A magyarok eredete és vándorlásai

1. Újabb őstörténeti kutatások
(1923)^[1]

Az őstörténet a legrégibb idők óta kedvelt és széles körben érdeklődést keltő stúdiuma a történetíróknak. A történeti szerephez jutott, történeti életet élő népet éppúgy érdekli saját származása és távoli ősei, mint a társadalmi és gazdasági jólét magasabb fokára emelkedett, kultúréletet élő egyént családjának eredete és leszármazása. Naiv érdeklődésének forrása a sajátmagunk teljes megismerésére irányuló, gyakran öntudatlanul jelentkező, természetes emberi vágy, de fölkeltésében része van a néplétek misztikum felé való vonzódásának is. Ennek az emberi természetben rejlő ösztönös genealógiai érdeklődésnek köszönhetjük a középkori krónikások és históriaírók – nálunk az elveszett XI. századi Gesta Ungarorum, Anonymus, Kézai s a többiek – színes őstörténeti elbeszéléseit. A középkori történetírók tollán a nép tudatában fennmaradt való őstörténeti hagyományok a népfantázia szülte naiv mondákkal s a krónikások biblikus eredetű vagy idegen forrásokból kompilált tudákos megállapításaival vegyültek.

A kései középkor történetírói – nálunk Bonfini – új szempontokat, a renaissance-ban életre kelt nacionalizmus szempontjait viszik az őstörténetbe. A krónikás hagyománynak a nemzeti hiúságot legyezgető, az ősök nagyságát hirdető részleteit domborítják ki. A klasszikus ókor íróitól kölcsönzött tárgyi részletekkel és retorikai elemekkel bővítik és színezik középkori forrásaik egyszerű elbeszélését.

A hitviták korában az őstörténet – híven a kor történetszemléletéhez és felfogásához – teologikus irányba fejlődik. A tudósok, Sylvester János, Geleji Katona István, Otrokocsi Fóris Ferenc, sőt még Bél Mátyás is a középkori krónikás hagyomány biblikus származást hirdető részleteire támaszkodva, tudományos színezetű nyelvhasonlítással bizonygatják népük zsidó származását. Tökéletlen módszerük mellett is kétségtelen érdemük, hogy az őstörténetet elsőnek igyekeznek tudományos alapon tisztázni.

A XVIII. század visszatért a renaissance hagyományaihoz s az őstörténeti irodalomban újra a renaissance-tól örökölt s e korban izzó sovinizmussá fajult nacionális szempontok dominálnak (Dezsericzky, Cetto). E század második felében azonban feltűnnek a kritikai őstörténetírás első nyomai. A XVII. század óta Európa-szerte tért hódító történetkritikai irány és a kialakulóban levő összehasonlító nyelvtudomány hatása alatt Pray György alapját veti a tudományos őstörténeti kutatásnak. A török-magyar, majd – Hell és Sajnovics nyelvhasonlítási eredményeinek megismerése után – a finn-török-magyar nyelvhasonlítás szempontjainak és eredményeinek figyelembevételével, de a régi, történeti hun-hagyományt is tiszteletben tartva, első kritikai feldolgozását adta a magyar őstörténetnek. Sajnos, történetírásunk nemsokára letért az általa kijelölt helyes útról.

A XIX. század első felében a politikában elemi erővel érvényesülő nacionális irányzat és az irodalmi romantika hatása alatt – őstörténetírásunk fellengző, délibábos elméletek és föltevések hatalmába került. A történeti kutatás és oklevélkritika terén szép eredménnyel dolgozó, tudós Horvát István az őstörténet ingoványos mezejére tévedve, egy módszerében tudománytalan, felfogásában naivul hazafias, eredményeiben meseszerű, modorában agresszív és türelmetlen őstörténetíró-iskola megalapítójává lett. Horvát István és Fejér György a nyomukban haladó sok dilettánssal, kik közül elég Somogyi, Bálint Gábor, gróf Zichy Jenő, Fischer, Fáy, Némäti nevét említenünk, képtelennél-képtelenebb eredet- és rokonságelméletekkel árasztották el irodalmunkat, mindenütt és minden népben a magyarok őseit keresve. Ez a dilettáns őstörténeti irány hatalmába kerítette szépirodalmunkat, a népszerű történetirodalmat s a művelt magyar közönség lelkét, mely naiv örömmel fogadta a nemzeti hiúságot legyezgető, bizarr elméleteket.

A komoly történettudósok – élükön Horváth Mihállyal, Szalay Lászlóval, Szabó Károllyal – Pray nyomdokain haladva, eredmény nélkül szálltak szembe a tobzódó dilettantizmussal, mert nem volt merszük az őstörténeti kérdések alapos, kritikai vizsgálatához s mert határozottan idegenkedtek a finnugor származás külföldön mindinkább tért hódító, majd a mi nyelvtudósainktól tudományosan bizonyított elméletétől. Helyettük nyelvtudósok és etnográfusok igyekeztek az őstörténet hagyományos problémáit s a velük kapcsolatos mondatörténeti kérdéseket tisztázni. Hunfalvy föllépése (1878) óta a legújabb időkig szinte kivétel nélkül a filológusok és etnográfusok közül kerültek ki a magyar őstörténet és a magyar hun-hagyomány vizsgálói. Vámbéry, Thúry, gróf Kuun, Munkácsi, Réthy, Nagy Géza, Heinrich, Petz, Sebestyén, Bleyer stb. kutatásai útját egyengették a tárgyilagos történeti kritikának és számos részletkérdést tisztáztak, de a főbb történeti kérdések megoldását nem sokkal vitték előbbre. Annál nagyobb eredményeket ért el a tisztán nyelvtudományi szempontokból kiinduló, nyelvtudományi módszerrel dolgozó Budenz-iskola. Nálunk Budenz és Szinnyei, a finneknél Setälä és Paasonen tisztázták a magyar nyelv finnugor eredetét. A módszeres nyelvhasonlítással nyert eredményekről, nyelvünk alaprétegének szókészletéről Szinnyei József alapvető műve (Magyar nyelvhasonlítás) tájékoztat. Az ősi finnugor- s az ezt követő ugor-nyelvegység korabeli kultúráról pedig nyelvi alapon egységes történeti képet adott az Árpád-millenniumkor (1908) megjelent kitűnő tanulmányában.^{1} Szinnyeinél az utolsó félszázadban virágkorát élő finn-magyar összehasonlító nyelvtudomány évtizedes munkásságának eredményeként végérvényes megállapítást nyert nyelvünk s vele a nép alaprétegének finn-ugor eredete. Tisztába jöttünk az ősi, ugorkorabeli műveltség színvonalával. De egyben az is bebizonyosodott, hogy a magyar nyelv erős török, majd a honfoglalás után szláv, német és más kultúrhatásokon ment keresztül, mert a nyelv finnugor alaprétegébe lerakódva, számos török és árja (szláv, német stb.) jövevényszó ismerhető fel.

E kölcsönszavak kiválasztására korábban is történtek kísérletek. Munkácsi Bernát és mások idevágó tanulmányai sok szolgálatot tettek a tudománynak. Egy séges szempontokból kiinduló, következetes, rendszeres és módszeres vizsgálatuk azonban csak a legutóbbi két évtizedben történt meg.

Melich János a honfoglalás utáni szláv, német, francia és más jövevényszavak kiválasztásával és vizsgálatával vetett fényt honfoglalás előtti szókészletünkre és tisztázta a kései szláv és német szóátvételek – korábban nagyon is túlbecsült – kulturális jelentőségét.

