| Sao Paulóban
          egy magyar társaság az örök témát
          tárgyalja, ki hogyan és miért jött ide. Az
          egyiket a románok utasították ki, a másik
          az aknamezőn keresztül hozta az altatott csecsemőt,
          a harmadik épp hogy felkapott a bécsi gyorsra, amikor
          már kereste az ávós - a felsorolt kalandok végén
          egy közbecsülésben álló galambősz
          öregúr feláll és megszólal: "Hát
          igazán én volnék az egyedüli, aki azért
          jött, mert ellóversenyezte a kasszát?" 
 A szabadságharc óta - pontosabban az első, negyvennyolcas
          szabadságharc óta - jönnek időnként,
          csoportokként a vándor magyarok Dél-Amerikába.
          Brazíliában még egy magasrangú bíró,
          Hungria, a nevében őrzi honvéd ükapja emlékét.
          Argentínában egynéhány évvel ezelőtt
          magyar úrlovasok indultak útnak Buenos Airesből,
          azzal, hogy fellovagolnak New Yorkba. Komolyan tervezték-e, vagy
          csak olyan "magyar idea" volt? Egy este belovagoltak egy faluba,
          a Missiones tartomány legrejtettebb csücskében. A
          háziúr, argentin birtokos, boldogan marasztalta őket,
          s amikor elmesélték, hogy magyarok, kiderült, hogy
          szépapja, Fogarassy, a szabadságharc tisztje volt, naplója
          - titokzatos, érthetetlen könyv - ott várt az íróasztal
          fiókjában! Fordítsák le neki! A lovasok
          ottmaradtak, lefordították, sohasem értek el New
          Yorkig. Dél-Amerika végtelen. Már Brazília
          távolságai is elképzelhetetlenek. Rio Grande to
          Sul búza- és rizsrétei egy tucat Alföldet
          fogadna be, Amazonas erdeje akkora, mintha Budapesttől az Uralon
          túlra terjedne a rengeteg - ezeken a távolságokon
          régen elkallódott az a kevés negyvennyolcas, mint
          ahogy eltűntek a régi, jó idők gondtalan sikkasztói
          is.
 
 Az első, a "békebeli világháború"
          után jöttek a nagy csoportok, Bánat, Bácska,
          Újvidék és Arad magyarjai. Észak-Amerikába
          nehéz volt bejutni, Sao Paulo akkor ébredt. Nemcsak az
          Óperencián, még a periférián is túl,
          ott, ahol már nagyon olcsó volt a telek, létesültek
          a magyar települések, Lapa és St. Anastacio. A dagadó
          nagyváros ma már rég elérte őket,
          túl is szaladt rajtuk, de még megvannak földszintes
          házaikkal, a magyar nyelvű cégtáblákkal,
          a katolikus, meg a szép, székely fatornyos kálvinista
          templommal, a parókiával, az utcai vásáron
          még a zöldséget áruló japán
          is azt mondja, hogy: "Hagyma, káposzta" s egy kendős
          néni túrót, tejfölt ajánl...
 
 Majdnem egyidejűleg érkezett egy másik csoport,
          a kommün bukása után kimenekült szocialisták,
          szakszervezeti vezetők. (Valódi kommunista már akkor
          sem igen akadt, Kun Béláék pedig Oroszországba
          indultak, ahol már várta őket a hóhér.)
          Jókor jöttek, akkor lendült fel valóban Sao
          Paulo, Dél-Amerika legnagyobb villanyműve mellé
          épült város. "Köztársasági
          Kört" alkottak, megindították az első
          magyar politikai folyóiratot, dörgedelmes cikkeket írtak
          a feudalizmus s a Horthy-klikk ellen, meggyőződve vallották
          a szocializmus elveit. De a város nőtt, a villanyszerelőből
          elektromos szaküzlet tulajdonosa lett, a szövőmester
          szövetgyárat vezetett, a könyvelő egy szép
          nap arra ébredt, hogy saját üzemének a nyereségét
          adja össze, a pallér hatalmas építészeti
          vállalkozásba kezdett... s egyszerre a köztársasági
          körben kávézó urak régi hévvel,
          és új álláspontról szidták
          Vargas elnököt, aki akkor a szegények atyját
          játszva, betegsegélyző pénztárt, fizetett
          vasárnapot s hasonló forradalmi intézményeket
          juttatott választóinak. Gyárigazgatókkal
          egyre nehezebb lett a szocialista pártmunka. A politikát
          lassanként felváltotta a bridzs.
 
