A magyarok honfoglalása és elhelyezkedése
(1923)^[1]

1. A honfoglalástörténet irodalma

1. A kilencedik század utolsó éveiben ismeretlen keleti nép megjelenése ejtette rémületbe Közép-Európának az Avar-birodalom bukása óta viszonylag nyugalomban élő lakosságát. A magyarok honfoglalása s azt sűrű egymásutánban követő portyázó hadjáratai az új szomszéd felé fordították Bizánc és a nyugati világ figyelmét. A birodalom katonai és politikai érdekei felett éber figyelemmel őrködő tudós bizánci császárok, a nyugati évkönyvírók és krónikások érdeklődése a magyarok felé fordult. Az ő feljegyzéseikkel kezdődik a magyar honfoglalástörténet ma már ezeréves múltra visszatekintő gazdag irodalma.

2. A magyar népet magából kibocsátó keleti világot és annak kultúrértékeit közvetlen diplomáciai és katonai érintkezés útján közelebbről ismerő bizánci császárírók (Leó, Konstantin) az események magyarázatát az adott bel- és külpolitikai viszonyokban keresik. A birodalom határán feltűnő új szomszéd politikai és katonai szervezetéről igyekeztek hű képet rajzolni. A magyarok nyugatra költözését és honfoglalását a besenyő és bolgár támadások következtében előállt kényszerhelyzet következményeként fogják fel. Kiemelik azonban a nagy feladatot végrehajtó magyar fejedelem uralomra termettségét és politikai belátását.

3. A magyarok hirtelen támadásaitól sújtott nyugati népek csak a vitéz és félelmes harcost, a győzelem után ellenséges földön kíméletlenül zsákmányoló lovas katonát ismerték meg a magyarban. Krónikásaik és annalistáik – a háborús kortörténetírók rendes szokása szerint – gyűlölettel szólnak a vad és embertelen nomád szörnyekről; borzalmas képet festenek harcmodorukról és pusztításaikról. Portyázásaikban és magában a honfoglalásban is a pusztítás féktelen vágyától irányított ösztönös és céltudatlan rablóhadjáratokat látnak. S bár kezdetben a honfoglalás kortársai (Annales Fuldenses, Regino), a magyarok megmozdulásának és nyugatra költözésének okait kutatva, felismerik az események reális politikai hátterét a besenyők támadásában, az igazi okot és célt túlvilági tényezők akaratában keresik. A világ végét babonás borzalommal váró X. század népe a keresztény világ bűneiért haragvó Isten büntetését, az Anti-Christus közeli eljövetelének jelét látta „Góg és Mágóg népének”, a félelmes hun-ivadékoknak megjelenésében (Levél Dado verduni püspökhöz, IX. sz. vége).

4. Az eredet és honalapítás emlékét fenntartó hazai hagyomány és az abból táplálkozó középkori magyar történetírók – a késői krónikákból rekonstruálható Szent László-kori Gesta Ungarorum névtelen írója (1091 táján), III. Béla királyunk névtelen jegyzője (1200 körül), Kézai Simon mester (1282–1285) és a többiek – az Attila halála után hont vesztett hun-magyar népnek határozott célkitűzéssel, az ősi örökség visszafoglalására indított hódító hadjáratát látják a honfoglalásban, a magyar vitézek dicsőségszerző hadjáratait, fényes katonai tetteit a honfoglalást követő portyázásokban. Ellentétes felfogásuk ellenére is találkoznak a nyugati írókkal a katonai szempontok túlságos kidomborításában, a háborúnak szinte öncélként való feltüntetésében.

5. A kései középkor és a XVI–XVIII. század történetírása a magyar honfoglalásra vonatkozó összes ismereteit a Budai Krónika (1473) és Thuróczi János (1488) kiadásaiból, illetőleg Bonfini humanista frázisokkal kiszínezett, bővített átdolgozásából ismert magyar krónikákból merítette.

6. A XVII. század elején Francia-, majd Németországban és Itáliában is megindult rendszeres történeti forráskutatás eredményeként egymásután napvilágra került nyugati és bizánci kútfők néhány adatát elsőnek Nadányi János (1663), majd Otrokocsi Fóris Ferenc (1693) és Timon Sámuel (1733) használták fel, de rendszeresen kiaknázásukra csak a XVIII. század második felében kerülhetett sor. Konstantinus Porphyregenitus [Konsztantinosz Porphürogennétosz] művének összes magyar vonatkozású adatait 1738-ban ismertette először irodalmunkban Kéry Borgia Ferenc a bizánci császárság történetéről írt terjedelmes művében, Anonymus Gestáját pedig 1746-ban adta ki Bél Mátyás tartalmas bevezetés és jegyzetek kíséretében.

Az addig Thuróczi és Bonfini kizárólagos tekintélyére támaszkodó történetírás egy időben két nagyfontosságú kútfő birtokába jutott. A tudósok mohó élvezettel fogtak a nemzet legrégibb múltjára új világot vető források tanulmányozásához, s a honfoglalástörténeti kutatás központi kérdésévé e két becses forrás hitelességének, megbízhatóságának, egymáshoz és a többi forrásokhoz való viszonyának problémája lett.

7. A legutóbbi két században a kibővült forrásanyag alapján a tudósok hosszú sora vette beható vizsgálat alá az eredet és honfoglalás kérdéseit, anélkül, hogy a források, tények és jelenségek megítélésében és értékelésében egységes felfogás tudott volna kialakulni. Az ellentmondó, illetőleg ellentétes felfogású források hatása alatt álló szakirodalmat a kútfőkritikában, tárgyi kritikában és történeti felfogásban egyaránt megnyilvánuló véleményeltérések, sőt éles ellentétek jellemzik, melyek a honfoglalástörténet alapproblémájának a középkori írók ítéletében gyökerező, eltérő megítélésére vezethetők vissza.

A honfoglalástörténet alapproblémája a politikai tudatosság és tervszerűség kérdése. Szabatosabban kifejezve, a kérdés az, vajon a honfoglalás egy élete folyásában, békés fejlődésében erőszakosan megzavart nép tudatos politikai elhatározáson alapuló, tervszerű cselekvésének, vagy pedig egy az élete fenntartására szükséges és alkalmas területről elűzött nomád horda minden politikai tudatosság híjával levő, csupán a gazdasági szükségszerűségtől, avagy rabló ösztöntől irányított továbbvándorlásának eredménye volt-e?

