Bevezetés.
A hún-kérdés története és megoldásának módszere.

Középkori történetíróink III. Béla király jegyzőjétől THURÓCZI JÁNOSig és BONFINI ANTALig teljes meggyőződéssel hittek a hún és magyar népek azonosságában. Felfogásuk szerint Árpád fejedelem Attila egyenes leszármazója, a magyar honfoglalás az Attila halála után honját vesztett hún nép örökségvisszaszerző hadjárata, az erdélyi székelység pedig a nagy hún birodalom bomlása után hazánk területén maradt hún néptöredék, mely a magyarok bejövetele után önként alávetette magát Attila jogos örökösének, a magyar fejedelemnek. E felfogás helyességében a hún-magyar azonosság történeti hagyományában hosszú századokon át senki sem kételkedett. Csak a XVIII. században rendült meg némileg a középkori írók felfogásába vetett hit. FASCHING és TIMON – felelevenítve SZAMOSKÖZY feltevését – kétségbevonták a székely hagyomány hitelét, PRAY pedig külföldi, főleg bizánci forrásokra támaszkodva szakított az öröklés jogcímén való honfoglalás elméletével. Nála merült fel először a török, majd a finn népekkel való rokonság gondolata, de a hún leszármazás hagyományos tana az ő kritikai ítélőszéke elől is sértetlenül került ki, bár külföldön már elhangzottak az első támadások e hagyomány hitelességével szemben.

A német tudomány kiváló képviselői – THUNMANN, az erdélyi szász EDER és SCHLŐZER, a nyomukban járó tót SZKLENÁRral és orosz KARAMZSINnal – éles bírálat tárgyává tették a Névtelen jegyző és többi krónikásaink elbeszélését s a bennük fenntartott hagyományokat a hún-magyar azonosság tanával együtt tudákos mesének minősítették. Felfogásuk – melynek a mult század derekán jeles hirdetői támadtak DÜMMLER, BÜDINGER és PALACKY személyében – hagyományossá vált a német és cseh irodalomban, a magyar történetírás azonban továbbra is ragaszkodott a hún származás ősi hagyományához s a XIX. század derekán SZABÓ KÁROLY teljes tudományos fegyverzettel felszerelve kísérelte meg a támadások visszaverését.

Időközben a német mondakutató iskola nagynevű mesterei, SCHLEGEL FRIGYES (1812) és GRIMM VILMOS (1813) a magyar krónikák irodalomtörténeti jelentőségére, a bennük rejlő gazdag mondaanyagra hívták fel a tudós világ figyelmét. Felfogásuk szerint a magyar krónikák nem annyira mint történeti források, hanem inkább mint a magyar mondaköltészet emlékei érdemelnek figyelmet. Kezdeményezésük, mely a maga idejében alkalmasnak látszott az ellentétek áthidalására, idehaza sokáig nem talált visszhangra, míg végre WENZEL GUSZTÁV (1850) és TOLDY FERENC (1852) kifejtették a középkori magyar mondaköltészet elméletét. WENZEL, TOLDY, IPOLYI, ARANY JÁNOS és a francia THIERRY a magyar nép ősi hagyományának, hún elődeitől örökölt mondáinak, a magyar naiv eposznak maradványait keresték a Bécsi Képes és Budai Krónikák első részeként fennmaradt, ú. n. hún-krónikában. „Többször hallottam – írja THIERRY – némi hitetlenségi hangnyomattal mondva: lehető volna-e, hogy létezzenek magyar hagyományok Attiláról és a húnokról? Csak ez volt rá feleletem: lehető volna-e, hogy ne létezzenek? Attila, a többi világ hőse, semmi sem lett volna azon földre nézve, hol uralkodott, hol meghalt, hol csontjai máig is nyugosznak? Csupán Hunniának ne volnának meg a maga költeményei és legendái Attiláról?”^[1] E kérdésekre mintegy feleletül hangzik ARANY JÁNOS szava: „a fentidézett nyomokból is kiviláglik már, hogy volt nálunk naiv eposz, hogy az, mint általában a népköltemény, költői formában nyilatkozott, ... a krónikások józansága, a korai kritika dere hagyományos költészetünk virágait fagyasztá el, midőn a történetből száműzni akar vala minden regeszerűt.”^[2] THIERRY és ARANY szavai a PRAY nyomán haladó HORVÁTH MIHÁLY, SZALAY LÁSZLÓ és SZABÓ KÁROLY korának tudományos felfogását tükrözik vissza, mely már nem ismeri el a krónikák hún-történeti részének abszolut forrásértékét, de a magyar nép ősi hún-hagyományának fenntartóját és ősi költészetének maradványát tiszteli abban.

Ilyen előzmények után jelent meg ROESSLER RÓBERT nagyhatású műve,^[3] melyben gazdag tudományos apparátussal s általában a kor színvonalának megfelelő készültséggel igyekezett az oláhok eredetét és őstörténetét tisztázni, részletesen kiterjeszkedve ANONYMUS és a magyar krónikás hagyomány bírálatára. A magyar kérdésben ROESSLER a hazai eredmények és a magyar történeti fejlődés kellő ismerete nélkül, az elfogult nyugati források kizárólagos tekintélyére támaszkodva, alkotta meg ítéletét. A Névtelen jegyző s a későbbi krónikák elbeszélését, a hún-magyar rokonság gondolatával együtt mindenestől a mesék országába utalta, az írókat tudatos történethamisítóknak, meseköltőknek bélyegezve. E kritikai művelet közben – híven a SCHLÖZER-iskola hagyományaihoz – éles oldaltámadásokat intézett a szerinte chauvinista és kritikátlan magyar történetírók ellen, s annak az óhajának is kifejezést adott, „vajha akadna magyar földön is egy SCHLÖZERhez hasonló kritikus fej; a történettudomány ez új Herkulesének nem soká kellene keresnie Augias istállóját!”

ROESSLER támadása mély hatást tett HUNFALVY PÁLra, ki a BUDENZtől szigorúan tudományos módszerességgel bizonyított finnugor-magyar nyelvrokonság védelmében épp ezidőtájt került szembe a hún-hagyomány alapján álló történetírókkal. Kellő történeti iskolázottság és módszeres ismeretek híján a tárgyilagos tudományos kritika eredményeit vélte felismerni ROESSLER megállapításaiban s azokat magáévá tette. Autodidakta nyelvtudós létére harcba szállt a szerinte hiú légvárakat építő magyar történettudósokkal, kemény kritikában részesítve eredményeiket. ROESSLERt minden, ha még oly túlzott ítéletében is legtöbbször szószerint követve, fejtette ki elméletét, mely kiindulópontjává lett a közel félszázad óta hosszabb-rövidebb megszakítással napjainkig tartó polémiának.^[4] HUNFALVY óta beszélhetünk a szó igazi értelmében hún-problémáról. Előtte – legalább is a magyar tudományos irodalomban – a hún-magyar rokonság nem volt probléma.

HUNFALVY tanítása szerint a hún hagyomány nem lehet a magyar nép ősi, keletről hozott hagyománya, mert a finnugor népcsaládhoz tartozó (!) hún és az ugyane családhoz tartozó magyar népek nemcsak közvetlen leszármazási viszonyban, hanem még közelebbi rokonságban sincsenek egymással. A hún hagyomány és monda a XIII. századi krónikások meséje, kik arra vonatkozó összes ismereteiket, az azonosság gondolatával együtt a Nibelung-énekből merítették. A húnok ivadékaként feltüntetett székelyek ősei a XII–XIII. században Erdély határaira kitelepített magyar határőrök voltak.

