V. A SZENT LÁSZLÓ-KORI „GESTA UNGARORUM” NYOMAI XII–XIII. SZÁZADI FORRÁSOKBAN.

ALBERICUS magyar vonatkozású adatainak vizsgálatával nyert eredményeink legfontosabbika a Szent László-kori ősforrás létezésének és néhány fontos ismertetőjegyének megállapítása volt. A következőkben ez eredményből kiindulva, a magyar krónikákkal némely részleteikben rokonnak látszó XII. és XIII. századi forrásokat teszünk vizsgálat tárgyává, megállapítandó, vajjon e részleteket az ősforrásra kell-e visszavezetnünk, vagy pedig a KÉZAI-kivonatból és a XIV. századi krónikákból ismert újabb szövegekre?

1. Odo de Deogilo. (1147). A második kereszteshadjárat alkalmával Magyarországon keresztülhaladó VII. Lajos francia király kiséretének egyik tagja, ODO, a hadjárat történetében érdekes leírását adja a XII. századi Magyarországnak, különösen a Dunántúl déli részének. Elbeszélése személyes tapasztalatokon alapuló, minden írott forrástól független, eredeti munka. Van azonban egy bennünket közelebbről érdeklő mondata: Terra hec in tantum pabulosa est, ut dicuntur in ea pabula julii caesaris extitere.^[1] Már MARCZALI^[2] kiemelte, hogy ez a külföldön ismeretlen megállapítás mindenesetre a régi krónika pascua Romanorum-ával függ össze. A krónika közvetlen használata ellen szól Julius Ceasar említése és az a körülmény, hogy ODO-nál egyéb nyomát nem találjuk a magyar forrás használatának. ODO-nak – úgylátszik – feltűnt a sok legelő és rét s midőn ezt a megfigyelését valamelyik literátus magyar pappal közölte, ettől kapta a „rómaiak legelőjére” vonatkozó szóbeli tudósítást.

2. Ricardus jelentése Julián barát nagymagyarországi útjáról. (1237.)^[3] Régóta ismeretes, hogy a tatárjárás előtt Nagy-Magyarország felkeresésére indult dominikánusok a magyar történelem útbaigazítása alapján keltek útra. A jelentés néhány mondata idézet e régi forrásból:

Az összehasonlításból kétségtelenül kiderül, hogy RICARDUS arról a forrásról beszél, melyben a honfoglalás a hétmagyar tényeként volt feltüntetve, mely ANONYMUS-hoz hasonlóan említette Pannónia régi nevét a pascua Romanorum-ot és Szent István térítői működését s amelyhez ANONYMUS, a Somogyvári, Zágrábi, Váradi és KNAUZ-féle krónikák állnak legközelebb. E forrást RICARDUS Gesta Ungarorum-nak nevezi s a következőkben ez alapon mi is így fogjuk nevezni.

3. Viterbói Gotfrid: Memoria Seculorum. (1185.) I. Frigyes császár udvari káplánja, VITERBÓI GOTFRID,^[4] akinek Pantheon c. művét – mint látni fogjuk – a XIII. századi Hún-krónika írója forrásul használta, a Memoria Seculorum-ban egy helyütt a magyarok őshazájáról szól.

E forráshely értékeléséhez tudnunk kell, hogy GOTFRID a húnokra és magyarokra vonatkozó adatait szószerint FREISINGENI OTTÓ krónikájából vette át. Az avar történethez rajta kívül PAULUS DIACONUS-t használta fel. A hún-magyar azonosságról mit sem tudó forrásait szószerint követve, mindhárom népet saját nevén nevezi, az avarokat a PAULUS DIACONUS-tól átvett részben a húnokkal azonosítja. Egy ízben azonban, mintegy OTTÓ szövegét magyarázva, az Avares-hez hozzáfűzi id est Ungari Pannonii,^[5] máskor PAULUS Avares, qui et Huni-ját egésziti ki sive Ungari-val.

Kérdés már most, honnét vette a hún-magyar azonosságnak forrásaitól idegen gondolatát. A Pantheon XXVII. fejezetében ISIDORUS nyomán szól a gótokról és Scythiáról, viszont a Memora Seculorum-ban ugyane leírással kapcsolatban érdekes tudósítást találunk a keleti Magyarországról.

