| Peyrefitte Roger: Chevaliers de Malte 
 Az utóbbi évek folyamán feltűnt francia írók 
        egyik legérdekesebb egyénisége Peyrefitte Roger, 
        a volt diplomata. Egy jezsuita fiúnevelő intézet falai 
        mögött, az athéni francia követségen, a vichy-i 
        köztársaság operettszerű minisztériumaiban 
        játszódó regényei hallatlan sikert arattak. 
        Utolsó nagysikerű műve: Szent Péter kulcsai,  
        a Vatikánváros regénye, s legújabb írása, 
        A máltai lovagok ugyancsak egy kevesek által 
        ismert, titokzatos mikrokozmoszba világít be.
 Immár százötven éve annak, hogy az utolsó 
        lovag elhagyta Málta napsütötte szigetét, de a 
        rend még lengeti vörös-fehér zászlaját. 
        Amikor az első világháború után eltűntek 
        a monarchiák, s Európa utolsó katolikus uralkodója 
        a monte-carlói herceg lett - már-már elparentálták 
        a nagymúltú intézményt. (A herceg származása 
        ugyanis egy marokkói mosónő-nagymamával lehetetlenné 
        tette volna a máltai lovagrendbe való felvételét, 
        ha nem akadt volna egy bölcs és okosan előrelátó 
        törvénycikk az uralkodó hercegek és a pénzverő 
        olasz főnemesek fattyúinak lovaggá ütését 
        illetően.) Azonban éppen 1918 után új feladatok 
        vártak a rendre: címmel, ranggal, karddal és kitüntetéssel 
        ellátni azokat, akik szürke demokráciák és 
        unalmas diktatúrák alatt sóhajtva vették észre, 
        hogy nemcsak a kenyérrel él az ember. A királyi kegy 
        helyébe jó volt a nagymesteri kegy is, a modern ember patinaszükségletét 
        fedezni kellett. Köztársasági elnökök, délamerikai 
        ezredesek, lovagló tengernagyok, szakállas fasiszta miniszterek 
        és persze amerikai rágógumi- és autólovagok 
        örömmel, sőt jó pénzért vették 
        a Rend kis- és nagykeresztjeit. Ezek az összegek - melynek 
        egy részét a kicsiny, de sokszor fényképezett 
        lepratáborokra fordították, felvirágoztatták 
        a máltai rendet, s a történelemben járatos európai 
        elérzékenyülve olvashatta a máltaiak havonként 
        megjelenő folyóiratát, melyben a kereszteshadjáratok 
        vitézeinek és a gót falfestményeken ábrázolt 
        váruraknak leszármazottjai jelentek meg kékvérű 
        mivoltukban s egy olyan spanyol grande mosolygott offset-nyomásban, 
        akinek csak a nevei 26 sort foglaltak el. A lovagrend előre nem 
        látható, fontos szerepet kezdett játszani. (Még 
        Petőfi Sándor is, aki pedig nemcsak költő, hanem 
        látnok is volt, s megjósolta Ausztriának, hogy "földönfutókká 
        lesznek császárai", elfelejtette hozzátenni, 
        hogy ez esetben a máltaiak diplomáciai útlevelével 
        váltanak majd hálókocsi-jegyet.) Azonban semmi esetre 
        sem tűnt valószínűnek, hogy ezek az Ős-Arisztidek 
        még egyszer lovukra kapjanak s - irtózatos! - a szuverén, 
        jeruzsálemi és máltai főuraknak a Szentszék 
        ellen kelljen porondra szállniok.
 De az élet "kész regény" s az elképzelhetetlen 
        - valósággá vált. Ez Peyrefitte könyvének 
        a témája.
 Könyvének s - ezúttal - nem regényének. 
        Tudván, hogy az olvasó a regénynek mondott írásban 
        a valóságot keresi, a beszámolóban viszont 
        a képzelet nyomait kutatja, az író ezúttal 
        kijelenti, hogy csak az igazat vallja - és semmi okunk nincs, hogy 
        kételkedjünk benne. Csatáról csatára, 
        vagyis okmányról okmányra követjük vele 
        azt a háborút, melyben ha a lovagok nem is vonták 
        ki kardjaikat, de a tőrvívás legszentebb szabályai 
        szerint szúrtak és védtek tollaikkal.
 A Szentszék a Szuverén Lovagrendet egy gyors "Gleichschaltung"-gal 
        a papi rendeket ellenőrző Kongregációnak akarta 
        alárendelni és rá akarta tenni a kezét a lovagok 
        vagyonára. A Szentlélek Bankja (Banco di Santo Spirito) 
        ma Európa egyetlen pénzintézete, mely minden devizarendeletre 
        való tekintet nélkül intézhet nemzetközi 
        tranzakciókat, azt sem látta szívesen, hogy a független 
        lovagok is árultak argentin gabonát a bonni kormánynak... 
        s megindult ama époszba illő harc, melynek a diplomatavívó 
        a leghivatottabb regőse.