HUNFALVY fellépése érthető feltűnést, sőt megütközést keltett. A régi iskola tudósai siettek harcba szállni a merész kritikussal. SZABÓ KÁROLY^[5] és követői minden ponton szembehelyezkedtek HUNFALVYval, teljes egészében fenntartva a hún-magyar azonosság alapján álló s a finn rokonságot tagadó hagyományos tanítást. Velük egyidejűleg a török-magyar rokonságot hirdető VÁMBÉRY ÁRMIN is síkraszállt HUNFALVY ellen s a nyelv finnugor származását tisztázó nyelvtudományi eredmények tagadásával, török-magyar nyelvhasonlítással igyekezett elméletét alátámasztani. Elfogadta ugyan HUNFALVYnak a krónikák természetére és megbízhatatlanságára vonatkozó megállapításait, de a mondai elemek egy részét – a bennük állítólag felismerhető keleties motivumok alapján – ősi magyar hagyománynak tartja.^[6]

A laikus közvélemény politikumot keresett a német származású és magyarosított nevű. HUNFALVYnak a hagyományok ellen intézett támadásában. A nemzeti érzés megcsúfolását, az ősi, szent hagyományok profanizálását látta a finn-ugor származást bizonyító és a hún atyafiságot megtagadó új elméletben. A hírlapírók és dilettáns tudósok hazaárulást, német cselszövést kezdtek emlegetni s örömmel üdvözölték a régi történeti iskola legkiválóbb tagjának, SZABÓ KÁROLYnak és a török származást hirdető VÁMBÉRYnek fellépését.

A tudományos közvélemény azonban HUNFALVY mellé állt. A fiatalabb, külföldön járt, módszeresen képzett tudós-nemzedék tisztán látta az őstörténeti kérdésekben nálunk uralkodó kritikátlanságot. Tudta, hogy a szigorú kritika életszükséglete a magyar tudománynak. A nemzeti előítéletekkel, a hagyományos felfogással merészen szembeszálló HUNFALVYban a komoly kritikai munka előharcosát ünnepelte, nem véve figyelembe hibáit, csak erényeit. S ez az ünneplés a maga idejében nem volt jogosulatlan, mert az eredetkérdéssel és hún rokonsággal összefüggő problémacsoport kritikai feldolgozása felé HUNFALVY tette meg az első lépést. Az ő hyperkritikus, de hittel teli merész támadása nyitotta meg a módszeres kritika érvényesülésének útját. Ez teszi fellépését a magyar történettudomány történetében korszakos jelentőségűvé, noha tárgyi eredményei – mai tudásunkkal mérve – nagyon is problematikus értékűek.

Ma, félszázad multán, teljes tárgyilagossággal állapíthatjuk meg, hogy a vitázó felek mindannyian módszertelenül dolgoztak. A kitűnő SZABÓ KÁROLY a magyar források minden betűjének s az otrombán hamisított Csiki székely krónikának heves védelmével. VÁMBÉRY a maga erőltetett török-magyar nyelvhasonlítási kísérleteivel súlyos módszertani hibát követtek el; HUNFALVY pedig kritikájában túlzottan szkeptikus, ítéleteiben igazságtalan volt. Tárgyi eredményeit a későbbi kutatás túlnyomórészben megdöntötte. Abszolut értelemben mindössze azt az érdemét ismerhetjük el, hogy a krónikák kizárólagos tekintélyén alapuló őstörténeti felfogás és a TOLDY-ARANY-féle ősköltészeti elmélet tarthatatlanságát végérvényesen bebizonyította. A XIII. századi hún-krónika idegen forrásaira rámutatva, megállapította, hogy a hún-krónika nemcsak a hún történet forrásaként nem jöhet számba, hanem – ma ismert alakjában és teljes egészében – a magyar nemzeti mondaköltészet emlékének sem tekinthető.

Evvel a megállapítással a történettudománynak is le kellett számolnia, mert kétségbevonni nem lehetett. S a leszámolás hamarosan meg is történt, még pedig HUNFALVY túlzó álláspontja értelmében. MARCZALI HENRIK forráskritikai tanulmányában az ú. n. hún-krónikát és ANONYMUS művét kirekesztette a használható történeti kútfők sorából. A hún-hagyományt tudákos átvételnek – bár a XIII. századi kölcsönzést vitató HUNFALVYval szemben korábbi, XI. századi átvételnek – minősítette.^[7] A székely kérdésben teljesen HUNFALVY álláspontjára helyezkedett.^[8] A hún-krónika ezidő óta csak mint irodalmi mű s nem mint történeti forrás, a hún-hagyomány csak mint monda s nem mint történeti tradició foglalkoztatta tudósainkat. Történetíróink legfeljebb a krónikák egymásközti viszonyának tisztázása végett, forráskritikai szempontból vizsgálták a hún-kritikát s annak írott forrásait.^[9] A székely-kérdés kutatói – alig egy-két kivétellel – figyelmen kívül hagyják a húnok és székelyek történeti kapcsolatának lehetőségét. A székely-kérdés hosszú időre megszűnt a hún-kérdés része lenni.^[10]

A magyar történetírás nem elégedve meg BUDENZ, SZINNYEI és követőik nyelvtudományi eredményeinek, a finnugor-magyar nyelvrokonság tudományosan bizonyított tényének elismerésével, HUNFALVY hatása alatt tudákos fikciónak minősítette a hún-magyar azonosság, sőt, a rokonság gondolatát is. Az ősi hagyomány elejtésével egyidőben a húnok és más török népek története iránti érdeklődés is szinte teljesen kiveszett s azt a THOMSEN és RADLOFF kutatásai óta fellendült külföldi turkológiai irodalom gazdag eredményei sem tudták újra felkelteni. Történetíróinknak a hún-kérdésben elfoglalt ridegen elutasító álláspontja annál feltűnőbb, mert a magyar népet tiszta finnugor népnek s nyelvünk ó-bolgár eredetű ősi török szavait szomszédsági érintkezés révén átvett jövevényszavaknak minősítő nyelvtudósokkal szemben, a magyar honfoglalástörténet kutatói sohasem adták fel a török-magyar rokonság elméletét. MARCZALI például, aki 1880–81-ben a hún-hagyomány és a székely eredet kérdésében a legridegebb állásponton állt s aki a milleniumkor megjelent művében is „képzelt hún-magyar rokonság”-ról beszélt, ugyane műben maga mutat rá a két nép történeti kapcsolatának világos bizonyítékaira, a hún-bolgár rokonság és a magyar-bolgár keveredés tényeire.^[11] PAULER viszont, aki az ethnikum kérdésében merevebben ragaszkodik HUNFALVY és a reá közvetlenül is nagy hatást tett ROESSLER tanításához, a hún-hagyomány magvának keleti eredetét vitatja, letéteményeseit és közvetítőit a honfoglaló magyarsághoz csatlakozott kabarokban keresve.^[12] A hagyomány keleti származása mellett szólt GR. KUUN GÉZA is.^[13]