GOTFRID saját bevallása szerint olvasta (legimus), amit a keleti Magyarországról s a régi magyarokról ír. Hogy hol olvasta, az kiderül RICARDUS jelentéséből, melynek a Gestá-ból idézett részével egyezik az ő elbeszélése (priores Ungari). Nyilvánvaló, hogy GOTFRID e helyütt a Gesta Ungarorum-ból interpolálta ISIDORUS-t, mert a keleti Magyarországról nyugati író előtte nem tudott s az egyetlen forrás, ahonnét vehette, a Gesta volt.

Ezt tudva, GOTRFID-nak Attila Ottó-tól átvett jellemzésébe interpolált az ő forrásaiban ismeretlen flagellum Dei-jét (v. ö. ANONYMUS, XX. c.) és a hún-magyar azonosság gondolatát is a Gestára kell visszavezetnünk.

KAINDL ez egyezésekből arra következtet, hogy itt is GOTFRID volt KÉZAI forrása.^[6] Feledi azonban, hogy a keleti magyarokról és országukról GOTFRID előtt s még utána is jó ideig egyetlenegy külföldi forrás sem tud.^[7] Julián utazásáig (1236) csak a magyar hagyomány és a Gesta Ungarorum őrizte az őshazában maradt testvérek emlékét, kikkel a pannóniai magyarok – KONSTANTINUS tanusága szerint,^[8] – a X. század közepén még követek útján állandóan érintkeztek. Azt sem szabad felednünk, hogy GOTFRID – minden költői hajlama és hiszékenysége mellett is^[9] – német alapossággal ragaszkodott szószerint mások forrásaihoz. Mivel pedig többi forrásaiban sem a hún-magyar azonosság gondolatát, sem a két Magyarország leírását nem találta, ezek forrását a XI. századi Gesta Ungarorum-ban kell keresünk. A magyar udvarral többször érintkező, hazánkban is járt Barbarossa Frigyes udvari káplánja könnyen hozzájuthatott a magyar Gesta egy példányához s hogy hozzájutott, a fenti egyezés bizonyítja.

4. Szent Gellért nagyobb legendája. (XIII. század első fele.)^[10] Szent Gellértnek mai alakjában a XIV. század végén írt, de egy XIII. századi legendából másolt nagyobb legendája több ponton érintkezik a krónikákkal.

Az Ajtonyról szóló két elbeszélésben szószerinti egyezés kevés állapítható meg, a közös forrás használata mégis kétségtelen. A legenda hosszabb elbeszélése semmi esetre sem lehetett ANONYMUS forrása, mert ennek Csanád leszármazásáról és Ajtony feleségének eladományozásáról szóló elbeszélése későbbi betoldás nem lehet. A névalakokat (Ohtum, Sunad) is eredetibb formájukban tartotta fenn. Viszont a legendának a görög térítésről, a görög kolostorról, a királyi só bitorlásáról, Ajtony többnejűségéről stb. szóló adatai s az egész fejezet annyira magukon viselik a korszerűség bélyegét, hogy azt ANONYMUS rövid szövegéből bővültnek nem tekinthetjük.

A Zágrábi és Váradi krónikák-kal az Árpád-ház Mihály ágának genealógiájában egyezik legendánk. Mindketten Vazul fiainak mondják a hercegeket, Hogy ez az egyezés az ősforrásban gyökerezik, azt az András, Béla és Levente Szár Lászlótól való leszármazását vitató XIII. századi krónikás árulja el, midőn kikel az ellen, hogy némelyek Vazul fiainak mondják a hercegeket (Tradunt quidam), amit ő hamis és rossz értesülésnek (Falsum pro certo est pessime enarratum) tart. A Mihály-ág genealógiájával alább fogunk bővebben foglalkozni.^[11]

A Gellért-legenda további érintkezőpontjai a Gesta Ungarorum leszármazóival:

