| « A XIV. századi aranyválság (1917) | KEZDŐLAP | Nagy Lajos (1933) » |
1.) A regensburgi és köni denárok jó híre a XI–XII. század óta állandó maradt. A XII. század második fele illetve vége óta a salzburgi érsekek és karintiai hercegek friesachi, az osztrák hercegek bécsi denárai, Felső-Itáliában az aquilijai denárok s a mintájukra, valamint a regensburgi és augsburgi mintára vert állandó értékű pénzek szűkebb körben – időnként – nemzetközi forgalmi eszközzé emelkedtek. Hazánkban a Kálmán óta szokatlan finomságú ezüstből pénzt verető IV. Béla és a báni denárok verését megalapító Gutkeled István bán reformkísérletei érdemelnek nagyobb figyelmet. Másutt – így Stíriában, Sziléziában, Augsburgban s nálunk a szlavón báni kamarában – a pénzújítási rendszer eltörlésével igyekeztek a bajokat orvosolni.
2.) Így a kölni, regensburgi, friesachi, bécsi, magyar királyi és báni denárokét.
3.) Velence, Flórenc, Pisa, Parma, Milano s más olasz városok nyomán Franciaország (grossi Turonenses), Trieszt (Aquilini grossi, Zwanziger), a tiroli grófok, majd francia mintára a Mosel-vidék kereskedővárosai, a XIII. század végén Szilézia s 1300-ban a cseh király verettek garasokat.
4.) Az eddigiekre s általában a X–XIII. századi pénzviszonyok jellemzésére nézve v.ö. „Magyar pénztörténet 1000–1325.” című művemet, a benne id. műveket, továbbá: Nagl A.: Die Goldwährung und die handelsmässige Geldrechnung im MA. (Numism. Ztschr. XXVI. 1894.) 47–67. l. és Inama-Sternegg: Die Goldwährungim Deutschen Reiche während d. Mittel-alters. (Zschr. f. Social- u. Wirtschaftsgesch. III. 1895.) 1–13. l. Schaube Adolf: Hadelsgeschichte der Romanischen Völker. München, 1906. 113–117. l.
5.) Inama-Sternegg id. h. 15–16. l. – Nagl id. h. 65–66. l. A Bizánccal közvetlen érintkezésben levő dalmát kereskedővárosok rendes forgalmi pénze – már a XII. században – a bizánci arany solidus volt. Smiciklas: Codex dipl. Chroatiae… II. 91., 115., 170., 184., 188., 198., 218., 233., 148., 161., 277. III. 59., 68., 81., 96., 112., 131., 133., 137. l. stb. Mellette előfordul a veretlen arany (libra auri) is. U.o. II. 27., 269., Wenzel XI. 89. l. – A pápai kamara a XII. század végén már az adók javarészét aranyban követeli s a számadásokat aranyban vezeti. V.ö. Raimundus de Capella 1177. évi számadásait (Smiciklas: II. 146. l.) és Ince bíboros (a későbbi pápa) 1192. évi „Liber censum”-ának itáliai, francia-, angol-, német- és magyarországi adatait. Muratori: Antiquitates Italicae medii aevi. V. 852–891. hasáb. Az arabs és bizánci aranyak XII. századi itáliai kereskedelmi forgalmára nézve v.ö. Schaube id.m. elszórt adatait.
6.) Szicilia normann uralkodói már a XI. században verettek – arabs mintára – aranypénzt. 1231. óta pedig II. Frigyes császár verette Szicíliában rövidéletű arany „Augustalis”-ait.
7.) Az aranyvalutáról, aranypénzről s az itáliai kereskedők és bankárok szerepéről a XIII– XIV. században v.ö. Nagl és Inama-Sternegg id. munkáin kívül Dannenberg: Die Goldgulden Florentiner Gepräge (Numismat Zschr. XII. 146–185. l.); Müller Jos.: Venezianer Münzen im XIII. Jahrh. (u.o. XV. 1883.); Nagl: Der Salzburger Rechenzettel von 1284… etc. (u.o. XX. 64–84. l.); Lamprecht Karl: Deutsches Wirtshaftsleben im MA, II. Leipzig, 1885. 389–391., 441–446., 461. l.; Beer Adolf: Allgem. Geschichte des Welthandels. Wien, 1860– 62. I. 142–145., 179–212. l.; Peruzzi: Storia del commercio dei banchieri di Firenze. Firenze, 1868. (kül. 99–114. és 125–139. l.); Pigeonneau H.: Histoire du commerce de la France. I. 2. Éd. Paris, 1887. 129–166., 227–360. l.; Heyd Wilhelm: Geschichte des Levantehandels im MA. Stuttgart, 1879. I. 122–138., 145–604., II. 1–254. l.; Shaw W.A.: Histoire de la monnaie. Paris, 1896. 1–13. l.; Luschin v. Ebengreuth Arnold: Das Wertverhältniss d. Edelmetalle in Deutschland. Bresslau, 1892.; Schaube Adolf: Ein italienischer Coursbericht aus d. 13. Jahrh. (Zeitschr. f. Soc. u. Wirtsch.-Gesch. V. 1897. 248–250., 296–305. l.); Schaube Adolf: Handelgeschichte d. Roman. Völker. 114–118. l.; Schäfer: Die Ausgaben d. apost. Kammer. 1316–1375. (Vatikanische Quellen. II. Ed. Görres-Ges. II. Bd.) 47–70. l.; Lexis: Gold- u. Goldwährung. (Conrad–Lexis: Handwörterbuch d. Staatswissenschaften. 3. Aufl. V. 38., 39. l.); Salamon Ferenc: Budapest története. III. Bpest, 1885. 85. sk. l.; Hóman Bálint: Magyar pénztörténet. 1000–1325. Bpest, 1916. 406–409. l.