A honfoglalás történetíróinak ez az állásfoglalása a török-magyar rokonság kérdésében természetes következménye volt a történeti módszer alkalmazásának. Amit a foglaló magyarok kultúrájáról, érintkezéseiről és ethnikus jellegéről az egykorú keleti és bizánci íróktól tudunk, egybevetve a nyelv ó-bolgár műveltségi szavaival és személyneveivel, oly világosan bizonyítja a török elemek beszívódásának tényét, hogy annak megállapítása elől a történetíró el nem zárkózhatik. Csak az a csodálatos, hogy ez állásfoglalásuk konzekvenciáit nem vonták le a hún-kérdésre vonatkozóan. Habozásuk e tekintetben egyrészt arra vezethető vissza, hogy előttük még nem voltak ismeretesek a legutóbbi évtizedek nagyfontosságú turkológiai eredményei, sőt még a húnok, avarok és bolgárok ethnikumát sem látták tisztán;^[14] másrészt pedig arra, hogy számolniok kellett az ortodox finnisták tudományos terrorjával, HUNFALVY PÁLnak a hún rokonság hallatára „délibáb”-ot emlegető aggressziv tanítványaival. Bármi volt is a történettudósok ingadozó magatartásának oka, tény, hogy MARCZALI állásfoglalásával (1880.) a hún-krónika s vele a hún-hagymány kérdése hosszú időre elvesztette történettudományi jelentőségét.

*

A történettudományi szempontok kikapcsolásával egyidőben indult meg a hún-kérdés intenziv filológiai, irodalomtörténeti majd folklorisztikai vizsgálata. RIEDL FRIGYES csatlakozva HUNFALVY elméletéhez, de a kérdést új szempontból vizsgálva, szélesebb alapokra fektette a kutatást. A krónikában fenntartott néhány mondai részlet elemzésével azok fiktiv voltát igyekezett bebizonyítani. Eredményként megállapítja, hogy a hún-krónika idegen forrásokból kompilált mű, önálló, mondai színezetű elemei pedig genealógiai célzattal készült tudákos könyvmondák.^[15] RIEDLnek hosszú időn át nem akadt követője. Csak a legújabb időben elevenítette fel tanítását KIRÁLY GYÖRGY, ki a magyar ősköltészetről írt tanulmányában a hún-hagyománnyal szemben a legmerevebb szkepszis álláspontjára helyezkedett.^[16]

A HUNFALVY-RIEDL-féle felfogással szemben a hún-krónika részletes filologiai elemzésébe bocsátkozó germanisták s a hozzájuk csatlakozó folkloristák a mondai részletek, illetőleg azok egy részének népi eredetét igyekeztek bizonyítani. A kutatásnak ezt az új, máig is domináló irányát HEINRICH GUSZTÁV jelölte ki.^[17] Felfogása szerint a krónika a XIII. századi író tudákos kompilációja ugyan, de vannak a magyar nép élő szájhagyományára visszavezethető mondai részletei. E magyar hún-mondák a német hún-monda hatása alatt alakultak ki, de nem származhatnak valamely ismert redakcióból – így pl. a Nibelung-énekből –, hanem a hazai német városi lakosság élőszóbeli közvetítésével jutottak el a magyarokhoz. Egy ilyen német eredetű mondai részletre mindjárt rá is mutat az Eczelburg-Budavár mondában. Vele egyidőben GYULAI PÁL is hasonló értelemben nyilatkozott MARCZALI és RIEDL tanulmányaihoz fűzött rövid, de a kérdés lényegére kitünő érzékkel rátapintó szerkesztői jegyzeteiben.^[18] Az új mondaközvetítési elméletet PETZ GEDEON fejtette ki teljes apparátussal.^[19] A hún krónika és a krónikától független mondák részletes filológiai elemzésével választotta szét a történeti és mondai elemeket, amazoknak forrását külföldi történeti művekben (JORDANES stb.), ezekét részint a városlakó németség közvetítésével hazánkba került német hagyományokban, másrészt az új hazában kialakult, a húnok után itt lakó népektől átvett, élő magyar hagyományban keresi.

A következő évtizedekben a kutatók a HEINRICH és PETZ kijelölte nyomokon haladtak, kiszélesítve a kutatás körét és megoldást keresve a PETZnél még homályban maradt kérdésekre. BLEYER^[20] – aki PETZ óta legalaposabban vizsgálta a hún-monda kérdését – megkísérelte az eredeti monda tartalmának teljes rekonstruálását s annak forrását a magyarokhoz Pannónia szláv lakói útján eljutott keleti-gót Attila-mondában véli felismerni. Mások viszont más népek – így BOROVSZKY^[21] a pannóniai germán, SEBESTYÉN^[22] az avar, GREXA^[23] az erdélyi hún-bolgár lakosság mondáira vezetik vissza a feltételezett középkori magyar hún-mondát. Hozzájuk csatlakozik PAULER is, aki a hún-monda közvetítőit az egykor hún uralom alá tartozó, szerinte finnugor fajú és nyelvű, de török hatáson átment eszegel-bolgároknak a magyarokhoz csatlakozott töredékében, a később székely néven ismert kabarokban keresi.^[24] SEBESTYÉN, HELLER,^[25] MORAVCSIK^[26] és GREXA a hún-monda ethnologiai vizsgálatára is kísérletet tettek, több-kevesebb eredménnyel alkalmazva az összehasonlító-folklore módszerét. ERDÉLYI LÁSZLÓ^[27] a telepítési elméletet PAULER mondaközvetítési elméletével vegyítve, Erdély határvidékére telepített eszegel-bolgár „hadifoglyokban” látja a székely hún-hagyomány fenntartóit. FEHÉR GÉZA a monda némely részleteinek, nevezetesen a Csaba-mondának besenyő, másoknak avar eredetét vitatja.^[28] Az alapkérdések érintése nélkül, de HEINRICH és PETZ megállapításait alapul véve foglalkoztak ERDÉLYI PÁL^[29] és NÉGYESY LÁSZLÓ^[30] az Árpád-kori monda, költői kompoziciójával, DOMANOVSZKY^[31] a hún-krónika irott forrásaival. A külföldiek közül KAINDL^[32] és MATTHAEI^[33] lényegben a HEINRICH-PETZ-féle német (respektive bajor) mondaközvetítés elméletét vallják, de oly részletekben is a német mondai hatást látják, amelyekben a mi germanistáink régen felismerték a tudós kölcsönzést. MOÓR ELEMÉR^[34] az újabb francia és német hősköltészeti teóriák hatása alatt már nem a népben, hanem a német Spielmannok, hivatásos énekmondók testületében keresi a közvetítőt. Elmélete középen áll a HUNFALVY-féle könyvmonda- és a HEINRICH-féle népmonda-elméletek közt.

