KÉPES ÁBRÁZOLÁS

Gondolatainak és érzéseinek kifejezésére és megörökítésére az ember korán igénybe vette a képes ábrázolás eszközeit is. Ábrázoló művészetének forrása természetes formaérzéke és ízlése volt. Szép és rút, hasznos és haszontalan között már a műveltség legalacsonyabb fokán álló ember különbséget tett, s tudatosan keresi a szemnek kellemes és a használatra alkalmas formákat. Eszközeit, szerszámait, fegyvereit – az anyag alakíthatóságának korlátai között – a gyakorlati célnak legmegfelelőbb és egyszersmind a legtetszetősebb alakban készíti, és jó ízléssel díszíti. Művészi érzékéről az őskori kő-, de még inkább a csonteszközök, az idők múlásával azok egyre finomodó, változatos formái és ízléses építései tanúskodnak. A szerszám- és fegyverformák kialakításában természetesen a hasznossági szempont volt az irányadó. A díszítésben már – éppúgy, mint a kezdetleges ékszerek viselésében – esztétikai igények érvényesültek. Kezdetben egyszerű vonalas díszekkel, geometriai alakzatokkal találkozunk. Később feltűnnek a természetutánzó figurális ábrázolások is, amelyeknek az ősember önálló művészi alkotásaival együtt világszemléleti vonatkozásai vannak.

A fából faragott vagy agyagból gyúrt, s ezért elpusztult, valamint a kőbe faragott vagy csontba vésett, s így korunkra jutott szobrocskák és domborművek kétségtelenül a szellemkultusszal kapcsolatos bálványképek voltak. A barlangok falára és sziklákra rajzolt, festett, avagy csontba karcolt, fába faragott állatképek és emberábrázolások, harci és vadászjelenetek az ősember világszemléletét tükrözik vissza. E szemlélet központjában a szellemekkel egy szinten állnak az emberrel ügyességben, ravaszságban, bátorságban és harckészségben vetekedő, sőt erőben és gyorsaságban őt felül is múló állatok: a mamut és a barlangi medve, az ősbölény és az őstulok, a vádló és a tarándszarvas, s a többi kihalt ősállat. A jégkorszak végzetes pusztításait túlélő barlanglakó ősember lelkét és gondolatvilágát szinte teljesen betöltötte az ősi ellenség, az állat leküzdésének a vágya, a nagy ragadozókkal önvédelemből, a fűevő szarvasállatokkal, vadlovakkal és kisebb állatokkal húsukért, prémjükért, bőrükért, csontjukért, zsírjukért vívott állandó küzdelme. E körbe vágó gondolatait, emlékeit, elképzeléseit, szándékait közölte és örökítette meg egyszer a valóságot érzékeltető természetes modorban, másszor a természeti formákat sematikusan leegyszerűsítő képletes formanyelven. A növényi és állati formákat meglepő valóságérzékkel ábrázoló s a mozgást, a tömeget, a kínt, a halálvívódást, az emberi mozdulatokat kifogástalanul érzékeltető művészi alkotásokkal egy időben tűnnek fel azok, a kőre és csontra karcolt, falra és kavicsra festett rejtélyes jegyek, amelyekből később a fogalmakat ábrázoló, majd a szótagokat jelölő betűírások kialakultak.

A mai primitív népek agyag- és faművészetéből, s magából a dolgok természetéből következtetve semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy az ősember művészetének igazi anyaga a kőnél és csontnál sokkalta könnyebben alakítható és díszíthető fa és agyag volt. Az agyagból gyúrt és fából vagy fába rótt képes ábrázolások persze elpusztultak, de az őskori művészetek hagyatékát – formáit, kifejezésmódját, szimbolikáját – átvették, továbbfejlesztették és korunkra hagyományozták az újabb kőkor és a bronzkor immár maradandóbb anyagokkal és fejlettebb módszerrel dolgozó agyag- és fémművesei, s a régi művelődésnek fába rótt képírását és ékírását már a történeti kor elején kőbe rögzítő délszaki kultúrák.

Az ősember szépérzékéből és világszemléletéből sarjadt művészi ábrázolásokból így bontakozott ki a későbbi korok nagyszerű képzőművészete s a gondolatok közlésének és megörökítésének az élőbeszéddel egyenrangú eszköze: az írás.