19.

A történeti kutatás speciális irányba való terelődése természetszerűen vonta maga után a kritikai szempontok mind fokozódó érvényesülését. A XIX. század hetvenes és nyolcvanas éveiben külföldi kutatóintézetekben módszeres kiképzésben részesült s a külföldi forráskiadványokat alaposan tanulmányozó fiatal történésznemzedék végetvetett a forrásközlés terén addig uralkodó következetlenségeknek. FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ, KÁROLYI ÁRPÁD, NAGY GYULA és követőik – szembehelyezkedve az Akadémia korábbi kiadványait jellemző kritikátlansággal és az ennek reakciójaképen jelentkező KNAUZ és KUBINYI által képviselt, nézetem szerint is egyedül helyes betűhív közlési módszerrel – a külföldön e korban általánosan elfogadott elveket akceptálva, megállapitják a forrásszövegek közlésének kritikai szabályait. A szöveg történeti és diplomatikai szempontból teljesen hű visszaadása mellett megkívánják a középkori praxis paleográfiai és helyesírási következetlenségeinek kiküszöbölését, az értelemnek megfelelő interpunkciót és a forrás teljes kritikai meghatározását. (V. ö. FEJÉRPATAKY előadói jelentését az 1885. évi Magyar Történelmi Kongresszuson. századok, 1885.) Idősebb kortársaik nem igen vetettek ügyet e törekvésekre, de a fiatalabbak s az egyetemen FEJÉRPATAKY vezetése alatt módszeres diplomatikai kiképzésben részesült legifjabb tudósnemzedék körében iskolát teremtett az úttörő mesterek tanítása és következetes példaadása. Az Akadémia kiadványai közt 1880 óta mindsűrűbben találkozunk a propagálói által „észszerű”-nek nevezett új közlési szabályok szerint sajtó alá rendezett, kritikai oklevélkiadásokkal, míg végül az Akadémia Történelmi Bizottsága, és a Magyar Történelmi Társulat 1918-ban készült szabályzataikban hivatalosan is magukévá tették a gyakorlatban négy évtized alatt már diadalra jutott elveket.

A kritikai forrásközlés szabályainak megállapításával kapcsolatban indult meg az okleveles források intenzív kritikai vizsgálata, a diplomatika és a vele összefüggő többi segédtudomány öncélú művelése. Az 1882-ben alapított Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaságnak Turul című folyóiratában megjelent cikkek hosszú sorozata mellett különféle monográfiákban, PAULER GYULA Árpád-kori története jegyzeteiben és függelékében, FEJÉRPATAKY, KARÁCSONYI JÁNOS, ERDÉLYI LÁSZLÓ, SUFFLAY MILÁN, SZENTPÉTERY IMRE, GÁRDONYI ALBERT, HAJNAL ISTVÁN és mások önálló diplomatikai és paleográfiai tanulmányaiban az Árpád-kor okleveleinek igen tekintélyes része jutott az utolsó félszázadban beható kritikai vizsgálathoz, aminek eredményeiről SZENTPÉTERY legutóbb megjelent nagy regestaműve s a hamis és keltezetlen okleveleknek KARÁCSONYI által összeállított jegyzéke tájékoztat.

Az elbeszélő források kritikája terén MÁTYÁS FLÓRIÁN alapos tanulmányai (Akadémiai Értesítő. 1866–71 és a Fontes köteteiben), mai mértékkel mérve kifogásolható, de a maga idejében mégis hézagpótló forráskiadványa (Fontes domestici. I–IV. 1881–1885), PAULER GYULA forrástanulmányai (Századok, 1883–1884, 1892 és Magyar története II. Függelékében) és MARCZALI HENRIK kútfőkritikai értekezése (A magyar történet kútfői az Árpádok korában. 1880) jelölik a fordulópontot. A középkori hazai források tiszta és tárgyilagos megítélését évtizedeken át akadályozta ugyan HUNFALVY PÁL szkeptikus felfogásának hatása, de a legutóbbi évtizedekben mégis sikerült a MARCZALI szemináriumában módszeres munkára nevelt tudósoknak a vitás kérdések jórészének tisztázása. A korunkra jutott XIII–XV. századi hazai krónikaváltozatok viszonyát és keletkezésük körülményeit a kérdést hiányos anyag alapján tárgyaló osztrák KAINDL mellett legbehatóbban DOMANOVSZKY SÁNDOR vette több mintaszerű tanulmányában vizsgálat alá s azok XIII. századi közös forrásának meghatározásával s a XI. századi ősforrás világos nyomainak kimutatásával sikerült a krónikák forrásértékét helyes megvilágításba helyeznie. Eredményeit értékesen egészítik ki JAKUBOVICH EMIL legújabb kutatásai. ANONYMUS kritikájához FÓTI JÓZSEF LAJOS szolgáltatott értékes adalékokat. MADZSAR IMRE a legendák, a hún-krónika és Szt. István törvényeinek forráskritikai elemzésével végzett érdemes munkát, kiegészítve és helyesbítve KARÁCSONYI JÁNOSnak a legendákra, ZÁVODSZKY LEVENTÉnek és SCHILLER BÓDOGnak a törvényekre vonatkozó korábbi eredményeit. Nagy Lajos két életírójának – KÜKÜLLEI JÁNOSnak és JÁNOS minoritának – műveit PÓR ANTAL és DÉKÁNI KÁLMÁN méltatták. Az újkori elbeszélő források közül a XVI. századiakat SÖRÖS PONGRÁC, a XVII. századiakat ANGYAL DÁVID tették beható vizsgálat tárgyává. A speciális forrástanulmányok hosszú sorozatából ki kell emelnünk SZEKFŰ GYULÁnak, SZAMOSKÖZYről és a török történetírókról írt értekezéseit, SULICA SZILÁRD terjedelmes JOVIUS-tanulmányát és a BÉKEFI szemináriumában készült Művelődéstörténeti Értekezések bevezetéseit (BRUCKNER, CSÁSZÁR).

A legaprólékosabb részletekbe való elmélyedés, a különféle speciális történeti tárgyak vizsgálata természetszerűleg vonta maga után a kritika élesbedését. A monografiák írói a tárgyukra vonatkozó forrásanyagot értékelve, az alapvető forráskritikai problémák hosszú sorát tisztázták.