Lénárd
Sándor: "Búbánat,
jónapot" és "Egy bizonyos mosoly"
|
 |
|
| |
|
"Nem
merem a bánat nevével, a bánat szép nevével
illetni amaz ismeretlen érzést, melynek tűrhetetlen
volta, melynek édessége megszállt. Olyan teljes
érzés, olyan önző, hogy szinte szégyellem,
míg a bút mindig valami tiszteletreméltónak
véltem. Eddig még nem ismertem ezt az érzést,
csak az unalmat, a sajnálatot, ritkábban a megbánást.
Ha valami rámborult, mint egy selyemfátyol, valami kimerítő
és édes és elválaszt a többiektől.
- Tizenhétéves és végtelenül boldog...". Így kezdődik első regénye, így mutatkozik be Sagan Françoise, aki 18 éves korában elhatározta, hogy írásba foglalja egy szünidő emlékeit. Ilyen egyszerűen lép be abba a társaságba, amelyet "francia irodalom"-nak neveznek. Nincs ritkább tünemény, mint fiatal regényíró. Fiatalok a költő Rimbaudok, a sakkozó Capablancák, a matematika s az atomfizika csodagyermekei. A regény akkor születik, amikor a líra haldoklik. (Zilahyt annakidején mint új Petőfi ünnepelte Beöthy, Stefan Zweig csenevész kis verskötettel kezdte...) Abban, ahogy Sagan kisasszony felállítja figuráit, valóban van valami sakkszerű. Jön, szépen csiszolt körmondattal köszön es sorakoztatja őket a táblán: "Apám negyvenéves volt, tizenöt éve özvegy. Fiatalember volt, tele élettel es lehetőségekkel". "Anna... nem mosolygott, csak ha kedve volt mosolyogni, sohasem illendőségből... mint mindenki." "Elzának szintén volt egy rendkívüli nevetése, közlékeny és teljes, mint amilyen egy kicsit buta embereknek van." Hogy lehet három bábbal - kérdezné a sakkozó - egy egészen új, érdekfeszítő játszmát játszani? Hogy lehet - kérdezik a francia irodalom és a trigonometria ismerői - a háromszög rég megoldott problémáit újra felvetni? Ami a mértant illeti, már megfelelt Bólyai Farkas: csak úgy, hogy egy új világot agyalunk ki, egy új vonatkozási rendszert, amelyben a háromszögnek más törvényei vannak. Françoise kisasszony felel az irodalmat illetőleg: bemutatja alakjait (az 'apám' szóval már megmondta, honnan nézi az eseményeket) s aztán feltárja azt a tért, azt az újszerű érzelemvilágot, amelyben a mese le fog játszódni: "Megvoltak a dráma elemei: a csábító, a félvilági nő, az asszony, aki tudja mit akar. Megláttam a tenger fenekén egy kagylót és egy rózsaszín és egy kék követ. Bemerültem, megfogtam édesen, fogdostam a kezemben délig. Úgy döntöttem, hogy ez egy szerencsekagyló és hogy egész nyáron nem fogom elhagyni. Nem értem, miért nem vesztettem el, mert mindent elvesztek. Ma is itt van, a kezemben, édes és rózsás és langyos és ha ránézek, elsírom magam." Ebben a világban, a mesének ebben a szerkezetében nem a háromszög lényeges - még az sem, hogy a főhős "az apám", hanem az űr, amelyben az alakok mozognak az emlékezés, a feljegyzett félmondatok, a nyár álomvilága. Egyszer az írónő azon veszi észre magát, hogy túl tüzetesen foglalkozott alakjaival. Bocsánatot kér: "látom, hogy elfelejtem, hogy el kellett felejtenem a fődolgot: a tenger jelenlétét, örökös ritmusát, a napot". Kedves tengerünk, a Földközi tenger, a szín s ha a téma semleges vagy köznapi, a hangulat oly megkapóan új, olyan mesterien ábrázolt, hogy Sagan Françoise neve a világnak szállt, hogy vagy tíz nyelvre lefordították a könyvet, melyet tulajdonképpen csak magyarra szabadna fordítani - s ezt is csak egy Kosztolányi Dezsőnek. A fordítás a vizsga, amely kimutatja a könyv való jellegét. (Ki is volt az, aki azt mondta, hogy csak azokat a könyveket szereti, melyek sokat vesztenek a fordítás által?) Ez a regény annyit veszt, mint egy vers. "Kegyetlen társasjáték"-nak ajánlja Babits híres versek más nyelvbe való próza fordítását (evvel bizonyítja, hogy a líra lényege nem a tartalom). Kínszenvedés a könyv portugál kiadásába tekinteni, árulás volna, a háromszög történetét rövidesen összefoglalni. Egy évig szenvedélyesen vitatta a kritika a kérdést: fog-e Sagan kisasszony mégegyszer gyönyörűeket álmodni? Vagy megmarad az "egyedüli mű" szerzője (mint Kuncz Aladár és Markovics Rodion). A választ az "Un certain sourire" adta meg, a második mestermű. A történet - a lényegtelen - itt is a háromszög, melynek ezúttal a Dominique-al jelzett sarka nézi az eseményeket. De fontos szerep - az ami azelőtt a tengeré volt - most Párizsé, épp azé a városé, mely Adyn keresztül egy kicsit mindnyájunk Bakonyává lett. "Megtaláltam Bernhardot a rue St. Jacques-i kávéházban" - ismerős helyen, hisz Szent Jakab útján szökött be az ősz. "Szerettem bizonyos dolgokat, Párizst, a szagokat, a könyvet, szerelmet"... nem olvastunk valami hasonlót Márai "Idegen emberei"-ben? Babits tréfáját megfordítva megkísérelhetjük szóról-szóra lefordítani a regény egy sorát, egymás alá írva a szócsoportokat: Az ég Fehér volt Úgy ült a Szajna Darúi közt Mint játékai közt egy bús gyerek... Ez az egész világ, melyben Dominique élni akar. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, melyet szívesen "exisztencialistának" neveznek, mert nem érdekli a túlvilág, vagy az a játékszabály, mely odaát jobb helyet ígér. Él ("ha unatkozom, szenvedélyesen unatkoztam"), búsul ("a dolgok hamuszínűek voltak"), szeret: "Örülök. Még boldog sem vagyok. Semmi sem vagyok. Csak jól érzem magam veled. Rendben van, folytatta ő. Én is jól érzem magam veled. Doromboljunk hát!" A második mű elárul egy-két apróságot az írónő műhelytitkáról. Mikor arcommal Luc arcát érintettem, egyszerre megértettem Proust-ot, aki hosszasan beszél Albertina orcáiról". A fiatal Françoise persze az emlékezés pápájánál járt iskolába. Jó helyen járt: a végtelen Proustban megtalálta még azt a mondatot is, melyben leszűrhette a saját regényéből levonható tanulságot: "Ritka eset, hogy egy boldogság épp arra a vágyra szálljon, amely hívta volt". Az a tény, hogy Sagan két írót idéz - Sartret és Proustot - már megmagyaráz egyet-mást. De hogy van az, hogy a tizenkilenc éves leányzó ennyire érti a tollforgatás nehéznek vélt fogásait? Úgy látszik, Françoise kisasszonyra is áll, amit a hetvenen felüli Mistenguettről, a vén Colettról mondtak: egy szellemes, bölcs, eleven, mindent tudó, mindent megértő francia nőnek nincs életkora.
|
|