4. A MAGYAROK EREDETE ÉS ŐSHAZÁJA.

Az eredet és őshaza kérdésében elfoglalt régebbi álláspontomat s az irodalmat ld. Hóman Bálint, Magyar történet I. (7. kiadás, 1943) és Szent István (1938). Az azóta megjelent számos könyv és tanulmány közül összefoglaló természetűek: Zichy István, Magyar őstörténet (1939); A magyarok őstörténete, szerkesztette Ligeti Lajos (1943); Moór Elemér, A magyar őstörténet főproblémái (1943); Szentmiklósy Lajos, Magyar őstörténet (1942). Bár felfogásom egyikük álláspontját sem fedi, mindegyiknél találtam felhasználható adatokat és megállapításokat.

A nyelvtudomány már a faji kérdésben is leszámolt az egész finnugorság és a szamojédek közös eredetét és eredeti egyfajúságát vitató orthodox nyelvészek felfogásával. A „finnugor” és „urali” nyelven beszélő népek anthropológiai vizsgálatának eredményei alapján Wiklund, Finnougrier c. művében négy csoportot különböztet meg: a finnt, lappot, vogul-osztjákot és szamojédet. Setaelae, Suomensukuisten kansojen esihistoria (Maailmanhistoria, I.) is eredetileg idegenfajta népnek tartja a lapp-vogul-osztják-szamojéd népeket. E nyomon halad Zsirai is – az ő szavait idézem a szövegben – Finnugor rokonságunk (1937), c. művében, de mivel a mai állapotot jellemezvén a későbbi beolvadásokat is figyelembe veszi, a finn csoporton belül megkülönbözteti a finneket, magyarokat s a volgai-permi csoportot. Abban mind megegyeznek, hogy az ősidőkben is legalább két – esetleg három – fajtaelemet kell a finnugorság körébe feltételeznünk; a kelet-európait vagy finn-magyart és a palaeeurópait vagy lapp-vogul-osztják-szamojédet, mely utóbbi csoportban a lapponid-fajta a kontinentális ősfajta eredeti jellegeit őrizte meg a szibirid fajta vogul-osztják-szamojéd népeken a későbbi kelet-európai, euráziai, sőt mongol beütés nyomai is felismerhetők.

A magyar fajkérdésről Méhely, Gáspár, Bartucz, Doros, Rostóczy már idézett művein kívül Id. Méhely Lajos, „Si tacuisses” (A Cél, 1944); Bartucz, A magyarság antropológiája (1943); Rostóczy, Tájékoztató a m. kir. honvédorvosok által végzett fajkutatások eredményeiről (1942); és Beszámoló a leventék első rendszeres orvosi vizsgálatának eredményeiről (1942); Nemeskéri János, „Az embertan és a magyar őstörténet” (A magyarság őstörténete, szerk. Ligeti Lajos, 1943); Malán Mihály, „Erdélyi magyarok és románok embertana” (Magyar Történettudományi Intézet Évkönyve, 1943). Darányi Gyula és Apor László vizsgálatairól csak az előzetes tájékoztató jelent meg (Egyedül Vagyunk, 1944). Malán eredményeinek értékelésénél nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy az összegezésben a román Facaoaru adatait is felhasználja, aki – talán politikai célzattal – a kelet-európai elemek jórészét az északiak és alpesiek, a turániakat pedig az alpesiek közé sorolta. Ebbe a tévedésbe – úgy látom – azoknak a német tudósoknak a példájára, akik az ázsiai szkíták közt alpesi elemeket vélnek felismerni, maga Malán is beleesett mikor a csíkmegyei Szentegyházason 30% kelet-európai mellett csak 5% turánit, viszont 14% alpesit mutat ki. Ugyanezt a hibaforrást látom a Darányi–Apor féle vizsgálatnál is, bár ott az emberanyag speciálisan értelmiségi jellege is – egyetemi hallgatókról lévén szó – okozhat eltolódást az értelmiségünkben sűrűbben előforduló északi, alpesi, földközi és sémi fajták javára s a dinári-szláv elem rovására. Rostóczyék vizsgálataiban egy eddig közelebbről „meghatározatlan vegyes fajta” szerepel, amely adattal egyelőre nem tudunk mit kezdeni. Ha a hibaforrásokat kiküszöböljük, a számok egyébként meglepően egyeznek.