Folytathatnók még az egyező és a kétségtelen összefüggést bizonyító helyek felsorolását, de ennyi is elég annak megállapítására, hogy a Gellért-legenda ANONYMUS, a Somogyvári, Zágrábi, Váradi és KNAUZ-féle rövid krónikák közös forrásából merített. Ugyanehhez az ősforráshoz vezetnek el a legendának a bővebb szövegű XIII. századi krónika leszármazóival egyező helyei. A Budai krónikának és rokonainak Aba megdorgálásáról, a hercegek visszahívásáról, a pogánylázadásról és Gellért vértanúságáról szóló elbeszélése egyezik a legendával.^[12] Ez egyezéseket rendszerint a legendára vezetik vissza, mint forrásra, pedig a XIII. századi író ép ehelyütt világosan megnevezi forrását. A pogánylázadással kapcsolatban Vatha és Janus családjának bűnhődéséről szólva, nem az előtte ismeretlen legendára, hanem az ősforrásra hivatkozik, melyet itt RICARDUS-hoz hasonlóan az ANONYMUS és KÉZAI művének címéből ismert Gesta Hungarorum néven (B. 93. 1. Est autem scriptum ín antiquis libris de Gestis Hungarorum) nevez. Igazat kell tehát adnunk MADZSAR megállapításának, hogy a nagyobb legenda Szent Gellért kisebb legendájá-nak bővítésével jött létre s a bővítéshez az író „egy régi krónika-redakciót” használt fel.^[13] Hozzátehetjük, hogy e redakció azonos a polémikus XIII. századi krónikás által a hétmagyar, Marót s a Vazul-fiak kérdésében és a pogánylázadás leírása alkalmával quidam codices, Gesta Hungarorum, tradunt quidam kifejezésekkel említett s az itt tárgyalt variánsok – ANONYMUS, a Somogyvári, Zágrábi, Váradi és Knauz-féle krónikák – közös őseként felismert Szent László-kori ősforrással.

5. Spalatói Tamás: Historia Salonitanorum pontificum atque Spalatensum. (1266 előtt.) TAMÁS spalatói főesperes sokat foglalkozik a magyarokkal. Horvátország meghódítását megelőző részleteiben magyar forrásra támaszkodik, ez idő óta önálló. Magyar forrásból származó értesítései itt következnek;^[14]

Az egyeztetés eredményekép megállapíthatjuk, hogy TAMÁS a vezérkori részben ugyanazt a régi Gestát használta, melynek közelebbi meghatározását célul tűztük. Döntő bizonyítékkal az ősforrásra jellemző in servitutem redactis és pascua Romanorum kifejezések szolgálnak A Gézáról és Szent Istvánról szóló rész forrása azonban már a legenda, még pedig a fiatalabb HARTVIK-féle legendaszöveg, melyben Géza már nem ötödik, hanem negyedik fejedelemként van feltüntetve.

6. Lengyel-magyar krónika. (XIII. század.)^[15] A középkori történetírás egyik legsajátságosabb alkotására, az úgynevezett Lengyel-magyar krónikára áttérve, ki kell emelnünk, hogy ez a krónika csupán forráskritikai értékkel bír. Mint történeti forrást zavarossága, adatainak kuszáltsága és megbízhatatlansága teljesen használhatatlanná teszi.^[16] Az író bevallott célja „a saját hazájából kivándorolt s idegen földön, Szlavónia földjén, megtért magyarság csodálatos megtérésének” leírása. Emellett azonban Magyarország XI. századi történetében minden alkalmat megragad, hogy a magyar királyi család lengyel összeköttetései és az I. Béla ágának nyujtott lengyel segítség kiszínezésével a lengyel királynak a magyarok felett gyakorolt fennhatóságát és Boleszláv nagyságát bizonyítsa. Főforrása a HARTVIK-legenda, mely keretét adja az egész elbeszélésnek. Ebbe fűzi interpolációit. Ezek közül a lengyelbarát tendenciózus részek lengyel forrásokban és az író fantáziájában gyökereznek. A húnok és magyarok történetére vonatkozó kuszált részekről a következő összehasonlítás van hivatva kimutatni származásukat.

Az összehasonlításból kiderül, hogy a Lengyel-magyar krónika a XI. századi Gesta Ungarorum-hoz legközelebbi viszonyban álló forrásokkal – ANONYMUS-szal, a Somogyvári krónikával, a Gellért-legendában fenntartott krónikatöredékkel és a KNAUZ-féle rövid krónikával s az ennek családjához tartozó CORNIDES-kódex-szel feltünően egyezik (timor, eius, regna et nationes subjugare, Ungaria orientalis, pastores, Alba rex és halála helye: Alba, S. Adalbert egyháza, lakomázás, szent Imrénél a filium unicum).

