[I]
EMBERFAJTÁK

A vallás évezredes tanítása szerint az ember Isten teremtése; születése pillanatától kezdve minden emberi képességgel megáldott és minden más élőlénytől különböző értelmi lény.

A fejlődéselmélet elvi alapján álló természettudósok bebizonyítottnak látják az ember eredetét, ősét alacsonyabb rendű állatokban, legközelebbi rokonait a majmokban keresik.

Az ember teste kétségtelenül rokon a legmagasabb rendű állatokéval. A természetben egyedülálló lelki tulajdonságai és szellemi képességei, beszélőképessége és kifejezőkészsége, koponyájának és agyvelejének hatalmas fejlettsége, kezének és lábának sajátos alkata és rendeltetése s még sok más öröklődő tulajdonsága mégis éles határvonalat húz közé és az állatok közé. Ezek a szembeszökő különbségek okozzák, hogy az állatős meghatározása, a leszármazás módja, a fejlődési folyamat lefolyása és az emberré válás oka, módja és kora tekintetében a tudós vélemények annyira szerteágaznak.

Régebben az embert és az emberszabású majmokat származtatták egy közös őstől. Ma már sokkal régebbi időben, kezdetlegesebb állatfajták, alsóbb rendű majmok, még alacsonyabb rendű ősemlősök, sőt az őskor kihalt hüllői közt keresik az ember és az állatok közös ősét. Az ember és a majmok rokon vonásait és egyező jellegét párhuzamosan bár, de egymástól függetlenül, önálló fejlődési vonalakon kialakultnak vélik. Ezen a gondolatmeneten továbbhaladva, a tudomány – anélkül, hogy a fejlődéselmélet lényegét érintené – máris eljutott a szerves élet megindulásakor életre kelt őssejtekből egymástól függetlenül sarjadó és párhuzamosan fejlődő állatkörök és fajok elméletéhez. És itt már csak egy lépés választ el bennünket a teremtés nagy misztériumától.

A szerves anyagok és a szerves élet keletkezésének a vizsgálata vagy a tudományos feltevések ingatag talajára vezet, vagy pedig elvezet a teremtő elvhez, magához az Istenhez. Az Ő titkainak a fürkészése azonban már nem a történetíró feladata. Ezért a teremtés avagy emberré válás problémájával nem is foglalkozunk.

Nem foglalkozunk azzal a sokat vitatott kérdéssel sem, hogy vajon a trinili „majomembernek” (pithecantropus) van-e valami köze az emberhez, s az ún. „jégkori előemberek” (praehomo diluvialis) – köztük a „piltdowni”, heidelbergi, pekingi ember formájú lények – valóban tűzcsiholó és szerszámkészítő értelmes emberek voltak-e, avagy őskori emberszabású majmok. Nem vizsgáljuk, hogy a gyér csontmaradványaik közelében lelt, ember készítette eszközök az ő alkotásaik voltak-e, avagy csak csontjaik kerültek más állati maradványok módjára az őket elejtő és tán elfogyasztó ősember életének emlékei közé?

Az emberi nem kezdeteiről szólva nem a hittudomány vagy a természettudomány problémáiról fogunk beszélni, hanem az állatoktól már merőben különböző „értelmes ember” (homo sapiens) történetének legősibb mozzanatairól. Így is feltevésekhez kell folyamodnunk, mert épp az alapvető kérdésekre sem a tudomány, sem a hagyomány nem ad határozott feleletet.

Ma sem tudjuk: mikor, hol és miképpen kelt életre az első emberpár, avagy mikor, hol és miképpen keltek életre a különböző emberfajok ősei.