6. A magyar hún-hagyomány kibővülése a IX-XI. században.

A megelőző fejezet élén már rámutattam a XI. századi Gesta Ungarorumban fenntartott hún-hagyománynak azokra az elemeire, melyek csupán az új haza területén, illetőleg a kereszténység felvétele után járulhattak az eredeti hagyományhoz. Ezek provenienciáját és természetét egyenként kell vizsgálat tárgyává tennünk.^[1]

1. A székelyek hún-hagyománya. Mióta a XVIII. században az első kétségek elhangzottak a székelyek hún eredetével szemben, mind általánosabbá lett tudományos irodalmunkban az a felfogás, hogy a hún-székely azonosság történeti lehetőségével komolyan foglalkozni sem érdemes. A székelyek az újabb kutatók felfogása szerint lehetnek magyar telepesek, besenyők, kúnok, jászok, kabarok, csak éppen húnok nem, mert a hún-székely történeti kapcsolat, akár tudós feltevésen, akár népi hagyományon alapszik, puszta fikció. Akik mégis figyelmet fordítottak e hagyomány történeti hátterére, legfeljebb közvetett úton, a székelyeknek, illetőleg közéjük olvadt elemeknek a bolgárokkal és avarokkal való azonosítását merték – többnyire igen óvatosan – megpendíteni.^[2] Nem szeretnék a székely eredetkérdés részleteinek taglalásával felesleges ismétlésekbe bocsátkozni. Ezért csupán e tárggyal foglalkozó korábbi tanulmányomnak^[3] szempontunkból fontos eredményeit foglalom röviden össze.

A székely nép – az 1116 óta szakadatlan sorban ismert írott forrásoknak, középkori szervezetének és intézményeinek tanusága szerint – a magyartól és minden más hazánk területén lakó nemzetiségtől mindenkor élesen megkülönböztetett, különálló ősfoglaló nemzetiség volt, mely azonban igen korán és teljesen megmagyarosodott. Erdélyi letelepülésének legkésőbbi időpontja a X. század vége, Magyarország területén való megszállása legkésőbb a magyar honfoglaláskor történt. A XII–XIII. századi írók – ANONYMUS és a hún-krónika írója egyaránt – Attila népéből birodalma bukása után fennmaradt és a magyarokhoz hazánk területén csatakozott hún néptöredéktől származtatták a székelyeket.

A krónikák forráskritikai elemzésével újabban azt is megállapítottam, hogy az ANONYMUSnál és a hún-krónikában fenntartott kétféle redakció elbeszélése a székelyek hún eredetéről egy közös forrásra, a XI. század végén írt Gesta Hungarorumra vezethető vissza.^[4]

Tekintet nélkül már most arra, hogy a székelyek a honfoglaláskor Erdélyben laktak-e, vagy csak a X. század folyamán költöztek oda Magyarország területéről, s hogy a honfoglaláskor itt e haza területén éltek vagy csak itt csatlakoztak-e a magyarokhoz, az bizonyos, hogy a hún-hagyományt őshazájából magával hozó magyarsághoz csatlakozó székelyeket már a XI. század végén a húnok ivadékának tartották.

Abból, hogy a XIII. századi írók s ennélfogva közös forrásuk, a XI. századi Gesta is, határozottan elkülönítik a magyar nép, illetőleg az Árpád-nemzetség és a székelyek hún-hagyományát s hogy szükségesnek tartják az egyébként tárgyuktól távoleső, őket közvetlenül nem érdeklő, sőt alig ismert székelyek csatlakozásával foglalkozni és hún származásukat kiemelni, nyilvánvaló a magyar és székely hún-hagyomány önállósága. Psychologice és logikailag egyaránt megmagyarázhatatlan az a feltevés, mintha a középkori magyar történetírók, kiket a székelyek láthatólag igen kevéssé érdekeltek, ezeket önkényesen a húnokkal hozták volna kapcsolatba. A székelyek hún származásának fikciója még kevésbbé valószínű, mint a magyar hún-hagyományban genealógiai fikciót kereső hipotézis.