8.) V.ö. Soetber Adolf: Edelmetallproduktion u. Wertverhältniss zwischen Gold- u. Silber (Petermann’s Mittheilungen. Ergzgs. Bd. XIII. Nr. 57. 1879.) 42–46., 107. l.; Shaw id. m. 10. l.; Schaube: Handelsgeschichte. 48., 285. l.; Conrad–Lexis: Handwörterbuch d. Staatswissenschaften. VII. 3. Aufl. 505. l.; Salamon Ferenc id. m. III. 102–103. l. Egy, a XIII. század végéről való flandriai (brüggei) forrás szerint az ott vásárra kerülő arany és ezüst Magyar-, Cseh- és Lengyelország termelése volt. (Kropf Lajos: Magy. Gazdas. Tört. Szemle. V. 1898. 237. l. – Inama-Sternegg id. ért. 18. l.) Lengyelország alatt itt mindenesetre Szilézia értendő, mert a szoros értelemben vett Lengyelországnak sohasem volt számottevő aranytermelése. V.ö. Zivier E.: Geschichte d. Bergregals in Schlesien. Kattowitz, 1898. 20–22. l. – A meisseni (freibergi) ezüst világkereskedelmi jelentőségét bizonyítja, hogy 1265-ben már a franciaországi vásárokon tűnik fel. Schaube id. h. 290. l. V.ö. még Shaw 10. l.
9.) V.ö. Eheberg: Das ält. deutsche Münzwesen (Schmoller’s Forschungen. II/5. Leipzig, 1879.) 57–58. l. – Schmoller Gustav: Die geschichtliche Entwickelung d. Unternehmung. (Jahrbuch f. Gesetzgebung. XV. Leipzig, 1891.) 663–664. l. Ermisch Hubert: Das Sächsische Bergrecht des MA.-s. Leipzig, 1887. CXXII–CXXV. l. Inama-Sternegg id. ért. 18. l.
10.) Egyes német írók szeretik túlbecsülni Csehország középkori aranytermelését s ez a felfogásuk a magyar kézikönyvekbe és lexikonokba is utat talált. A cseh bányászat legalaposabb ismerői szerint a középkori aranytermelés teljesen jelentéktelen volt. V.ö. Sternberg Karl Graf: Umrisse einer Geschichte d. böhm. Bergwerke. I./2. Bd. Prag, 1837. 14. sk. l., Zycha Adolf: Das böhmische Bergrecht d. MA.’s I. Berlin, 1900. 175. l. és Soetbeer id. m. 24–25., 32. l.
11.) II. Ottokár az összes cseh és morva aranybányákból származó királyi 1/8-ot (urbura) két évre 10 márka, vagyis évi 5 m. = 1 1/4 kg aranyért adta bérbe. (Emler: Regesta Boh. II. 1017. l.) Feltéve, hogy a bérlő 100–120 %-os nyereséggel dolgozott, az egész évi aranytermést maximálisan 20–22 kg-ra tehetjük. A XIII. századi oklevelek – sok ezüstbánya mellett – alig szólnak s akkor is csak mint lehetőségről, az aranybányászatról. (V.ö. Emler: II. 9., 173., 307., 792., 933. l.)
12.) János király 1337-ben és 1338-ban az ország összes – közte a leggazdagabb eylei és reichensteini – aranybányáinak jövedelmét zálogosítja el Rosenbergi Péternek, 10673 1/2 sexagenára (1923 1/2 + 8750) rúgó tartozásai fejében olyképpen, hogy míg az összeg lefizetve nincs, nemcsak használhatja, hanem bérbe is adhatja, akinek akarja. (Emler: IV. 178., 179., 226. l. Eyle és Reichenstein gazdaságáról: Sternberg id. m. I/2. 30. l.) 1 sexagena = 215,74 g színezüst (v.ö. id. művem 396. l.), tehát 10673 1/2 sex. = 2302 kg ezüst. Az 1337– 38. évi 1:14, 1:15 értékaránnyal ez 150–160 kg aranynak felel meg. János király 1340. évi végrendelete még változatlanul fenntartja a R. Péternek rendelt jövedelmet, tehát 3 év alatt a kifizetés nem történt meg. (Emler IV. 321. l.) Ez a körülmény s a zálogügylet súlyos feltételei mutatják, hogy a bányák csak hosszú éveken át tudták kitermelni a 150–160 kg-nyi urburának (1/8) megfelelő 1200–1300 kg aranyat. Az aranybányászat XIV. századi fellendülésére v.ö. Emler III. 99., 266., 267., 412., IV. 264., 266., 431., 573., 626., 639. l. stb. és Inama-Sternegg id. ért. 23. l.
13.) Vencel liegnitzi herceg 1346. évi zálogolási szerződése szerint az összes liegnitzi aranybányákból (Goldberg, Nikolastadt, Wandros, Strachwitz stb.) járó évi urbura 300 márkára (garasmárkára) rúgott. (Zivier id. m. 271. l.) Sziléziában az urbura a termés 1/10-e lévén, az évi termelés értéke 3000 garasmárka volt. Egy 1345. évi oklevél szerint a sziléziai arany márkája 11 1/4–12 garasmárkát ért (Wutke: Urkundenbuch. God. dipl. Silesiae. XX. 34–-37. l.), tehát az évi termést 255 márka, vagyis körülbelül 65 kg aranyra tehetjük.
14.) Knauz: Mon. Strigon. II. 238.; Fejér III/1. 106., 371. IV/1. 109., 173., IV/2. 297., V/3. 490., VI/1. 59., VIII/2. 452.; Wenzel: A magyar bányászat kritikai története. 70. l. Zimmermann–Werner: Urkundenbuch. I. 347., 395. I. Körmöcbánya, mely 1327-ben a kuttenbergi privilégiumokkal felruháztatva, az alsómagyarországi bányaművelés központja, 1295-ben mint „villa Keremnice” említtetik. (Fejér VI/1. 346. l.), de már ekkor virágzó bányatelep lehetett.