Forrását azonban nemcsak szabadon használta, hanem értelméből kiforgatva, teljesen összekuszálta. Attila (Aquila) személyében összeolvad Attila, Álmos, Árpád és Szent László alakja. Történetét ezek tetteiből s a magyarok honfoglaláskori és X.–XI. századi történetéből egészen önkényesen állítja össze. Ugyanígy összekuszálja a XI. századi királyok történetét és genealógiáját. Műve e részének tendenciája, hogy a XI. századi Magyarország lengyel hűbérességét, a lengyel hercegek hatalmát bizonyítsa. E cél érdekében még attól sem riad vissza, hogy Árpád és a X. századi magyarok hadjáratainak hősévé Meskót és I. Boleszlót tegye meg. E felfogásában igen kis történeti magra támaszkodik, a lengyel királyok által I. Bélának és fiainak nyújtott segítségre.

Ki kell emelnem, hogy a Lengyel-magyar krónika minden zavarossága mellett sem állítható, hogy írója teljesen logikátlanul járt volna el. A magyar királyi háznak következő leszármazási tábláját állíthatjuk össze a krónikából:

Aquila (Attila=Árpád); Columannus; Béla; Géza; Alba princeps militie; Szt. István; (1. feleségétől:) Szt. Imre; Leventa; Béla; Péter; (=András); Albert (=Lampért); Géza; Kálmán; Salamon; László; X. német császár; 2. felesége; Henrik (=I.Péter).

Ez a genealógia – minden kuszasága dacára – a magyar krónikából készült, de valószínűleg kivonatos feljegyzéseken alapszik. A feljegyzések készítője úgy látszik kifelejtette az Árpádtól Szent Istvánig terjedő genealógikus részt s ezért az író, aki Attilát – láttuk – Álmossal, illetőleg Árpáddal azonosította s ki a HARTVIK-legendából tudta, hogy Géza a negyedik fejedelem volt, a későbbi genealógia adatait használta fel. Géza apjává Bélát tette ad analogiam I. Béla fia Géza,^[19] Attila-Árpád fiává pedig Kálmánt, mivel Attila személyének és cselekedeteinek méltatásához Kálmán apja I. Géza és Szent László tetteinek leírását is felhasználta.

Pétert mindenesetre azért nevezi Henriknek, mert Henrik császárral jött vissza Magyarországba s a krónika Henrik harcairól szól. A két személy nála összefolyt. Péterrel így nem tudott mit csinálni, tehát megtette a lengyel forrásból is ismert Béla és Levente testvérének. E tévedés lehetőségét a Budai krónika egy helye eléggé valószínűvé teszi. A krónikás a hercegek visszahívásáról szólva mondja: Andream, Belam atque Leventam contra Petrum regem in regnum reducere.Hevenyészett kivonatolásnál könnyen elképzelhető egy szó felcserélése s akkor Belam, Leventam, Petrum contra regem-et kapunk. Ebből, vagy hasonló másolási hibából keletkezhetett e tévedés. Hogy a hercegeket Szent István fiainak tartotta, ez forrás félreértésén alapszik. A Gesta ugyanis királyi vérnek (B. 91..: regio semini restituere) és Szent István nemzetségéből származottaknak (Gell. leg.: erant de genere S. Stephani. B. 91.: generi S. Stephani) nevezte őket. Salamon besorolása Béla fiai közé I. András mellőzésének természetes következménye volt. Ugyancsak a magyar krónikára vezetendő vissza az a tudósítás, hogy két herceg volt – Béla és Péter – egyidőben. A krónika ugyanis három részt említ (in tres partes divisa), ahol Béla hercegségéről szól, melyből persze kettő a királyé, egy a hercegé. A lengyel itt tévedést látott annál is inkább, mert később – Salamon korában – csakugyan két hercegről van szó.