Török kölcsönszavaink csuvaszos jellegét már Budenz megállapította, alapját vetve annak az elterjedt elméletnek, mely szerint a magyar nyelv török szavai a csuvasz [csuvas] őséből, az ó-bolgár nyelvből valók. Ezeket a nyelvtudományi eredményeket a magyar történettudomány (Pauler, Marczali, Tagányi stb.) is elfogadta. Hátra volt azonban a török hatás terjedelmének és jelentőségének módszeres tisztázása, minek következtében a kutatók közt e kérdésben lényeges ellentétek támadtak. Egy részük – főleg a nyelvészek – nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget ezeknek a szerintük szomszédsági érintkezés révén nyelvünkbe került bolgár-török szavaknak s a honfoglaló magyart nemcsak nyelvében, hanem kultúrájában is finnugor népnek tartják. Mások – különösen a történeti források adatai után induló historikusok – e nyelvi hatást a finnugor alaprétegbe olvadt bolgár-török elemekre vezetik vissza s a keveredésben a magyarok kultú ráját átformáló, azt a hun-török kultúrához áthasonító történeti eseményt látnak.

Ez ellentétek eloszlatásának, az egész kérdés tisztázásának érdeme Gombocz Zoltáné. A magyar nyelv török elemeinek rendszeres vizsgálatával végérvényesen megállapította, hogy török jövevényszavaink első, honfoglalás előtti rétege csak a hun birodalom romjain feltűnő ó-bolgár nép (szabatosabban: a csuvaszt kivéve, valamennyi ma élő török népet magában foglaló keleti törökök köztörök nyelvétől eltérő nyugati törökök, az ogurok), nyelvéből juthatott nyelvünkbe. Megállapította továbbá, hogy e jövevényszavak jelentős műveltségbeli gyarapodást, az ősi finnugor kultúra teljes átalakulását jelölik. Kimutatta például, hogy az állattenyésztés, földmívelés és más kulturális értékű fogalomcsoportok szavai túlnyomó részben ó-bolgár (ogur) eredetűek.^{2} Utóbb a külföldi tudósoknak az ótörökök s köztük az ó-bolgár nép közelebbi meghatározására irányuló újabb turkológiai eredményeit is felhasználva, arra a meggyőződésre jutott, hogy a hun származás hagyománya – az óbolgár jövevényszavakkal együtt – a magyar népnek a kialakításában részt vett ó-bolgár elemektől egyenes ágon örökölt hagyománya. E tekintetben döntő bizonyságot lát az ó-bolgár királylajstromban, melynek élén a Dulodinasztia őseként Attila és Irnák szerepelnek. Ezzel elismeri a korábbi tanulmányában még kétségbevont finnugortörök keveredés tényét s a keveredés korát történeti és nyelvi alapon hozzávetőleg a Kr. u. V–VII. században állapítja meg s a Kaukázus vidékén lokalizálja. Ugyanez időre és helyre mutatnak nyelvünk oszét (alán) jövevényszavai.^{3}

Bizonyításában Gombocz már felhasználta gróf Zichy István növényföldrajzi alapon nyert nyelvtudományi eredményeit, melyek szerint ó-bolgár jövevényszavaink egy részéről (bor, seprő, szőlő, kőrisfa, som) határozottan megállapítható a kaukázusi eredet.

Gombocz nyelvtudományi alapról – a finnugor-török keveredés és a hunszármazás lehetőségét mereven tagadó, ortodox nyelvtudományi iskola tanításaiból – kiindulva,^{4} a tárgyi bizonyítékok kényszerítő hatása alatt jutott fokról-fokra a történettudósaink által Pray óta hirdetett finnugor-török keveredés tényének és a közvetlen hun-bolgár-magyar leszármazás lehetőségének elismeréséig, a legutóbbi félszázadban nyelvtudósainktól hevesen ostromolt és hitelében megtámadott ősi hun-hagyományunk tudományos igazolásáig. Állásfoglalása egyértelmű a kizárólagos finnugor származás nyelvtudományi elméletének és egyben a nyelvtudomány félszázados őstörténelmi egyeduralmának feladásával.

Kétségtelen, hogy a nyelvtudomány még sok értékes részletkutatási eredménnyel egészítheti ki őstörténeti ismereteinket, de a főkérdések – az eredet és az ősi etnikum kialakulása – tekintetében Budenz, Szinnyei, Melich és Gombocz után lényeges, új eredményeket nem hozhat. Viszont a történeti kutatás Gombocz új szempontokat felvető és évtizedek óta elhanyagolt, régi hagyományokat új megvilágításban bemutató eredményeiben határozott ösztönzést nyert a magyar őstörténet teljes revíziójára. Ez ösztönzés eredménye az őstörténeti kutatásnak az utóbbi években tapasztalható nagy föllendülése.

A Gombocz nyelvtudományi eredményei nyomán újra fölmerülő főbb történeti problémák: a magyar etnos kialakulásában részes finnugor és bolgár-török elemek közelebbi történeti meghatározása, keveredésük korának és helyének – az őshazáknak – pontos megállapítása s a magyar nép nyomainak és irodalmi nevének felkutatása az őt későbbi nevén nem ismerő V–IX. századi görög és keleti forrásokban, kapcsolatban e kútfők összes kelet-európai etnográfiai adatainak szabatos megfejtésével.

* * *

E történeti kérdések egyikének, az őshaza kérdésének tisztázására maga Gombocz tett kísérletet, tanulmányában külön-külön vizsgálat alá véve a középkori irodalomban népünk őshazájának mondott Scythia, Magna Hungaria és Jugria kérdését.^{5}

A magyar forrásokban – Anonymusnál és Kézai rokonságánál – fenntartott „Scythia” tudós eredetét bizonyítja. A róla szóló leírásban mindössze az Etul-folyó és a kerecsetmadár említését tudja az ősi hagyományra visszavezetni.^{6} Harmadikul ide kell soroznunk a forrásainkban a honfoglalóktól elszakadt magyar töredék hazájaként emlegetett Dentumogert, amit külföldi írók a XI. századi Gesta Ungarorum nyomán Ungaria vetus és Magna Hungaria néven emlegetnek.^{7} Közbevetőleg megjegyzem, hogy a Dentumogert Németh Gyula újabban „doni Magyarországnak” értelmezi, tudományosan igazolva az irodalomból régen ismert „dontövi magyarok”-at.^{8}

A „Magna Hungaria”-ra, respektíve a XIII. század vége óta azzal szinonim használt „Pascatur”-ra vonatkozó – Julián előtti és Julián utáni – történeti adatok kifogástalan elemzésével megállapítja, hogy ez nem a magyarok őshazáját, hanem a magyar nép zömétől a IX. században elszakadt s a volgai bolgárokkal együtt észak felé sodródott, majd a tatárjárásban a XIII. században elpusztult magyar töredéknek Volga-Bjelaja-menti hazáját jelöli. Gombocz kutatásai tehát e ponton is igazolják a Gestában fenntartott magyar hagyományt. Magna Hungariával kapcsolatban tudós alapossággal cáfolja a magyar-baskír rokonság téves azonosításon alapuló elméletét.