 A huszas évek végén, a harmincas évek elején
          - amikor a szent-anaztáziak versenyt polgárosodtak a szakszervezetiekkel,
          alig érkezett új bevándorló - éppen
          csak egy-két rokon, s újra egynéhány póruljárt
          lóversenyző.
 Magyarországról akkor indultak csak útnak egynéhányan,
          amikor Hitler árnyéka esett Európa térképére.
          Ebből a kivándorló korosztályból csak
          kevesen jutottak egyenesen Brazíliáig. A legtöbben
          Nyugat-Európában végezték a nyomorgás
          főiskoláját. Svájcból a csavargótörvény
          nevében utasították ki őket, Franciaországból
          munkaügyi törvénnyel, Portugáliából
          csak úgy. De azok közül, akiket aztán nem lőttek
          agyon a németek időben, akik 45-ben nem szaladtak reményteljesen
          haza, később mégis többen ide jöttek.
          Rómában és a Pyreneusok alatt megtanulták,
          hogy mit jelent latinok közt élni - emberek közt, akik
          igen pontatlanok, de igen humánusak, megbízhatatlanok,
          hidegvérrel nem ölnek, akikkel mindig lehet még beszélni.
 
 A második háború után indult meg a népvándorlás,
          amelyről még alig lehet írni. Kétszázezer
          Jelky Andrást nem követhet magyar író tolla.
          Brazíliának akkoriban "bevándorlási
          áriatörvénye" volt (ami igen különös,
          mert lakosságának közel a fele néger, indiai,
          vagy mongol származású, sőt északon
          a fehér elem kisebbségben van), úgyhogy zsidók
          (s arabok) csak hamis papírokkal jöhettek, de ez éppoly
          kevéssé gátolta bevándorlásukat,
          mint ahogy Brazília amerikai oldalon való hadbalépése
          nem akadályozta meg az S.S.-ek, zöld, kék és
          fekete ingek jöttét, akiknek hamis papírjairól
          a Comissione pontificio per i profugo - a pápai menekült-komisszió
          gondoskodott. Papíroknak talán sehol sincs olyan kevés
          jelentőségük, mint ott, ahol a többség
          úgysem tud írni, olvasni. Tény, hogy ünnepélyes
          alkalmakkor a Sao Pauló-i magyar zsinagóga éppúgy
          megtelt, mint a katolikus templom, ha Szálasi akasztásának
          évfordulóján csendes misét olvastak lelki
          üdvéért.
 
 A közös bevándorlási évfolyam néha
          összehozza, összeköti a különböző
          elemeket: a gróf, akinek nevét a tatárjárás
          történelmében tanultuk, s ennélfogva bejáratos
          a volt brazil császári családnál, megszerzi
          a beutazási engedélyt, amellyel egy másik úr
          - akinek családjában viszont ugyanannyi ideje export-import
          tradíciókat ápolnak - megköti a milliós
          üzletet. De ez a kivétel. A szabály, hogy két
          csoport van, hogy mindenki megmarad társaival, akikkel együttérzett
          életünk döntő háborújában,
          akkor, amikor azt vélhettük, hogy most dől el a jónak
          s a rossznak csatája.
 
 A sors keserű iróniája, hogy a két csoport
          csak egyetlen egyszer találkozott boldog, közös lelkesedésben,
          1956 októberében, a San Pauló-i székesegyházban
          énekelt Te Deum alkalmából. Pesten már javában
          tüzeltek az orosz páncélosok, míg a földgömb
          másik felén az ország felszabadításának
          örült tízezer magyar!
 
 A nagy csoportokon belül kisebb körök alakultak. A pannonhalmi
          bencések körül gyülekeznek a régi s náluk
          sokkal buzgóbb új katolikusok, valamint a "jobboldaliak"
          egy része és vannak antiklerikális hungaristák,
          akiknek alkalomadtán megjelenő lapja figyelemreméltó
          etnográfiai kuriózum. Van egy Bajtárs Egyesület,
          amelynek tagjai in saeculo hivatalnokok, ügynökök, -
          összejönnek az édes grundon, kapitány úrnak,
          méltóságos uramnak szólítják
          egymást, az őrnagyok végül alezredessé
          lépnek elő és a főhadnagy tisztelettel gratulál.
 
 A legújabb bevándoroltak helyzete e tarka világban
          rendkívül nehéz. Hova forduljon az, aki ma, a harmadik
          világháború küszöbén nem áll
          be a második, itt még farkasszemet néző frontjainak
          egyikébe. Aki antikommunizmusa ellenére mégis gyanús,
          mert talán 56-ig kollaborált? Az, akinek hőstetteit
          (de ki tudja, harcolt-e?) a világ csodálja? Az, aki még
          mindig nem érti az afrikai hanglejtéssel ejtett portugált?
          A jó magyarok, akik már 47-ben, vagy éppen 39-ben
          vizsgáztak a nyomorgási akadémián, szinte
          elvárják, hogy az új jövevény nyomorogjon
          - hamár könnyen kapott vizumot s ingyen hozták a
          szerencsétlent! A városok ma már nem fejlődnek
          amerikai tempóban, a kávémonopólium a múlté,
          infláció van s az idegent kétszáznegyven
          törvénycikk korlátozza: nem lehet se hajóskapitány,
          se szemetes, se szerkesztő, se taxisofőr. Bizonyítványai
          - legyen az a negyedik elemi bizonyítványa, diploma,
          vagy sofőrigazolvány - értéktelenek. Nem csoda,
          ha van, aki visszaindulna oda, ahol legalább érti és
          beszéli a bennszülöttek nyelvét.
 