15.) Knauz I. 55., Fejér IV/2. 15., V/3. 56., Wenzel VII. 132., XI. 103., Zimmermann–Werner I. 527., Karácsonyi: Szt. István oklevelei. 80. l. Hóman: Magyar pénztörténet. 458. l. stb.
16.) Hóman id. m. 536., 539. l., Wenzel VIII. 127., Fejér V/1. 27. l. stb.
17.) Knauz I. 59., 265., 277., 554., Fejér IV/2. 301. l. stb.
18.) V.ö. Mayer Theodor (Der auswärtige Handel Österreichs im MA. Innsbruck, 1909. 5., 19–22. l.) alapvető fejtegetéseit.
19.) Tomaschek: Die Rechte u. Freiheiten d. Stadt Wien. I. 2. l.
21.) Tomaschek I. 13., 29., 49. l. V.ö. még a bécsi pénzverők aranyvásárlási és eladási jogát. U.o. I. 34. I.
22.) A Luschin (Das Wertverhältniss der Edelmetalle in Deutschland. Bruxelles, 1892. 50– 52. l.) közölte 1317–20. évi pápai tizedkönyvben olvassuk, hogy a tizedszedő Regensburgban György kereskedőtől 21 márka aranyat vásárolt. Nyilván ez is magyar arany volt.
23.) V.ö. Kropf közlését id. h. „Dou royaume de Hongrie vient cire, or et argent en plate.”
24.) Wenzel VI. 381. l. V.ö. Domanovszky Sándor: A harmincadvám eredete. Bpest, 1916. 12. l. – Schaube: Handelsgeschichte. 453–454. l.
25.) A Magyarországban megforduló, sőt itt megtelepedett velencei és Velencébe járó magyar kereskedőkről v.ö. Knauz II. 229., 238., Anjou Diplom. Eml. I. 159., 192., 207., 211., 214. l.; Hóman: A m. városok az Árpádok korában. 48. l. és Schaube: Handelsgeschichte. 453– 5. l. Soranzo János doge külön kiemeli, hogy a magyar kereskedők aranyat is szoktak Velencébe vinni. Anjou Dipl. E. I. 214. l. A velencei nemesércpiac jelentőségéről: Nagl: Goldwährung. id. h. 146–7. l.
26.) Smiciklas: Cod. dipl. VIII. 392. l. (1315: „sex florenis puri auri Ungaricalis.”); Nagl: Der Salzburger Rechenzettel… stb. (Numism. Zeitschrift. XXII. 72. l.)
27.) Soetbeer id. m. nyomán kiemelte már Salamon Ferenc id. m. III. 86. és 102. l.
29.) Ugyanennyire becsüli Soetbeer hazánk termését a legnagyobb hanyatlás korában, 1545 és 1820 közt. Id. m. 107–110. l. Az erdélyi aranybányászat rendkívüli jelentőségére világot vet – ha túlzott is – az 1432-ben hazánkon átutazó Bertrandon de la Broquiére leírása, aki itt azt hallotta, hogy a királynak e bányákból évente 100.000 aranyforint jövedelme volt. (Hatvani: Magyar tört. okmánytár. IV. 312. l.) A XVIII–XIX. században Ausztria-Magyarország évi termésének 19/20-a esik hazánkra. Soetbeer id. m. 31–32. l.
30.) Soetbeer id. m. 42–46., 107–109. l. Schaube (Handelsgeschichte. 150., 161., 298., 300., 312. l.) kissé nagy súlyt helyez – néhány elszórt forrásadat alapján – Európa állítólagos Egyiptomba és Tuniszba való aranykivitelére. Nem említve azt, hogy az id. forrásokban elsősorban ezüstről van szó, a XII–XIII. századi kereskedelemben nagyjelentőségű arabs aranyaknak olasz kereskedők által Egyiptomba és Tuniszba való vitele éppen nem bizonyít az európai aranykivitel mellett. Ellenkezőleg, azt mutatja, hogy még az aranyban kötött üzleteknél is kénytelenek voltak afrikai eredetű aranypénzzel fizetni. Így legfeljebb arról lehet szó, hogy az arabs pénz alakjában Európába került afrikai arany egy része a kereskedők révén ismét visszakerült Afrikába. Soetbeer igen helyesen állapítja meg, hogy az afrikai arany nagy része Egyiptomon át került Európába, s e tényen mit sem változtat az, hogy magának Egyiptomnak nem volt aranytermelése.
31.) Sternberg (id. I./1. 46–47. l.) Kuttenberg évi termelését 1278-ig 20.000, 1278–1305 közt 40.000, 1305–1526 közt 24.000 márka ezüstre teszi. A források szerint azonban a Cseh- és Morvaország összes ezüstbányáiból származó királyi jövedelmet II. Ottokár 2000, II. Vencel – a kuttenbergi bányák feltárása után – már 5000, majd 10.000 márkáért adta bérbe (Emler Reg. II. 1018., 1019. l.: a 2343. sz. oklevélhez való jegyzetekben és Sternberg id. m. Urkundenbuch. 41. és 57. l.), amely összegek – az urbura az egész termés 1/8-a lévén – kb. 16.000, 40.000, illetve 80.000 márka évi termelésnek felelnek meg. Albrecht császár a király hatévi jövedelmét a XIV. század elején 80.000 márkára becsülte, amiből kb. évi 100.000 márka termésre következtethetünk. V.ö. Zycha id.m. 173–175. l. tett számításait s az ott idézett forrásokat. János király 1338-ban 2000 sexagena kifizetését rendeli 8 heti kuttenbergi jövedelméből, ami évi 13.000 sexagena (1 sexagena = 1 m. 13 1/2 latos ezüst. Hóman: Magyar pénztörténet. 396. l.), vagyis 10.968 1/4, kereken 11.000 márka színezüstnyi urburának, vagyis 88.000 márka évi termelésnek felel meg.