A Szent László koráig terjedő régi magyar Gesta bő kiaknázása mellett a hún-történettel kapcsolatos XIII. századi bővebb krónika használatának nyomát sem látjuk. Mindössze három helyen van némi látszólagos érintkezésük. A Scythia leírásából való hely (animalium, volucrum ac bestiarum) és a kapitány- és bíróválasztásból szóló részből átvett részletek (armatorum virorum eligentes, edictum) azonban – mint alább látni fogjuk^[20] – a Gestából kerültek a hún-történetbe. Ugyanezt mondhatjuk a harcok egyező leírásáról. Attila (Aquila) hadjáratairól szólva (c. l.) Litván, Scuciát, Daciát említi, ezután a Rajnán át Kölnbe vezeti Attilát, hol Szent Orsolya és a 11.000 szűz legendájáról szól s innét Apuliába tér át. A XIII. századi krónika is szól, de más sorrendben és egészen más szavakkal ezekről. Itt Kölnből a 11.000 szűz legyilkolása után kiindulva s a Rajnán átkelve megy Attila a dákok (dánok), norvégek, frizek, litvánok ellen (B. 23. l.); másutt említi krónikánk Litvát (24. l.) és Apuliát (27. l.). Szószerinti egyezésnek azonban nyoma sincs s így egy közös vagy rokon forrás használatát kellene feltennünk. Mivel azonban a hún történet írója ez elbeszélés más részleteit is a régi Gestának kalandozáskori részéből vette át,^[21] nyilván való hogy a 11.000 szűz esetét kivéve, ezt is onnét vették. A Rajnára és Apuliára vonatkozó részletre ez világosan bizonyítható. A 11.000 szűz legendájához azonban a Lengyel-magyar krónika idegen forrást használt, mert ezt is, mint Attilának a pápával való találkozását bővebben és a Hún-krónikától eltérően adja elő.

Világos a Gesta használata, midőn Attila aquilejai hadjáratáról szólva – amiről külföldi forrásából értesült – megteszi Attilát Aquileja alapítójának, mely ab Aquila rege Hungarorum nomen sumpsit. Nyilvánvaló, hogy itt a régi Gesta ANONYMUS-nál is fennmaradt elbeszélését a civitas Athile regis-ről (Ecelburg-Budavár) keverte össze a névhasonlóság alapján a külföldi forrás elbeszélésével Aquileja lerombolásáról és Velence alapításáról. E tévedése adja egyben magyarázatát a szokatlan Aquila névalaknak is.

Mint történeti forrással egyáltalában nem érdemes e kusza és hazug kis munkával foglalkozni, mely semmiesetre sem érdemli meg azt a kitüntetést, amiben KAINDL részesítette, aki ezt a zavaros és kuszált fércmunkát választotta magyar krónikák forráskritikai vizsgálatánál kiindulópontul,^[22] bár elmulasztotta alapos összehasonlítását krónikáinkkal. Mint a Gesta Ungarorum részleteinek egyik fenntartója azonban megérdemelte a ráfordított fáradságot. Kétségtelen, hogy a Lengyel-magyar krónika írója – a HARTVIK-legenda és a Boleszlávot dicsőitő lengyel forrás mellett – forrásul használta a XI. század végéig terjedő Gesta Ungarorum-ot, illetőleg annak egy összekuszált kivonatát. A Szent Lászlót dicsőítő befejező sorok is egész bizonyosan ebből a régi forrásból valók. Ezzel szemben a XIII. századi hún-történettel bővült magyar krónikát nem ismerte, ami megerősíti azoknak a kútfőkritikusoknak véleményét, kik keletkezését a XII. és XIII. század fordulójára teszik.

7. Az Ossolinski-krónika. A múlt század végén KETRZYŃSKI a lembergi OSSOLINSKI-könyvtárban a Lengyel-magyar krónikának egy az imént tárgyaltnál rövidebb és kevésbé zavaros változatát fedezte fel és adta ki.^[23] Ebből a variánsból hiányzik a krónika bevezetése és a XI. századi magyar történettel foglalkozó, két utolsó zavaros fejezet. Egész röviden szól Attila harcairól, mellőzve Szlavónia, Horvátország és Magyarország meghódításának részletes leírását. Szent István történetéből hiányzik Boleszláv fegyveres látogatásának, a lengyel-magyar összeütközésnek és a békekötésnek részletes elbeszélése és hiányzanak a Henrik hercegre és Aba megválasztására vonatkozó rövid részletek. Ezzel szemben a HARTVIK-legendából származó részek csekély kivétellel benne vannak s a zavaros 12. és 13. fejezet helyén a Hartvik-legenda befejező fejezeteit találjuk rövidített alakban.