A történeti Magna Hungáriától keletre eső Jugriáról szóló részben, mely eddig – sajnos – nem jelent meg nyomtatásban, az irodalmi adatok ismertetése után arra keres feleletet, vajon honnét vették Aeneas Sylvius és követői azt a ma már tudományosan is igazolt föltevést, hogy a magyarok és az ekkor még orosz uralom alá nem került Jugria vogul lakói rokonok s hogy Jugria a hunok és magyarok őshazája. A forrást az egyházi unió érdekében orosz földön járt papokban látja, kik Moszkvában és másutt a vogul prémkereskedőktől értesültek a vogul és magyar népek nyelvének rokonságáról, illetőleg arról, hogy a magyarok Jugriából vándoroltak mai hazájukba. A nyelvrokonság tényének ily korai fölismerése éppen nem meglepő. Alig száz évvel utóbb Fógel Márton, majd Sajnovics is rájöttek erre közvetlen érintkezések alkalmával. A magyarok Jugriából való kivándorlásának hite azonban valami történeti hagyomány létezését bizonyítja. Gombocz ezért vizsgálat alá veszi annak lehetőségét, vajon fennmaradhatott-e ily hagyomány Jugriában vagy a szomszédos orosz területen? Hogy a magyarok őshazája csakugyan Jugria volt,^{9} ez nyelvtudományilag s újabban – mint alább látni fogjuk – történetileg is bizonyított tény. Az azonban, hogy a magyarok V. századi kivándorlásának emléke a jugriai népeknél a XV. század közepéig ily határozott és világos formában fennmaradt volna, semmiesetre sem hihető el. Gombocz ezért egy hipotézist kockáztat meg, szerencsésen hidalva át az évezredes időbeli űrt. Az Urál-vidékről – Jugriából – körülbelül az V. században a Kaukázus vidékére költözött magyaroknál kétségtelenül fennmaradhatott a IX. századig az – egyébként hadjáratok, kalandozások alkalmával is valószínűleg többször viszontlátott – őshaza emléke. Ez a hagyomány új erővel elevenedett föl a IX. században a „hét magyar” törzstől elszakadt s északra, a régi haza szomszédságába sodródott „nagy magyarországi” (Magna Hungaria) magyarok lelkében. Ők azután állandó érintkezésben e terület lakóival, egészen pusztulásukig, a IX. századtól a XIII-ig, fenntartották e hagyományt, amikor megjelent köztük a régi hagyományt igazolva, a nyugatra szakadt testvérek követe: Julián barát. Ezt a XIII. század közepén friss benyomásokkal erősbödött ősi magyar hagyományt azután átörökölték tőlük a szomszédos népek, akik közé a tatárdúlás után a Volga-Bjelaja-menti magyarok megmaradt töredékei beolvadtak. Az ezeréves űr így – Gombocz szerencsés hipotézisével – egy körülbelül 450 (450–900) és egy 200 (1237–1440) éves űrre olvadt le, mert a közbeeső időben (900–1237) maguk a volgai magyarok őrizték e hagyományt, éppúgy, mint tőlük 900-ban elszakadt és 1235-ben keresésükre indult nyugati magyar testvéreik.

Amennyiben Gombocznak ez a hipotézise megállhat – és ennek semmi akadályát nem látom –, úgy hiszem, még egyszer revízió alá kellene vennie a dolgozata első részében a magyar krónikák „regnum Jurianorum”-áról kifejtett véleményét. Mivel ugyanis ez országnév tudós eredete eddig egyáltalában nem volt kimutatható s a Jugria emlékét őrző IX. századi magyar hagyomány létezése valószínűvé van téve, a Hunfalvy-féle Juriani Jugra egyeztetés felett sem szabad oly könnyen napirendre térnünk.

Gombocznak ezt a szigorú módszerességgel fölépített, kitűnő történelmi tanulmányát nemcsak a történettudomány terére kiránduló s ott gyakran megbotló nyelvtudósok, hanem a történet régi, hagyományos korszakaival foglalkozó történettudósok és forráskritikusok is mintaképül vehetik.

* * *

Fehér Géza a bolgár és magyar nép legrégibb érintkezéseit kutatja.^{10}

Az eredetkérdésben Szinnyei és Gombocz korábbi eredményei alapján s a történeti iskola felfogásával szemben az ortodox nyelvtudományi iskola híveként mutatkozik be. A IX. századi magyarságot keveretlen, tiszta finnugor népnek tartja, mely a bolgár műveltségi szavakat szomszédsági érintkezés révén sajátította el. Irodalmi hivatkozások mellett főleg arra a fontosnak vélt tényre támaszkodik, hogy a harcos, katonanépként ismert magyarok nyelvében nincsenek bolgár-török eredetű katonai műszavak. Ez az érvelése azonban semmiképpen sem állja ki a kritikát.

Igaz, hogy a magyar nyelv ó-bolgár eredetű szavai közt eddig nem ismerünk szorosan vett hadi műszavakat, de éppen így hiányzanak nyelvünkből a finnugor eredetű katonai szavak is.

A ,had‘ szó a finnugor korban tudvalevően társadalmi értékű fogalom; jelentése: nemzetség. Az ,íj‘, ,nyíl‘, ,tegez‘, ,lő‘ vadászati szavak. A ,ló‘, ,nyereg‘, ,ostor‘ szavak csupán a ló háziállatként való használatát bizonyítják, de nem a fejlett hadikultúrát, sőt még a fejlett állattenyészetet sem. Ne feledjük, hogy e szavak legkezdetlegesebb zsákmányoló életmódot élő finnugor népek nyelvében is közösek a magyaréval. Ezeknél sokkal több joggal mondhatjuk katonai értékűeknek az ó-bolgár eredetű ,sereg‘, ,tömény‘ (=10.000 harcosból álló sereg), ,bátor‘, ,harang‘ (= rézdob) szavainkat. Legrégibb igazán katonai szavaink azonban az alán eredetű ,kard‘ és ,vért‘, ami persze nem jelenti azt, mintha a magyarok ősei az alánoktól tanultak volna harcolni. A török (ó-bolgár) katonai szavak hiánya csupán azt bizonyítja, hogy ezeket utóbb más népektől átvett szavakkal helyettesítették. Jellemző példa erre a hajító fegyver sokféle elnevezése. A dárda (olasz), lándzsa (olasz), cúca (szláv), gerely (német), kopja (szláv), kelevéz (árja), dzsida (oszmán, legföljebb besenyő vagy kun) egytől-egyig honfoglalás utáni kölcsönszavak,^{11} noha a IX–X. századi íróktól biztosan tudjuk, hogy a magyaroknak volt ilyenfajta fegyverük. Ezek az egyoldalúan kiemelt nyelvi adatok tehát nem dönthetik meg annak a ténynek bizonyító erejét, hogy a történelem nem ismer oly fejlett és határozottan török jellegű hadikultúrával rendelkező, nagyobb katonai erőkifejtésre képes, lóról harcoló finnugor népet, aminő a magyar volt. Kár, hogy Fehér e kérdés vizsgálatánál Gombocz korábbi föltevésére hivatkozva, figyelmen kívül hagyta az ő jól megokolt újabb eredményeit s a történetírók által annyiszor kiemelt adatokat és tényeket, amik a magyar nép finnugor és ó-bolgár elemekből való keveredését bizonyítják.

Bevezetésül a magyar mondakutatás és nyelvtudomány ismert eredményeit összefoglalva, megállapítja, hogy a magyar néphagyomány (Bulár, Dula) s a magyar nyelv ó-bolgár és szláv jövevényszavainak tanúsága szerint a magyar, bolgár és alán népek a Kr. u. IV–VI. században a Kaukázus vidékén hosszasan és közvetlenül érintkeztek egymással s hogy a nomád, ősfoglalkozásokat űző finnugor magyarság itt sajátította el a nála műveltebb bolgároktól az állattenyésztés, földmívelés, háziipar, írás stb. fogalmait.

Az írott történeti emlékek vizsgálatára áttérve, először is a – helytelenül ős-bolgárnak nevezett^{12} – ó-bolgár nép régi irodalmi nevét és lakóhelyét igyekszik meghatározni. Azok felfogásához csatlakozik, akik a bolgárokat az Urál-vidékről az avar nyomás elől az V. században előretörő szavirok [szabir] által régi, Volga-menti hazájukból elűzött s a Kubán és Don folyók közére sodort onogur néppel azonosítják. A szerinte avar nyomás alatt szétszakadt onogur népből kiváló utigur [utrigur] (és onogundur) és kuturgur népnevek értékét tisztázva, az onogur-nép három – pontusi, volgai és dunai – töredékének szoros összetartozását vitatja.