32.) Maga Vencel király mondja, hogy a többi ezüstbányák Kuttenberg felfedezésekor már csaknem teljesen kifogytak. V.ö. Zycha id. m. 174–175. l.
33.) Szilézia bányászatáról Steinbeck nagy művén kívül v.ö. Zivier id. m. 23–43. l. és (Urkundenbuch), Wutke Konrád id. m. (Codex dipl. Silesiae. XX.) 3–42. l. és az okleveleket.
34.) Schaube id. h. 290. l. A meisseni bányászatról v.ö. Ermisch Hubert: Urkundenbuch d. Stadt Freiberg. II. Bd. (Codex dipl. Saxoniae Regiae. 2. Theil. XIII. Bd.) Leipzig, 1886. XI. s köv. l. és oklevelek 1–13. l. – U.az: Das Sächische Bergrecht des Mittelalters. Leipzig, 1887. XVI–XXIV., CXXII–CXXV. l.
35.) A meisseni (freibergi) pénzverőházba kötelezőleg beszolgáltatott ezüst összegét a freibergi pénzverőmesterek 1353–1362 közti időből fennmaradt számadásaiból számítottam ki. (V.ö. Ermisch: Urkundenbuch. 374–380. l.) Az évi átlagos összeg 11.276 márka, vagyis 2800 kg ezüst. Mivel a termelés egy részét a beváltás alól rendszerint elvonták, az évi termésmennyiséget minimálisan is 3000 kg-ra tehetjük.
36.) Ermisch: U. B. XI. l. – Sächs. Bergrecht. XVI. s köv. l.
37.) V.ö. Lexis adatait. Conrad–Lexis: Handwörterbuch d. Staatswissenschaften. VII. Bd. 3. Aufl. 504. l.
38.) V.ö. Soetbeer id. m. adatait a XV. századi termelésről. 34–35. l.
39.) Soetbeer id. m. 107. l. a Skandináv-államokéval együtt 12.000 kg-ra teszi, e szám azonban túlzott s a 34–37. lapon adott adatai semmiesetre sem igazolják.
40.) Fejér III/1. 206., Wenzel IX. 441. l., III. 203. s köv. l. V.ö. Wenzel Gusztáv: A magyar bányászat kritikai története. 33–36. l. Péch Antal: Alsó-Magyarország bányamívelésének története. I. 1–15. l.
41.) Fejér IV/1. 306., IV/2. 297., V/3. 30., 490., VI/1. 59., 346., Wenzel III. 41., X. 29., Wagner: Analecta Scepus. 194., Hazai Okm. VII. 156., Knauz II. 278., 279., 283., Anjou Okm. I. 619. l. V.ö. Wenzel id. m. 39–40., 44–45., 53–54., 75–76., 88., 93–94. l. Hóman: A magyar városok az Árpádok korában. 28., 62–63. l. Radna gazdag ezüstbányáit Rogerius (XX. cap.) említi.
42.) V.ö. Hóman: Magyar pénztörténet. 530. l.
44.) V.ö. az említett flandriai forrás értesítését, az osztrák hercegek idézett 1192., 1221., 1244. és 1278. évi rendelkezéseit az idegen kereskedők ezüstvásárlási tilalmáról s ezüstjük beváltásának kötelezettségéről, továbbá Mayer id. m. 5., 19–22. l.
45.) V.ö. Soranzo János id. oklevelét, melyben a magyar kereskedők Velencébe vitt ezüstjéről szól. Anjou Dipl. Eml. I. 214. l. A magyar bányászat világhíréhez érdekes tanulsággal szolgál az a körülmény, hogy a XV. század közepén az angol, francia és orosz uralkodók egyaránt magyarországi bányászokat hozattak országukba az ott megindult bányaművelés fellendítésére. V.ö. a Wenzel id. m. 154–155. l. közölt adatokat.
46.) Mindössze annyit tudunk, hogy II. András 1217-ben a selmeci királyi bányajövedelemből évi 300 márka, IV. László pedig 1280-ban a gölniciből évi 100 márka kifizetését rendelték el. Selmec termelése tehát – az ezüsturbura hazánkban is 1/8 lévén – már a XIII. század elején messze meghaladta a 2400 márkát s Gölnicé e század végén a 800 márkát. Fejér III/1.206., V/3. 30. l.
47.) E becslés alapjául Schaider Péter kamaraispán 1487–1491. évi pontos számadásait (Hatvani Mihály: Magyar Történeti Okmánytár. II. 49–50. l.) vettem. Eszerint a XV. század végén Selmecbányáról évente átlag 10.840, Besztercebányáról 3026, Körmöcről 623 márka, tehát csupán e három bányavárosból 14.500 márka, vagyis 3600 kg ezüstöt szolgáltattak be a kamarába. Figyelembe véve már most a kötelező beváltás alól elvont mennyiséget, azt, hogy a magyar és különösen az alsómagyarországi bányászat a XV. század közepe óta határozott hanyatlásban volt (v.ö. Wenzel id. m. 37. stb. l., Péch id. m. 65–90. l., Soetbeer id. m. 31. l.) s azt, hogy Selmec-, Beszterce- és Körmöcbánya mellett a XIII. században Radna, Gölnicbánya és Jászó – a többit nem is említve – igen tekintélyes bányavárosok voltak, a 10.000 kg-os évi termelést is csekélynek kell tartanunk. Mindazonáltal nem akarván túlzásba esni, ezt a számot vettem fel. Soetbeer (id. m. 27., 31., 107. l.) Ausztria-Magyarország évi ezüsttermését a XV. század végén 24.000 kg-ra teszi. Mivel u.ő Tirol és Salzburg ezüstjét 51.000 márkára, Csehországét 27.000 márkára becsüli, Magyarországra mindössze 18–20.000 márkát, vagyis 5000 kg-ot számít. Ez a szám azonban Schaider számadásai szerint túl kicsi.