Tagadhatatlan, hogy ez a szöveg sokkal kevésbé zavaros a bővebb krónikánál s hogy épen a legkritikusabb részek hiányzanak belőle. KETRZYŃSKY ez alapon a HARTVIK-legenda XI. századi forrását, KARÁCSONYI pedig annak 1161–1172. közt Székesfehérvárott bővített átírását véli felismerni az OSSOLINSKI-krónikában.^[24] A magyarországi szerkesztés illető feltevést eleve valószínűtlenné teszi a bevezető, zavaros történeti rész, hol az író a Lengyel-magyar króniká-val egyezően adja az Árpáddal összetévesztett Attila leszármazóinak genealógiáját (Attila-Kálmán-Béla-Géza-Szent István) és Szent István fiainak mondja Ábelt (!) és Bélát. Magyar szerzőről ekkora baklövést még sem tehetünk fel. Az eltérések természete mégis könnyen kísértésbe hozza az embert, hogy e rövid krónikában a Lengyel-magyar krónika forrását lássa és csupán a bővítéseket vezesse vissza a magyar Gestára s az ismeretlen lengyel forrásra. Az alaposabb vizsgálat azonban épen az ellenkezőjét bizonyítja.

A Lengyel-magyar krónika a három első fejezetben Attila hadjáratait és Szlavónia (a későbbi Ungaria) meghódítását részletesen leírva, Attila történetét így fejezi be:

cum autem senuisset Aquila famosus victor terrarum, congregatis cunctis principibus et magnatibus, tradidit regnum in manus filii sui Columanni et mortuus est.

Ezzel szemben az OSSOLINSKI-krónika így kezdi: Cum autem senuisset rex Atyla famosus victor terrarum Scocie, Dacie, Austrie, undecimque virginum millibus in Colonia cesis, Francigenis quoque et Normanis sue magnitudini subjugatis, terraque Lombardie vastata, muros eius dissipavit, turres confregit, pro iniquitate autem tali „plaga Dei” appellatus est. Ebben az első mondatban van röviden összefoglalva a krónika két első fejezetének és a harmadik fejezet két első mondatának egész tartalma. Ezt követően a harmadik fejezetből, azt körülbelül egyharmadára rövidítve, de szószerint egyezően adja elő Attila és a római pápa találkozásának, Aquileja alapításának és az ország meghódításának történetét. Majd így fejezi be: Congregatis quoque cunctis principibus et magnatibus terre, tradidit regnum in manus filii sui Colomanni et mortuus est.

A bevezető mondat teljesen értelmetlen. Eszerint Attila mikor öregedett, akkor kapta volna a „plaga Dei” nevet s ezt követőleg hódítja meg a fél világot. Nyilvánvaló, hogy az író, kit csak Szent István élete érdekelt, az előtte álló bővebb szöveget kivonatolta. Elbeszélését az Attila haláláról szóló mondattal kezdte, de mellékmondat alakjában, röviden összefoglalva ebbe az egy mondatba akarta a három első fejezet tartalmát beleszőni. Ez sikerült is neki, míg a római jelenethez nem jutott. Itt azonban eszébe ötlött, hogy ezt a jelenetet, melyre később Szent István életrajzában – a koronaküldés alkalmával – hivatkozás történik, nem hagyhatja ki. Ezért befejezte az első mondatot, nem vetve ügyet annak értelmetlenségére, s csak később a római jelenetnek, Aquileja alakításának és az ország meghódításának leírása után fejezi be a megkezdett mondatot.