Fejtegetéseivel nagyobb világosságot derített az ó-bolgár (helyesebben pontusi ogur) nép két ágának, a Kaukázus-Kubán-Don-vidéki, utigur és onogundur néven is szereplő onogurok (pontusi bolgárok) és az V. században a Don-Dnyeper vidékén tanyázó kuturgurok s az ezekből kiszakadt volgai bolgárok és dunai bolgárok összefüggésére és legrégibb történetükre.

Kár, hogy a Prokopiustól [Prokópiosz] és Theophanestől [Theophanèsz] ismert, irodalmilag eltorzított bolgár eredetmondára támaszkodva, figyelmen kívül hagyta Németh Gyula meggyőző kis tanulmányát a bolgárok népneveiről.^{13} Németh bizonyítása után nem lehet kétségünk afelől, hogy az onogur (=tíz ugor), utur[uti]-gur (=harminc ugor), kutur [tukur]-gur (=kilenc ugor) a magyar hagyomány hét magyarjával együtt a tokuz-oguz (=kilenc oguz), on-ujgur (=tíz ujgur), otuz-tatar (=harminc tatár) nevekkel rokon, a törzsek számát jelölő népnevek, mint ezt már Nagy Géza, Thúry, Marquart s másik is vallották. Ezt a magyarázatot ismerve, nehéz volna elhinnünk, hogy a tukurgur (kuturgur) nép az onogurból szakadt ki. Ellenkezőleg, a tokuz oguz és onoguz, tokuz ujgur és on-ujgur népnevek analógiájára támaszkodva, két – az egységes ogur népből kiszakadt – testvérnépet kell bennük látnunk. Priskosnál [Priszkosz] 465 táján egymás mellett szerepelnek a Volga-Urál-vidéken a saragurok, ogurok (urogok), onogurok s tőlük keletre a szavirok. Közülük a saragurok (=fehér ogurok) az akatzirokra telepedve, velük és türk törzsekkel egyesülve formálták ki a hatalmas kazár (fehér ogur; ugri bieli) népet. A Priskosnál ogur (=bolgár) összefoglaló néven említett kuturgurok, az onogurok és szavirok a 465-i geográfiai helyzetnek megfelelően nyomultak, az avaroktól űzve, dél felé a Pontus északi partjára és a Kaukázus északi lejtőjére. A kuturgurok a Dnyeper és Don, az onogurok a Don és Kubán, a szavirok a Kubán és Volga-torkolat közt éltek a VI. század közepéig, mikor az újabb avar támadás bomlásba és új alakulásokba kényszerítette e népeket. Mindenesetre ki kellett volna terjeszkednie az ogur (ugor; Priskos), az altziagir (Jordanes [Jordanèsz]) és kuturgur (Prokopius stb.) népek azonosságának kérdésére. A forrásokból úgy látom, ezek egyazon népnek eltérő elnevezései. A VI. századi avar áradat azután e nép nagy részét magával ragadta nyugat felé, kik egy ideig még kuturgur néven szerepelnek, majd a Balkánra költöző töredék bulgár néven alapítja meg uralmát. A Don-Dnyeper közt maradt s utóbb a Közép-Volga vidékére sodródott töredék – úgy látszik három törzs népe – a forrásokban ez idő óta kezd egyik törzséről barzalt (zál) vagy barszula, majd a másikról bulgari néven szerepelni. Fehér, bár a zál, barzalt, barzula összefüggést helyesen ismerte föl, ezt a kérdést nem fejtette ki teljesen.

Mivel a finn magyarság valamelyik ogur (ó-bolgár) néptől vette át a maga ó-bolgár műveltségszavait s az ezek által jelölt magasabb kultúrát, ennek a népnek szomszédságában kell a magyarok őseit keresnünk. Fehér az ó-magyarokra – Thúry és Marquart eredményeit felhasználva – a szavirokban ismer rá, kiket az örmény és arab források gyakran emlegetnek sevordik, savardi néven az alánok szomszédságában s akiknek nevét a magyarok ősi történetéről magyaroktól értesülést szerző Konstantinus, a magyar nép régi neveként említi fel szavarti-aszfali [sabartoi-asphaloi] (=erős szavartok) összetételben. Az összes idevágó forrásadatok alapos és meggyőző értelmezésével bizonyítja az elmélet helyességét. A szavir-magyarok őshazáját Priskos értesítése nyomán az Urál vidékén (tehát a Gombocz által meghatározott Jugria területén) keresi, hol az V. század közepén, mint az onogurok keleti, respektíve északkeleti szomszédai tűnnek fel. Innét az avarok elől menekülve, délnyugatnak indulnak s az onogurokat maguk előtt űzve jutnak el a Volga-torkolattól a Kubán, Kuma és Terek folyókig elterülő vidékre, az alánok szomszédságába. Tőlük nyugatra, a Kubán, Don és Dnyeper közt telepednek meg az általuk űzött onogurok.

A szavirokat Fehér az őket kifejezetten hun népnek nevező bizánci és keleti források ellenére zsákmányoló életmódot folytató, de harcos, katonailag megszervezett finnugor népnek tartja, noha e források alapján ítélve, legalább is törökkel (hunnal) vegyült, török kultúrájú népnek kellett lennie.

Nem értem Fehér nagy idegenkedését a szavir-onogur keveredés lehetőségétől, holott ezt sok körülmény teszi valószínűvé. A tíz törzsből álló onogur (=tíz ugor) nép a VI. századi avar támadás óta az uturgur (=harminc ugor) nevet viseli. Nyilvánvaló tehát, hogy új törzsekkel gyarapodott, melyek valamely szomszédos rokon népből szakadtak ki. Az uturgur népet a VI. század közepén (558) kezdik emlegetni az onogurok helyett a Kubán-Don-közi Onogoria területén, hol ugyanez idő tájt egy a magyar nép, illetőleg vezető törzse – régi formában Mogyer nevű – névadó ősének nevét viselő MouageriV (Muagyar) hun király élt. Ez idő óta (576) a szavirokat többé egy bizánci forrás sem említi. Menander szerint az avarok elpusztították volna őket. Viszont Jordanes kissé zavaros, más forrásból kivonatolt szövegéből a szavirok és az e vidéki onogurok azonossága olvasható ki. Háromszáz évvel utóbb a szlávok és görögök a Don-Kubán-közén lakó és magát Ibn Rosteh [Ruszta(h)] tanúsága szerint már mogyernek nevező népet az onogur nép nevén (ungri)^{14} nevezik, de a magyarokkal érintkező Konstantinus császár megtudja ezektől, hogy a népet korábban „erős szavart” népnek hívták. Ennyi adat alapján minden merészség nélkül feltehető, hogy az onogur nép éppen a szavirok újabb támadása következtében, a nyugatra költözött kuturgurok elválása után a szavirok törzseivel egyesülve alkotta a harminc törzset számláló, hatalmas utigur (később onogundur és a régi onogur néven is szereplő) népet. Az örmény és arab források továbbra is a régi néven emlegetik őket, mert ők a szavirokkal voltak ismerősök. Ez a szavir népnév utóbb a kazárokra alkalmazva is előfordul, mikor ezek a szavirok régi területére, a Volga-torkolat és Kubán-közére kiterjesztették uralmukat. Viszont a bizánciak és szlávok a jobban ismert onogur réteg nevét kapják fel. E keveredés emlékét őrzik nyelvünkben a növényföldrajzi alapon a Kaukázus vidékére lokalizálható ó-bolgár szavak (szőlő, bor, seprő, kőrisfa stb.).^{15} A törzsszövetségek e fajta bomlására és újjáalakulására számos bizonyítékot hozhatunk fel az egykorú török népek történetéből. Maga Fehér is érdekes analógiára mutat rá, mikor az akatzirok és a rájuk telepedő saragurok (=fehér ugurok) összeolvadásáról szól, kiknek ivadékait a fehér ugornak (ugri bjelii) nevezett kazárok közt kell keresnünk.