48.) Soetbeer (id. m. 107. l.) 1493 és 1526 közt a világ évi aranytermelését 5800 (Afrika: 3000, Magyarország és Ausztria: 2000, Nyugat-India: 800) kg-ra, ezüsttermelését 47.000 (Ausztria és Magyarország: 24.000, Németország 11.000, más európai országok: 12.000) kg-ra teszi. A német termelésben bennfoglaltatik (a mai Porosz-) Szilézia, az osztrák-magyarban Cseh- és Morvaország termelése is.
49.) V.ö. id. művem 477–484. l.; Soetbeer, Steinherz, Inama-Sternegg. Lamprecht, Luschin és Salamon u.ott id. műveit, továbbá Inama-Sternegg id. ért. 19–20. l., Nagl id. h. 210. l., Schaube id. h. 266., 298–300. l., Shaw id. m. 23., 29. l., Nagl: Der Salzburger Rechenzettel… (Numism. Zeitschr. XXII. 72–80. l.).
50.) V.ö. Shaw id. m. 4.l.; Peruzzi id. m. kül. 295–350. l.; Beer id. m. I. 917–203. l.
51.) „Nel detto anno 1345. havendo in Firenze grande difetto, e nulla moneta d’argento, se non la moneta de quattro, che tutte le monete d’argento si fondieno, e portavansi oltra mare.” Villani Giov.: Hist. Fiorentine. XII. 52. cap. (Muratori: SS. XIII. 933. hasáb.) V.ö. Nagl: Der Salzburger Rechenzettel für 1284 und das gleichzeitige Wertverhältniss von Gold und Silber. (Numism. Zschr. XXII. 75. l.) és id. ért. (Numism. Zschr. XXVI. 81–82. l.). Nevezetes, hogy India áruiért évszázadokon át, egészen napjainkig, mindig ezüstöt vitt be, V.ö. Beer id. m. II. 69., 352–3. l.; Földes Béla: Társadalmi gazdaságtan. 4. kiad. II. 259. l.
53.) Anjou Dipl. Eml. I. 117., 121., 132., 141., 150., 174., 419. stb. V.ö. még István bánnak és I. Károlynak a velencei kereskedőket védő oltalomleveleit. U.o. 158., 192., 207., 211. l. Marczali: Magyarország története. (Millenáris tört. II. 583. l.) Nagl id. ért. (Num. Zschr. XXII. 70. l.)
54.) Davidsohn: Forschungen zur Gesch. von Florenz. III. 76., 121., 123. l. Emler: Reg. II. 857., 868., III. 778. l. Voigt Audactus: Beschreibung d. bisher bekannten böhmischen Münzen. II. 91., 93., 119. l. Rappe: Die Münzstätte Kuttenberg. (Numism. Zschr. XX.) 240. l. A németországi ezüst- és aranykereskedők velencei szerepléséről v.ö. Nagl id. ért. (Numism. Zschr. XXVI.) 146–7. l. Az általuk vitt arany persze magyar és sziléziai arany volt.
55.) Semmi nyoma sincs a XIV. század előtt ezüstkiviteli tilalomnak sem nálunk, sem Csehországban. A rajnántúli vidék, Franciaország és a rajnáninneni vidék kereskedői a bécsi árumegállítás dacára is megfordultak hazánkban. (Knauz II. 229., 252. l.) Cseh források flandriai és kölni kereskedőkről szólnak. (Emler II. 778., 868. l.) V.ö. Beer id. m. I. 233–241. l. A bécsi és regensburgi kereskedők magyarországi kedvezményeiről és összeköttetéseiről s ezüstkivitelükről az id. osztrák statútumok és Mayer id. m. 1–22. l.; a magyar és cseh ezüst világkereskedelmi jelentőségéről a nyugaton Lamprecht 329., 337. l., Shaw id. m. 10. l. és az id. XIII. századi flandriai forrás szólnak.
56.) Az ezüst kiviteli tilalmára, a beváltási kötelezettségre s a veretlen ezüst használatának tilalmára nézve csaknem minden német vidékről van adatunk. Bécsen kívül (Tomaschek id. m. I. 2., 13., 29., 34., 49. l.) Augsburgban, Salzburgban, Karintiában, Regensburgban, Baselben, Freiburgban, Dortmundban, Kölnben, Tirolban stb. tudunk ily intézkedésekről. Eheberg i.m. 57–62. l., Lamprecht i.m. 329. l., Schmoller id. h. 670. l. Inama-Sternegg: Deutsche Wtschgesch. III/2. 391. l. Luschin: Allg. Münzkunde. 226–7. l. Ladurner Justinian: Über die Münze in Tirol. (Archiv f. Gesch u. Altertumsk. Tirol’s. V. Jahrg. 1869. 15. l.)
58.) V.ö. Eheberg id. m. 63–64. l. Hogy e szempont mily nagy szerepet játszott az ezüstárusítási tilalomnál, az bizonyítja leginkább, hogy Bécsben a pénzverőközség tagjai a beváltott aranyat, idegen ezüstpénzt és arany-, ezüstedényeket – ha engedéllyel is – de árulhatták saját hasznukra, a veretlen ezüstöt és régi pénzt azonban kötelesek voltak a pénzverőbe beszolgáltatni. Tomaschek I. 34. l.