Germanistáink alapos filológus munkája nagy lépéssel vitte előre a kérdést a helyes megoldás felé. HEINRICH a kutatás irányának kjelölésével és egy fontos részletkérdés tisztázásával, PETZ és BLEYER a hún-krónikában fenntartott germán mondai elemek módszeres kiválasztásával megállapították a német (germán) monda hatását, de egyben azt is, hogy ez a hatás sokkal csekélyebb, mintsem azt korábban hitték s alig néhány név alakjában és néhány motivum egyezésében nyilvánul meg. Mindezek alapján arra az eredményre jutottak, hogy a német mondával rokon elemek a germán eredetű élő magyar hún-mondából kerültek a hún-krónikába.^[35]

A germanisták a német-magyar kultúrviszony szempontjából vizsgálták a hún-monda kérdését, s a hún-magyar kapcsolat alapvető történeti problémájában a szaktudósok tekintélyére támaszkodtak. A magyar történettudomány azonban, mint láttuk, HUNFALVY hatása alatt kizárta a hún-kérdést saját kutatásai köréből s még a hún-krónika részletes forráskritikai elemzését is elmulasztotta,^[36] megfosztva a filológusokat az alapvető történetkritikai eredmények felhasználásának lehetőségétől, noha eleve kétségtelen volt, hogy a krónika alapos forráskritikai elemzése nélkül a germán (német) eredetű mondai elemek provenienciájáról sem mondható ki az utolsó szó. E mulasztás következménye volt, hogy a HEINRICH nyomán haladó filológusok és ethnológusok a főkérdésben fenntartás nélkül HUNFALVY álláspontjára helyezkedtek, elfogadva a hún-magyar történeti kapcsolat teljes hiányát hirdető tetszetős elméletét. „Tényleges rokonság a magyarok és húnok közt ki nem mutatható, a magyarok a finnugor nyelvcsaládhoz tartoznak, a húnok azonban, amennyiben pozitiv nyelvi adatok híján megítélhető, török-tatár nép voltak. Nem lehet semmi kétség, hogy a magyarok csak mai hazájukban való letelepülésük után hallhattak Attiláról és a húnokról.” BLEYER e szavaival nemcsak saját, hanem a HUNFALVY- és HEINRICH-iskolák közös, alapvető tételét, a legkülönbözőbb, egymásnak ellentmondó mondakeletkezési és mondaközvetítési elméleteknek és hypothesiseknek kútforrását formulázta. A hún-monda kérdésével foglalkozó tudósok, HUNFALVYtól és HEINRICHtől egészen KIRÁLYIG, GREXÁig és MOÓRig – legyenek bár a könyvmonda, a német, gót, szláv, avar vagy bolgár mondaközvetítés hirdetői – mind megegyeznek abban, hogy a magyar hún-monda, bármi legyen is eredeti tartalma, a hún-magyar azonosság hitével együtt a mai haza területén kialakult hagyomány s azt a magyarok semmiesetre sem hozták magukkal az őshazából.

*

A hún-magyar történeti kapcsolat lehetőségét a kutatás köréből teljesen kirekesztő, merev felfogással évtizedeken át csak NAGY GÉZA^[37] és MUNKÁCSI BERNÁT,^[38] külföldön HIRTH FRIGYES^[39] mertek szembeszállni. Utóbbi a kínai évkönyvek hún neveinek a magyar krónika genealógiájával való rokonságát vitatja, de hiszékenysége nem kelthetett bizalmat eredményeivel szemben. NAGY és MUNKÁCSI a hún-bolgár-csuvas rokonság történeti tényére és a magyar nyelv csuvasos, illetőleg mongolos kölcsönszavaira támaszkodva, igyekeztek a hún és finnugor keveredést bizonyítani s a hún-hagyomány magvának közvetlen átöröklését valószínűvé tenni. Hozzájuk csatlakozik a finnugor iskola elleni harcban VÁMBÉRY örökébe lépő THÚRY JÓZSEF^[40] s az onogur-magyar azonosság elméletére támaszkodva tört lándzsát a magyar hún-hagyomnány ősi, keleti származása mellett. A székelyek önálló hún-hagyományát viszont a hún-avar-székely azonosság elméletével magyarázza. Ezek a kísérletek azonban nem voltak következetes módszerességgel megalapozva, inkább intuitiv megérzésen alapultak s ezért alig részesültek figyelemben. A századforduló tudományos közvéleménye megmosolyogta a „délibábos” erőlködést. A tudományoskodó hírlapok HORVÁT ISTVÁNt kezdték emlegetni, ha a nagytudású, de módszertelenül dolgozó NAGY GÉZA a száját kinyitotta s az őstörténeti kérdésekben nála sokkal kevésbbé illetékes BOROVSZKY – persze HUNFALVY tekintélyének fedezete alatt – souverain gőggel „anomáliának” nevezte, hogy NAGY GÉZA „komoly hisztorikus létére a képzelt rokonság meséjében hisz.”^[41] A legutóbbi évtizedekben azonban nagy változás történt. Elsőrangú külföldi szaktekintélyek, THOMSEN, HIRTH, RADLOFF, BARTHOLD, MARQUART, BURY, AŠMARIN, MIKKOLA kutatásai egészen új világításba helyezték az V–IX. századi keleteurópai és nyugatázsiai törökség kultúráját és történetét. E kutatások során beigazolódott az ó-bolgárok és húnok történeti kapcsolata, sőt az első bolgár fejedelemnek Attila fia Ernákkal való azonossága is. A történeti forrásokból már régen ismert honfoglaláselőtti bolgár-magyar érintkezések valóságát és nagy kulturális jelentőségét GOMBOCZ ZOLTÁNnak sikerült végérvényesen tisztáznia a magyar nyelv ó-bolgár jövevényszavainak és személyneveinek módszeres vizsgálatával. Az eredmények igazolták NAGY GÉZA és MUNKÁCSI BERNÁT részben még intuitiv feltevéseit s vele történetírásunk kissé félve hangoztatott álláspontját.^[42]

Ez eredmények alapján azután a magyar nyelvtudomány szakított az orthodox HUNFALVY-iskola harcias és egyoldalú hagyományaival. GOMBOCZ levonva saját és mások kutatásainak konzekvenciáit, szakít korábbi – a török keveredés lehetőségét tagadó – álláspontjával, elismeri a magyar nép finnugor alapelemének bolgár-török elemekkel való keveredését s a hún-hagyomány magvaként a két elemből egységes ethnossá alakult^[43] magyar nép hún nemzetiségi tudatát jelöli meg. A hún-bolgár-magyar közvetlen átöröklést bizonyítva, feleslegessé tette a maga idején – HUNFALVY és RIEDL rideg szekpszisével szemben – haladást jelentő, de a tudomány mai állása mellett történeti és folklorisztikai szempontból egyaránt aggályos mondaközvetítési elméleteket. Módszertani szempontból is igen nagy jelentőségű GOMBOCZ állásfoglalása, ki nyelvtudós létére szakított a HUNFALVY óta domináló, egyoldalúan filológus és ethnológus módszerrel és teljes érvényt szerzett a megelőző évtizedekben szórványosan és bátortalanul jelentkező történettudományi szempontoknak. A magyar nép hún-hagyományának legfontosabb alkotórészét: az azonosság gondolatát, mint történeti forrásértékkel bíró valódi szájhagyományt kiemelte a költött mondai és kölcsönzött tudákos elemek köréből s evvel megtette a hagyomány új, forráskritikai értékelése felé az első és legfontosabb lépést. A hún tudattal kapcsolatos egyéb ősi hagyományoknak a hozzájuk tapadó idegen elemek közül való kiválasztását a későbbi kutatásra hagyta.