Amit Fehér a mondákból vagy mondának minősített hagyományból akar kiolvasni – pl. az Abák és más magyar hősök besenyő származása^{16} –, semmiképpen sem állhat meg. Általában a mondaelemző részletek a leggyengébbek művében. Idevágó ismeretei és forráskritikai előtanulmányai fogyatékosak.

Műve további részében kimerítő forrástanulmányok alapján foglalkozik a IX–X. századi bolgár-magyar érintkezésekkel. Célom az újabb őstörténeti eredmények méltatása lévén, e rész ismertetését mellőzöm.

Fehér Géza műve imént kiemelt fogyatkozásai ellenére is nagyon hasznos munka. Főeredményei: az onogur-kuturgur bolgár és szavir-magyar azonosság megállapítása, e régi elméleteknek minden eddiginél meggyőzőbb kifejtései. Hasonlóképpen meggyőző e népek Kaukázus-vidéki hazájának geográfiai meghatározása, bár kétségtelen, hogy a szavirok az általa tagadásba vett onogur-keveredés és a kazár terjeszkedés után mindinkább nyugat felé húzódtak s a VIII– IX. században már a Kubán és Don közén – Onoguriában – lehetett birodalmuk súlypontja.

A szépen kifejtett elmélet bármily meggyőző is egyes részeiben s éppen a főkérdésekben, mégsem oszlat el minden homályt és nehézséget. A történelem – mint említettem – a szavirt hun (tehát török) népnek ismeri. Fehér finnugor népnek tartja, mely csak új hazájában, az onogurok és alánok szomszédságában lett állattenyésztő és földmíves néppé; itt „civilizálódott”. Magát a tényt, mintha már a finnugor magyarság harcias, katonáskodó nép lett volna, nyelvi alapon – láttuk – nem sikerült bebizonyítania. Így adósunk maradt annak bizonyításával, miképp tudott ez az erdei halász-vadász nép – aminőnek a történelem az összes finn népeket ismeri – a sztyeppén keresztülhatolni asszonyaival, gyermekeivel, ha nem volt kiterjedt állattenyészete és miképp fejlődött ez a nép rokonaitól – a voguloktól, osztyákoktól stb. – eltérően ily hatalmas katonai erőkifejtésre képes, harcos, lovas néppé? A finnugor népek e korbeli, sőt sokkal későbbi kezdetleges kultúrája, társadalmi és politikai szervezete teljesen valószínűtlenné teszi azt a feltevést, mintha egy finnugor nép a törökség legműveltebb ágához tartozó, nagyszámú és katonailag szervezett onogurokat legyőzve és maga előtt űzve, az Urál-, Volga- és Don-folyók közt elterülő nagy síkságon át a Kaukázusig tudott volna hatolni. A finnugor népek története és mai – az ősi geográfiai állapotot visszatükröző – elhelyezkedése azt bizonyítják, hogy e népek, a halász-vadász népek szokása szerint, elszórtan, lassú, fokozatos előnyomulással terjeszkedtek a finnugor őshazából kelet és északnyugat felé, idegen, harcos népektől nem fenyegetett, erdős és vízben bővelkedő tájakra. A germán és török népekre jellemző, fergetegszerű népvándorlási mozgalmaknak a leghalványabb nyoma sincs e népek történetében.

Ezeknek a nehézségeknek megoldását hozta meg gróf Zichy István alább tárgyalandó tanulmánya.

* * *

Schönebaum Herbert a honfoglalás előtti magyarokról a bizánci történetírók műveiben található feljegyzéseket ismerteti.^{17}

Malalas [Malalasz] és Theophanes adatát a VI. századi Muager hun királyról és Theophylaktes [Theophylaktész] Matzarjait röviden érintve, Georgius Monachus, Bölcs Leó és Konstantinus [Konsztantinosz] értesítéseivel foglakozik bővebben. Leó értékelésében Darkó nyomán halad, hiteles forrásnak ismerve el azt a magyar haditörténetre. Konstantinusnak a besenyő, kazár és magyar népekre vonatkozó értesítéseit a vonatkozó irodalom felhasználásával ismerteti. Figyelmünket leginkább a Georgius adatait ismertető terjedelmes rész érdemli meg, hol az V–IX. századi bizánci irodalom felhasználásával igyekszik a magyarok Georgiusnál használt három népnevének eredetét és értékét, valamint a magyar nép eredetét tisztázni.

Az ungri népnév kapcsán, amit Darkó nyomán az ogur (ogor, ugor) népnévre vezet vissza, a magyarokat az ogur-törökökkel s a hozzájuk tartozó onogurokkal hozza kapcsolatba. Mellőzi azonban Munkácsi és Németh helyes magyarázatát az onogur és ungri nevek közvetlen kapcsolatáról. Igen nagyot téved, mikor az ogur (bolgár) törököket, Vámbéryt követve, az ázsiai törökségnek a VII– VIII. században nagyobb szerephez jutott ujgur ágával azonosítja. Ezt a Thury által annak idején nagy történeti apparátussal vitatott elméletet a turkológia eredményei régen megdöntötték.

A hun és türk népnevekről helyesen állapítja meg, hogy ezek a görög s általában a keleti irodalomban politikai értékű gyűjtőnevei a hun, illetőleg türk birodalomba tartozó népeknek. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ez a politikai fogalom nincs híjával az etnikus tartalomnak. Az eddig ismert adatok legalább azt bizonyítják, hogy hunnak és türknek csak a törökséghez tartozó vele rokon népeket neveztek. Ez eredményeit a forrásokban hun és türk néven említett népekre vonatkozó adatok alapos vizsgálatára építi.

Új adatot és szempontot nem találunk Schönebaum művében, de mindenesetre örvendetes jelenség, hogy a magyar szakirodalomnak a német tudósoktól – még Marquarttól is – következetesen mellőzött eredményeire a német kutatás figyelmét felhívta.

Az értekezéssel kapcsolatban őstörténettudományunk egy nagy hiányára fordul figyelmünk. A kutatónak s főleg az őstörténeti kérdésekkel az egész magyar történeti fejlődés kapcsán foglalkozó kutatónak szinte áthághatatlan nehézséget okoz, hogy a forrásadatokat nehezen hozzáférhető kiadványokból kell összekeresnie, gyakran megbízhatatlan irodalmi idézetekre támaszkodva. A mi kötelességünk volna a hunokra, avarokra s általában a kelet-európai és nyugat-ázsiai török és finn népekre vonatkozó forrásadatoknak összegyűjtése egy a Magyar honfoglalás kútfőihez hasonló, de annál tökéletesebb corpusban. E kiadványba természetesen csak az idevonatkozó részleteket kellene felvennünk az írók teljes szövegükben amúgy is kiadott műveiből.