 Ma a világon már csak két nagyhatalom van és 
        megszűnt az a diplomáciai játék, melynek a 
        Talleyrandok, Andrássyak, Bismarckok voltak nagymesterei. Ott, 
        ahol elektronikus számológépek döntenek a háború 
        és a béke esélyeit illetőleg, nincs helye a 
        harminchat német hercegséggel és húsz európai 
        uralkodóval sakkozó diplomatának. De a máltai 
        lovagrend követsége, a bíborosok bizottsága, 
        a rendkívüli vatikáni törvényszék 
        és a pápai államtitkárság egymás 
        mellett és egymás ellen kijátszható helyzeteiben 
        még szabad udvarias latin kéziratban zsarolni, régi 
        pápák bulláival fenyegetni, a római jog hallatlanul 
        kifejező képleteivel bűvészkedni, excommunicatiót 
        vagy egy, az amerikai sajtónak szánt, cikket villogtatni, 
        nagyköveteket teáztatni befolyásos hercegnőknél 
        - s míg tengereink mélyén atomerővel hajtott 
        tengeralattjárók siklanak a hajdan gályát 
        hordó hullámok alatt, egy pillanatra talán még 
        azt is el szabad hinni: minden "attól függ", hogy 
        a Szent Sír lovagjai, avagy a máltaiak ülnek a Sixtinában 
        a diplomáciai karnak fenntartott padok mögött.
 Vihar egy pohár szentelt vízben? Peyrefitte számára 
        mindenesetre fenséges irodalmi téma - de nekünk sokkal 
        több ennél. Sokkal több, mert az operett itt válik 
        tragédiává e két táborra szakadt világban. 
        Tudjuk, hogy a vasfüggönyön túl nincs igazságszolgáltatás 
        s hogy a bírák a kész ítélettel vonulnak 
        a tárgyalási komédiára - s szentül hisszük, 
        hogy a függönyön innen nincs így. Szívesen 
        képzeljük a Vatikánt a Kreml ellentétének.
 A máltai lovagok szuverénitásukért, igazukért 
        folytatott törvényszéki ütközetében 
        azonban kétségbeesve látjuk azt, ami a két 
        világban közös - és nemcsak mi látjuk így. 
        A védők a kész ítélettel tárgyalni 
        kezdő bíborosokat arra figyelmeztették, hogy "a Szentatya 
        három apostoli levelet és egy enciklikát bocsátott 
        ki a kommunista országokban az egyházi személyek 
        ellen folytatott igazságszolgáltatási paródiák 
        kipellengérezésére" - s evvel kísérelték 
        meg (hiába) az alapvető jogi elvek elismerését 
        elérni. Kétségbeejtő elképzelni, milyen 
        könnyű volna az egész ügyet - amelyet az író 
        ékes francia nyelven, a diplomáciai társalgás 
        csillogó és világos mondataiba zár - úgy 
        elmesélni, hogy: "A pártvonaltól elhajló 
        lovagok a titkárság ülésén önkritikát 
        gyakoroltak"; Avagy: "A Központi Bizottság vasökle 
        lecsapott az ellenforradalmi banditákra". A jelentéktelennek 
        tűnő excellenciák játéka mögött 
        fenyegetően felmerül az eretnekégetők internacionáléja!
 Ami minket, magyarokat, a "Chevaliers de Malte"-ben különösképpen 
        megkap, az az a tény, hogy (miközben az otthonmaradtak minden 
        reggel újból felveszik a harcot a zsarnokság ellen) 
        a könyv három magyar alakja - három magyar lovag egy 
        francia könyvben! - a jog oldalán harcolnak az önkény 
        ellen. Megérdemlik, hogy anyanyelvükön szóljunk 
        róluk:
 Pallavicini őrgróf olasz neve ellenére magyar: ő 
        az, aki szerény titkári szerepben intézi és 
        simítja az ügyeket. Málta álomszigetén 
        nincs még egy lovag, aki ilyen tökéletesen fordítaná 
        a franciát bécsies kiejtéssel németre - ő 
        az egyedüli, aki megérti a texasi "superknight" szavát, 
        amikor az szivarját és cserkészkalapját nyújtja 
        az üdvözlésére siető kancellárnak 
        - egyszóval Pallavicini az, aki épp olyan méltóságteljesen 
        képviseli a lovagrendet, mint a magyar emigránsokat.
 Peyrefitte csak röviden említi Monsignore Magyari Gyulát, 
        úgy látszik, keveset hallott a Pasmaneum volt szűkszavú 
        vicerektoráról. Épp csak azt meséli el, hogy 
        lovagi fogadalmat tett. Talán illenék hozzátennie, 
        hogy míg a lovagok rendszerint rég porladó őseik 
        hőstetteire büszkék, Magyari saját maga ugrott 
        ejtőernyővel az ostromolt Budapestre s csak - a rend történelmében 
        feljegyzett csodáknál nagyobb - csodának köszönhető, 
        hogy a németek nem találták meg s nem lőtték 
        agyon, mint a Bariból indult amerikai csoport minden más 
        tagját. Tökéletesen megoldotta feladatát, az 
        oroszok segítették vissza Rómába, ahol újra 
        reverendát öltött.
 Apor báróról, a Szentszéknél akkreditált 
        utolsó magyar követről s a lovagrend kancellárjáról 
        sok szó esik a könyvben és elmondhatjuk, hogy már 
        a megszállt Rómában elég merész volt 
        ahhoz, hogy amikor Szálasi Hitler különös kegyelméből 
        "nemzetvezető" lett, a követség minden laikus hivatalnokával 
        együtt leköszönjön rangjáról.
 A "máltai háborúban" is ő a valóban 
        "félelem nélküli lovag".
 Mi, a tanulságos történet magyar olvasói, akik 
        végtelen rokonszenvvel figyeljük a szétszórt 
        magyarok sorsát, kalandjait, büszke szavait, nyomorát 
        és dicsőségét, büszkén gondolhatunk 
        a "máltai háború" harcosaira - honfitársainkra 
        - s méltán örülhetünk, hogy Peyrefitte Roger 
        krónikába iktatta tetteiket.
 
 |