 A különböző rétegek egynéhány
          tekintetben feltűnően megegyeznek egymás közt,
          mint ahogy megegyeznek az egyidőben jött osztrák,
          lengyel, cseh és horvát bevándoroltakkal. A Dél-Amerikába
          szakadt közép-európait az a páni félelem
          jellemzi, amely akkor fogja el, ha a lába alól kifogy
          az aszfalt. Brazília nyolcmillió négyzetkilométere
          nem érdekli. Jelmondata, amelyben egész büszkesége
          és tehetetlensége bennfoglaltatik, az, hogy "nem
          tudok fürdőszoba nélkül élni". Hiányoznak
          a pontos adatok, de aligha tévedünk, ha azt állítjuk,
          hogy a háború után bevándoroltak kilenctizede
          Sao Paulóban, Rióban s a nagy kikötőkben és
          ipari centrumokban (Porto Allegre, Belo Horizonte) él.
 
 S mint ahogy megvan a közös félelem, megvan a közös
          cél is: visszajutni a polgári létbe. A semmiből,
          az ágyrajárásból, a süketnéma
          kolduséletből felkapaszkodni - nem egy-két nemzedék
          alatt - gyorsan! Még ebben az életben! - a saját
          fehér abrosszal terített saját ebédlőasztalig.
 
 Homeros nem írt hatalmasabb harcokról, váratlanabb
          kalandokról. Trójától Itakáig rövidebb
          az út, mint a két vasalótól a plisszírozó
          üzemig. Az ezredes egy utolsó, merész előnyomulása
          folytán a főbérletbe hatol. Az úrihölgy
          karjára, a kis kék tetovált auschwitzi szám
          fölé aranykarperec kerül. Az úriszobában
          felhangzik a kamarazene és néha úgy tűnik,
          hogy újra forog hű bolygónk: a magyar glóbusz.
 
 A hősök tetteit híven számontartják:
          magyar karnagy vezette a Máté-passió első
          brazil előadását, magyar tanár olvas római
          jogot a Sao Pauló-i katolikus egyetemen, magyar mérnök
          gyártotta az atomreaktor kontrollkábeljét... és
          ha irodalomról van szó, feltétlenül felmerül
          egy név: Rónai Pál neve. Ő írta a
          brazil középiskola latin tankönyvét, ő
          szerkesztette Balzac portugál kiadását. Ő
          adta ki az idén a magyar novellák antológiáját,
          amellyel irodalmunknak - és a brazil olvasóközönségnek
          - felbecsülhetetlen szolgálatot tett. A fiatal nemzedékből
          sokan már csak ebből a gyűjteményből
          ismerik meg Mikszáthot, Heltait, Kosztolányit.
 
 A fiatalokat említve eljutottunk a magyar brazilság hézagos
          leírásának utolsó bekezdéséhez.
          Az óriási ország beolvasztóképessége
          emberfeletti. A délolaszok és arabok, japánok és
          lengyelek, bantunégerek és barokk kapucinusok leszármazottai
          a közös nyelvben brazilokká válnak. A Patagóniától
          Kaliforniáig terjedő spanyol tengerben a portugál
          sziget heves nacionalizmussal védekezik: nem tűr idegen
          nyelvű iskolát, nem szívesen engedélyez idegen
          nyelvű istentiszteletet. A középiskolás gyerek
          már szégyelli, hogy apja jött ide ükapja helyett.
          Még vannak kisgyerekek, akik az anyatejjel az elsajátíthatatlan,
          titokzatos magyar anyanyelvet szívják magukba, akik megkapják
          a "mennyei poggyászt" a pálmák és
          kávécserjék között is (sőt van
          egy legendás kis néger cseléd is, aki szépen
          énekel magyarul), cserkésztisztek, bencések, csökönyös
          nagyapák még igyekeznek tanítani, de kérdés,
          akad-e még száz év múlva egy csoport magyar
          úrlovas, aki elüget a titkos fiókokban őrzött,
          megsárgult, az unokáknak már értéktelen
          naplókig, a letűnt folyóiratok utolsó meglévő
          példányáig, s elolvassa, lefordítja a késői
          utódoknak azt, amit mi csak magyarul tudtunk elmondani.
 
 
 |