* * *

Gróf Zichy István az őstörténet forrásaival és módszerével foglalkozó rövid bevezetés után műve első részében a magyar nép finnugor őseinek – mint ő nevezi – a magyar-ugoroknak ősi műveltségét és geográfiai elhelyezkedését, az őshaza kérdését igyekszik tisztázni.^{18}

A legutóbbi félszázadban nemcsak nagy lendületet vett, hanem teljes kivirágzáshoz ért finnugor összehasonlító nyelvtudomány ma már vitán felül álló, biztos eredményeiből kiindulva, a magyar nyelv finnugor alaprétegéhez tartozó, ősi szókészlet alapján, kulturális fogalomcsoportonként haladva, világítja meg az obi ugorokkal (vogulok, osztyákok) együtt élő magyar-ugorok ősi kultúráját. A nyelvi adatokat minden egyes fogalomcsoportnál a magyarhoz nyelvileg legközelebb álló obi ugorok életmódját és szokásait ismertető X–XIX. századi etnográfiai leírásokból és ugor népköltészeti emlékekből merített analógiákkal világítja meg. A kultúra értékelése szempontjából legfontosabb részben, ahol az ugorok életmódjával, gazdasági kultúrájuk színvonalával foglalkozik, az egész finnugorság életéből meríti analógiáit. Ezzel a módszerrel sikerült megállapítania, hogy a finnugor népek általában csak az újabb időkben jutottak el a termelő (állattenyésztő, földmíves) életmód gazdasági színvonalára. A legműveltebb finnek a XIII., a mordvák [mordvinok] és permiek körülbelül a XV–XVI., a cseremiszek a XVII., az obi ugorok egészen a XIX. századig s természetesen az utóbbiakkal rokon történetelőtti magyar-ugorok is, lényegében zsákmányoló (halász, vadász) életmódot folytattak. Ha ismerték is a termelés valamely ágát, némely elemét (háziállatok tartása stb.), az igazi termelő életmód ismeretlen volt előttük. Megállapítja továbbá, hogy a magyar-ugorok és rokonaik társadalmi és politikai szervezete kezdetleges nemzetségi szervezet volt. Magasabb, törzsi vagy éppen állami szervezkedésnek, fejlettebb hadikultúrának, katonai szervezetnek semmi nyoma sincs. Az állat- és növénynevekben a magyar-ugorok földrajzi helyzetének meghatározásához felhasználható forrást ismert fel s ez alapon megállapítja, hogy őshazájukat az Urál-hegység két oldalán, Jugria délnyugati részén kell keresnünk.

Ez eredmények ellenőrzésére felhasználja a finnugorság Volga-Oka-Káma-menti őshazájának területén s ettől keletre az Urál-hegységen áthúzódóan egészen az ázsiai Tavda-, Pisma- és Tobol-folyók forrásvidékéig talált s a Kr. e. VI.-tól a Kr. u. VII. századig terjedő időből való archeológiai leleteket. E leletek, az úgynevezett ananjinói korszak emlékei közül a kezdetleges váracskák maradványait fenntartó úgynevezett csontos gorodiscsék évszázadokon át stagnáló kultúrája pontosan megfelel az ugorság ősi kultúrájáról nyelvi és etnográfiai alapon nyert képnek.

A csontos gorodiscsékről majdnem teljes bizonyossággal megállapítható, hogy a finnugor őskultúra emlékei. Ez a kultúra a leletek tanúsága szerint az Uráltól keletre eső vidékre is átterjedt. Ily távoli keleti helyzetben azonban a XI. század előtt egy finnugor népet sem ismerünk. Az obi ugorok a XI–XII. században kezdtek erre az Urálon túli jugriai területre – mai hazájukba – áthúzódni. Mivel már most e területen a leletek alapján jóval ez idő előtt, mindenesetre már időszámításunk első századaiban finnugorok laktak, ezek csak a magyar-ugorok lehettek, akikben egyébként a nyelvtudomány is az őshazából természetes sorrendben északnyugati és keleti irányba lassan terjeszkedő finnugor népek legkeletibb ágát látja.

A tanulmánynak ez az első része szinte matematikai biztossággal van felépítve. Zichy nyelvi adatai régóta ismeretesek; ez adatok kulturális értékét és jelentőségét is tisztázták Budenz, Szinnyei, Setälä és követőik mélyreható tanulmányai. Zichy azonban az etnográfiai analógiák és az archeológiai emlékek rendszeres értékesítésével új megvilágításba helyezte s az eddiginél tökéletesebb rendszerbe, egységesebb kultúrképbe illesztette ezeket a történeti értékű nyelvi forrásadatokat. Eredményeit szigorú történettudományi módszerességgel vezeti le s az őstörténet nyelvi és más forrásainak használatáról szólva, többhelyt elvi értékű módszertani szempontokat vet fel.

A második részben Gombocznak a magyar nyelv ó-bolgár elemeit illető eredményeiből kiindulva, mindenekelőtt a keveredés korát igyekszik meghatározni. Biztos történeti adatok híján hipotézishez folyamodik s elfogadva a hun-bolgár azonosságnak Zeuss óta közkeletű elméletét, a kínai évkönyvekben emlegetett Csit-ki hun fejedelemnek a kínaiak látóköréből Kr. e. 50 táján eltűnt népében látja a magyar-ugorokat leigázó, őket megszervező és kiművelő hun-bolgár nép-elemet. E hunok – Zichy szerint – ellenségeik elől menekülve jutottak az Urál vidékére s itt az erdős zóna és sztyeppe határán talált magyar-ugorságra telepedve, velük összeolvadva formálták ki a történeti magyar népet, átadva saját nyelvkincsük műveltségi szavait és fölvéve a meghódított nép finnugor nyelvét. A nyelvi áthasonulás aránylag rövid idő, 150 év alatt megtörtént, mely időben Csit-ki kivándorolt hunjai rokonaiktól elszakadva éltek az ugorok társaságában új hazájukban. A Kr. u. 91-ben megindult nagy hun-vándorlás áradatában nyugat felé tóduló hunok már nyelvükben átalakulva találták fel ezeket a korábban kivándorolt rokonokat.

E hipotézis után – amire még visszatérek – az első részben követett módszerrel, a magyar nyelv ó-bolgár jövevényszavait alapul véve s a kínai évkönyveknek a Krisztus születése körüli századokban Kína határán élt hun népről adott nagyértékű leírásából vett analógiákat felhasználva, ad képet a finnugor és hun elemek összeolvadásából időszámításunk kezdetén kialakult magyar nép ősi (I–IX. századi) kultúrájáról. Eredményei szerint a magyar-ugor-kor zsákmányoló életmódját a keveredés után a termelő életmód váltotta fel. A halász-vadász tevékenység háttérbe szorul, az állattenyésztő és földmíves gazdálkodás mögé. A kezdetleges nemzetségi szervezetet a fejlett hun katonaállam törzsszervezete váltja fel. Hun-török jellegű hadiszervezet és hadikultúra alakul ki s általában jelentős műveltségbeli fejlődés konstatálható. E korai kulturális átalakulás jellemzése közben főleg állat- és növényföldrajzi megfigyelések alapján egy másodlagos, fiatalabb bolgár-török hatás nyomait mutatja ki nyelvünkben. E fiatalabb kölcsönszó-réteg átvételét a Kaukázus-vidéki bolgár-magyar érintkezésre vezeti vissza.^{19}

Ezután a VI–X. századi írott források alapján a magyarok Kaukázus- és Don-vidéki hazáját és az e vidéken lakó népekkel való összefüggését igyekszik megállapítani. Fehértől eltérően nem lát összefüggést a szavirok és magyarok közt, mert a VI–IX. században a Kaukázus feletti területnek Volga-Kubán-közi része (a régi szavir terület) kazár uralom alatt állt. A magyarok őseit a Kubán és Don közt, az Onogoria területén lakó bolgárok (onogurok, utigurok) közt keresi.^{20} A két elmélet – nézetem szerint – mégsem áll ellentétben egymással. Az eltérés onnét ered, hogy Fehér az 558 előtti, Zichy a későbbi állapotot rögzíti meg. Fentebb kifejtettem, hogy a forrásadatokból egész határozottan arra következtethetünk, hogy a Volga és Kubán közt lakó szavirok a VI. század közepén valami okból megtámadták a szomszédos onogurokat s miután ezek nyugati szomszédai – a kuturgur néven ismert bolgárok (a volgai és dunai bolgárok ősei) – elszakadtak, a Kubán és Don közt lakó onogurokkal egyesülve, ezeket uralmuk alá vetve, egy harminc törzsből álló (uturgur) szövetséget formáltak, mely azután nyugaton onogur néven szerepel. Később, a VII–VIII. században a kazárok a régi szavir területre hatolva, egészen a Volga-torkolatig s az alánok szomszédságába hatoltak, adófizetőjükké téve a nyugat felé szorított Kubán-Don-Dnyeper-közi (lebediai) ekkor már onogur néven ismert magyarokat. Ez az új alakulás magyarázza meg, miért nevezi egyik-másik arab író a kazárokat szaviroknak s a magyarokat bolgároknak. Általában nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt, hogy a népnevek értéke ezeknél a népvándorlás országútján élő félnomád és nomád népeknél korántsem oly állandó, mint a teljesen megtelepült népeknél.