8. A hazai források, főleg Anonymus tekintélyére támaszkodó s a hun-magyar azonosság alapján álló ortodox nemzeti történetírás kerek száz éven át – Dezsericzkytől (1760) a finn-magyar rokonságot hazánkban elsőnek hirdető Hell Miksán, Katona Istvánon, Cornides Dánielen, Engel János Keresztélyen, Horváth Mihályon át Szabó Károlyig (1869) – tudatos politikai elhatározás, diadalmas hódító hadjárat eredményeként fogja fel a honfoglalást. Szinte egyedüli feladatának tekinti a főforrásként használt Anonymus igazolását, amit a bizánci források adatainak többé-kevésbé elasztikus magyarázatával és a nyugati kútfők hitelének kisebbítésével igyekszik elérni. Felfogásuk támogatásra lelt több külföldi, különösen francia tudós (Thierry, Sayous) munkásságában.

9. A nemzeti hagyomány alapján álló, de még a nemzeti dicsőség rovására is elfogulatlan és tárgyilagos kritikára törekvő Pray György (1761) a bizánci császárírók műveit tekinti irányadó forrásoknak. A hazai krónikás hagyományból csak az ezekkel egyező, velük ellenőrizhető részleteket fogadja el. A Thuróczinál hagyományozott szűkszavú s ezért a bizánciakkal könnyebben egyeztethető krónika iránt elnézőbb. Az egykorú közfelfogással szemben IV. Béla jegyzőjének vélt Anonymust azonban szigorú, sőt szkeptikus bírálattal forgatja. A honfoglalás politikai tudatosságának kérdésében – bár nem ejti el a hun rokonság hagyományát – a közvetlen indítóok, a besenyő-bolgár támadás vizsgálatával igyekszik helytálló eredményhez jutni.

10. A külföldi tudósvilág csak Prayt ismerte el tekintélynek a magyar honfoglalástörténet kérdésében. Az ő ítéletére, szigorú kritikájára támaszkodva szólnak Gebhardi, Sulzer és mások a magyar honfoglalásról. Az ő elfogulatlan véleményére hivatkozva, de voltaképpen a honfoglaláskori nyugati krónikások egyoldalú, ellenséges felfogására támaszkodva indították meg az erdélyi szászok partikuláris szempontjaitól és féktelen magyargyűlölettől vezérelt német tudósok kíméletlen támadóhadjáratukat a magyar krónikás hagyomány, elsősorban Anonymus, a magyar történetírás és a magyar nemzet ellen.

Nyelvünket, forrásainkat nem ismerő, történeti kultúránk létét is tagadó német tudósok – Thumman (1774), az erdélyi szász Eder nyomán induló hírneves Schlözer és Gustermann, kikhez a tót Szklenár és az orosz Karamzin csatlakoznak – a legtúlzóbb kritikával boncolják a magyar krónikás hagyományt, indokolatlan és érthetetlen megvetéssel, sőt gyűlölettel szólnak a kultúrátlan, barbár magyarokról, ösztönös rabló hadjáratnak vélt honfoglalásukról és kalandozásaikról. A magyar nép megjelenése az ő szemükben egyértelmű a kultúra teljes pusztulásával, a keleti terjeszkedésében megállított germán hatalom áldást hozó kultúrmunkájának erőszakos megakadályozásával. Mint a neolatin történetírás a germánok és rómaiak harcában, ők is csak az ázsiai vadság és az európai műveltség, kultúrára képtelen barbárok és művelt népek harcát látják a magyar és germán összeütközésekben. Miként a franciák és olaszok elmulasztják a latin kultúrába ékelődő sajátos germán kultúra értékelését, magyargyűlölő németeinknek sem jutott eszükbe annak a keleti világnak művelődési értékeit kutatni, melyből a magyar nép mai hazájába került.

Ez az egyoldalú forrásanyagon épülő, hiperkritikus felfogás – bár mindig akadtak a magyar kérdéssel tárgyilagosan foglalkozó német tudósok (Giesebrecht, Huber) – hagyományossá vált a német történeti irodalomban. A XIX. század közepén Büdinger, Rössler, Dümmler, legújabban Kaindl és Marquart – többé-kevésbé leplezve fanatikus magyargyűlöletüket – jobb ügyhöz méltó buzgalommal építik tovább és hirdetik Schlözer tanítását.

11. A németek felfogását – Palacký tanítása nyomán – a nagyszláv eszme hirdetői is kisajátították azzal a módosítással, hogy ők az állítólagos Duna-menti szláv kultúrvilág pusztulásán keseregnek. Másrészt azonban – a legsovénebb magyar történetírót is megszégyenítve – szinte jövőbelátó politikai tudatosságot tulajdonítanak Árpád magyarjainak, mikor a honfoglalásban a kialakulóban levő pánszláv egység ellen irányuló tendenciát vélnek felismerni.

12. Mialatt a hagyományos magyar álláspontot képviselő magyar történetírók – Katona, Engel, majd Szabó Károly vezetésével – felháborodással utasítják vissza az elfogult és túlzó támadásokat, a németek nem várt oldalról, egy idegen tudomány mezejéről a történettudomány felé kalandozó magyar tudósokban kapnak lelkes segítőcsapatot.

