szerint 1 római fontból 22 solidust, vagyis 264 denárt vertek. A 327.45 g-os római fontból 264 db 1.24 g-os denár került ki.^[19] Pipin, Karlman és Nagy Károly 781 előtt vert denárainak átlagsúlya pedig 1.177 g,^[20] a mi 5%-os (0.0588 g) hozzáadással 1.2358 g-os kiverési középsúlyt ad.

Később az eltérés 5%-nál többre rúg. Így Miksa királyunk korában a Rudolf alatt 1582-ig 1 budai márka (245.53779 g) ezüstből hazánkban 436 db denárt vertek.^[21] Egy denár törvényes súlya tehát 0.5631 g volt. A fennmaradt denárokból:

      Miksa       78 db (körmöczi) denárja          39.64 g^[22]
      Miksa       9 db (kassai) denárja                   4.66 g^[23]
      Rudolf       15 db (1581-ig vert) denárja       7.85 g^[24]

      Összesen       102 db denár                        52.15 g,
      tehát                  1 db denár                     0.5112 g,

a mi 10% hozzáadással ad 0.5623 g-ot. Ennek magyarázata nyilván a használat útján előállt kopásban található. A pénzek forgalomban maradásának ideje növekedvén s maga a forgalom is fokozódván, a pénzek kopása sokkal nagyobb volt, mint a középkorban.

Az arany- és ezüstérmek nemesfém- és nemtelenfémtartalma közti viszony a finomság vagy ötvény (Feingehalt, Legierung). A finomság kifejezhető a nemesfémtartalom ‰ (ezrelék)-jeiben, próba által vagy a nemtelenfémtartalom hányad-ában.

Ma általában az ezrelékes jelölés szokásos. Ezüstöt, a melynek 1/10-része nemtelenfém, a többi színezüst 0.900 vagy 900/1000 finomságú ezüstnek mondunk.

Próba alatt értjük a nemesfémtartalomnak a márka-súly hányadai által való megjelölését. 1 márka = 16 lat = 24 karát. 15-próbás vagy latos ezüst tehát azt jelenti, hogy 1 márka ezüstben 15 lat színezüst és 1 lat nemtelenfém van, ezrelékben (1.000–1.000/16 =) 0.937 ½ finomságú ezüst. 23-próbás vagy karátos arany a. m. (1.000–1.000/24) = 0.958 1/3 finom arany.

Hazánkban a középkorban a hányad szerinti megjelölés volt szokásban. Argentum decimae combustionis, tertiae combustionis szó szerint a. m. 1/10-részig égetett, 1/3-részig égetett ezüst, vagyis oly ezüst, a melynek 1/10-e, 1/3-a nemtelenfém. Az argentum decimae combustionis tehát 0.900, az arg. tertiae comb. 0.666 finom ezüst volt. A középkorban ezenkívül különféle jelzőkkel is kifejezték a finomságot. Így argentum finum, finitum, purum, coctum, examinatum, commune, mercimoniale, nigrum. Ezek a kifejezések koronként és helyenként bizonyos ismert finomsági fokot jelentettek.

A középkori pénzek finomsági adatainak vizsgálatánál mindig tekintettel kell lennünk arra, hogy a technikai eszközök tökéletlensége mellett az ezüstöt nem tudták 0.950–0.960 finomságúnál finomabbra égetni. Ezért a középkori forrásokban argentum purum, purissimum jelzővel jelölt ezüst, a melyet a kortársak színezüstnek tekintettek, tulajdonképen 0.950 és 1.000 közt ingadozó finomságú ezüst volt.^[25]

Az ötvény előállításánál az eljárás az volt, hogy az ezüstöt színezüstté égették, vagyis megtisztították nemtelenfémtartalmától. Az így előállított tiszta – de valóságban csak 0.950–0.960 finom – ezüsthöz vegyítették az előírás szerinti rézmennyiséget.

Mivel mármost a mai technikai eszközökkel az ezüst finomságát 2/1000, 3/1000-rész eltéréssel^[26] pontosan meg lehet állapítani, a fennmaradt pénzek vegyi vizsgálata vagy próbatű által nyert finomsági eredmények alulmaradnak a pénzek egykorú törvényes finomsági fokán. A 0.855 finom ezüstö9t a középkorban már (8.855/0.950 =) 0.900 finomságú, tehát decima combustios ezüstnek tekintették.