Befejezésül Zichy a IX. századi magyarokra és bolgárokra vonatkozó forrásadatok alapján szól kultúrájukról.

Művének ez a második része – tekintettel arra, hogy Gombocz eredményei óta ez az első rendszeres történeti összefoglalása a tárgyalt kérdésnek – talán még értékesebb, mindenesetre újszerűbb az elsőnél. Módszere és eredményeinek megbízhatósága amazéval egyértékű. Nagyjelentőségű az első keveredés korának és helyének merőben új meghatározása. Zichy azzal, hogy a magyar nép kialakításában részes finnugor és török elemek keveredését az Urál-vidéki őshaza területére s a Krisztus születése körüli időre teszi, áthidalta a Fehér elmélete után is fennálló, legnagyobb nehézséget. E föltevés alapján most már megérthetjük, miképp lett a fejlődés során az egykori erdei halász-vadász ugor népből az állattenyésztő és földmíves síklakó, lovas harcos, török jellegű szavir (magyar) nép. Megérthetjük, miként tudott ez a nép az Urál vidékéről a nagy orosz sztyeppén át nagy katonai erőkifejtéssel a Kaukázus vidékéig hatolni. Ez az Urál-vidéki keveredés nem puszta hipotézis. Fontos és meggyőző bizonyítéka van a magyar nyelvben fölismerhető két különböző korbeli ó-bolgár kölcsönszó-rétegben s magában a finnugor nép által kivihetetlen leköltözés tényében. Ki kell még emelnem, hogy Zichy a keveredés helyét ugyanazon a területen keresi, ahol Gombocz és más tudósok Jugriát, a magyarok urali őshazáját s ahol az V. század közepén a Fehérnél népünk őseként szereplő s a történeti forrásokban töröknek (hunnak) nevezett, harcias szavirokat találjuk.

Az Urál-vidéki népkeveredés megokolt elmélete igen nagy nehézséget hárított el a magyar őstörténeti kutatás útjából s végre kielégítő magyarázatát adta a finnugor nyelvet beszélő, de török kultúrájú magyar nép eddig szinte érthetetlen vándorlásainak.

Más kérdés, vajon a magyar-ugor népet megszervező s vele összevegyülő bolgár-török népet helyesen ismerte-e föl Zichy a Kr. e. 50. év táján Kína határvidékéről eltűnő hun néptöredékben? E kérdésben már teljesen hipotetikus alapon mozog. Föltevésében két más föltevésre támaszkodik. Egyik az, hogy a kínaiak elleni harcban elbukott és számos vitézével kivégzett Csit-ki hun fejedelem népe csak erre menekülhetett ellenségei elől. Ha ez a hun töredék csakugyan menekült, valóban csak erre a vidékre juthatott. E tekintetben Zichy bizonyítása meggyőző. Nem tudja azonban kielégítő tárgyi adatokkal bizonyítani a kivándorlás tényét. A kínai források e néptöredékről s általában kivándorlásról e korban egyáltalában nem szólnak, sőt Csit-ki népének teljes pusztulásáról írnak s a bukás után e népről többé nem is esik szó. Ez nyilván úgy magyarázandó, hogy Csit-ki bukása alkalmával vele együtt tényleg elestek és kivégeztettek az előkelők, vezérek; maga a nép, illetőleg maradványai pedig a szomszédos, velük rokon népek, törzsek közé olvadtak be. Zichynek ez a hipotézise tehát puszta föltevés. Egyetlen támasztéka az a másik általánosan elfogadott föltevés, hogy a hunok és bolgárok azonos nép voltak. Ez utóbbi föltevés, egybevetve a magyar nyelv török műveltségszavaival, valószínűséget ad a Csit-ki népére vonatkozó hipotézisnek is. Ezért az egész konstrukció szerencsés hipotézisnek mondható mindaddig, míg a hun-bolgár azonosság tétele megáll. Mihelyt azonban e tétel meginog, vele bukik a Csit-ki-elmélet is. Zichy hipotézisének erre a gyengéjére Németh Gyula hívta fel a figyelmet, aki akadémiai székfoglalójában nyomós okok alapján kétségbe vonja a hun-bolgár azonosságot.^{21}

* * *

Németh a kínai évkönyvekben fenntartott tulajdonnevekben és köznevekben, valamint néhány Attila-kori hun névben korunkra jutott csekély, de jellemző hun szókészlet nyelvtudományi vizsgálatával megállapítja, hogy az a hun nép, amely Kr. e. 209-ben Ázsiában Mo-tun fejedelem, a Kr. u. V. században pedig Európában Attila alatt egy-egy hatalmas, de rövidéletű nomád birodalmat alapított és szervezett meg, nem tartozott sem a mongol néphez, sem a törökség bolgár (ogur) ágához, hanem a köztörök nyelvet beszélő törökséghez. Ez eredmény alapján azután megállapítja, hogy a hunok és bolgárok azonosságáról oly értelemben, mint Zeuss és általában az újabb kutatók beszélnek, szó sem lehet. A hun és a bolgár – szerinte – a törökségnek két, különböző nyelvjárást beszélő ága.

A bolgárokra áttérve, ugyancsak a kínai források alapján megállapítja, hogy a kínai forrásokban ting-lingnek nevezett legnyugatibb török nép Nyugat-Szibériának az Urál-vidékkel érintkező termékeny területén lakott a Kr. e. századokban. Tőlük délre laktak – mai hazájukban – a kirgizek s ezektől keletre, tehát a ting-lingtől délkeletre az O-k’ut (= ogur) nép. Ezek ogur voltához nem igen fér kétség, de nyelvi okokból, a ting-ling néptől jövő ezüstrókának kínai forrásban fenntartott török nevéből következtetve, a ting-linget is ogur (bolgár) nyelvet beszélő népnek kell tartanunk. Az ogur népek – akik nem tévesztendők össze a köztörökséghez tartozó ujgurokkal és oguzokkal – ezek szerint Nyugat-Szibériában, Mongólia északnyugati határától északnyugatra az Urál-hegységig húzódó tájakon laktak.

Ezeknek a népeknek nemzeti nevét őrzi ma is a Jugria, korábban Ugra vagy Jugra országnév – melynek régi területe Lehrberg szerint az északi Uráltól s az Obi-öböl déli részétől Szurguton át az Alsó-Irtis, továbbá a Tavda, Tura, Csuszovája vidékig terjedt – s az e területre telepedett finn népek (vogulok, osztyákok) tudományosan használatos ugor gyűjtőneve. A Jugria fogalom eredetileg nemcsak ezt a területet, hanem általában az ogurok sokkal nagyobb kiterjedésű hazáját jelentette. E fogalom azonban – az ogur nép vándorlásával egyidejűleg – mind nyugatabbra eső területre, előbb a Lehrberg által megjelölt vidékre, majd az ogur népek V. századi, majd az ő helyükbe lépő, ugornak nevezett finn népek részben európai lakóhelyének megfelelő Jugriára tolódott át.