A magyar és német történetírásban évszázadok óta megnyilvánuló ellentétes felfogások küzdelmének a múlt század második felében új tápot és új fegyvereket adott a magyar nyelv és nép eredetét kutató nyelvtudomány. A finnugor, török és hun származás hirdetői közt Pray, Hell és Sajnovics fellépése óta minduntalan felújuló vita akkor vált leghevesebbé, midőn Budenz és Hunfalvy a finnugor származás elméletét tudományos ténnyé emelték. Módszeresen megalapozott nyelvtudományi eredményeikről a „halszagú rokonság” ellen már a XVIII. században is tiltakozó magyar közvélemény határozott ellenszenvvel, a történettudósok idegenkedve vettek tudomást. A hagyomány alapján álló nemzeti történetírás – élén a kiváló képzettségű és nagy tudású Szabó Károllyal – minden nyelvtudományi bizonyítással szembeszállva, a történeti források egyoldalú és gyakran kritikátlan felhasználásával, történettudományi alapon igyekezett a hun-magyar azonosság hagyományos tanát megvédeni s a finnugor eredet nyelvtudományi tényét cáfolni. Hazafias buzgalmukban súlyos módszertani tévedéseket követtek el az eredeti nemzeti hagyománytól meg nem különböztetett kétes hitelű forráshelyek és források – köztük a hamis Csíki Székely Krónika – heves védelmével. Másfelől Vámbéry Ármin, a félszázadon át tudományos tekintélyként tisztelt, széleskörű, de rendszertelen ismeretekkel bíró, világjáró riporter szállt harcba a finnistákkal. A magyar nyelv török kölcsönszavaira, kétes értékű szóhasonlításokra és néprajzi analógiákra, önkéntes történeti forrásmagyarázatokra támaszkodva, újította fel a török-magyar rokonságnak először Praytól hirdetett s a magyar közvéleménynek sokkal rokonszenvesebb tanát. A hun-magyar rokonság elméletét Szabó halála után Nagy Géza, Munkácsi Bernát és Thúry József igyekeztek tudományos alapon igazolni, de eredményeiket – bár az újabb kutatás igen sok pontban igazolta feltevéseiket – a szaktudósok nem igen vették figyelembe.

A finnugor származás hirdetőit a kételkedés, tagadás és támadások feleletre kényszerítették. Budenz mindvégig szaktudománya terén maradt és a módszeresen képzett tudós biztosságával fölényesen verte vissza a nyelvtudományban járatlan ellenfelek támadásait. A nagytudományú, de kevésbé módszeres Hunfalvy Pált azonban az ellenfelek érvelésmódja néki idegen tudomány, az őstörténet ingoványos mezejére csábította. Hiányos és egyoldalú forrásanyagra támaszkodva igyekezett az őstörténet és honfoglalástörténet homályos kérdéseire világot deríteni. Az ortodox nemzeti történetírást jellemző romantikus sovinizmustól természetszerűen idegenkedve, a német történetírók – különösen Roessler – forrástani és tárgyi ítéleteiben a tárgyilagos és elfogulatlan történeti kritika eredményét vélte felismerni s azokat minden alaposabb bírálat nélkül magáévá tette. Felfogásában megerősítette az az optikai csalódáshoz hasonlító indokolatlan feltevése, mintha a nyelvtudomány ez eredményei és a hazai krónikákban hagyományozott hun eredet hagyománya egymással ellentétben volnának. E téves premisszából kiindulva indítanak ő és követői irtó hadjáratot a hazai hagyomány és krónikás források, elsősorban azonban a hun-hagyomány és Anonymus ellen.

13. A Hunfalvy-iskola – Riedl, Borovszky és mások, legújabban Király György – filológiai, irodalomtörténeti és etnológiai (folklore) érvekből kiindulva, egymásután ostromolja és dönti meg az eredeti hun-hagyományba vetett hitet, a székely ősfoglalás tanát, Bölcs Leó, Anonymus és minden hazai hagyomány tekintélyét. A történeti hagyomány hitelét lerontva és mellőzve a XI–XIV. századi okleveles forrásokból meríthető bizonyítékokat, filológiai, irodalomtörténeti, etnológiai (folklore) kérdéssé avatták az eredet és honfoglalás tisztán történettudományi problémáit. Másfelől azonban az egykorú nyugati krónikásoknak s a német történetírásnak a rablást hivatásszerűen űző magyar népről alkotott történetellenes felfogásától is ösztönszerűen idegenkedtek. Ezért azután a nálunk még a múlt század utolsó éveiben is újdonság ingerével ható etnológus vagy szociológustörténeti iskola módszerének nem éppen sikerült alkalmazásával, a honfoglaló magyarnál sokkal kezdetlegesebb viszonyok közt élő rokon finnugor népek történetéből vett analógiák felhasználásával rajzolják meg az ősi magyar társadalmi, gazdasági, politikai szervezet és a honfoglalás „igaz”-nak vélt képét, mint típusjelenséget (Borovszky, v.ö. legújabban Róheim, Király). Követte őket e térre Vámbéry is, ki kezdetben a nemzeti hagyományt óvatos kétértelműséggel kezelte s mintegy a hagyományvédő szerepében tetszelgett. Később azonban teljesen a maga módszertelen nyelvhasonlító teóriájának és kétes értékű etnográfiai analógiáinak vezetésére bízta magát. Egyik utolsó művében az összes hazai és egykorú külföldi – arab, bizánci és nyugati – források hitelességét és jólértesültségét kétségbe vonva, már a honfoglaló magyar nép létezését is tagadja. A honfoglalóknál, sőt az V. századi hunoknál és más török népeknél is sokkal alacsonyabb műveltségi fokon álló, politikailag szervezetlen, visszafejlődött belsőázsiai török-tatár törzsek életéből vett analógiákra támaszkodva, pár ezer lovasból álló, rablásból élő nomád török hordának tünteti fel Árpád magyarjait, kik a X. században mai hazánk területén szervezték egységes néppé az itt talált finnugor, török és szláv töredékeket.