A középkorban a kereskedelmi forgalomban a fizetések egyszerűsítése és a számítás könnyítése czéljából szokásba jött s egész korunkig fenntartotta magát, sőt Angliában ma is szokásos az ú. n. számítási pénzek (Rechnungsmünze) használata.^[27] A számítási pénz nem volt pénzdarab, hanem az ezüstből vagy más fémből kivert pénzegység bizonyos többszörösét kifejező számítási összeg. Így a frank solidus a Karoling-korban 12 denár összegét, a magyar pensa a XIII–XIV. században 40 denár összegét, a középkori u. n. denárfontok (talentum denariorum Wiennensium, libra Veronensium) és a velök azonos mai angol font-sterling (libra sterlingorum, pound sterling) 240 denár (penny, sterling) összegét jelentő számítási pénzek, melyek egy darabban kiverve vagy előállítva sohasem voltak. A számítási pénzek eredetükben mindig valamely tényleg forgalomban volt pénzdarabra vagy pénzverési súlymértékre vezethetők vissza. A frank solidus eredetileg a frank aranypénz neve volt s csak az aranypénzverés megszünte után használták előbb 40, majd 12 ezüst denár összege értelmében. Nagy Károly császár egy font ezüstből 240 ezüst denárt veretett, a miért azután az egész középkorban (sőt Angliában ma is) 240 denár összegét – tekintet nélkül azok változó súlyára – fontnak nevezték.

A pénztörténet feladatai közé tartozik a pénzek értékének meghatározása. Tudnunk kell azonban, hogy a pénzérték különféle értelemben használatos.

Minden pénznek van törvényes vagy névértéke, fémértéke, árfolyamértéke és csereértéke, vagyis vásárlóképessége.

Törvényes érték vagy névérték (Nennwert) alatt a pénznek a pénzkibocsátó hatalom (állam) által adott értékét, a reányomott értéket értjük, vagyis, a mily értékben az alattvalók vagy állampolgárok azt elfogadni kötelesek. Nevezik a pénz kényszerárfolyam-ának is.

Fémérték (Feingewicht, Metallwert) a pénz nemesfémtartalmának forgalmi értéke. Az értékpénzek törvényes értéke fedi azok fémértékét, a váltópénzek fémértéke ellenben alul van törvényes értékükön.

Az árfolyamérték (Kurswert) a pénznek más államok pénzéhez vagy a kibocsátó másnemű pénzéhez – a finomtartalom s az időszerinti gazdasági és politikai constellatiók alapján megállapodott vagy megállapított – értékviszonya.

A csereérték vagy vásárlóképesség (Tauschwert) azt fejezi ki, mily mennyiségben szerezhetők meg más javak – különösen a fontosabb szükségleti czikkek – a pénzegység ellenében. A csereérték – éppúgy, mint az árfolyamérték – sohasem állandó s a legkülönbözőbb gazdasági körülmények hatása szerint változik.

Példaképen az 5 koronás ezüstpénzt véve fel, 1913–14. évben annak névértéke 5 K, fémértéke 1.81 K, árfolyamértéke 5 francs 20 centimes, csereértéke pedig 20–21 kg búza volt.^[28]

A pénzek anyagául használt fémek értékének egymáshoz való viszonyát nevezzük értékarány-nak (Wertverhältnis). Az értékarány tehát – a mi időnként, a két fém termelési és szükségleti viszonyainak változásával ingadozásoknak van kitéve – azt fejezi ki, hogy egy súlyegység aranynak hány súlyegység ezüst (vagy bronz) felel meg értékben. Az arany és ezüst értékaránya a Karoling-korban 1:12, a XVIII. században 1:14, 1911-ben 1:39.02 volt.