Még ha az okoskodó, kritikus ANONYMUSról és a hún-krónika könnyelműen kompiláló írójáról fel is tennénk, a XI. századi Gesta írójáról nem tehetjük fel a fiktiv leszármazás koholását. Művében, mint ezt a későbbi krónikákból rekonstruálható részletei bizonyítják, híven ragaszkodott forrásaihoz s a nála fenntartott mondai elbeszélések – az eredetmonda, fehérlómonda, a Lél-Bulcsu-Botond-mondakör – azt bizonyítják, hogy a népi hagyományokat is híven adta vissza. De szempontjából semmiféle célja és jelentősége sem lehetett ily hagyomány koholásának. Ez esetben még a hízelgés, az ős-szerzés gondolatának lehetősége is ki van zárva. Forrásai sem adhattak erre impulzust, hiszen a külföldi írók e korban mégcsak a nevét sem ismerik a székelynek. Ha puszta kedvtelésre gondolnánk, akkor sem érthetnők meg, miért csak a székelyeknél gondolt ilyesmire; miért nem kutatta a besenyők, szlávok és más nemzetiségei őseit is?

Ezek szerint a XI. századi Gesta írója csak a székely néphagyományból, illetőleg e néphagyományt ismerő magyaroktól vehette a hún-székely azonosság gondolatát.^[5] De pozitiv bizonyítékaink is vannak arra, hogy a székely nép körében századok multán mint népi hagyomány élt a hún származás tudata. Mellőzve ennek későközépkori és újkori számos bizonyítékát, elég lesz itt a XIII. századi krónikára, OLÁH MIKLÓSra és VERANCSICS ANTALra hivatkozunk, kiknek értesítését GREXA értékük szerint méltatta.^[6] Lehet, hogy KÉZAI előtt, mikor a magyar hún-hagyományt eredeti családi, nemzetségi jellegéből kivetkőztetve az egész nép hagyományaként fogta fel, éppen a székelyek népi hagyománya lebegett.

Ismerve a XI. századi Gesta és ANONYMUS szűkszavú, mellékesen odavetett megjegyzését a székelyek hún származásáról és e műveknek a XII–XIII. századi székelység körében való elterjedésének lehetőségeit, máris képtelennek kell tartanunk a gondolatot, hogy a hún-hagyomány ezekből ment volna át másfélszázad alatt a székely nép – a vulgus – köztudatába. A XII–XIII. században régi nemzetségi szervezetében, az ország keleti határain élő, állattenyésztő, földmívelő és katonáskodó székelység semmiesetre sem merítette a latin krónikákból hún nemzetiségi tudatát és történeti hagyományait.

Ki kell még emelnem, hogy mindaz, amit a magyarok hún-hagyományának, illetőleg a hún-magyar azonosság gondolatának eredetéről megállapítottunk,^[7] még fokozottabb mértékben áll a hún-székely azonosság gondolatáról. Itt legtávolabbi lehetősége is ki van zárva a székelyeket nem ismerő külföldi forrásokból való kölcsönzésnek és a tudákos koholásnak. Az azonossági gondolat forrása tehát csak a nép ősi történeti tudata lehetett.

A hún-székely azonosság gondolata, akár az új haza területén lakó, akár ide a magyarokkal együtt jövő népről van szó, a székely népnek a magyar hún-hagyománytól független s attól a krónikákban is következetesen elkülönített, történeti tudaton alapuló hagyománya. Ezt a hagyományt, melyben nyilván szó volt a székelyek Chigla-mezei hazájáról is, a magyarok, illetőleg a hún-hagyományt őrző fejedelmi nemzetség még a székely csatlakozás alkalmával megismerte. Ez volt tehát az első új elem, mellyel a magyarok ősi hagyománya a honfoglalás korában kibővült.

