Lénárd Sándor: A tudomány és a kismalac

Kultura, 1957.október (Sao Paulo)

Az a különbség a tudomány és a hit - vagy mondjuk: a tudomány és a babona közt, hogy a tudomány a bizonyítékait a külvilágban, a babona önmagában keresi. A tudós elfogadja az ellenvéleményt, vagy mindenesetre képes felháborodás nélkül meghallgatni egy a sajátjának ellentmondó nézetet. A vadember, ha - tesszük - valaki kétségbe vonná, hogy a Maloi-Té teremtette világot, hogy kedvenc fekete kismalaca holdtöltekor meghalt, s hogy ennélfogva holdtöltekor tilos spenótot enni, a tagadót avval a jóleső érzéssel bunkózná le, hogy ezzel az emberiségnek szent szolgálatot tesz. A tudós tudomásul vette, hogy az a kijelentés, miszerint kétszer kettő négy csak akkor biztos és elfogadható, ha a pontos mennyiségtani levezetés minden más megoldást kizár.
Tudományos világban élünk és a szegény babonák már nagyon megritkultak. Ha villanyt gyújtunk, papirosra írunk, álomport szedünk, avagy órára nézünk, hosszú tudományos folyamatok végpontjain nyugszunk meg.
Hogy mennyire áthatotta a tudomány az életünket, azt épp a napokban éreztem, amikor egy barátom meghívott, hogy nézzem meg azt a nagy biológiai laboratóriumot, amelyben ő is dolgozik. Barátom tíz (vagy húsz?) ezer tengerimalac korlátlan ura. Ezeket mutatta be.
Nem is tudtam, hogy a tengerimalac milyen fontos állat. Életünk és egészségünk tőle függ. Az ő bőrén próbálják ki azt, ami a mi életünket hosszabbítja. Ha régi ismerősünk, az egyszerű sertés, füstölt és pácolt tagjaival olyan megértően hozzájárul téli estéink szépítéséhez, s élete árán is tökéletesíti töltöttkáposztánkat, mégsem állíthatjuk, hogy egészségünk vagy pláne szépségünk őre. A tengerimalac viszont a tiszta tudomány passzív, de nélkülözhetetlen szolgája. Hálánkat és tiszteletünket érdemli.
Itt tartjuk őket tankokban - mutatja be őket a barátom. A tankok egy méter es tíz centiméter magasak.
- Nem mindegy ez? - kérdem.
Barátom mosolyog. Tudja, hogy az író naiv, hogy ne mondjam, babonás, nem számol, hanem "hisz" valamiben: a művészetben, a szerelemben, az emberiség biztos pusztulásában - mindenesetre a hite, a bizonytalansága hajtja és nem tudja, hogy az igazságok számokba vannak foglalva.
- Nem mindegy, - mondja. Ezt hosszú kísérletek után állapítottuk meg. Ha a fal csak egy méter magas, bizonyos atlétikai talentummal rendelkező tengerimalacok átugorják. Ez a mi kísérleteink esetében katasztrófát jelenthet.
- S ha magasabb?
Ha egy méter tíznél magasabb a fal - feleli barátom, akkor a tankok tisztítása sokkal nehezebb. Akkor az asszonyok, akik itt tisztogatnak, már nem tudnák egyszerűen átlépni a falat, ami évente többezer munkaóra többletet jelentene.
Nézem a tankok fenekén mászkáló fehér, vörös, fekete és pettyes állatkákat.
- Egyhónapos korukig negyvenöt állatot tartunk egy tartályban. - Egytől három hónapos korukig harmincat. A felnőtt állatokból mindössze tizenötöt.
- Ez is ki van számítva?
- Persze! Mégpedig két adat szerint: a tengerimalacoknak egy bizonyos mozgásra van szükségük, ha az izmaikat akarjuk fejleszteni. Ez fontos, mert például ha narkotizáló szerekkel kísérletezünk, egy túl magas zsírtartalmú, petyhüdt izmú állat olyan értékeket mutatna, amelyek a normális felnőtt emberre nem számíthatók át. Másrészt lélektani okokból a malackák hely hijján búskomorak lesznek. Szükségük van - ez malaclélektanilag igaz - egy bizonyos Lebensraumra. A búskomor malackán viszont nem lehet megállapítani az emberi léleknek szánt orvosságok, a vidító, nyugtató altatószerek hatását. Az állatpszichológia legújabb megállapításai szerint, a tengerimalac lélektan minimumtere 160 négyzetcentiméter.
- Meg van állapítva az embernél is? - kérdezem. Szeretném tudni, hogy milyen befolyással van húsz kislakásbeli évnek egy ember kedélyállapotára s önbizalmára.
- Az építészek még nem tárgyaltak a lélekbúvárokkal. Másrészt nem céljuk, hogy az ő betonskatulyáik lakóin pszichomotorikus szerekkel kísérletezzenek.
Egy csoport víg, fehér malackát látok egy kövér feketével a tank sarkában
- Jól táplált állatkák - mondom.