59.) Freibergi bányajog (XIII. század vége): „und das silber gehort ÿn dy muncze zu Friberg”; (XIV. század eleje): „und daz sylber gehoret yn yre muncze von rechte”. Ermisch: Urkundenbuch. XLII–XLIII. l. és Das Sächs. Bergrecht 6., 62. és XXXVII. l. Eheberg id. m. 58. l. Schmoller id. m. 690. l. Const. Juris metallici Venceslai II. L.I. c. 21. §. 1. (1300): „argentum, si quod conflaverint, ad cambiendum deferant ad monetam”. Zycha id. m. 116. l. V.ö. még u.o. 1. §. 115. 1. II. Vencel 1305-ben a regensburgiaknak két hétre szabad kereskedést enged azzal a feltétellel: „ne pecuniam auream vel argenteam, sed tantum denarios Pragenses pro mercimoniis conqisitos ex terris illis exportent.” (Emler II. 874.)
60.) Arra nézve, hogy a cseh kiviteli tilalom mily érzékenyen érintette a német fejedelmeket és kereskedőket, különösen Ausztriát, elég lesz Albert római-német király és Frigyes osztrák herceg 1307. évi rendeletére hivatkoznunk, melyben – az akkor Albert fia, Rudolf uralma alatt álló Csehországban – az ezüst szabad kivitelét és forgalmát megengedték. „Item volumus ut cives, mercatores et hospites regnum Boemiae intrantes et exeuntes libere et secure argentum ducere debenat et portare.” Kuttenberg szabadságát és az ottani pénzverők beváltási jogát csak annyiban respektálták, hogy a K. határaitól számított 1 mérföldön belüli körzetben kuttenbergi ezüst kivitelén kapott kereskedőtől azt szabott áron (42 garasával márkáját) elvehették az urburariusok. Emler II. 927. l. Azt hiszem, nem csalódom, ha Bécs árumegállítási jogának Alberttől való felfüggesztését (v.ö. Mayer id. m. 25–26. l.) is ezzel az ezüstkiviteli tilalommal s az alább tárgyalandó magyarországi kivitelcsökkenéssel hozom kapcsolatba. Az idegen kereskedők elsősorban ezüstért-aranyért jöttek Bécsbe s ha ezt nem kaphattak kellő mennyiségben, meg kellett könnyíteni a kereskedelem folyását, nehogy teljesen elmaradjanak a bécsi piacról.
61.) 2 márka, 2 lat, 3 quentch. aranyat 30 márka – nyilván 14 1/2 latos – finom ezüstért váltottak be. Luschin (Wertverhältniss. 24. l.) helytelenül színezüstöt vesz fel, de a forrás „marca argenti”-je mást bizonyít.
62.) 15 budai garasmárkát Velencében (egynek színsúlya 179,03797 gr) 50 1/4 forintért (à 3,52 gr színarany) váltottak be. Monumenta Vaticana, I/1. 431.l.
63.) V.ö. id. művem 397–401., 407–409. l.
64.) A flórenci arany 1/96 flórenci font lévén – a Pegolotti műve alapján megállapított 339,008 gr-os fontsúllyal – 3,53133 gr súlyú volt. Finomsága, bár 24 karátosnak mondják, a kortársak tudomása szerint sem volt tiszta arany, hanem kb. 23 11/12 karátos, vagyis 0,996 1/2 finom, ami 3,159 gr színsúlynak felel meg. Az 1325 óta vert magyar arany, mivel súlyosabb volt – 69 került ki egy budai márkából –, 3,55851 gr-os, finomsága azonban csak 23 2/4 karátos, tehát színsúlya: 3,5214 gr. V.ö. id. művem 98., 99. és 407. l.; Villani: Historie Fiorentine. (Muratori: SS. XIII. 191. l.); Nagl: Goldwährung. id. h. XXVI. 76. l. (fontos adatok a flórenci finomságára); Salamon id. m. III. 97., 99. l.; Schäfer id. m. 47. és 53. l. A flórenci aranynak Salamontól – Cibrario nyomán – feltett XIV. század eleji súlycsökkenése a forráshelyek félreértésén, a valódi arany frt. és a fiorino di suggello összetévesztésén alapszik. V.ö. Nagl id. h. 98. l.
65.) 1311: 7665 márka + 1 ferto + 8332 1/2 forint = 41.826 forint. Monumenta Vaticana, I/2. 450. l. 1336: 1 m. színarany = 16 m. finom (0,900) ezüst. Zichy-okmt. I. 492. l.
66.) Mon. Vat. I/2. 462. l.: „fiorino 40 d’oro al XVI. grossi Praghensi la marcha” (tévesen. „fiorino” helyett). Rufinus számadásai 1317–20 közt: U.ott I/1. 14–31.; I/2. 465–467. l. Szekfű: Oklevelek I. Károly pénzverési reformjához. (Történelmi Tár, 1911. 7. és 12. l.)
68.) Az 1332–37. évi pápai tizedszedők 1339 táján elkészült (v.ö. Mon. Vat. I/1. LIX. és LXIX. l.) végszámadása szerint 1 forint 20, 21, 22, sőt 24 garas értékben forgott. (Mon. Vaticana, I/1. 405. l.) A forint értékének ezt az ingadozását nem – mint Luschin hiszi – a két fém értékviszonyának változása, hanem a garasoknak nagyon változó forgalmi értéke idézte elő. Ugyanezek a számadások 60 vagy 70, 64, 66 sőt 72 garasos márkákról szólnak. I. Károly 1338. évi pénzszerződéséből tudjuk, hogy ez időben 1 márka súlyú, vagyis 72 darab (v.ö. az 1335., 1336. évi garasverési szabályokat: Történ. Tár, 1911. 7. és 12. l.) garas – mint divatból ment, régi pénznem – 1 budai márka finom ezüst értékben forgott. (Történelmi tár, 1911. 17. l.) A 64 és 66 garasos márkák a forráshelyek szerint is finom ezüstmárka értékűek voltak. Kétségtelen, hogy a hol 60, hol 70 garasban számított márka is a finom ezüstmárkának felelt meg. (V.ö. Mon. Vat. I/1. 41., 118., 124., 175., 176. stb. l.) Eszerint a forintért adott 20, 21, 22 és 24 garast egyaránt 1/3 márka (0,900) finom ezüstnek kell számítanunk a 60., 64., 66 és 72 garasos márkáknak megfelelően.