A hún-székely azonosság gondolata azonban a XIII. századi krónikában s amennyire ANONYMUSnak a tiszántúli csatlakozásról szóló elbeszéléséből kivehetjük, már a XI. századi ősforrásban is szorosan összeforrva jelentkezik avval a hagyománnyal, hogy a székelyek Attila népének maradványai. Ebből jogosan következtethetünk arra, hogy a székely nép (talán egy az Avar-birodalom bukása után Magyarország területén maradt s talán már ekkor Erdély hegyei közé húzódó hún, avar, vagy talán egy az avar áradattal idesodródott onogur, vagyis magyar? törzs) ^[8] hagyományában Attila neve is élt.^[9]

2. Az öröklés jogcime. A magyar nép ősi hagyományát vizsgálva, valószínűnek találtuk, hogy a honfoglaló magyarok, illetőleg az Árpád-nem hagyományában Attila nyugati hódításának emléke is élt anélkül, hogy ez az emlék határozott helyhez lett volna kötve. Arról, hogy Attila Pannóniában, illetőleg a Tisza-Duna vidékén tartotta székét, minden bizonnyal csak az új hazában értesültek. Mihelyt erről – akár a székely hagyományból, akár nyugati forrásokból – tudomást szereztek, természetszerűen merült fel az öröklés címén való honfoglalás gondolata. A magyar hagyományban Attila az Árpád-nemzetség egyenes őse, a székelyek hagyományában ezek az ő hún népének itt fennmaradt töredékei, a nyugati források szerint Attila a Tisza-Duna vidékén tartotta udvarát. Akár maga az Árpád-nemzetség, akár a XI. századi Gesta írója volt, aki e hagyományokat egybevetette, logikus okoskodással el kellett jutnia az országöröklés gondolatához.^[10]

3. Attila pannóniai harcai. Attilának a Pannónia területén talált rómaiakkal vívott harcairól mindenesetre nyugati forrásokból értesült a XI. századi író. A XI. századi Gestának e tárgyra vonatkozó, ANONYMUSnál fenntartott, szűkszavú elbeszélése azonban valószínűvé teszi, hogy krónikásunk nem közvetlenül valamely írott forrásból merített, hanem csak általánosságban hallott valamit erről. Főforrása – REGINO – nem szólt Attiláról s ezért innét csak ennek a húnokra vonatkozó egyetlen pozitiv adatát, a CCCXXVIII. évszámot vette át,^[11] amit később ANONYMUS olvasmányai alapján 451-re módosított. ANONYMUSnál írott forrás használatát bizonyítja a következetesen alkalmazott Athyla névalak is, szemben a Gesta eredetibb, KÉZAInál fenntartott Ethelájával.

4. Pannónia lakói a hún birodalom bomlása után. A XIII. századi hún-krónika Attila történetében említi, hogy a pannóniai római városok lakossága a húnok elől kivándorolt Apuliába, Vlachis, qui ipsorum coloni existere ac pastores remanentibus sponte in Pannonia. Másutt azt írja, hogy a hún-birodalom bomlása után Pannónia tíz évig király nélkül volt, Vlachis, Grecis advenis, Messianis, Teutonicis, Sclavis, [Bulgaris].^[12] ANONYMUS szerint Pannóniát Attila halála után a rómaiak legelőnek (pascua Romanorum) használták és szlávok, bolgárok, vlachok és római pásztorok (Sclavi, Bulgari et Blachii ac pastores Romanorum) lakták. A honfoglalás történetében a bolgárokkal szövetségben harcoló görögökről (Greci) is többször megemlékezik. Pannónia pascua Romanorum nevét a XI. századi Gestát idéző Ricardus jelentése (1237), Spalatói Tamás (1260 k.), sőt eltérő alakban (pabulum Julii Caesaris) már Odo de Deogilo (1147) is említi.

A hún-krónikából, mely egy helyen határozottan azonosítja a vlachokat és a rómaiak pásztorait, másutt a felsorolásban mellőzi ez utóbbiak említését, világosan kitűnik, hogy a XI. századi Gesta azonos értelemben használta a két elnevezést, értve alatta a Dunántúl római (vagyis frank) uralom alatt élő pásztorokat. Ugyanígy beszél a legrégibb orosz krónika, midőn azt írja, hogy a Duna mentén élő szlovén népre volochok törtek, közéjük telepedtek és erőszakoskodtak rajtuk.^[13] Később elmondja, hogy a Duna mentén élő szlovének földjét a volochok elvették, azután a magyarok űzték el a volochokat, akik uralmuk alá vetették a szlovéneket; a földet azóta magyar földnek nevezik.^[14] Az orosz krónika itt voloch néven a Dunántúlt meghódító frank-római császárságról, annak friauli őrgrófságáról beszél, aminthogy voloch alatt mindig rómait ért.^[15] Hasonlóképen a magyar krónika ezek pásztorait nevezi vlachoknak, lévén a vlach szó a magyarországi latinságban ‚pásztor‘ értelemben is használatos.^[16]