Ez ősi hagyományok egyikének, a székely-hagyománynak vizsgálatára magam tettem kísérletet.^[44] Eredményeim értelmében a székely nép a honfoglaláskor csatlakozó s talán már azelőtt is hazánk területén lakó török fajú (hún, avar vagy talán éppen onogur) törzs vagy néptöredék volt. Hún-hagyománya eszerint történeti tudaton alapuló hagyomány lehet.

Egyidejüleg GR. ZICHY ISTVÁN,^[45] a nyelvtudomány s a külföldi turkológiai és archaeológiai irodalom eredményeit teljes módszerességgel megalapozott hypothesisbe foglalva össze, a történeti magyar nép ethnikumának kialakulásában részes finnugor és török – ZICHY szerint hún – népek valószínű keveredési korának és a keveredés körülményeinek meghatározására tett kísérletet.

A ZICHY elméletében még mutatkozó hézagot NÉMETH GYULA hidalta át.^[46] A kínai évkönyvek és európai források, valamint hún nyelvi maradványok alapos kritikai vizsgálatával megállapítja, hogy a magyar nép a Kr. előtti századokban a ZICHY által a keveredés helyéül kimutatott területen, az Ural-hegységtől keletre alakult ki az erdős és steppe-vidék határán találkozó keleti finnugor és török elemek összevegyülése útján. Ezek a törökök a törökség keleti ágához tartozó húnokkal szemben a törökség más nyelvet beszélő, nyugati – ogur vagy bolgár – ágához tartoztak, azonban bolgár rokonaikkal együtt évszázadokon át a hún-birodalom alattvalói voltak s ennek bukása után Kelet-Európában a hún név és a hún tudat fenntartóivá lettek.^[47]

A történettudományi szempontoknak ez az előtérbe nyomulása kihívta a régi nyomokon haladó filológusok és folkloristák ellentmondását. KIRÁLY GYÖRGY,^[48] GREXA GYULA,^[49] FEHÉR GÉZA^[50] és MOÓR ELEMÉR^[51] – mindegyik a maga mondaközvetítő-elmélete védelmében – ridegen szembehelyezkednek GOMBOCZ tanításával. KIRÁLY a legmerevebb szkepszis álláspontján védelmezve HUNFALVY és RIEDL könyvmondaelméletét, GREXA és FEHÉR, amaz saját – némileg SEBESTYÉN hatására mutató – bolgár mondaközvetítési elméletével, ez THURY avar közvetítési elméletéhez csatlakozva, a HEINRICH-iskola híveiként, MOÓR az újabb külföldi hősköltészeti elméletek alkalmazásával egymás elméleteit hevesen támadják, de szoros fegyverbarátságban harcolnak a kérdés történettudományi beállítása ellen.

GREXA egész röviden, két 20 soros jegyzetben végez a hún-volgai bolgár-magyar kapcsolat történeti tényével, GOMBOCZ ezen alapuló hún-hagyomány-elméletével és a székely-kérdéssel, anélkül, hogy a döntő érvek bírálatába bocsátkoznék.^[52] KIRÁLY részletesebben tárgyalja az „új elméleteket”, de az érvek cáfolata helyett a szkeptikus tagadás módszeréhez folyamodik.^[53] Közben elkövette azt a hibát, hogy a külföldi turkológiai irodalom évtizedek óta ismert megállapításait GOMBOCZ önkényes hypothesiseinek minősítette s ennek kapcsán módszerhibákat vet szemére. FEHÉR formálisan nem vitatkozik, de az alapvető kérdésekben velük egy úton halad. MOÓR nemlétező ellenféllel hadakozik, amidőn GOMBOCZ bolgár hún-monda-elméletének problematikusságát bizonyítja, holott GOMBOCZnak nincs is ilyen elmélete; ő csupán a magyarság bolgár eredetű rétegeinek hún nemzetiségi tudatáról szól. Mind a négyen megegyeznek az újból felszínre került történettudományi szempontoknak, a legutóbbi évtizedek forráskritikai eredményeinek és általában a történeti módszernek teljes negligálásában. Főforrásként a XIII. század második felében kompilált, kétes értékű hún-krónikát használják, figyelmen kívül hagyva az ANONYMUSnál eredetibb alakban ránk maradt, mondai és tudákos elemek híjával levő, szűkszavú hún-hagyományt,^[54] mely alig tartalmaz egyebet az azonosság gondolatánál. A hún-hagyomány és monda kérdésének a hún-krónikával való szoros összekapcsolása okozta, hogy a történeti hagyomány és monda világos megkülönböztetésére még kísérletet sem tettek, noha KIRÁLY – szemben HUNFALVY és HEINRICH összes követőivel – elméletben megkülönböztette a történeti hagyományt a krónikás mondai kompoziciójától és világosan felismerte a probléma fejtegetés kiinduló pontját az azonosság történeti kérdésében.^[55] A részletes fejtegetések során azonban nem vonta le e fontos megállapításának konzekvenciáit. E sajátságos ellentmondás oka nyilvánvaló. KIRÁLY s vele GREXA, FEHÉR és MOÓR sem ismerték fel a legutóbbi évtizedek turkológiai és magyar nyelvtudományi eredményeinek korszakos jelentőségét a hún-probléma szempontjából. Mikor hún-monda-tanulmányaik közben GOMBOCZ dolgozata figyelmüket erre felhívta, ahelyett, hogy igyekeztek volna felfogásukat ez alapon revideálni, a tagadásban kerestek menedéket, hogy korábban kidolgozott, kész mondaközvetítési elméletüket^[56] megmenthessék. Ez a törekvésük lett okává módszertani tévedésüknek, amire KIRÁLY és GREXA dolgozatairól írt bírálataimban nyomatékosan rámutattam.^[57]

A vita semmi oly lényeges eredményt nem hozott, ami GOMBOCZ megállapításainak revideálását szükségessé tenné. A régi iskola híveinek elkeseredett védekezése mit sem változtatott azon a tényen, hogy GOMBOCZ eredményeivel a hún-probléma központjába újra a hún-magyar történeti kapcsolatnak immár tudományosan bizonyított ténye került s ezzel a hún-kérdés negyvenötévi kényszerű számüzetés után ismét elfoglalta helyét a magyar történettudomány alapvető problémái sorában.

Ma a kutatás első feladata, hogy a félszázad óta egyoldalúan uralkodó s a hún-kérdést valósággal monopolizáló filológia és folklore mellett a történettudomány szempontjainak is érvényt szerezzen.

*

A hún-magyar történeti kapcsolatokat feltáró újabb történeti és nyelvtudományi eredmények lényegesen módosították és tökéletesítették a magyar ethnos kialakulására vonatkozó, korábban laza hypothesiseken vagy intuitiv megérzésen alapult ismereteinket. A rokonság kérdése s vele a magyarok hún-hagyománya is egészen új megvilágításba került. A HUNFALVY és HEINRICH nyomán haladó kutatók elutasító magatartása a hún-magyar kapcsolat kérdésében a tudomány mai állása mellett tarthatatlan. A kutatásnak számolnia kell a hún-bolgár kapcsolat és a bolgár-magyar keveredés történetileg bizonyított tényeivel. Ebből a szempontból kiindulva kell revizió alá vennie a hún-monda és hún-hagyomány kérdését s e revizió feladata elsősorban a történettudományra hárul.