69.) 66 garasos márka = 3 1/5 frt. Luschin id. m. 42. l.
70.) Ehhez hasonló áremelkedésről csak Franciaországban tudunk, hol időlegesen – 1311-ben – 1:19,55-re szökött az értékarány. Shaw id. m. 23. l.
71.) 1340-ben 700 budai (56 garasos) márkát 2613 forintba számítanak. A 64 garasos finom ezüstmárka értéke tehát 4,42 forint (1:142). Mon. Vat. I/1. 422. l. – I. Károly 1342. évi pénzszerződése szerint (Történ. tár., 1911. 25. l.) a közforgalomban az 56 garasos budai márkának megfelelő fizetési márkára 336 denárt számítottak. Így a 64 garasos finom ezüstmárkára 384 denár esik s mivel 1 forint értékét ez évben Károly 90 denárban szabta meg: 1 m. finom ezüst = 4,266 forint (1:14,71). – A pápai tizedszedők 1342. évi végszámadása szerint 15 1/2 garasért 1 forintot adtak, tehát 1 m. finom ezüst 4,13 forintot ért. (1:51,2). Mon. Vat. I/1. 431., 432. l. Az ugyanakkor 1 forintért 18-ával adott régi garasok s a báni denárokban 17-ével fizetett garasok, mint értékét vesztett régi pénz, illetve számítási pénz az arány megállapításánál nem vehetők figyelembe. Ugyane tizedszedők máskor 30 márka ezüstöt 150 forintért váltottak be. (U.ott I/1. 432. l.) Itt nyilván színezüstről van szó s így 1:13,95 arányt kapunk. Stíriában 1342-ben 1 márka (bizonyára finom) ezüstért 4 1/2 forintot adtak (1: 13,95). Luschin id. m. 42. l.
72.) V.ö. az összes külföldi adatokra nézve Shaw id. m. 14., 23., 26., 29., 31. l. stb., Soetbeer id. m. 119. l., Nagl: Salzburger Rz. id.h. XXII. 78. l. Zum Wertverhältnisse zwischen Gold u. Silber im XIV. Jahrh. U.ott XXIII. 177–180. l. és Goldwährung id. h. XXVI. 139., 210–212. l., Luschin: Wertverhältnis. 23., 30–32. és 41–42. l. Luschinnak a németországi és magyarországi értékarányról való megállapításait azonban kénytelen voltam teljes revízió alá venni. Ő ugyanis a 66 és 64 garasos számítási márkákat tévesen színezüst, illetve 15 latos ezüst márkákként vette számításba, ami nem felel meg tényleges értéküknek. Ilyképpen azután abnormis, a való állapotnak meg nem felelő arányszámot kapott. Schäfer (id. h. II. 43*–44*. l.) és Lexis (Conrad–Lexis: Hwörterbuch. 3. Aufl. V. 581. l.) feltevése, mintha a XIV. századi értékarány emelkedés csak látszólagos váltóforgalmi arány lett volna, nem állhat meg.
73.) Esztergomi hercegprímási levéltár: B. Fasc. 11. Nr. 116. sz. a. oklevél. 1 fizetési márkára, mint 1342-ben, ekkor is 336 denárt, tehát 1 m. finom ezüstre 384 denárt számítottak. A forint forgalmi értéke azonban már nem 90, hanem 84 denárban állapíttatott meg. Az 1338., 1342. és 1345. évi szerződések 320, illetve 336 denáros bányavárosi finom ezüst márkája a forgalmi értékarány szempontjából nem vehető figyelembe.
74.) Luschin id. m. 42. l. szerint 1 márka bizonytalan finomságú (nyilván 14 1/2 latos) ezüst 5 1/2 forintot ért.
75.) Már Szekfű Gyula igen helyesen kiemelte, hogy az értékváltozásokkal összefüggő kérdések vizsgálatánál Magyarország – mint az egyik főtermelő terület – viszonyait okvetlenül figyelembe kell vennünk. (Történelmi Tár, 1911. 4. l.).
76.) Heyd id. m. II. 25–47. l. V.ö. még Beer id. m. I. 183–4. l., Schaube: Handelsgeschichte. 23., 145–190. l.
77.) Anjou Dipl. Eml. I. 159., 192., 207., 211., 214.l.
78.) V.ö Pór Antal: Trencséni Csák Máté. Budapest, 1888. 83. és 140. I. Máté birtokainak, kiskirályságának kiterjedéséről.
79.) U.ott 131. l. – V.ö. Fejér VIII/1. 493., VIII/2. 248. és 452. l.
80.) Fejér VIII/1. 390. (László lemondása a radnai ezüstbányáról.)
81.) Az egykorú hazai állapotokat élénken jellemzik a velencei kereskedők védelmét biztosító báni és királyi oltalomlevelek. Anjou Dipl. Eml. I. 159., 192., 207., 211. l.
82.) 1325: Offenbánya, 1327: Gölnicbánya, Szomolnok, 1328: Körmöcbánya, 1336: Szent-lászló (Szepes), 1340: Rózsahegy, Besztercebánya, Zólyomlipcse, 1340: Telkibánya s bizonytalan időben: Nagybánya, Felsőbánya, Zalatna. Zimmermann–Werner. I. 395., Anjou. II. 284., Fejér VIII/3. 295., 577., 644., VIII/5. 277., VIII/4. 377., 442., 444., Anjou. IV. 50., 121. l. Wenzel: A m. bány. tört. 110., 129., 325., 346. l.
