Lénárd Sándor: Weöres Sándor verseiKultura, 1959. június (Sao Paulo) |
 |
||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||
| A világtörténelem és a irodalomtörténelem összefüggései lazák. A világi és a ninivei hatalmak
bezárhatják, esetleg agyonverhetik a költőt, de tevékenységük legfeljebb irodalmi téma s ha nem az, nyomtalanul eltűnik. A Weöres Sándor harmincéves költői munkásságának eredményeit összefoglaló kötet: "A hallgatás tornya" 1956-ban jelent meg, talán azért, mert akkor szabadabb volt a légkör s nem számított főbenjáró bűnnek pártonkívüli, politikamentes, semmilyen izmust sem építő lírát kiadni. Műfordításai, "A lélek idézése" az 1958-as évszámot mutatják - talán, mert akkor elhallgattak az írók s a kormány épp azt akarván bebizonyítani, hogy írnak, szép, új kiadásban régebbi műveket bocsátott közre, - talán, de nem érdemes találgatni, tény csak az, hogy a versek még akkor is élnek majd, amikor az Idő - hogy modern szóval éljek - már rég liquidálta a mai hatalmasok indítóokait, neveiket, szobraikat. Tudjuk, hogy mi minden dacára írt a kortárs és őszintén csodáljuk, hogy írt. S csodálkozunk, mert mi, - a régiek, a kivetettek, a visszanézők - azt hittük, hogy már nincs otthon költő. Tévedtünk, mint a kiváló Toldi, aki a múlt század közepe felé azt vallotta, hogy Kisfaludy ideje volt a magyar irodalom soha vissza nem térő aranykora. Gyulay Pál fiatalos heve s tolla volt szükséges, hogy bebizonyítsa: Petőfi és Arany méltók a múlt legjobbjaihoz. Tévedtünk, mint a századunk elején író vén Gyulay Pálok, akik Aranyt és Petőfit mint utolérhetetlen mintaképeket emlegették, amikor Ady s Babits már írtak - igenis tévedtünk, s búsan azt sóhajtottuk, hogy Ady után, Babits után már nem jöhet új, nagy, magyar lírikus. Jöhet, jött - még van költő, aki az elmúlt idők hagyományaira épít és olyan természetesen fűzi tovább a sorokat, hogy valóban érezzük, mennyire tehetetlen a karhatalom a költők álomvilágában. Weöres Sándor előszónak, bemutatkozásnak írhatta volna a "Hála - Áldozat" című versét: "Szememnek Ady nyitott új mezőt, Babits tanított ízére a dalnak és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak azt-ezt kívánó kordivat előtt. Kölyök-időm mennykárpitján lobogtak mint csillagok, vezérlő tűzjelek. Hol a gyönyör már? jaj, csak a gyerek érzi minden pompáját a daloknak. De mit tőlük tanultam: őrzöm egyre. Három kanyargó lángnyelv sisteregne ha fejemet izzó vasrácsra vetnék. Oltáromon vadmacska, páva, bárány: három költő előtt borul le hálám, Bár a homokban lábnyomuk lehetnék. Weöres kezeírása szögletes betűivel, lassú, meggondolt vonalvezetésével - rendkívül hasonlít Babits betűire s Babits volt az, aki elsőnek látta meg benne a költőt - de Ady-istene is megtanította egyre-másra. Ady nehezen olvasható, de egyes soraiban csodálatos "regénye": MARGITA ÉLNI AKAR ihlette tán hasonló mértékben írt sorokra: A bolondóra kongott szakadatlan hideg a párnája... lám, én egy üres szobát visszahagytam és lám, egy másik üres szoba vár rám. Kibírhatatlan és kimondhatatlan nincs itt bárka? és nincs itt szivárvány? utunk csak egy - és ketté sose válik üres szobától az üres szobáig. Érzem, valami nem jó kerülget, a járókelők mind kést rejtegettek, a sarki lámpák fény-eres kidülledt szemekkel lassan felém lépegettek, a házak csónakokként félredültek, majd eltemettek, fölöttem lebegtek és ama nőhöz akinek egébe röppent a számból egy ily ima-féle; Felséges istennőm, kegyes cselédem, te balzsam-gejzir, te jótékony álom ki két lénnyé válsz a fájás hevében s finom pengék közt győzöl a halálon: pásztor-csillagom, ékes vezérem, szobád s szobám közt ne hagyj itt megállnom, mert az utam két vége, összecsapva szétmorzsol engem száz dirib-darabra! Kosztolányi mesteri fordításaira emlékeztet: Árnyék Fehér vizeken ringatta magát aztán elszaladt. Fekete égre lebbentette mécs, ott összeszakadt. Fakó kerekű szekerek után loholva szaladt. A kézfogóknak alápárnázta az ujjaikat. Délben fukarul teregette szét azt, ami maradt. Este hidakká nyújtotta magát az alkony alatt. Ez a haladás: az elődöket elérni s még egy-kettőt lépni. Eljutni addig a pontig, amelyről Háry János mesélt, ahol az ember a földtányér szélén ül s lógatja a lábát a semmibe - s amelyről a következő nemzedék újra megállapítja: - csak új utak kiindulópontja volt. Weöres Sándor valóban olyan tájakra jutott, ahol magyar felfedező még nem járt: egy gyermekeknek, minden korbeli felnőtt s vén