14. Ez a feladatát rosszul értelmező etnológus-történetírás nagy hatást ért el a kellő történeti iskolázottság és ismeretek híjával levő közönség körében. Tanításuk a tudományosság látszatára törekvő tankönyvek révén a köztudatban is gyökeret vert. E jelenség magyarázatát a XIX. század utolsó negyedében uralkodó, meglehetősen felszínes „kultúrtörténeti” láz adja meg. A középkori történetírásban gyökerező, de a romanticizmus történetszemléletében új életre kelt, örökös harc és háború körül forgó történetírás nem felelt meg a kor igényeinek. A műveltebb olvasóközönség a történettudósoktól jelszóként hangoztatott „kultúrtörténeti” ismeretekre vágyott. E vágyát azonban sem a magyar, sem a német honfoglalástörténetírók nem elégítették ki. A nagy ellentétek mellett is – mint kedvelt forrásaik, a nyugati és hazai krónikások – mindkét fél hivatásos, harcoló katonáknak, a németek vad rablóknak, a magyarok dicső hősöknek rajzolták a honfoglaló ősöket. Az ősi kultúra, állami, társadalmi és gazdasági szervezet vizsgálatára nem fordítottak gondot. S ha tették, a németek megelégedtek a félmeztelen, nyershúsevő rablóhorda kultúrájának és politikai szervezetének teljes tagadásával, a magyarok pedig a verbőczyanus közjogászok kényelmes álláspontjára helyezkedve, kései középkori viszonyokat és intézményeket vetítettek vissza a honfoglalás korába. Az etnológus-történetírók tehát korszükségletet véltek kielégíteni, mikor a vogul, osztják, cseremisz, illetőleg a kirgiz, tatár rokonok primitív vagy visszafejlődött társadalmi és gazdasági viszonyainak analógiájára építve rajzolták meg a jámbor halászó és vadászó ugor-magyarok vagy a rabló török-magyarok ősi társadalmának és gazdasági életének képét. Azzal persze nem számoltak, hogy ez a kép merőben ellentétes mindazzal, amit hiteles történeti forrásokból a honfoglaló magyarok s a velük azonos kultúrkörben és színvonalon élő V–IX. századi hunok, avarok, bolgárok, kazárok kultúrájáról tudunk.

15. A vita a múlt század utolsó tizedeiben elkeseredett, személyeskedő küzdelemmé fajult, melybe – nem szólva a többi módszertelen, de annál hangosabb és hevesebb dilettánsról – öreg ágyúként szólt bele a hun-iskola vezérségét Szabó Károly halála után magához ragadó Bálint Gábor. A finnugor és török származás hirdetőit, „az Akadémia bűzös rokonokat kereső, csuvasz-cseremisz-lelkű tudósait” gorombán támadva, a kaukázusi adïghe-kabard nyelvvel végzett szóösszehasonlítások alapulvételével fejtette ki a maga sajátos elméletét a finnekkel és törökökkel rokon, de tőlük különálló, felettük uralkodó, egységes fajú és nyelvű „arisztokrata hun-kazár-bolgár-avar-székely-magyar-besenye-kun-adïghe-kabard” népről.

A küzdelem hevében a felek egyike sem maradt ment a módszertani hibáktól. Következményeiben legnagyobb tévedésük mégis a nyelvi és történeti kérdések kelleténél szorosabb összekapcsolása volt. A vitában résztvevők valamennyien elfogadták Hunfalvy tételét a magyar nyelv ugor volta és a nép ugor-török keveredése közti ellentétről. A kutatás központjába a nyelv került, a történeti szempontok teljesen háttérbe szorultak s a történettudomány szempontjából másodrendű – filológiai, irodalomtörténeti és folklore – részletkérdések elterelték a figyelmet az alapvető történettudományi problémákról.

16. A nyelvi kérdésnek, a történeti hagyományból és a nyelvből meríthető tanulságok vélt ellentétének kiélezése sok jeles történetírónkat is megtévesztette. Középkori történetünk homályos problémáinak megfejtése körül maradandó érdemeket szerzett, de hiperkritikára hajló történettudósaink – Salamon Ferenc, újabban Karácsonyi János – teljes meggyőződéssel dobják félre a tudatos ferdítőknek, naiv mesemondóknak bélyegzett hazai krónikákat. Kitűnő megfigyeléssel és történeti érzékkel vetnek fel új szempontokat és páratlan leleményességgel tisztáznak fontos részletkérdéseket. A honfoglalás alapvető kérdéseinek megoldásában mégis szűkszavú idegen kútfők egy-egy kétes adatára, modern írók csalóka feltevéseire támaszkodnak.

17. Általánosságban azonban történetírásunk mindig tartózkodott Hunfalvyék és Vámbéry szélsőséges felfogásának kritikátlan követésétől. Nem tudott belenyugodni a vitázó felek túlzó ítéleteibe, de hatásuk alól sem tudott menekülni. A tudósok az ellentmondó forrásadatok kritikai egyeztetésére törekvő Pray György módszerét utánozva és továbbfejlesztve, az ellentétek kiegyenlítését tekintették a módszeres történetírás feladatának. A részletekben hol egyik, hol a másik fél felfogása felé hajolva, az ellentétes vélemények és elméletek kritikai egyeztetésére törekedtek. Ezek az egyeztető törekvések tükröződnek vissza a múlt század két utolsó évtizedében megjelent őstörténeti és honfoglalástörténeti monográfiákban (gr. Kuun, Thúry, Rohonyi, Márki), a hunmonda gót, szláv, avar közvetítéssel történt átöröklését vitató elméletekben (Heinrich, Petz, Bleyer, Sebestyén), a székelykérdésnek az ősfoglalási és telepítési elméletek áthidalására törekvő (Nagy G., Sebestyén, Thúry) irodalmában és többé-kevésbé a monda- és forráselemzésekben is (Marczali, Nagy Géza, Sebestyén). A múlt század végéig uralkodó s a millenáris évek gazdag honfoglalástörténeti irodalmát jellemző egyeztető irány legszélesebb körben ismert képviselője Marczali Henrik. A tőle feltételezett XII. századi Nemzeti Krónikában, illetőleg ennek a XIII–XIV. századi leszármazóinál fenntartott ősi hagyomány teljes méltánylásával és helyes értékelésével, az ugor-magyarságra átalakító befolyást gyakorló török hatás és keveredés elismerésével foglalkozik az ősi történet problémáival. De az Anonymus-probléma és a székelykérdés megítélésében már teljesen a Hunfalvy-féle szélső álláspont híveként mutatkozik be. Forráskritikai és tárgyi ítéletein egyaránt kimutatható Pray kiegyenlítésre törekvő, de némely forrásokat – különösen a bizánciakat – túlbecsülő, másokkal, így Anonymusszal szemben szkeptikus kritikájának hatása.