[1] Irodalom: St. Schoenvisner: Notitia Hungaricae rei numariae. Budae, 1801. – H. Grote: Geldlehre und numismatische Metrologie. (Münzstudien. III–IV. Bd. Leipzig, 1863–65.) – A. Engel & R. Serrure: Traité de numismatique de moyen âge. T. I–III. Paris, 1891–1905. – K. Schalk: Nationalökonomie und Numismatik in ihren Wechselbeziehungen. (N. Zschr. XXIII. 1891.) – S. Ambrosoli: Manuale de Numismatica. 3-ed. Milano, 1903. – F. Friedensburg: Die Münze in der Kulturgeschichte. Berlin, 1909. – A. v. Pawlowski: Ueber die theoretischen Grundlagen zum Studium der mittelalterlichen und modernen Numismatik. (N. Zschr. XIX. Wien, 1887. 396. s k. l.) – A. Luschin von Ebengreuth: Allgemeine Münzkunde und Geldgeschichte. München & Berlin, 1904. – Die Münze. Leipzig, 1906. – Schmoller, Gustav: Grundriss der allgemeinen Volkswirtschaftslehre. II. Leipzig 1904. 60–100. l. – H. Halke: Handwörterbuch der Münzkunde und ihrer Hilfswissenschaften. Berlin, 1909. – Ereky Alfonz: Mérték-, súly- és pénzisme. Székesfehérvár, 1881. – Waldmayer Károly: Érmeügy. Pénz és pénzforgalom. (Magyar Közgazdasági Lexikon. I. és III. Budapest, 1898–901.) – Kováts Ferencz: Pénztörténet. (U. ott. III.) – Földes Béla: Társadalmi gazdaságtan. I–II. 5. kiadás. Budapest, 1907–10. – Finály Henrik középkori magyar metrologiája. Közzéteszi Finály Gábor, Budapest, 1908.

[2] A mi – helytelenül papirpénznek nevezett – pénzhelyettesítő hiteljegyeink bankjegyek, a korábbi 5 és 50 forintosok államjegyek voltak, szemben a 10 és 100 frtos bankjegyekkel.

[3] A magyar pénztörténeti irodalom eddigelé minden összefoglaló munkát nélkülözvén, helyesnek véltem az egyes szakkifejezéseket németül is közölni.

[4] Irodalmunkban többnyire csak a leíró éremtant értik az annál bővebb tartalmú numismatika elnevezése alatt. Éremtani irodalmunk legnevezetesebb összefoglaló termékei: Schoenvisner István: Notitia Hungaricae rei numariae. Budae, 1801. és Catalogus numorum Hungariae ac Transilvaniae instituti nationalis Széchényiani. I–III. Pestini, 1807. (Appendix… Miller Jakabtól. U. ott. 1810.); Rupp Jakab. Magyarország ekkorig ismeretes pénzei. I–II. (magyar és latin kiadás). Budán, 1841–46; Weszerle József: Hátrahagyott érmészeti táblái. Pest, 1873; Réthy László: Corpus nummorum Hungariae. I–II. Budapest, 1899–1907.

[5] Luschin (Allg. Münzkunde. 134. l.) és Kováts Ferencz (id. h. III. 204. l.) méltán panaszolják, hogy a hivatásos történészek pénztörténeti következtetéseikben, de még specialis pénztörténeti dolgozatokban is mellőzik a tényleges állapotra a gyakorlati éremtanból és metrologiából vonható tanulságokat s ezáltal kutatásaik értéke a minimalisra reducálódik. Ez eljárás helytelenségét jellemzően világítja meg Schalk (id. ért.-ben). A metrologiai kutatás fontosságát a magyar irodalomban először Finály Henrik ismerte fel, a ki „A régi magyar súlymérték” (Erdélyi Múzeum-Egylet Évkönyvei. IV. 1866–7. Kolozsvár, 1868) cz. értekezésével a magyar pénztörténeti metrologia megalapítójává lett.

[6] Ilyenek pl. Pegolotti XIV. századi műve, vagy a XVI. sz.-i müncheni codex. (V. ö. az I. függeléket.)

[7] Ilyenek a XIII. sz. első éveiből származó Wolfger püspök-féle útiszámadások (v. ö. a III. függeléket), a XIV. századi pápai tizedszedők számadásai (Mon. Vat. Ser. I. T. 1.) stb.

[8] A középkori magyar pénztörténetben például a XIII. századi viszonyoknak a XI. vagy XII. századra alkalmazása nemcsak súlyos anachronismus, hanem az egész kor gazdasági képét téves világításba helyezi. Mindamellett még legjelesebb történetíróink műveiben s a legújabb szakmunkákban is lépten-nyomon találkozunk e botlással.

[9] Az irodalom összeállítását lásd az V. függelékben és Hóman Bálint: A középkori magyar pénztörténet bibliographiája. 1597–1913-ig. (Közgazdasági Szemle, 1914. évf.)