A hún-magyar rokonsággal összefüggő probléma-csoportban egymással a legszorosabb kapcsolatban, szinte összeforrva tűnnek fel a történettudomány, filológia és folklore problémái. Módszertani és tárgyi szétválasztásuk igen nehéz, majdnem kivihetetlen feladat, mert a kutatás egyes fázisaiban váltakozva kell e tudományok módszerének, felfogásának és szempontjainak érvényt szereznünk. Az egész kérdés-komplexum helyes megoldását csupán e tudományok egymást támogató közreműködésétől várhatjuk. Bármelyikük szempontjainak mellőzése szükségképen téves irányba tereli a kutatást s a hún-monda kérdésében idáig uralkodó bizonytalanságnak, a változatos és gyakran ellentmondó mondakeletkezési és mondaközvetítési elméletek felburjánzásának, a legutóbbi évtizedek energiapazarló polémiának gyökerét is a történettudomány szempontjainak háttérbe szorulásában és a történeti módszer mellőzésében kell látnunk. S ez a mellőzés annál nagyobb hiba volt, mert ha az említett tudományok competentiáját és egyenrangúságát teljes mértékben elismerve, felvetjük az időrendi, illetőleg logikai elsőség módszertani szempontból igen fontos kérdését, ezt nemcsak a főkérdésnek – az azonosság kérdésének – történettudományi természete, hanem a hagyományt, illetőleg mondát fenntartó műnek természete is feltétlenül a történettudomány javára dönti el.

A probléma sarkpontja az azonossági gondolat eredete, vagyis annak megállapítása: ősi történeti tudat volt-e a hún-származás hagyománya a magyaroknál, vagy idegenektől kölcsönzött fikció?^[58] E mellett a főkérdés mellett minden egyéb részletkérdés háttérbe kell hogy szoruljon, mert megoldásuk csak amannak megoldása után lehetséges. E kérdés történeti természete nyilvánvalóvá teszi, hogy a probléma helyes megoldásának conditio sine qua nonja a történeti módszer alkalmazása s hogy ennek mellőzése szükségképen hátráltatja a probléma helyes megoldását.

Hún-monda, mint önálló és kerek költői kompozició nem jutott korunkra. A rokonság gondolatát s az ehhez fűződő hagyományokat és mondákat történeti művek – ANONYMUS Gestá-ja és az úgynevezett hún-krónika – tartották fenn. A hún-monda filológiai és folklore-vizsgálata tehát mindaddig lehetetlen, míg a mondát vagy annak részeit az azokat fenntartó történeti írásművekből nem rekonstruáltuk. Az első feladat tehát a krónikák forráskritikai elemzése, a való történeti hagyomány és a hozzátapadó idegen – mondai és tudós – elemek történetkritikai szétválasztása.^[59] A forráskritika segédeszközeként fel kell használnunk a filológiát és folklore-t is, de e tudományok önálló szerepe, a történeti hagyományhoz tapadó idegen – különösen mondai – elemek provenienciájának és természetének vizsgálata logice csak a forráskritikai művelet befejezése után következik. A magyar hún-monda filológiai és folklore-vizsgálata csak a történeti forráskritika eredményeinek felhasználásával vezethet sikerre. Ezt annál inkább hangsúlyoznunk kell, mert pl. a költői művekben (Nibelungenlied stb.) kerek egészként korunkra jutott germán hún-monda vizsgálatában a folklore-t és filológiát illeti meg az időrendi elsőség, s a történettudomány csak ezek eredményeinek felhasználásával értékelheti és értékesítheti a mondából itt-ott előcsillanó történeti hagyományt.

A mi esetünkben a történeti módszert, szempontokat és eredményeket mellőző, egyoldalúan ethnológus és filológus módszer alkalmazása nemcsak tárgyi, hanem súlyos módszertani tévedés is. A forráskritika eredményeit figyelmen kívül hagyó filológus és ethnológus – mint az eddigi kutatás is bizonyítja –, tekintet nélkül eredménye pozitiv vagy negativ voltára, mint kerek költői kompoziciót vizsgálja a XIII–XV. századi krónikák elbeszélését, holott a forráskritikusok régen megállapították, hogy a hún-hagyomány némely részletei XI. századi eredetűek s éppen ezek a sovány részletek bírnak a főkérdés, az eredeti hún-hagyomány megítélése szempontjából értékkel. A történeti értékelés egyedül helyes módszerének, a forráskritikának mellőzése szükségképen módszerbeli tévedésekre, pozitiv eredmény esetén naiv és hiszékeny kritikátlanságra, negativ eredmény eseten kritikátlan és túlzó kétkedésre, hyperkritikára vezet. Viszont azonban azt is el kell ismernünk, hogy az egyoldalúan alkalmazott történeti módszer is súlyos tévedések, kritikátlan ítéletek szülőoka lehet, mint azt a régebbi történetírók példája bizonyítja.

Mindezek a tárgyi és módszertani szempontok a történettudományi vizsgálat időrendi elsősége mellett szólnak. Első és legfontosabb feladatunk a hún-hagyományt fenntartó krónikák forráskritikai elemzése. Filológusok és ethnológusok részéről nem egyszer hallottuk hangsúlyozni, hogy a forráskritika voltaképen azonos művelet a filológiai vagy folklorisztikai kritikával. Külsőleg nézve a kérdést, ez a tétel igaznak is látszik. A forráskritikus ugyanazt a szövegkritikai műveletet végzi, amit a filológus és a mondaelemző: részeire bontja, elemzi a vizsgált forrás szövegét, megállapítja a különböző származású részletek provenienciáját és értelmezi a forrást. Belső szempontjai, céljaik tekintetében azonban lényegesen eltérnek egymástól. A filológus mint irodalmi művet, a folklorista mint népköltészeti terméket, mindkettő mint költői kompoziciót vizsgálja és értelmezi a művet. Ehhez képest szövegkritikájukat is az a szempont irányítja, hogy megállapítsák, mi tekinthető az író, illetőleg a mondaalkotó népfantázia egyéni alkotásának. A szöveg elemzésével ezt az egyéni művet választják ki a vele összeolvadt kölcsönzött elemek köréből. A filológus és mondakutató tehát az író vagy a nép gondolkodását és felfogását rekonstruálja. Ezzel szemben a forráskritikus a művet mint történelmi forrást vizsgálja. Célja a történeti forrásként felhasználható részek kiválasztása a hozzátapadt idegen elemek közül, vagyis a való történeti hagyomány rekonstruálása, tekintet nélkül arra, hogy e hagyomány a mű írójának egyéni alkotása-e vagy kölcsönzés, ami a történettudomány szempontjából végső eredményben mellékes. A szöveg elemzésével a történeti forrásértékkel bíró, valódi hagyományt, vagyis a hiteles történeti tényeket elbeszélő írott vagy szájhagyományt igyekszik a hozzátapadt idegen – tudákos vagy népi eredetű – elemektől megtisztítani és rekonstruálni.