18. Az egyeztető iránynak nagy érdeme, hogy bírálatban részesítette s így a későbbi kutatás számára előkészítette a vitában mindkét részről felvetődött értékes eszméket, szempontokat és forrásokat. Pozitív eredményt mégsem ért el, mert nem volt bátorsága a meddő vitázás végső konzekvenciájának levonásához: a források és tények minden előítélettől és elfogultságtól mentes új vizsgálatához.

Az ellentétes vélemények mindenáron való kiegyenlítésére irányuló törekvés éppúgy, mint a vitázó felek egyoldalú forrásanyagon felépült kritikája túlzottan szubjektív értékeléseknek, spekulatív elméletek kialakulásának egyengette útját. A források értékelésében és a ténybeli kérdések megítélésében jelentkező spekulatív szellem útját állta az alapkérdések együttes és módszeres vizsgálatának.

19. Az egyoldalú forrásanyagra, kétes értékű összehasonlításokra és visszakövetkeztetésekre, szubjektív ötletekre és idegen tudományszakok dogmává merevült megállapításaira felépített, spekulatív történeti elméletekkel szemben az egyeztetés nem vezethetett célhoz. Rideg és tárgyilagos kritikára, a források és tények új, az addigi spekulációtól független, tapasztalati úton nyert értékelésére volt szükség. A múlt század [XIX. sz.] hetvenes és nyolcvanas éveiben virágkorát élő történettudósnemzedék sok jeles tagja ismerte fel és hangoztatta az eredeti forrásokhoz való visszatérésnek, a történeti ismeretek átértékelésének szükséges voltát. A középkori történet és különösen a honfoglalástörténet terén mégis a régi nyomokon jártak, mert nem tudták magukat függetleníteni az irodalomban felbukkanó elméletek befolyása alól.

20. Pauler Gyula volt e nemzedékben az egyedüli történettudós, ki Comte pozitivista filozófiájának s méginkább Giesebrecht exakt forráskutatáson alapuló történeti munkásságának hatása alatt nemcsak felismerte e szükségletet, hanem annak kielégítésére is rideg következetességgel törekedett. Belátva a honfoglalástörténet addigi eredményeinek tarthatatlan voltát s a viták és egyeztető törekvések meddőségét, visszatért az eredeti forrásokhoz. Ezeknek új vizsgálatától és értékelésétől várt új és megbízható eredményeket. „Egy biztos adat – írja első honfoglalástörténeti tanulmányában – többet ér, mint száz bármily éleselméjű kombináció. A történelem lehet hézagos – és minden nemzet őstörténete az –, de valótlanságokat ne vegyen magába. Ezzel nem akarom a következtetés jogát megvonni a történetírótól; ellenkezőleg, annak érdekében, annak biztosítására kívánom az adatok megválogatásában a legnagyobb szigort, a lehető legnagyobb pozitivitást.” És Pauler – noha a részletekben ő sem tudott mindig menekülni az elődök és kortársak elméleteinek hatása alól – mind a forrástani, mind a tárgyi kérdéseket valóban új és önálló vizsgálat tárgyává tette.

A forrásokat – tekintet nélkül a korábbi kutatás kétes eredményeire – újra értékelte. A hazai hagyomány és krónikáink forrásértékének tisztázását elvi értékű megállapításokkal vitte előre. Az objektivitásra való törekvés eredményeként néha túlságig mereven ragaszkodott az esetlegesen korunkra jutott hiányos forrásanyaghoz és nagyon óvatos a történeti kombinációban. Ez akadályozta a tárgyi kérdések teljes kifejtésében. De kitűnő történeti érzékkel vetett fel új szempontokat és állapított meg a régitől sokban eltérő eredményeket. A kronológiai, hadtörténeti és az őshazát illető topográfiai kérdések többnyire sikerült tisztázása mellett megvetette alapját a módszeres településtörténeti kutatásoknak. Az Árpád-házi királyok koráról írt művének bevezetésében a IX–X. századi magyarokról adott leírása – noha az újabb kutatások az eredményeit sokban módosították – sikerült jellemzése a honfoglaló magyar népnek.

Felfogásában és módszerében ridegen érvényesülő, reánk ma már idegenszerűen ható sajátos pozitivizmusa, egyoldalúan analitikus módszere adatszerűvé, színtelenné, sőt a laikusnak unalmassá teszik előadását. Különösen összefoglaló művében érezzük az egyeztető irány jeleseinek munkásságát jellemző színes és vonzó előadás, a szintétikus érzék hiányát. Néha a szárazságig menő szakszerűsége, kíméletlen kritikája miatt még szakkörökben sem lett, nem is lehetett népszerű történetíróvá. Felismerte azonban a történettudomány korszerű feladatát az eredeti források újraértékelésében és a tényeknek ezen alapuló új és önálló kritikájában. Megalapítójává lett egy új történeti iskolának, mely a forrástani és tárgyi részletkérdéseknek új, a korábbi kutatástól független, analitikus kritikai vizsgálatával igyekezett és igyekszik a honfoglalástörténet homályos részleteire világosságot deríteni.

21. Az 1896. évi millenniumnak határozottan egyeztető irányú irodalmával szemben a Csánki szerkesztette Árpád és az Árpádok c. jubiláris mű (1907) legtöbb tanulmánya, köztük a szerkesztő összefoglaló Árpád-jellemrajza már jórészben a Pauler-iskola módszerét és eredményeit tükrözi vissza. A honfoglalástörténet legújabb irodalmának részletes ismertetését, jobbára élő tudósok ma még befejezetlen munkásságának kritikai méltatását mellőzve, csupán a legfontosabb eredmények ismertetésére szorítkozunk.