Ezek az ogur népek – Németh kutatásai szerint – a törökség legkultúráltabb, már földmíves és állattenyésztő félnomád elemei voltak, mikor a Kína határáról Kr. u. 91-ben megindult hun áradat őket Európába sodorta. Az V. század második felében már az Urál-hegység délnyugati és délkeleti lejtőin s az innét dél-nyugatra eső területen találjuk a részeire bomlott ogur népet. Priskos együtt sorolja fel nyugat-keleti irányban haladva a saragur (= fehér ogur), ogur, onogur (= tíz ogur) és szavir népeket, kiket az avarok előretörése ez új hazájukból is kiűzött.

E tényekből Németh arra következtet, hogy az Urál-hegység keleti lejtőjén az erdős zóna határáig húzódó finnugor nép – Zichy magyar-ugorjai – a Kr. e. századokban nem egy véletlen körülmény, hanem évszázados szomszédsági érintkezés révén kerültek közelebbi kapcsolatba az ogurság legnyugatibb ágával, mely őket alávetve, a maga fejlettebb kultúrájának részesévé tette, viszont maga az alávetett nép nyelvét sajátította el.

A hun-bolgár (ogur)-magyar kapcsolatot illetően megállapítja, hogy Mo-tun hun fejedelem már Kr. e. 209-ben uralma alá vetette a nyugat-szibériai ogur népeket, kik ez idő óta Attila bukásáig beletartoztak a hun birodalomba s ennek bomlása után Dél-Olaszország [Dél-Itália] tengerparti vidékeire húzódva, mint hunok vagy legalább is szomszédoktól hunnak nevezett népek élték tovább valamennyi török népnél kultúráltabb életüket.

Németh eredményei után joggal hihetjük, hogy a jövő kutatás be fogja bizonyítani, hogy a kínai források prémkereskedéssel foglalkozó ting-ling népe azonos az V. században az Urál dél-keleti és délnyugati lejtőjén feltűnő szavirokkal, az ogur-törökkel keveredett finnugor-nyelvű magyar nép ősével. Ahhoz már most sem fér kétség, hogy a Kr. e. századokban tőlük délkeletre lakó – tehát földrajzi helyzetük következtében az Európa felé irányuló népvándorlás áramlásába előbb belekerült – ogurok a szaviroktól nyugatra, délnyugatra feltűnő tiszta bolgár népek (onogur, ogur, saragur) ősei.

Németh Gyula meggyőző és rendkívül világos fejtegetései megdöntik ugyan Zichy szép hipotézisének Csit-ki kivándorló hunjaira vonatkozó részletét, de nem érintik az ő főeredményeit és nem érintik a szavir-magyar azonosságnak Fehérnél kifejtett elméletét s még kevésbé Gombocz őshaza-kutatásának eredményeit. A négy elmélet – a fentebbiekben bírált ingatag föltevések kiküszöbölése után – a legszebb összhangban egészíti ki egymást. Gombocz jugriai ősmagyarjai, Fehér szavirjai, Zichy magyar-ugorjai és Németh ogur-nyelvű ting-ling népe ugyanarra a területre, az Urál-hegység délkeleti lejtőjére vezetnek bennünket.

A hun-bolgár magyar közvetlen kapcsolat elméletét sem cáfolják meg Németh eredményei, csupán új megvilágításban mutatják be a három nép történeti kapcsolatát. Mint Németh is kiemeli, az ogur (bolgár) népek – beleértve a magyarok őseit is – hét századon át a hun birodalomba tartoztak, annak számottevő támaszai voltak. Ez időben természetesen a hun népnevet viselték, mint a török szokás szerint vezető népéről elnevezett politikai egységbe tartozó népek gyűjtőnevét. A birodalom bukása és a többi hun népek eltűnte után pedig a hunok ivadékainak tartották magukat. E hitükben, illetőleg tudatukban megerősítette őket az a körülmény, hogy az V. századi hun birodalom uralkodó nemzetsége – Attila családja – a birodalom bukása után – a bolgár királylajstrom tanúsága szerint – a kuturgur (bolgár) nép élén tartotta fenn magát. Miképp került a hun s nem ogur származású Irnik [Ernak v. Irnek] 453-ban a kuturgurok élére? Erre kétféle feltevéssel válaszolhatunk. Priskos rhétor követsége idején értesült a hun udvarban, hogy az akacírok fellázadtak Attila ellen s erre ez szigorú büntetőhadjárat után 448-ban megfosztotta a lázadó népet szabadságától és legidősebb fiát, Ellákot, tette uralkodójukká. Nagyon is elképzelhető tehát, hogy Attila másik fiát, Irniket, viszont a szomszédos kuturgur nép felett való uralommal bízta meg. Lehetséges azonban az is, hogy Irnik csak később vonult vissza keletre, talán a környezetében levő kuturgur-bolgárok hívására. Erre következtethetünk Jordanes elbeszéléséből, akinél Irnik, apja és Ellák bátyja halála után az ez idő tájt kuturgur-bolgároktól lakott Kis-Scythiában, az Al-Duna vidékén uralkodik. Akármint volt is, Mikkola kronológiai eredményei után történeti tényként kell elfogadnunk, hogy a kuturgurok (bolgárok) első történetileg ismert uralkodója s a bolgár Dulo-ház őse Attila fia Irnik volt. A magyar hagyomány szerint pedig az Árpád-ház őse, Mogyer (talán az V. századi onogoriai Muagyer hun fejedelem) rokonságban volt e fejedelmi családdal (Bular és Dula szerepe a nőrablás mondájában). A hun származás tudata tehát a bolgár és magyar uralkodócsaládokban Németh elmélete után is való tényeken alapuló történeti hagyomány marad, sőt a XIII. század tudákos toldásaitól megtisztított magyar hagyományt – hol a hun-magyar azonosság gondolata a fejedelmi családra szorítkozó nemzetségi hagyomány alakjában jelentkezik – Németh eredményei szinte a részletekig igazolják.

* * *

A ma virágkorát élő tudósgeneráció őstörténeti munkásságának méltatásánál nem feledkezhetünk meg azokról a tudósokról, akik merész intuícióval és nagy fantáziával sejdítették meg és kortársaik sokszor kíméletlen kritikájától kísérve, hirdették a források homályos sorai közt rejlő történeti igazságot. Nagy Géza, Thúry József, Munkácsi Bernát őstörténeti munkásságára gondolok, akiknek nem egy merész, sőt megmosolygott föltevése jutott a legújabb kutatások során végérvényes tudományos igazoláshoz.

A magyar őstörténeti kutatás a legutóbbi öt esztendőben igen nagy eredményeket produkált. Bár még sok részletkérdés vár megoldásra, a főkérdések lényegükben megoldottaknak tekinthetők. A finnugor-bolgár (ogur) keveredés; annak hozzávetőleges kora és kulturális jelentősége; az Urál-vidéki őshaza (Jugria) és a kaukázusi haza (Onogoria), a szavir és onogur népeknek a magyarral, a kuturgur népnek a bolgárral való történeti összefüggése többé nem hipotézisek. Az eredet és őstörténet kérdései fölül eloszlott az a százados sűrű homály, ami a komoly történetkutatókat elrettentette e problémák érintésétől és utat nyitott a tudománytalan dilettánsok érvényesülésének.

Ez az eredmény elsősorban a magyar nyelvtudósok érdeme. Nélkülük, az ő rendszeres és következetes alapvető munkásságuk nélkül a historikus ma is sötétben botorkálna. A magyar őstörténet épületének teljes fölépítése, a nyelvtudósok munkájának betetőzése már a magyar történettudomány feladata.

[1] (Első kiadása: Századok, 1923. évf. 335–356. l. Franciául: Les récentes études relatives à l’origine du peuple hongrois. Revue des études Hongroises et Finno-Ougriennes. II. Paris, 1924. 156–171. l.)