[10] A pénzleletek metrologiai feldolgozása irányában eddig vajmi kevés történt. A hivatásos numismaták művei – néhány érdemes kivétellel, így az újabbak közül Harsányi, Börzsönyi, Jeszenszky dolgozatainak kivételével – nagyobbrészt mellőzik az érmek súlyának vizsgálatát.

[11] Finály Henrik (A régi magyar súlymérték. Erd. Múz. E. Évk. IV.) úttörő értekezése óta legbehatóbban Belházy János foglalkozott a kérdéssel „A régi magyar pénzverési súlymérték. Selmeczbánya, 1889” cz. jeles művében. Ereky id. összefoglaló műve pár lapon intézi el a középkori magyar súlyrendszer bonyolult kérdéseit. Salamon Ferencz eredményei (Budapest története. III. Bp. 1885. 85–245. l.) teljesen hypothetikus értékűek, Bohdaneczky Imre szorgalmas doktori értekezése pedig a forrásadatok kellő kiaknázása nélkül készült s új eredményeket – Belházy művéhez képest – alig ad. Magyarország pénz- és súlyviszonyai az Anjouk alatt. Budapest, év nélkül (1908.)

[12] Míg a magyar éremtani irodalom Schoenvisner, Rupp s főkép Weszerle és Réthy műveiben jeles összefoglaló (leíró) művek birtokában van, a magyar pénztörténet rendszeres feldolgozására eddigelé csak néhány sikertelen kísérlet történt. A mult évszázad elején Weszerle József egyetemi tanár és az egyetemi könyvtár őre hatalmas tudományos apparátussal fogott a középkori magyar éremtan és pénztörténet feldolgozásához. Munkásságának emlékei a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában őrzött jegyzetei és éremtáblái. E jegyzetek és táblák tanuskodnak róla, hogy Weszerle időt és fáradságot nem kímélve, kutatta át a hazai éremgyűjteményeket, a fővárosi könyvtárak és levéltárak nagy kéziratgyűjteményeit. Az ő korában hozzáférhető numismatikai és diplomatikai anyagot jóformán teljesen összegyűjtötte. Nagy és pótolhatatlan veszteség volt numismatikai irodalmunkra 1838-ban váratlanul bekövetkezett halála, a mi megakadályozta műve befejezésében. Sajnos, írott jegyzetei, mint arról meggyőződtem, csak forrásanyagot tartalmaznak, a melyek ma már – az újabb oklevélpublicatiok mellett – teljesen elavultak s használhatatlanok. Táblasorozata azonban, 1873-ban a M. Nemz. Múzeum érem- és régiségtára, legújabban pedig a Numizmatikai Társaság által is kiadatván, mindezideig a magyar pénzek legteljesebb gyűjteményes kiadása. (V. ö. Gohl Ödön. Weszerle József. N. K. 1907.) Az utolsó években három doktori értekezés foglalkozott a magyar pénztörténet egyes korszakainak onographikus feldolgozásával, de kevés sikerrel. Balogh Albin (A magyar pénz története az Árpádok idején. Budapest, 1912.) értekezése, bár szorgalmas, de alapjában elhibázott és tévedésekkel teli dolgozat (ismertette Finály Gábor, Századok, 1913.), Bohdaneczky Imre (id. m.) és Harkó Gyula (A pénz története Magyarországon. 1526–1608. Kolozsvár, 1912.) teljesen mellőzték a gyakorlati éremtanból s a pénzek metrologiai vizsgálatából vonható következtetéseket, eredményeik ezért problematikus értékűek.

[13] Balogh Albin id. értekezésében – több más sajnálatos botlás mellett – azt állítja, hogy a magyar 1 és 2 koronás ezüstérmek értékpénzek (17. l.), holott azok ezüstértéke az ezüstnek 1911. évi 83.96 koronás árát véve fel, mindössze 35, illetve 70 fillér! V. ö. az 1892:XVII. és 1912:XX. t.-cz., valamint Magyar Statisztikai Évkönyv. XIX. k. Budapest, 1912. 151. l.

[14] „Al marco”, mert az volt meghatározva, hogy 1 márkából hány drb verendő. A középkori al marco verésnél követett eljárás leírását l. Luschin: Wiener Münzwesen im Mittelalter. Wien, 1913. 18–22. l.