ANONYMUS az ő korában Erdély délkeleti határain feltűnő pásztorkodó oláh nép hatása alatt az ősforrásban egyazon népre synonym értelemben használt két elnevezést szétválasztja s a vlach elnevezést a XI. század óta beszivárgó erdélyi oláh pásztoroknak foglalta le, míg a pastores Romanorumot ő is Dunántúl szerepelteti. Ez a tudákos okoskodása adott módot az újkori oláh történetíróknak arra, hogy a magyar krónikák dunántúli vlachjaiban, vagyis frank-római fennhatóság alatt élő pásztoraiban saját római őseit keresse.

A XI. századi Gesta a hún eredetű székelyeken kívül ötféle nemzetiségről tudott. A dunántúli vlachok, vagyis római pásztorok nemzetisége közelebbről meghatározhatatlan. A Teutonici és milites Romani alatt a frank őrgrófság németjei értendők. Az egész országban emlegetett Sclavi a dunántúli szlovén és a Tisza-vidéki bolgár-szláv lakosságra vonatkozik. Bulgari alatt a Tiszántúl és Duna-Tiszaközön élő szlávok felett uralkodó s a IX. század végén még ethnikailag be nem olvadt dunai bolgár-törököket érti. A görögök csak mint jövevények szerepelnek. A messianusok alatt Moesia lakót érti a magát „Messie rex”-nek is nevező Szent László^[17] krónikása. A morvák népneve valószínűleg a legendás Marót személynévben maradt fenn.^[18]

A XI. századi tényleges viszonyoknak megfelelően módosult felsorolásból kitűnik, hogy az ország V–IX. századi ethnográfiai viszonyairól nem írott forrásokból értesült, hanem a magyarok történeti hagyományából, melyben az Avar-birodalom bomlásának az újabb hazában leigázott népektől átörökölt történeti hagyománya összekeveredett a hún-birodalom bukásának emlékével. Ez magyarázza meg a krónikák sajátságos kronológiáját is, mely szerint Attilától számítva a második nemzedék tért vissza a honfoglaláskor Magyarországba.

*

A X–XI. században a magyarok ősi hún-hagyománya új történeti elemekkel bővült. Ezek részben az élő néphagyományra (székelyek hún eredete, Pannónia régi lakói), részben külföldi forrásokra (Attila harcai) vezethetők vissza. E történeti elemekhez járulnak azután a tudákos okoskodással kikövetkeztetett részletek (az örökség jogcíme). Igazi mondai elemre, amiből a nép ajkán szerte élő hún-mondára következtethetnénk, e X–XI. századi részletek közt nem találtunk, legfeljebb a flagellum Dei és Attila városa (Ecilburg) jöhetnek e tekintetbe számba.^[19] Általában véve az új haza területén kibővült hún-hagyomány a XI. századi Gestában és ANONYMUSnál is túlnyomóan történeti jellegű. S ez annál feltűnőbb, mert a Gesta írójának – a Lél-Bulcs-Botond-mondakör és a Szent László-mondák tanusága szerint – igen nagy érzéke volt a népies mondák iránt. Ha tudomása lett volna hún tárgyú mondákról, azok feljegyzését nem igen mulasztotta volna el. Ennek a XI. századi Gesta által átörökített hún-hagyománynak fenntartója maga a királyi család, a magát Attilától származtató és Attila örökösének tartó Árpád-nemzetség volt. A székelyek hún származását bizonyító székely néphagyomány is csak annyiban érdekelte a Gesta íróját és az Árpád-nemzetséget, amennyiben ebben a királyi ház történeti jogának újabb bizonyítékát látták.