22. A hazai források közül a Budai, Bécsi Képes, Kézai és más rokon krónikák viszonyát, keletkezésük körülményeit s a honfoglalás történetét is magában foglaló legrégibb részlet XI. századi eredetét Domanovszkynak sikerült tisztáznia. Eredményeinek alapulvételével ma már tiszta képet alkothatunk legrégibb hazai forrásaink s a bennük fenntartott hagyomány forrásértékéről. Egyidejűleg Kaindl osztrák tudós is foglalkozott a magyar krónikákkal, azonban az okleveles forrásanyag, a magyar szakirodalom, a magyar nyelv és történeti kultúránk ismerete híján – minek megszerzésében alig palástolt magyargyűlölete akadályozta meg – jobbára téves eredményekhez jutott, bár némely megfigyelése értékes. Anonymus korát Mátyás Flórián, Fejérpataky és Pauler állapították meg. Eredményeiket új bizonyítékokkal támogatja Sebestyén. A kézirathoz fűződő vitás kérdéseket Fejérpataky tisztázta. Forrásértékéről Pauler megállapításai s az újabb településtörténeti kutatások alapján a Hunfalvy-Marczali féle felfogással ellentétes, kedvezőbb vélemény kezd kialakulni, amit megerősítenek Melich nyelvtudományi alapon végzett vizsgálatai. Összefoglaló kritikai méltatása a közeljövő egyik legfontosabb feladata. A Gellért-legenda keletkezési körülményeire Madzsar kutatásai vetnek világot, XI. századi forrásból származó részleteinek megítélésében megerősítve Fejérpataky, Marczali és Karácsonyi korábbi helyes megállapításait. A régebben forrásként használt hamis Csíki Székely Krónika tekintélyét – a keletkezés körülményeinek tisztázásával – végérvényesen megdöntötte Szádeczky. A hazai hagyomány és mondák forrástani értékelése tekintetében alapvető jelentőségűek Nagy Géza elvi természetű megállapításai. A XIII–XIV. századi krónikákban fenntartott régi hagyomány forrásértékét Marczali helyesen és szépen világította meg. Sebestyén, ki a regős énekek eredetének és történetének kutatásával is érdemeket szerzett, a honfoglalás mondáinak beható tárgyalása közepett rámutatott a hazai forrásokban fennmaradt mondák különböző vidéki, helyi eredetére. E helyi mondakörök geográfiai meghatározására s általában a hazai hagyomány forrásértékének megállapítására Hóman tett kísérletet. A hun-hagyomány megítéléséhez új perspektívát nyitnak külföldi tudósoknak – Thomsen, Radloff, Marquart, Bury, Barthold és másoknak –, továbbá Gombocz Zoltánnak a régi törökség történeti kultúráját és a hun-bolgár-magyar kapcsolatokat megvilágító tanulmányai, melyek Nagy Géza és Munkácsi kissé óvatosan hangoztatott, de helyes úton járó felfogása értelmében döntötték el a kérdést. A honfoglalástörténet keleti és bizánci forrásait a német Marquart, orosz Westberg és angol Bury mellett Thúry, Vári, Darkó, Hóman és Fehér, a szlávokat Thallóczy, Jagic és Hodinka, a nyugatiakat Marczali, Mátyás Flórián, Pauler és Gombos tették új vizsgálat tárgyává, jórészt tisztázva a vitás kérdéseket és megvilágítva forrásértéküket. A honfoglalástörténet közvetett forrásai közül a nyelviekre Melich, Gombocz és követőiknek (Pais, Jakubovich stb.) módszeres hely- és személynévvizsgálatai, a néprajziakra Tagányinak a jogszokásokról írt alapvető tanulmánya hívták fel a figyelmet. Melich és Gombocz etimológiai szótára, Csánki és Karácsonyi hatalmas kötetei, valamint Ortvay hézagos történeti vízrajza gazdag nyelv-, hely- és birtoktörténeti forrásanyaghoz juttatták a kutatót. Az összehasonlító etnológia és folklóre útján szerezhető értékes analógiákra legújabban Róheim és Király mutattak rá, saját tanulmányaikban adva intő példát a túlhajtott és egyoldalú etnológiai módszer káros következményére. A honfoglaló magyarság kultúrájára s az új haza néprajzi viszonyaira egyaránt világot vető régészeti emlékek kritikai ismertetésével – egész sereg buzgó archeológus sorában – főleg Hampel, Posta és Huszka szereztek érdemeket.

23. A honfoglaló magyarság etnoszának kialakulását és az ősi kultúra színvonalát világítják meg Thúry és Marquart új keleti források tanulmányozásával és kritikájával, Szinnyei, Munkácsi, Melich, Gombocz és Németh a magyar nyelv ősi és idegen elemeinek módszeres vizsgálatával s ugyane célt szolgálják a magyarok régi népneveire vonatkozó tanulmányok (Darkó, Hóman). A honfoglaló magyarok műveltségének megítélésében nem nélkülözhetjük Herman Ottó és Jankó János néprajzi tanulmányait. Az ősi politikai és társadalmi szervezetről Timon és Illés dolgozataiban találunk új eredményeket. A vérbosszúra és nemzetségi jogközösségre Timon kutatásai, az ősi vérdíjrendszerre a pénztörténeti kutatások derítettek világosságot (Hóman). A honfoglalás egy részletkérdésével, Erdély megszállásával kapcsolatban Tagányi Károly hívta fel elsőnek a figyelmet az addig mellőzött gazdaság-, társadalom- és jogtörténeti szempontok honfoglalástörténeti fontosságára s az ő kardinális szempontokat és alapvető problémákat felvető középkori történeti részlettanulmányaiból meríthetünk fontos tanulságokat a honfoglalók kultúrájának ismeretéhez. Réthy László hívta fel a figyelmet a honfoglaló magyaroknál felismerhető tudatos nyugatra törekvés fontos mozzanatára, mit azonban ő és követői a Hunfalvy-féle kizárólagos dunántúli megszállás téves elméletének kiépítésére használtak fel. Az oláh inkolátus kérdésében Réthy és Karácsonyi mondták ki a döntő szót. A székely-kérdést Szabó Károlynak az ősi székely politikai és társadalmi szervezetet megvilágító tanulmányai mellett különösen Thúry, Tagányi, Meitzen és Connert dolgozatai vitték előre a megoldás felé. A településtörténet szempontjából legnagyobb jelentőségűek Pauler, Tagányi, Karácsonyi és követőik gyepűkutatásai, Karácsonyi nemzetség- és birtoktörténeti és Csánki történeti földrajzi munkálatai. A megtelepülés kérdésének összefoglaló, a gazdasági és stratégiai szempontokra kiterjeszkedő vizsgálatát Pauler és Hóman kísérelték meg s legújabban Bátky világított meg értékes településföldrajzi szempontokat.