[15] Az átlagszámítások helyességét igazolandó, közlöm a CNH. I. 59. sz. II. Béla-féle érmeken végzett méréseim eredményét.

*1500 db CNH. 59. sz. 554.700 g; 1 db átlagsúlya: 0.3698 g. Ebből külön mérve:

500 db       186.100 g;       1 db átlagsúlya       0.3722 g
500 db       185.500 g;       1 db átlagsúlya       0.3710 g
500 db       183.100 g;       1 db átlagsúlya       0.3662 g

*Az első ötszázból külön mérve:

*100 db       38.170 g;       1 db átlagsúlya       0.3817 g
  100 db       37.350 g;       1 db átlagsúlya       0.3735 g
  100 db       37.140 g;       1 db átlagsúlya       0.3714 g
  100 db       37.070 g;       1 db átlagsúlya       0.3707 g
  100 db       36.370 g;       1 db átlagsúlya       0.3637 g
    10 db         3.830 g;       1 db átlagsúlya       0.383 g
    10 db         3.780 g;       1 db átlagsúlya       0.378 g
    10 db         3.650 g;       1 db átlagsúlya       0.365 g
    10 db         3.530 g;       1 db átlagsúlya       0.353 g
    10 db         3.480 g;       1 db átlagsúlya       0.348 g

Az 1500 db összsúlyából nyert 0.3698 g-os átlaggal szemben az 500 darabonként végzett mérések átlaga 0.3662–0.3722 g, a 100-anként végzetteké 0.3637–0.3817 g, viszont a 10-enként végzetteké már 0.348–0.383 g közt ingadozik. Világos tehát, hogy minél nagyobb tömegű érmet mérünk, annál kevésbbé leszünk a pénzláb megállapításánál tévedéseknek kitéve. Kívánatos volna, hogy nagyobb gyűjteményeink őrei és magángyűjtők is a birtokukban levő érmeket, főkép azonban a kezükön megforduló éremleletek anyagát pontosan megmérjék s eredményeiket a tudományos kutatás részére hozzáférhetővé tegyék.

[16] Szekfű T. T. 1911. 7. és 12. l. 1335. és 1336. évi szerződések: „Grossos faciet… incidendo de una marca septuaginta duos grossos”.

[17] V. ö. a II. 2. függeléket.

[18] Hultsch: Griech. u. röm. Metrologie. Berlin, 1892. 311–312. l.

[19] V. ö. a II. rész 1. fejezetében a Karolingok pénzveréséről mondottakat.

[20] V. ö. a II. függelékben közölt adatokat.

[21] Harkó Gyula: A pénz története Magyarországon 1526–1608. Kolozsvár, 1912. 114. és 158. l.

[22] Harsányi Pál mérései a M. Nemzeti Múzeum Éremtárában.

[23] Harsányi Pál mérései a M. Nemzeti Múzeum Éremtárában.

[24] Harsányi Pál: Adatok a CNH. III. kötetéhez. (N. K. 1914. 92–95. l.) közölt adatok nyomán.

[25] V. ö. Luschin: Die Chronologie der Wiener Pfenninge. (Sitzungsberichte d. kais. Ak. CXL. Bd. Wien, 1899.) 18. l. – U. az Steirische Münzfunde. (Jahrbuch f. Altertumskunde, II. Bd. 1908.) Wien, 1908. 210. l. – U. az: Allg. Münzkunde. 162–3. l. – Jeszenszky Géza: Az alsóhelbényi éremlelet töredékéről (N. K. 1914. 64. l.) és Kropf Lajos: A magyarországi pápai adószedők számadásai. (M. G. T. Sz. 1901. 200–202. l.)

[26] Az 1892: XVII. és 1912: XX. t.-cz. 3/1000 finomsági eltérést engedélyez az ezüstpénzeknél.

[27] A számítási pénzeket a régebbi irodalomban (így Fényes Elek: Magyarország statisztikája. I. Pest, 1842. 282–3. l.) képzeleti pénz-nek is nevezték.

[28] V. ö. az ezüst fémértékére: Magyar Statisztikai Évkönyv. 1911. Bpest, 1912. 151. l., az árfolyamra: Átszámítási táblázatok. Kiadja a Posta- és Távirda-Igazgatóság. Bpest, 1913. 28. l., a csereértékre az 1914. év elejének tőzsdei jelentéseit (100 kg búza 24–25 K).