A 7. fejezetben hasonló értelmetlen szövegrontást követett el. Mellőzve a Boleszláv fegyveres látogatásának és Istvánnal való esztergomi találkozásának a Lengyel-magyar krónikában található részletes leírását, átveszi a békekötés szertartásainak, az ezt követő lakomának és adományozásoknak leírását (Post officum… dona offerentur), az olvasó tetszésére bízva, miképen értelmezze ezt a helyén nem való elbeszélést. Ugyanígy megcsonkítja a Szent István három fiának születéséről szóló mondatot, csupán két fiúról (Ábel! és Béla) emlékezve meg.^[25]

A kivonatoló tendenciája világos. Ő Istvánnak a szentnek életét akarta megírni. Ezért hagyta ki a világi, politikai vonatkozású, különösen a Boleszlávot dicsőítő, Szent István elődeinek és utódainak történetét tárgyaló részeket. Így voltaképen önkéntelenül rekonstruálta a Hartvik-legendát, de ez a rekonstrukciója nem sikerült. Bentfelejtette az említett s még néhány rövidebb áruló részletet és – nem ismervén a legenda eredeti szövegét – kihagyta a Lengyel-magyar krónikának Konrád császár és Szent István összeütközését tárgyaló (9. fej.) Hartviktól átvett hosszabb részletét is.

Mindezek s még néhány jelentéktelenebb szövegrövidítés s az a körülmény, hogy a befejező fejezetek kivételével (12–14.) semminő független adatot nem tartalmaz, kétségtelenül bizonyítják, hogy az OSSOLINSKI-krónika egyszerűbb kivonata a Lengyel-magyar króniká-nak.^[26]

A Lengyel-magyar krónikát eredeti alakjában nem ismerjük, mert a korunkra jutott bővebb szövegből hiányzanak az OSSOLINSKI-krónika HARTVIK-ból kivonatolt befejező fejezetei, melyek az eredetiben kétségtelenül bent voltak. Mi okból hagyta ki a ma ismert bővebb szöveg másolója ezt a részt, nem tudjuk. Valószínű, hogy a XI. századi történetre vonatkozó részlet (12–13. fej.) az eredetiben a Szent László-kori szenttéavatás története után következett. A másoló – látván a kronológiai hibát – a krónika végére akarta a szenttéavatás történetét áthelyezni, de mire a másolásban Szent Lászlóig jutott, az előbbiekből kitünőleg is gondatlan másoló lévén, megfeledkezett szándékáról.

Az OSSOLINSKI-krónikában is megtaláljuk a Lengyel-magyar krónika néhány a Gesta Ungarorumból átvett jellemző részletét (filium unicum, a lakomázás, adományozás stb.). Ezek az adatok azonban szempontunkból csak annyiban bírnak értékkel, amennyiben – nem a ma ismert hiányos másolatokból, hanem az eredeti Lengyel-magyar krónikából származván – még bizonyosabbé teszik annak a kútfőkritikusok által feltételezett korai, legkésőbben XIII. század elejei keletkezését.

8. Szent László legendája. (XII. és XIII. század fordulója.) Ismeretes, hogy a XII. és XIII. század fordulóján írt László-legenda^[27] több ponton érintkezik a bővebb szövegű magyar krónikával, mégpedig annak a Képes krónika interpolációitól független, tehát a XIII. századi közös forrásra visszavezethető szövegrészében.^[28] Ez egyezések a következők:

Ez egyezések legfontosabbika, ahol Imrét egyetlen fiúnak mondja. Láttuk, hogy ez a XI. századi Gesta felfogása (Somogyvári, KNAUZ stb.), szemben a Szent István legendája után induló későbbi krónikákkal, melyek Istvánnak több gyermekét ismerik. A szent halálának és megsiratásának leírásában a legenda a krónikának Szent István haláláról adott elbeszélésével szószerint egyezik. Hogy itt a Gesta volt a legenda forrása, azt a Lengyel-magyar króniká-nak a krónikával egyező s a Gellért-legenda ebből átalakított szövege bizonyítja. E mellett szól egyébként a simul in unum elferdítése is (…similiter, in unum), tovább az is, hogy László jellemzésében a legenda a Lengyel-magyar krónikával találkozik.

Ugyanezt bizonyítják a Szent István-kori (ex auro… etc.) és Salamon-kori részből (latrunculi Bissenorum,… etc.) kölcsönzött egyéb átvételek is. Ha ehhez hozzávesszük a legenda bevezetésében I. Bélát jellemző pár sort, amiem egyéb a krónika Béla-kori részének sikerült – néhol szószerint is egyező – kivonatánál, kétségtelennek kell tartanunk, hogy László nevének etimológikus magyarázata s az ő erényeit jellemző kis vers, melyet a legenda teljesebben tartott fenn, szintén a régi Gestából való. Mind az etimológia, mind a vers igen jól illik a királyt dicsőítő, egykorú író tollára. László szentségéről egyikben sem esik szó.