24. A legutóbbi évtizedek honfoglalástörténeti irodalmát – mint általában e kor specializált tudományosságát – a szintétikus érzék, az összefoglaló szempontok hiánya és az exakt kutatómódszerre támaszkodó, alapos részletmunka jellemzi.

A forrástani kutatások legnevezetesebb eredménye a korábban felhasználatlan közvetett források – minők a nyelv, a földrajzi nevek, népszokások stb. – és etnológiai analógiák jelentőségének felismerése, továbbá a már ismert írott források új kritikai értékelése. A hazai krónikák s a bennük fenntartott hagyományok természetének és keletkezésük körülményeinek tisztázása igen nagy lépéssel vitte előre a tudományt. Újraértékelésükben döntő szerep jut annak a megállapításnak, hogy a honfoglalást illető részeikben nem az egységes nemzeti mondaköltészet, de nem is a középkori „tudákos” irodalom termékeivel, hanem különböző vidékeken létrejött helyi és nemzetségi hagyományokkal állunk szemben.

E forráskritikai eredmények mellett a tárgyi kérdések megoldása felé is jelentős haladás történt. Különösen a nyelv-, jog- és gazdaságtörténeti részletkutatás szolgáltatott fontos új adatokat és szempontokat. A szorosan vett honfoglalástörténeti kutatás mellett a XI–XIV. századi intézmények és jelenségek módszeres vizsgálata is értékes eredményekkel járt. Ez intézmények és jelenségek megismerésével lehetővé vált, hogy azokból – a százados fejlődési folyamat figyelembevételével s az egykorú források ellenőrzése mellett – biztos következtetéseket vonjunk az ősi gazdasági és politikai szervezetre s a honfoglalás eseményeire.

A forráskritikai és tárgyi részletkutatás gazdag eredményei módot adnak a honfoglalástörténet alapproblémájának, a politikai tudatosság kérdésének új, kritikai megítélésére s ezzel az egész honfoglalástörténet összefoglaló feldolgozására. Bár a részletekben itt-ott még hézagokat látunk, ma már elérkezett az új szintézis ideje.

25. A magyar honfoglalás újabb irodalma:

Bibliográfia. Szinnyei: Történeti Repertorium. I/1. Bpest, 1874. 26–32., 94.; I/2. 11– 15. l. Mangold: A magyarok oknyomozó története. 4. kiadás. Bpest, 1903. és Könyvészet (Árpád és az Árpádok. Szerk. Csánki. Bpest, 1907. 369–376.). Sebestyén: Ki volt Anonymus? Bpest, 1898 és A székelyek eredete. Bpest, 1897. Hellebrant: A magyar történelmi irodalom. (Századok, XLVII. 1913-tól évente.)

Kútfők. A Magyar Honfoglalás Kútfői. Szerk. Pauler és Szilágyi. Bpest, 1900. A magyar őstörténet arab kútfői, ford. Kmoskó. (Kéziratban). Az orosz évkönyvek magyar vonatk. adatai. Ford. Hodinka. Bpest, 1916. Bizánci és nyugati kútfők: Corp. Scr. Byzant. és Mon. Germ. SS. Béla kir. névtelen jegyzőjének könyve. Hasonmással, kiadta Fejérpataky. Bpest, 1892. Chronicon Budense (facsimile) ed. Fraknói. Bpest, 1901. A többi krónikát l. M. Florianus: Fontes domestici. II–IV. Pécs, 1883–85. Hampel: Újabb tanulmányok a honf. emlékeiről. Bpest, 1906.

Kútfőkritika. Fejérpataky: Irodalmunk az Árp. korában. (Figyelő, III. 1878). Marczali: A m. tört. kútfői az Árp. k. Bpest, 1880. Pauler: Anonymus külföldi vonatkozásai (Századok, 1883.). Hazai forrásaink adatai (M.N. Története. I. Függ.). Florianus: Fontes. II. Sebestyén id.m. Domanovszky: A Dubnici krónika. Bpest, 1899.; A Budai Kr. U.o. 1902.; A Pozsonyi Kr. U.o. 1905.; Mügeln és a Rímes kr. U.o. 1907.; Kézai krónikája. U.o. 1906. és Kútfők (Csánki: Árpád). Kaindl: Studien z. ungar. Geschichtsquellen. 1907. Hóman: A Szent László-kori Gesta Ungarorum. 1923. (sajtóra készen); A honf. törzsek (Turul, XXX. 1912. 89–90., 104–107. l.) és A hún-probléma megoldása. (MNy. XVII. 1921.) Melich: Bolgárok és szlávok. (MNy. XVII. 1921.) Sebestyén: A magyar honfoglalás mondái. I–II. Bpest, 1904. Nagy Géza: A székelyek eredetéről. 1–2. fej. (Székely Nemz. Múz. Értesítője. I. 1890.) Gombocz: A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány (NyK. XLV–VI.); A bolgárok és a magyar hún-monda. (MNy. XVII. 1921.) Karácsonyi: Szent Gellért élete. Bpest, 1887. Madzsar: Szent Gellért nagyobb legendájáról. Bpest, 1913. Szádeczky. A csíki székely krónika. Bpest, 1905. és Még egyszer a csíki székely krónikáról. Bpest, 1911. Mátyás: Egy honfoglalás előtti magyar hadjáratról. Bpest, 1898. és A magyarok első hadjáratai Európában. Bpest, 1898. Gombos: Liudprand és a magyarok. (Középkori Krónikások. VI–VII.) Bury: The Treatise De Administrando Imperio. (Byzant. Zeitschr. XV. 1906. Ism. Domanovszky. Száz. XLI. 1907.) Darkó: Bölcs Leó taktikájának hitelességéről. Bpest, 1915. Zurnal min. narod. prosvješcenija. Novaja serija. Cast. XIII. 1908 fevral . Pburg, 1908: Westberg Fr., K analizu vostocnych istocnikov o vostocnoj Evrope V.ö. még a MHK. bevezetéseit. Hóman: Őstörténetünk keleti forrásai (Századok, XLII. 1908.) Marquart: Die Chronol. d. alttürkichen Inschriften. 1898. Ostasiat. u. osteuropäische Streifzüge. 1903. Über d. Volkstum d. Komanen. 1914.