- Íme, ez az, ami fontos - hagyja rá barátom. - A helyes etetés a siker titka. Itt semmit sem szabad a véletlenre hagyni.
- S ha az egyik véletlenül nem szereti a sárgarépát?
A tudomány lényege az, hogy kizárja a véletlent. Régen valahol lefúrtak a földbe és kőolajat találtak. Ez véletlen volt. Ma geológusok és geofizikusok megállapítják, hogy hol van, lefúrnak és megtalálják. Ez a tudomány. Régen a beteg tízféle növényből főzte a teáját. Ha meggyógyult, az véletlen volt. Ma már milligrammok szerint adagoljuk az orvosságot. Ez tudomány. A tudomány minden lépését az jellemzi, hogy kizárja a véletlent, hogy leszűkítse az irracionális területet.
- Egyszóval a malacok ebédjét és reggelijét a tudományos főszakács számítja ki.
- Majdnem. Nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést - s ebben ugyanazt az elvet valljuk, mint a hadsereget élelmező szakosztályok - hogy a malacaink túlkeveset kapjanak, avagy annyit zabáljanak, hogy csak a trágyaprodukció nőne. Főleg ami a drága fehérjét illeti, pontosan a testsúly szerint kiszámított minimumadagot kapják, vagyis egy grammot naponként s kilónként, a növekedésben levők viszont ennél többet, amint a táptabellából kitűnik...
Valóban a vörös, sőt a pettyes malacok is vígan s látszólag jó lelkiállapotban igazoljak a táptabella adatok helyességét, nagyban ugrálnak egy fekete példány körül.
- Vitamint is kapnak? - kérdem.
Barátom kissé kitérően felel.
- Vitamint gyártunk, de nem a malacaink részére.
- Miért nem?
- A lélektani, mondhatnám, szintén malaclélektani okokból...Tengerimalacaink nem olvasnak ismeretterjesztő orvosi irodalmat, sem a mi saját prospektusainkat. Ennélfogva nem hisznek a vitaminok csodahatásában és semmi értelmi sem volna, ha adnánk nekik finom, jó készítményeinkből. - Úgy van a dolog - teszi hozzá - hogy a kalórikusan elegendő táplálékban úgyis sok van a vitaminokból. Ha tudná, milyen nehéz, még jól felszerelt laboratóriumban is, skorbutot, vagy beri-berit előidézni! Az ember mindenféle éhdiétával próbálkozik, de majdnem lehetetlen vitaminmentes élelmiszert előállítani. Ha aztán megvan, valaki egy marék füvet, vagy egy narancshéjat ejt a ketrecbe s fuccs, vége a vitaminhiánynak. Nem, a vitamin a tudomány babonája s mi - igen, tudom, nagyszerű üzlet, de itt nem erről van szó - tisztán tudományos elveket vallunk. Mit szólna valakiről, aki esőben három esernyővel indulna útnak, s még maga mögött is huzigálna egy kis esernyős kocsit? S mit szólna, ha az illető bizonyítgatná, hogy az esernyő jót tesz, megóv a nedvesség által okozta betegségektől? Látja, ilyen az, aki vitamint szed. Nem. A mi tengerimalacaink nem dűlnek be az ilyesminek.
Egy nagy tank fekete malackát csodálunk. Csak úgy csillog a szőrük.
- Mind ilyen egészséges? - kérdem.
- Erre különösen vigyázunk. Vagyis: a tudomány őrködik felettük.
Ha történetesen meghalna egy, az állatorvosi főiskola kórbonctanára boncolja. Vigyázunk a tuberkolózisra, gonddal kizárjuk a tumorra hajlamos malacszülők csemetéit és állatainkat minden esetben beoltjuk coccidiosis és sarcodiosis kórokozói ellen. Mondom: ez az elvünk: nem szabad semmit sem a véletlen irracionális szeszélyeire bízni.
A mintás intézmény bizonyítja barátom igazát. Az utolsó tank is csupa jókedvű, jóltáplált tengerimalacot rejt. Itt is vígan szaglásszák egymást a fehérek és a vörösök, egy fekete csendben nézi játékukat.
- Furcsa, - mondom - minden tankban van egy fekete is.
Barátom bólint. - Van.
- Véletlen? - kérdem.
Barátom közelebb hajol, szinte súgva mondja:
- Nem. Ez szerencsemalac.
- Micsoda?
- A szerencsemalac. Rengeteg bajunk volt evvel a tenyészettel. Minden évben kétszer jött valami dögvész. Egyszer leégett az egész istálló. De eztán egyszer felvettünk egy vénasszonyt itt a környékből takarítani. - Ő mondta...
- Mit?
- Hogy egyszerű. Elég minden ketrecbe berakni egy feketét. És azóta - higyje el - nincs semmi baj. Még a laboratóriumuk forgalma is emelkedett vagy 35 percenttel!
- Értem, értem - hagyom rá és indulok hazafelé, megerősödve a tudomány csalhatatlanságában.

INDEX  MAIL