PETZ GEDEON külföldi forrásokból átvett történeti tényeket, a germán hún-mondából átvett mondai elemeket és a hazai élő néphagyományból vett magyar mondai elemeket különböztetett meg a hún krónikában s ezek provenientiáját igyekezett tisztázni. Filológiai szempontból szabatos elemzésével pontosan kijelölte a hún-monda filológiai és folklore-vizsgálatának útját és feladatait. A történettudomány szempontjai azonban az elemzésnek e módjával még nincsenek kimerítve. A forráskritikai elemzés feladata a magyar nép vagy egy magyar népcsoport (törzs, nemzetség) történeti értékű hagyományának kiválasztása lévén, elsősorban a magyar krónikában, mint elsőrendű, közvetlen forrásban fenntartott, máshonnét ismeretlen, tehát forrásértékkel bíró eredeti történeti hagyományt kell megkülönböztetnie minden más kölcsönzött elemtől. E kölcsönzött elemek természetének megállapítása, a másodkézből, idegen írott forrásokból átvett történeti hagyománynak és az ugyancsak idegen írott forrásokból vagy élő néphagyományból átvett mondai elemeknek szétválasztása a történész előtt alárendelt fontossággal bír. Ezek jobbára csak a krónikás és kora felfogásának megismerése szempontjából érdeklik a történetírót, mert a bennük fenntartott, de idegen forrásból átvett valódi történeti hagyomány értékelése végett magukhoz az ősforrásokhoz kell fordulnia.

A hún-krónika forráskritikai elemzésével tehát azt kell megállapítanunk, hogy a XIII. századi krónikás különféle elemekből összetett művének vannak-e korábbi írott vagy szóbeli hazai hagyományokon nyugvó részletei? S ha vannak, azt kell megállapítanunk, hogy ez a régi hún-hagyomány, mely a XIII. századi krónikás elbeszélésének magvául szolgált, mikor tűnik fel, illetőleg mely időponttól kezdve mutatható ki a létezése.

Meg kell továbbá állapítanunk, mi volt ennek a régebbi magyar hún-hagyománynak tartalma, illetőleg mit tekinthetünk a korunkra jutott anyagból a régi hagyományhoz tartozónak? Ennek megállapítása után térhetünk csak át annak vizsgálatára, vajjon ez a magyar hún-hagyomány egészében és részletenként valóban ősi, keletről magával hozott hagyománya-e a magyar népnek, vagy pedig kölcsönzött fiktiv hagyomány? A magyar hún-hagyomány létezésének, eredeti tartalmának és provenienciájának tisztázása után következhetik csak az eredeti történeti hagyományhoz tapadó mondai elemek vizsgálata, vagyis a magyar hún-monda problémájának megoldása. Maga a hún-hagyomány, vagyis ami eredeti történeti hagyománynak bizonyul, sohasem lehet mondatörténeti vizsgálat tárgya, mert az ősi tudaton alapuló történeti hagyomány nem monda s a folkloristát csak mint a körülötte kikristályosodó mondák történeti magva érdekelheti.

Röviden összefoglalva az eddigi fejtegetések eredményét, megállapíthatjuk, hogy a hún-kérdés két egymással szoros kapcsolatban jelentkező, de tárgyi és módszertani tekintetben egyaránt elkülönülő problémára tagolódik, melyek egyike történettudomány, másikuk a folklore és filológia, illetőleg irodalomtörténet körébe tartozik. A történettudományi vizsgálat tárgya a hún-hagyomány problémája; értve hagyomány alatt a való történeti tények emlékét őrző írott vagy szóbeli történeti tradiciót. A folklorisztikai és filológiai kutatás feladata viszont a hún-monda problémájának megoldása. A hagyomány kérdése csak történeti módszerrel, a mondáé csak a folklore és filológia módszerével oldható meg. A monda folklorisztikai vizsgálatát azonban meg kell előznie a hagyomány s vele a történeti művekben ránkmaradt mondák történetkritikai vizsgálatának, mert enélkül a mondai elemek értékelése teljességgel kivihetetlen.

[1] Attila-mondák. Ford. SZABÓ K. 1864. 104. l.

[2] Naiv eposzunk. Koszorú. 1863.

[3] Rumänische Studien. 1871.

[4] Magyarország ethnographiája. 1876., Die Ungern oder Magyaren. 1881. Az oláhok története. II. 1894. ROESSLER és HUNFALVY viszonyáról: THURY: Krónikáink és a nemzeti hagyomány. Irodalomtört. Közl. VII. 1897. 275–282. l.

[5] A régi székelység. 1890. Korábbi tanulmányainak összefoglaló kiadása.

[6] A magyarok eredete. 1882. kül. 148–181., 372–375. l.

[7] A magyar történet kútfői az Árpádok korában. 1880. 50–51., 63. l.

[8] Budapesti Szemle. XXV. 1881. 137–145. l.

[9] Így DOMANOVSZKY: Kézai krónikája. 1906. 33–36. l.

[10] Ezt nemcsak a székelyek telepes voltát vitató MARCZALInál és KARÁCSONYInál, hanem az ősfoglalás tanát hirdető TAGÁNYInál, RÉTHYnél, CONNERTnél is tapasztaljuk. A székely-kérdés irodalmának ismertetését lásd: SEBESTYÉN: A székelyek neve és eredete. 1897. és HÓMAN: A székelyek eredete. 1921.

[11] Magyarország története (SZILÁGYI: m. Nemz. Tört. I. 8–12., 20–21., II. 74. l.). Ethnographia. 1894. 103.

[12] A m. nemz. tört. Szt. Istvánig. 1–8., 199–203, 237–264.; A m. nemz. tört. az Árpád-házi kir. korában. 2. kiadás. I. 112., 374., 431–432. l.

[13] Hunyad megye története. I. 1902. 221–226. l. Magam is e felfogásnak adtam kifejezést, midőn – mellékesen érintve a hún-rokonság kérdését – kiemeltem, hogy a hún-monda kölcsönzéséhez alapul az őshazából hozott hagyományok szolgáltak. A magyar nép neve a középkori latinságban. 1917. 7–8. l.

[14] PAULER pl. az eszegel-bolgárokat a finnugor népcsaládba sorolja.

[15] A magyar húnmondák. Budapesti Szemle, XXVII. 1881. Csaba és berni Detre a magyar mondában. HEINRICH-Emlékk. 1912.

[16] A magyar ősköltészet. 1921.

[17] Etzelburg és a magyar húnmonda. Akadémiai székfoglaló. 1881.

[18] Budapesti Szemle. 1881. XXV. 142. l., XXVII. 340. l.

[19] A magyar húnmonda. 1885. A 20–24. lapon a korábbi irodalom alapos méltatásával.

[20] A magyar hún-monda germán elemei. Századok, 1908. (a 602–609. l. a kérdés korábbi irodalmának részletes ismertetésével). Hún-krónikánk mondai elemeiről. Egyet. Phil. Közl. 1912.

[21] A hún-magyar rokonságról. Ethnographia, 1894.

[22] A székelyek neve és eredete. 1897., Az avar-székely kapcsolat emlékei. Ethnographia, 1899., A magyar honfoglalás mondái. I-II. 1904-1905.

[23] A Csaba-monda és a székely hún-hagyomány. 1922.

[24] A m. nemz. tört. Szt. Istvánig. 1–8., 199–203., 237–264. l.

[25] Isten kardja. Ethnographia, 1912.

[26] A csodaszarvas mondája. Egy. Phil. Közlöny, 1914.