Mindezt egybevetve, megállapíthatjuk, hogy Szent László életírója forrásul használta a XI. századi Gestát, még pedig annak Szent István, I. Béla, Salamon, I. Géza és Szent László-kori részét. A XIII. századi író viszont nem ismerte a László-legendát, aminthogy azt – ellentétben az általa felhasznált István és Imre-legendákkal – nem is említi.

* * *

Eredményképen megállapíthatjuk, hogy XII–XIII. századi forrásokban számos nyomára találtunk a Szent László koráig terjedő ősforrásnak, az előzőkben ANONYMUS, a Somogyvári krónikatöredék, a Zágrábi, Váradi és KNAUZ-féle rövid krónikák közös őseként megismert Gesta Ungarorum-nak. Viszont a KÉZAI-nál és a későbbi krónikákban fenntartott hún történetnek s az ezzel kapcsolatos magyar történet ANONYMUS-szal ellentétes felfogásának nem tudtunk nyomára akadni.

[1] MG. SS. XXVI. 62. l. V. ö. MOLINIER: Les sources. II. 300. l.

[2] Id. m. 61. l.

[3] Magyar Honf. kútfői. 466. l.

[4] MOLINIER id. m. III. 21. l., WATTENBACH: Deutschlands Geschichtsquellen. 6. Anfl. II. 290–298. l.

[5] MG.SS. XXII. 186. l.

[6] Studien IX. 46–48. l.

[7] V. ö. GOMBOCZ: A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány. (Nyelvtud. közlem. XLVI. 1–3. l.)

[8] Magyar Honf. Kútfői. 123. lap.

[9] V. ö. WATTENBACH: Deutschlands Geschichtsquellen. II. 6. Aufl. 290–298. l.

[10] ENDLICHER 202–234. l.

[11] V. ö. XII. fejezet.

[12] DOMANOVSZKY: Kézai. 105–107. l. KAINDL. XIII. 28–37. l.

[13] MADZSAR: Szent Gellért nagyobb legendájáról. 1913. kül. 12. l. A legendabővítés korát, azonban vele szemben a XIII. század első felére kell tennünk. V. ö. Domanovszky: Kézai. 105. l. A ma ismert legendaszöveg ennek a XIII. századi legendának XIV. századvégi másolata.

[14] Monumenta Slavorum Meridion. T. XXVI. 42–43., 46. l.

[15] Keletkezési korára v. ö. KAINDL id. m. III. A krónika szövegét lásd: BIELOWSKI: Monumenta Polonie historica. I. 495–515. l.

[16] V. ö. SZABÓ KÁROLY megjegyzéseit THIERRY: Attila-mondák c. műve fordításában (1864.). 122–123. 132., 133. l.

[17] A fenti számok a fejezetet jelzik.

[18] V. ö. a 9. caputban Hartvik után: in filiorum obitu… pueri Henrici… quem quasi iam unicum.

[19] V. ö. alább a XII. fejezetben.

[20] V. ö. VII. fejezet.

[21] V. ö. alább a VII. fejezetben.

[22] Studien III. és a köv. V. ö. DOMANOVSZKY bírálatát Pozsonyi krónika 51–54. l. Megjegyzem, hogy KAINDL-nak Szent István koronázásához és Péter uralkodási évéhez fűzött következtetései tévesek.

[23] KETRZYŃSKI: O Kronice Wengiersko-Polskiej. 1897.

[24] Századok, 1901. 991–1008. Turul, 1909. 7–8. l.

[25] Erről részletesen KAINDL Studien V–VI. 31–32. l., hol meggyőzően bizonyítja az Ábel név eredetét.

[26] Ugyanerre az eredményre jutott más úton KAINDL: Studien. V–VI. 28–41. l.

[27] ENDLICHER 235–244. l.

[28] MARCZALI id. m. 34–35. l. DOMANOVSZKY: Budai krónika. 42–46. l. KAINDL id. m. XV. 46–53. l.