Ha Malán alpesi és bizonytalannak minősített tipusait és Darányi–Apor szerfelett magasnak tetsző alpesi arányszámát s az ezekben rejlő hibaforrást figyelembe vesszük, a három ősi fajta arányszámát legalább 75%-ra kell tennünk a nemzettestben. Feltűnő csak az elő-ázsiai (taurid) fajta alacsony arányszáma. Nyilvánvaló azonban, hogy az ősi elő-ázsiai elemek ivadékainak egy része a turáni, más részük a dinári fajtaelemek közt keresendők. Az elő-ázsiai és turáni keveredés már a honfoglalók testi maradványain is kimutatható. Másfelől bizonyos, hogy az ősmagyar fajképben a tengermelléki ősfajta elő-ázsiai ágazatának a dináritól még sokkal kevésbé differenciálódott tipusa szerepel, mely még nem ment keresztül az elő-ázsiai és kisázsiai rokonainál felismerhető mediterrán-orientális keveredésen.

A magyar nyelv finnugor eredetére Zsirai Miklósnak a szövegben idézett művén kívül vö. Szinnyei József, Magyar nyelvhasonlítás (7. kiadás, 1927); Zsirai Miklós, „A magyarság eredete” (A magyarság őstörténete, szerk. Ligeti Lajos, 1943); Pápay József, A magyar nyelvhasonlítás története (M. Nyelv. Kk., I., 4., 1922); Hóman, Magyar történet, I. (7. kiadás, 1943); továbbá Melich-Gombócz és Bárczy idézett szótárai. Az emberiség, illetőleg az európai fajták ősnyelvéből s az indogermán-finnugor életközösség korából származó szavakra vonatkozólag vö. a 2. fejezetben mondottakat, továbbá Anderson és Trombetti ott idézett műveit, Zsirai idézett művének bevezetését az indogermán és török kapcsolatokról, A. Sauvageot, Recherches sur le vocabulaire des langues ouralo-altaiques, 1929 s a magyar nyelv altáji-török eredetét vitató kutatók – elsősorban Vámbéry – szóegyeztetéseit. A többi finnugor nyelvekben ismeretlen magyar-permi szóegyezésekről ld. Zsirai idézett műveit és Györke József barátom szóbeli közléseit. Az ún. ugor korszakból, helyesebben a magyar-vogul-osztják-szamojéd élet- és nyelvközösség korából való nyelvi jelenségek s a szamojéd-finnugor kapcsolatok újszerű megítéléséhez az ún. „obi-ugor” és szamojéd népek idegen fajiságának megállapítása után szükségképpen kellett eljutnom. Felfogásomban megerősített Györkének a sohasem létezett „urali ősnép és ősnyelv” elméletével szembehelyezkedő ama megállapítása, hogy a szamojéd nyelv voltaképpen éppen olyan finnugor nyelv, mint a vogul-osztják, csupán korábban vált ki a finnugor életközösségből, valamint a finn-permiből hiányzó magyar-szamojéd, illetőleg magyar-ugor-szamojéd nyelvszerkezeti és szókészleti egyezésekre vonatkozó kutatásainak értékes eredményei. Vö. Györke József, Az igeidő, 1941; „Volt-e a magyarban u-ü praeteritum-képző?” (Nyelvtudományi Közlemények, 1941); „Adalékok a szamojéd igeidőalakok kérdéséhez” (U. ott); Die Wortbidungslehre des Uralischen, 1935; Tő, képző, rag, 1943; és számos szóbeli közlései. A finnugor-szamojéd kapcsolatok kérdésére a finnugor összehasonlító nyelvészeti irodalom idevonatkozó termékei közül csak Némethné Sebestyén Irén, Az urali nyelvek halnevei (1935);

Fák és fás helyek régi nevei az uráli nyelvekben (1943) és Hannes Sköld, „Indo-uralisch” (Finnisch-ugrische Forschungen, XVIII., 1927) című értékes dolgozatait említem, bár az urali ősnyelvet illető felfogásukat nem osztom. A finnugor és szamojéd nyelvekben egyaránt meglévő árja (iráni) kölcsönszavakból csak annyit következtethetünk, hogy a finnugor-szamojéd élet- és nyelvközösség korában ezek a szavak már átjöttek a finnugor, avagy már a finn-magyar nyelvbe. Az északi táj állat- és növényvilágával s a palaeeurópai népek halász ősfoglalkozásával összefüggő nevek pedig nyilván ez utóbbi népelem régi nyelvéből maradtak fenn nyelvváltás után is az immár „finnugor” lapp-vogul-szamojéd nyelvekben a finn-magyar népek előtt ismeretlen északi fogalmak jelzésére s e nyelvekből mentek át a finn-magyarság később északra költözött ágazatainak – a lappból a nyugati-finneknek, az ugor-szamojédból a permiek – nyelvébe. Ezért hiányoznak a déli – volgai és magyar nyelvekből – s ezért találunk egészen meglepő egyezéseket a nyugati-finn és szamojéd nyelvek közt is, míg az ősrokonságot bizonyító szerkezeti egyezések teljesen hiányoznak.