[27] Árpád-kori társadalomtörténetünk legkritikusabb kérdései 1915., A székelyek eredete. 1918. és Akad. Értesítő. 1923.

[28] Die Petschenegen und die ungarische Hunnensagen. Kőrösi Csoma Archiv. I. 1921. és Negativumok a magyar húnmondák kérdésében. Nyugat, 1922. 709–712. l.

[29] Attila és a magyar hún-mondák. Irodalomt. Közl. 1891.

[30] Árpád-kori motivumok a Buda halálában. HEINRICH-Emlékk. 1912. 17–24. l. és Árpád-kori compositio. Bp. Szemle. CLIV. 1913.

[31] Kézai krónikája. 1906. 33–36. l.

[32] Studien z. ungar. Geschichtsquellen. 1899–1900. VII. 26–46., VIII. 7., 21–22., 38., 40–42., IX–XII., 4–5., 35–42. l.

[33] Die bairische Hunnensage. Zeitschrift f. deutsches Altertum. XLVI. 1902. 1–6.

[34] Volt-e magyar hún-monda? Budapest, 1923.

[35] HEINRICH id. h. 22–28., 39., PETZ id. m. 88–99., BLEYER id. h. 936–940. l.

[36] Az egyetlen idevágó dolgozat, DOMANOVSZKY id. műve már BLEYER tanulmánya után jelent meg.

[37] Székely Nemzeti Múzeum Értesítője. I. 1890., Monda és hagyomány. Ethnographia, V. 1894. Honfoglaló őseink. U. o.

[38] Ethnographia. V. 1894. 102–103. L. (szerkesztői jegyzet), A magyar fémnevek őstörténeti vallomásai. U. ott., Hunnische Sprachdenkmäler. Keleti Szemle. II. 1901.

[39] Neue Forschungen és Hunnenforschungen. Keleti Szemle, I. 1900. 81–87. l. II. 1901. 81–91. l.

[40] Krónikáink és a nemzeti hagyomány. Irodalomtört. Közl. 1897. A székelyek eredete. 1898.

[41] Ethnographia. V. 1894. 26, 96. l.

[42] A leglényegesebb eredményeket összefoglalta GOMBOCZ ZOLTÁN: A bolgár kérdés és a magyar hún-monda. M. Nyelv. 1921. V. ö. még ZICHY ISTVÁN dolgozatát a Magy. Nyelvtudomány kézikönyvében.

[43] KIRÁLY GYÖRGY Magyar ősköltészet. 27. l. azt állítja, hogy „a magyarság legalább a KONSTANTINOS által említett kazár törzs csatlakozása előtt fajilag is teljesen egységes volt, bár újabban GOMBOCZ ZOLTÁN és HÓMAN BÁLINT ismét kétségbevonták”. Amennyiben KIRÁLY a teljes faji egység alatt azt érti, mintha a magyarság a kabar-csatlakozás előtt tiszta finnugor nép lett volna, igaza van. E feltevés annyira ellentétben áll az V–IX. századi keleteurópai népek s köztük a magyar nép történetére vonatkozó összes forrásainkkal és ismereteinkkel, hogy vele komolyan foglalkozni is felesleges. Ha azonban „egységes faj” alatt a honfoglaló magyarság ethnikai egységét értjük, ezt sohasem jutott eszünkbe kétségbevonni. A honfoglaló magyar nép a mi felfogásunk szerint – más népekhez, az angolhoz, franciához, bolgárhoz, poroszhoz hasonlóan – két különböző fajú népelem keveredéséből létrejött, de egységes ethnikumú, egynyelvű és egységes kultúrájú nép. Nem volt sem finnugor, sem török, hanem már individualiter magyar. KIRÁLY tévedését e kérdésben az okozta, hogy sokkal primitivebb állapotokat lát a foglaló magyaroknál, mint aminőről forrásaink tanuskodnak.

[44] HÓMAN: A székelyek eredete. 1921. E dolgozatom mellékterméke a Magyar Nyelvtudomány Kézikönyvébe írt összefoglaló honfoglalástörténeti dolgozatomnak.

[45] A magyar őstörténet és a nyelvtudomány. Akadémiai Értesítő. 1922. és A magyarság őstörténete. (A M. Nyelvtudomány Kézikönyve. I. 5.)

[46] Húnok, bolgárok, magyarok. Bpesti Szemle. 1923. 167–178. l.

[47] V. ö. HÓMAN: Újabb őstörténeti kutatások. Századok. 1923. 335–356. l.

[48] A magyar hún-monda. Nyugat, 1921. évf. – A magyar ősköltészet. 1921. 81–85. l. – Mégegyszer a hún-monda. Nyugat, 1921.

[49] A Csaba-monda és a székely hún-hagyomány. 1922. 8, 14, 53–61. l.; KIRÁLY könyvéről: Irodalomtört. Közlem. 1922.

[50] Negativumok a hún-monda kérdésében. Nyugat. 1922. (KIRÁLY válasza u. ott.) – Válasz GREXA GYULÁnak. Kőrösi Csoma Archivum. I. 1922.

[51] Volt-e magyar hún-monda? 1923. 13–15. l.

[52] Id. m. 8. és 14. l.

[53] Id. m. 81–85. l.

[54] KIRÁLY, FEHÉR és MOÓR egyszerűen mellőzik ANONYMUS művének vizsgálatát, GREXA, hogy ezt tehesse, a IV. Béla kori származását vitató elavult véleményt eleveníti fel. Nem tudja azonban, hogy ma már az ezt hirdető kútfőkritikusok (pl. KAINDL) sem tagadják meg az ANONYMUSnál fenntartott hún-hagyomány eredetibb voltát.

[55] „Kétségtelen, hogy a monda legfontosabb alkatrésze a hún-magyar rokonság eszméje. Ha bebizonyítható, hogy a rokonság hite... élt a magyar nép emlékezetében, akkor ezen nem változtat az, ha valaki megállapítja, hogy akárhány más motivum idegen eredetű.” Magyar ősköltészet. 69–70. l.

[56] V. ö. KIRÁLY id. m. 8. l., GREXA id. m. 1. l.

[57] V. ö. HÓMAN: A hún probléma megoldása. Magyar Nyelv, 1921.; Még egyszer a hún-monda. U. ott, 1922. GREXA könyvéről: Irodalomtört. Közl. 1922. A vita tárgyilagos és sok érdekes szempontot felvető, alapos ismertetését adja CZEBE GYULA: A hún kérdés mai állása. Nyugat, 1922.

[58] Ezt, FEHÉRt kivéve, a kutatók mind elismerik.

[59] Ugyanez volt az álláspontja GYULAI PÁLnak, ki RIEDL tanulmányához írt rövid szerkesztői jegyzetében szabatosan határozta meg a probléma lényegét. „Hogy a magyar hún-mondán – írja – amint azt egypár krónikánkban találjuk, az idegen krónikák és mondák hatása meglátszik, az kétségtelen, de eldöntendő kérdés marad, vajjon egészen új anyagot dolgoztak-e föl e krónikák, vagy csak régit bővítettek s alakítottak át egészen új forrásokból is merítve?” Budapesti Szemle, XXVII. 1881. 340. l. GYULAI itt egyszerű szavakkal, de egész világosan a forráskritikai elemzés elsőrendű fontosságát emelte ki.