84.) Anjou. II. 305., III. 327., 478., 571., IV. 9., Fejér VIII/3. 266., VIII/5. 277. lap.
85.) Wagner: Anal. Scepus. 448., Fejér VIII/3. 266., VIII/4. 273., Anjou. II. 517., III. 602. l., Országos Levéltár. Dipl. O. 2653., 2835., 2848. sz., Magyar Gazdaságtört. Szemle, VI. 1899. l., Wenzel: A magyar bányászat története 323., 336. l.
86.) 1335. Tört. Tár, 191. 8. l. – 1338. U.o. 17–19. l. Ugyanígy rendelkeznek az 1342. évi szerződések is. U.o. 26., 31. l. és Corpus Juris: 1342. t.-c. Bizonyos, hogy ez a tilalom 1335-ben már nem volt új, hanem egyidős a magyar aranypénzek és garasok verésével. Elrendelését így 1325–1327 tájára kell tennünk.
87.) A magyarországi kiviteli tilalom fontosságát az arany értékemelkedésére nézve Luschin is felismerte (Wertverhältnis. 27. l.), sőt túlozta is, az értékemelkedést főképp és elsősorban ennek tulajdonítva.
88.) A kincstár haszna e beváltásoknál igen nagy volt. Mint a pénzverési szerződésekből kitűnik, a kamarák a nyersaranyat – a 12 karátos arany márkája 6, illetve 7 (Szekfű: Tört. Tár. 1911. 17., 24. és 26. l.), a bányavárosokban ugyanannyi finomezüst m. értékben forgó, dénármárkáért váltatván be – a termelőktől 1338-ban 1:10,8 s 1342-ben 1:12,6 értékarány mellett váltották be, az aranypénz pedig 1:15,6, illetve 1:14,6 arány mellett adták ki.
89.) Anjou Dipl. Eml. I. 343., Emler. Reg. III. 657., 697., 778. IV. 200. l. Pór Antal: Külkereskedelmünk fellendülése a XIV. században. (Magy. Gazd. tört. Szemle. X. 433–5. l.)
90.) V.ö. Mayer id. m. 27–31. l.
91.) Villani a kortárs szemével nézi a dolgot s a flórenci krízist az indiai ezüstkivitelnek, a forgalmi ezüstpénz eltűnésének tulajdonítja. (Muratori: SS. XIII. 933. hasáb.) Modern írók hajlandók azt az egykorú flórenci bankbukások nyomán beállt pániknak (Nagl id. h. XXII. 75.; XXIII. 179. l.), mások az 1338-ban Angliából hadisegély címén Németországba került aranymennyiségnek (Inama-Sternegg id.h. 22. l.) tulajdonítani. Nem szabad azonban felednünk, hogy 1344-ben nem partiális [részleges] – flórenci vagy német – értékcsökkenésről, hanem az értékarány Európa-szerte bekövetkezett eltolódásáról s a változott értékarány állandósulásáról van szó, tehát az előidéző okot sem szabad helyi eseményekben, hanem világszerte hatást gyakorló változásban kell keresnünk.
92.) V.ö. Inama-Sternegg id. h. 23. l. Shaw id. m. 17. l.
93.) „Habens secum pro expensa viginti septem millia marcarum puri argenti et septem decim millia marcarum purissimi auri. Dominus autem Ludovicus, rex Hungariae, filius suus misit post eam quatuor millia marcarum auri electi. Habuit etiam secum de florenis fere cum media garleta, de denariis vero parvis usque ad exitum regni multum.” Schwandtner: Script. Rer. Hung. I. 174. l. V.ö. Florianus: Fontes domestici. III. 139. l.
94.) V.ö. Domanovszky Sándor: A Dubnici Krónika. 34–38. l., 43. l.
95.) Domanovszky id. m. 37–38. l. Pór Antal: János küküllei főesperes. Századok, 1893. 1., 5., 97–98., 102–103. l.
96.) A 200.000 márka ezüstnyi hozományról v.ö. Károly 1269-i oklevelét. Anjou Dipl. Eml. I. 11. l. Ez összeg behajtása végett kivetett adókról: U.o. I. 12., 18., 19. l.
97.) Durazzói Károly hívei más forrás szerint ugyanekkor – szintén a nápolyi trón megszerzésén fáradozva – 5000 márka (40.000 uncia) aranyat adtak a szentszéknek Endre ügye késleltetéséért. Pór id.h. 103. l.
98.) Magyarországon ugyanekkor – az 1345-i pénzszerződés szerint – még mindig 1:13,73 a viszony. A bőséges aranykivitel idehaza természetesen megakadályozta a gyors értékesést s csak később – közvetve – éreztette hatását. Az első évben azért nem okozott ellenkező hatást az arany értékének emelkedését, mert holt tőke, a királyi kincstár nyers aranykészlete vitetett ki, ami a forgalomra amúgy is elveszett.
99.) V.ö. Heyd id. m. II. 47. sk. l.
100.) V.ö. Inama-Sternegg id. h. 38. l., Schalk Karl: Der Münzfuss der Wiener Pfenninge. (Numism. Zschr. XII. 1880.) 191–193. l. Kirmis Max: Handbuch der Polnischen Münzkunde. Posen, 1892. Salamon id. m. III. 86–88., 113–118. l. stb. A pápai tizedszedők is 1350 után már csaknem az összes magyarországi tizedet forintban kapják. Mon. Vaticana. I/1. 438–520. l. Az 1340 óta fellendülő német aranypénzveréshez az anyagot jórészt a magyar forintok szolgáltatták, melyeket a pénzverő urak beolvasztva ezüsttel kevertek s az így kapott kevésbé finom aranyból verték a flórenci és magyar forintnál kisebb értékű forintjaikat.
| « A XIV. századi aranyválság (1917) | KEZDŐLAP | Nagy Lajos (1933) » |