Nyelvünk ősi jövevényszavai közül eddig legmostohább elbánásban az ún. kaukázusi vagy jáfetita nyelvekből jött szavaink részesültek, mert a nyelvtudósok nem ismervén az Ural vidéki magyarság, sőt már a finn-magyarság kimméri-géta kapcsolatait, nem tudták elképzelni, miképpen juthattak volna a magyar s vele együtt a vogul-osztják, sőt a szamojéd nyelvbe is ily eredetű szavak. A finn-magyar őshaza és a későbbi urali magyar haza déli szomszédságában élt kimméri-géta népek ottani tartózkodásának a bebizonyultával ez az akadály elhárult, sőt arra is kínálkozik lehetőség, hogy eddig ismeretlen eredetűnek vélt szavaink egy igen tekintélyes csoportjának eredetére is világosságot deríthessünk. Idevonatkozó, de egyelőre csak szerény kezdeményezésnek tekinthető megállapításaimhoz jól használhattam Munkácsi Bernát, Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben (1901), c. alapvető munkáját és James B. Nies, Ur Dynasty Tablets (1919), szójegyzékét. Sajnos a sumir nyelvi kapcsolatok vizsgálatát a nyelvtudósok az imént jelzett okból műkedvelőknek engedték át, pedig ezúton még messzemenő eredményekhez juthatunk nemcsak a magyar nyelv kaukázusi jövevényszavait, hanem általában a kimméri-géta nyelv megismerését illetőleg is. Vö. még Fritz Hommel, Ethnologie und Geographie des Alten Orients (1926). E problémakör tisztázása felé jelentős kezdeményező lépéseket tett Mészáros Gyula újabb történet- és nyelvtudományi irodalmunk ún. „török iránya” ellen hadakozó tanulmányaiban: „Hunok és magyarok” (Népünk és Nyelvünk, VIII); Keleteurópai néptöredékek – Chattiak és skythák (1938); „Altörök nép és személynevek” (Népünk és Nyelvünk, XI. pótfüzet). Ugyanez irányban halad Moór Elemér alább idézett tanulmányaiban. Tőle származik az ismeretlen eredetű ősi szavainkról szóló idézetem. A bolgár-török és türk-kazár, valamint szláv jövevényszavakra vö. Hóman, Magyar történet I. (1943), idézett irodalmát, elsősorban Gombócz Zoltán, Melich János és Németh Gyula könyveit és tanulmányait, továbbá a Magyar Nyelv és más folyóiratok újabb évfolyamait, Gombócz-Melich és Bárczy idézett szótárait.

A finn-magyar őshaza helyének meghatározásában új útra tértem. Indokaimat a bevezetésben mondottam el. Itt csupán azt emelem ki, hogy az állítólagos „urali őshazára” annyira jellemzőnek vélt életföldrajzi jelenségeket kifejező ősi szavak ezirányban semmit sem mondanak, mert az egész orosz erdővidéken feltalálhatók. Semmi sem állt tehát útjában annak, hogy a finn-magyar népek történet előtti és újabb nyugat-keleti irányú vándorlásaiból s a régészeti anyagból önként jövő következtetéseket levonva, az őshazát a Felső-Dnyeper-Oka-Felső-Volga közére, az indogermán-finnugor életközösség szinhelyét pedig e tájtól nyugatra helyezzem. Az őshaza s az itteni kimméri-géta kapcsolatok kérdésében egyébként Hérodotosz egy szűkszavú adatáról nem szólva, főleg az újabb régészeti kutatásokra támaszkodtam. A leletanyag csoportosítása és osztályozása tekintetében Tallgren után indulok, de a csoportok értelmezésében – a finn-magyar és palaeeurópai népek eredeti különállása bebizonyulván – eltérek tőle és az eddig általánosan elfogadott feltevésekkel szemben a primitívebb őskultúrát a finnugorság helyett e táj palaeeurópaí őslakóival, az árja elemeknek tulajdonított magasabb színvonalú kőkultúrát a finn-magyar néppel hozom kapcsolatba. Vö. A.M. Tallgren, „Geschichte der antiquarischen Forschung in Finnland” (Eurasia Septemtriomalis Antiqus, X., 1936);

„Archeological Studies in Soviet Russia” (U.o. 1936); „Les provinces culturelles finnoises de l’age récent de fer dans la Russie du Nord” (U.o. 1928); Die Kupfer – und Bronzezeit in Ost und Nordrussland (1911): „L’époque dite d’Ananjino dans la Russie orientale” (Zeitschrift d. Finn. Alterthumsges., 1919); V. Smoline, „La nécropole d’ Abachevo” (ESA, I., 1926); N.N. Bortvin, „Verkhny-Kizil Fund.” (U.o. III., 1928), s e tartalmas finn folyóirat más tanulmányait. A kimméri és szkíta leletekről és összefüggéseikről, A.M. Tallgren–M. Ebert, „Südrussland” (Ebert, Reallexikon, XIII.).