[1] A szöveg helyeket lásd I. függelék.

[2] PAULER, NAGY GÉZA és utánuk ERDÉLYI LÁSZLÓ az eszegel-bolgár THÚRY és SEBESTYÉN az avar, GREXA a dunai-bolgár eredet, illetőleg beolvadás valószínűségét igyekeztek bizonyítani.

[3] A székelyek eredete. 1921.

[4] A Szt. László-kori Gesta 54. l.

[5] V. ö. PETZ id. m. 80–81. l., hol HUNFALVYnak a tudákos koholást vitató feltevésével szemben a hagyomány népies jellegét bizonyítja. Fejtegetései értékét különösképen emeli, hogy, bár a hún-székely történeti kapcsolat kérdésében elfogadja HUNFALVY negatív eredményét, a hagyomány népi eredetét kétségbevonhatatlannak tartja.

[6] Id. m. 3–4. l.

[7] V. ö. fentebb a 4. fejezetet.

[8] V. ö. id. művem 16–20. l.

[9] V. ö. alább a Csaba-monda elemzését.

[10] Nyilvánvaló, hogy a túlnyomóan nemzetségi jellegű ősi magyar hagyomány és ennek megörökítői szempontjából az egyébként krónikásainkat kevéssé érdeklő székelyek hún-hagyománya főleg azért bírt fontossággal, mert evvel is megerősítve látták az Árpád-ház örökjogát Magyarország területéhez. Ez a felfogás világosan kifejezésre jut a Gesta mindkét leszármazójánál s így mindenesetre az ősforrásra vezethető vissza. ANONYMUSnál a Mén-Marót elleni hadjáratban tűnnek fel székelyek. Mén-Marót alattvalóiról azt írja, hogy „omnes habitatores se sua sponte eis subiugaverunt... quia timebant eos... eo guod audiverunt Almum ducem, patrem Arpadii a genere Atthile regis descendisse” (XX. c.), de: „omnes Siculi, qui erant primo populi Athyle regis, obviam pacifici venerunt et sua sponte filios suos cum diversis muneribus in obsides dederunt (L. cap.). A szlávok és más lakosok tehát meghódoltak, mert a régi úr utóda jött vissza, a székelység azonban, Attila népének ivadéka, szabad szövetségesként csatlakozik és ismeri el Attila ivadékát urának. Ugyanez tűnik ki a hún-krónika elbeszéléséből, midőn az utolsó fejezetben a székelyekről és a magyarok bejöveteléről szól: Siculi Hunorum sunt residui... qui dum Hungaros iterato in Pannoniam remeasse cognoverunt, redeuntibus in Ruthenie finibus occurrerunt, insimulque Pannonia conquestrata..., viszont: Hungari sic Pannonie populis, qui superius sunt notati (t. i. Vlachis, Sclavis etc, qui vivente Ethela populari servitio sibi serviebant) inceperunt dominari. V. ö. KÉZAI szövegét.

[11] REGINO a CCCXXVII. évi események után szól a húnok és gótok harcáról, a mi krónikáinkban ez lett a húnok scythiai kijövetelének dátuma. V. ö. DOMANOVSZKY: Kézai krón. 49–50. l. a hún krónika kronológiájáról.

[12] A felsorolásból kimaradt, de néhány sorral utóbb említi, hogy Szvatopluk subjugando Bulgaris Messianisque uralkodott.

[13] HODINKA: Az orosz évkönyvek. 1916. 33. l.

[14] U. ott. 41. l. V. ö. még 69–70. .

[15] JAGIĆ (A Magy. Honf. Kútfői. 367. l.), MELICH (M. Nyelv. 1909. 434. l.).

[16] V. ö. BARTAL: A magyarországi latinság szótára. 702. l., TAKÁTS: Sztronga. (M. Nyelv. 1906. 22–23. l.), MELICH id. h. 436. l.

[17] FRAKNÓI: Szt. László levele a montecassinói apáthoz.

[18] PAULER (Magyar Honf. Kútfői. 408. l.), a magyarázatot MELICH JÁNOS is elfogadja, mint szíves közléséből tudom.

[19] Ld. 80–82. l.