Segédkönyvek. Csánki: Magyarország történeti földrajza. I–III, V/1. Karácsonyi: Magyar régi vízrajza. I–II.; Magyarország egyházi földleírása. I–II. Gombocz–Melich: Magyar Etymológiai Szótár.

Összefoglaló művek. Pauler: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Bpest, 1900. és A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok korában. 2 I. Bpest, 1899. Marczali: Magyarország története. Bpest, 1895. (Szilágyi: A M. Nemz. Tört. I.) Csánki: Árpád és az Árpádok. 1907. Timon: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 6 Bpest, 1919.

Részlettanulmányok. Pauler: A magyarok megtelepedéséről (Századok, XI. 1877.); Lebedia, Etelköz, Millennarium (u.o. XIV. 1880.); Anonymus külf. vonatkozásairól (u.o. XVII. 1883.); Néhány szó hadi viszonyainkról (Hadtört. Közl. I. 1888.). Tagányi: Erdély és a honfoglalás (Ethnographia, I. 1890.); Gyepű és Gyepűelve (MNy. IX. 1913.); Vármegyéink eredetének kérdése (Tört. Szemle, II. 1913.); Felelet Erdélyi Lászlónak (u.o. 1916.); A hazai jogszokások gyűjtéséről. I. Bpet, 1919. Thúry: A magyarok eredete, őshazája és vándorlásai (Századok, 1896.); A magyarok szavarti-aszfali neve (u.o. 1897.). Herman Ottó: A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége. 2 Bpest, 1919. (Olcsó K.); Magyar nyelvhonosítás. 6 Bpest, 1921. Melich: Szláv jövevényszavaink. I–II. Bpest, 1903–1905; A magyar nyelv szláv jövevényei (MNy. VI. 1910.); Adalék a m. nyelv és helyesírás történetéhez (NyK. XXXIV.); Adatok hazánk X–XII. sz. helyneveinek értelmezéséhez és A magyar hún-monda néhány tulajdonnevéről (MNy. II., 1906.); Néhány magyar népnévről (MNy. V. 1909.); Bolgárok és szlávok (MNy. XVII. 1921.); Gombocz: Régi török jövevényszavaink (MNy. III. 1907, u.o. a régebbi irodalomról); Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in d. ung. Sprache. Helsinki, 1912; Árpádkori török személyneveink (MNy. X–XI. 1914, 1915.); A pannóniai avarok nyelvéről (MNy. XII. 1916.); Mongol jövevényszavaink kérdése (MNy. XIII. 1917.). Asbóth: A m. nyelvbe került szláv szók (NyK. XXX.) és Szláv jövevényszavaink. Bpest, I. 1908. Munkácsi: Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben. Bpest, 1901. és értekezései a Keleti Szemlében. Németh: Török jövevényszavaink középső rétege; On-ogur, hét-magyar, dentümogyer (MNy. XVII. 1921.). Pais: Régi személyneveink jelentéstana (MNy. XVII. 1921.). V.ö. még Melich, Gombocz, Németh, Jakubovich, Pais és mások szófejtéseit a MNy. évfolyamaiban. Darkó: A magyarokra vonatkozó népnevek a bizánci íróknál. Bpest, 1910. Hóman: A magyar nép neve a középkori latinságban. Bpest, 1917. Réthy: A honfoglalás és Erdély (Ethnographia, I. 1890.); Az oláh nyelv és nemzet megalakulása. 1886. Sebestyén: A székelyek neve és eredete; Az avar-székely kapcsolat emlékei (Etnographia, VIII. 1897. és X. 1899.). Thúry: A székelyek eredete. Bpest, 1899. Connert: A székelyek intézményei. Kolozsvár, 1901. Hóman: A székelyek eredete. Bpest, 1921; A honfoglaló törzsek megtelepedése (Turul, XXX. 1912.); A magyarság megtelepülése (Magy. Gazdák Szeml., 1920.). Fehér: Atelkuzu területe és neve (Századok, XLVII. 1913.); Beiträge zur Erklärung d. auf Skythien bezügl. geogr. Angeben d. ung. Chroniken (Kőrösi Csoma-Archivum, I. 1921.). Illés: A magy. társadalom és állam szervezete (Árpád és az Árpádok. 1907.). Csánki: Árpád jellemrajza. (U.o.) Karácsonyi: Árpád birtokai (u.o.); A honfoglalás és Erdély. Bpest, 1896; Százezer jaj, millió baj. 1916; Történeti jogunk hazánk területi épségéhez. Bpest, 1921; Halvány vonások hazánk Szent István-kori határairól (Századok, XXXV. 1901.). Róheim: A kazár nagyfejedelem és a Turul-monda. Bpest, 1917. (Bíráló ism. Száz. LII. 1918.) Király: A magyar ősköltészet. Bpest, 1921. (Bíráló ism. Mny. XVII. 1921.) Bátky: Egy-két szó; Néhány vonás Fejér megye népességének tömörüléséhez; Attila szálláshelye és palotája; Székesfehérvár kialakulásának vázlata; Néhány vonás Csallóköz településföldrajzához (Földrajzi Közlemények, 1918.). Hampel: A honfoglaláskor hazai emlékei. Bpest, 1896; Újabb tanulmányok a honfoglaláskor hazai emlékeihez. Bpest, 1907. V.ö.: A régibb középkor emlékei Magyarországon. I–II. Bpest, 1894. Posta: Régészeti tanulmány az orosz földön. I–II. (Zichy Jenő III. utazása, III–IV. Bpest, 1905.) Huszka: A székely ház. 1895; Magyar ornamentika. 1898.; Tárgyi etnographiánk őstörténeti vonatkozásai. V.ö. még Zichy: A magyarság őstörténete (MNyK. I. 5.).

[1] (Első kiadása: A Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve, I. 7. Budapest, 1923.)