gyermekeknek is egyformán élvezhető líra-országba. Ami szegény Pósa bácsinak nem adatott meg, Weöres Sándornak játszva sikerült: ő a magyar gyermekvers megteremtője. Rímei, mértéke újak, kifogyhatatlanok, feledhetetlenek, dalszerűek, tarkák, mindig meglepőek. Szán megy el az ablakod alatt Éj-mélyből fölzengő - csing-ling-ling - száncsengő. Száncsengő - csing-ling-ling - tél öblén halkan ring. Földobban két nagy ló - kop-kop-kop - nyolc patkó. Nyolc patkó - kop-kop-kop - csönd-zsákból hangot lop. Szétmálló hangerdő - csing-ling-ling - száncsengő. Száncsengő - csing-ling-ling - tél öblén távol ring. Weöres a felhőkben is képeket, verseket lel: Domb tövén, hol nyúl szalad s lyukat ás a róka: nyári fényben, napsütésben felhőt les Katóka. Zöld fűszál az ajka közt, tenyerén az álla... A vándorló felhő-népet álmosan csodálja: Elől úszik Móg király kétágú az orra, feje fölött koronája mint a habos torta. Fut mögötte a bolond szélesen nevetve, nagy púpjából szürke kígyó nyúlik az egekbe. Törött kordén utazik egy kopasztott kánya haját tépve Bogyóvére a király leánya. És utánuk cifra ház gördül sok keréken, fenn a cirkusz hercegnője öltözködik éppen. Száz ruháját, ékszerét odaadná szépen, csak egy hétig futkoshatna lenn a nyári réten. Nagyon kevés költő nézte a felhőket ilyen ifjú szemmel - s ki írt ennél varázslatosabb varázséneket? Varázsének Csiribiri csiribiri zabszalma - négy csillag közt alszom ma. Csiribiri csiribiri bojtorján lélek lép a lajtorján. Csiribiri csiribiri szellő-lány szikrát lobbant lángot hány. Csiribiri csiribiri fúlt katlan szárnyatlan szállj sült kappan! Csiribiri csiribiri lágy paplan ágyad forró, lázad van Csiribiri csiribiri zabszalma engem hívj ma álmodba. A költő, aki mesterségének fogását, minden titkát ismeri, maga is sokhangú, százszínű művész s egyúttal tisztelettudó, alázatos lélek, idegen versek hivatott fordítója. Szabad egyáltalán verset fordítani? - kérdezi talán olvasónk arra gondolván, hogy hathatnak az itt idézett sorok, - teszem (bocsánat) portugálul. Weöres Sándor erre a kérdésre is megfelel: az mégsem az, festményekről színes fametszetek, sok hangszer, ének egyetlen sípon, az mégsem az: szélfújta árnyéka csak. de bátran néz körül a világirodalomban, keresvén, hogy Kosztolányi, Szabó Lőrinc és a más nagyok mit hagytak még utódaik számára megoldatlan feladatul. Weöres a kínai, babilon, izlandi irodalomban néz körül, mielőtt a szomszédokhoz fordulna. Különös módon bizonyítja a költő, hogy a magyar nyelv még az egyszótagú szavakból álló kínai vers fordítására is alkalmas. Kínai templom
A költő saját alkotásainak, sajátmaga személyének az egyedül hivatott értelmezője, nem is volna szabad írni róla, csak idézni verseit. Mondja el Weöres Sándor (az utolsó szó jogán) prózában, hogy látja a költőt s versben, hogy látja önmagát: "Lombroso elmélete igen romantikus és vonzó. Csakhogy statisztikailag kimutatható, hogy majdnem minden más foglalkozási ágban nagyobb százalék őrült, alkoholista és más aberrációs akad, mint a költők és más alkotó művészek között. Az alkohol nem serkenti a költészetet; saját tapasztalatomból tudom, hogy részegen nem tudok verset írni, csak firkálni s a részeg firkálmányok lélektanilag érdekesek és önleleplezők, de művészileg vacakok... az igazi nagy művész gyermeki-szelíd, amellett kifinomult minden életbeli és kulturális élmény befogadására s főképpen: kiábrándítóan kiegyensúlyozott és józan. Nem paroxizmusban alkot, hanem olyan éberen, mint egy késdobáló: tudja, hogy egyetlen szó kisiklása az egész művét elrontja. Papírja fölé hajolva él s nem ér rá nyüzsögni, pénzt hajhászni, lehet, hogy ez őrültségnek látszik ott, ahol majdnem mindenki nyargal s a praktikusság görcsében szenved. A művész nyugodt, szelíd, gyermeki, kultúrált, józan, s ha emiatt nem tekintenék hülyének, hanem példaképnek: az emberiség legutóbbi 5000 éve kevésbé volna véres és szennyes... nem az a művész, aki az egyéniségét fitogtatja és rohamokat kap, hanem aki az ihlet józan ás hűvös sugárzásában él s ezt a harmóniát próbálja átárasztani pár tucat megértőjére, pár száz olvasójára s rajtuk keresztül a többiekre is." Versben vallomása így szól: Egy másik világ Egy másik világ küldött engem, hogy milyen volt, már nem tudom, de tört sejtése vissza-fénylik színek nélküli fátylokon. S ahogy a föld sok látomásán régi hazám nyit néha rést: onnan túlról majd vissza-sejtem az örömet s a szenvedést.
|
|||||||||||||||||||||||||||||