|
A legenda sokáig
előtte járt, életének már-már
anekdotába illő fordulatai magát az írót
is elfedték előlünk, s még első magyarul
megjelent könyve is inkább egzotikumként hatott,
címoldalán egyébként is Alexander Lenard
szerepelt szerzőként. A Világirodalmi Lexikon 1982-ben,
kereken tíz évvel halála után is így
említi, s bár igaz, hogy művei többségét
nem magyarul, vagy nem csak magyarul írta, hovatartozását
illetően nem kételkedhetünk szavában, mert
nem fellobbanó lelkesedés, romantikus pátosz tette
magyarrá, hanem a hazát jelentő nyelv iránt
érzett szerelmes hódolat, amiben ott volt a fiúi
tisztelet is, hisz anyanyelvéről volt szó. Az áruláshoz
vezető utak mindig hasonlóak, párhuzamosan futnak
egymás mellett, a hazát szeretni azonban sokféleképp
lehet. Akár úgy is, hogy valaki faházába
rejtőzik a brazíliai őserdőben, s miközben
azt figyeli, sarjad-e az orgonabokor, magyar versekre emlékezik,
s magyarul szól növényeihez, mert talán ők
tudnak legszabatosabban vallani a honvágyról: "Idegenben
elsorvadnak, elvadulnak. Itt a tulipán nem hajt virágot,
az orgonabokor nem nő, alacsony marad, se él, se hal,
a ribiszke nem hoz gyümölcsöt. Ők tudják,
mi a honvágy."
Lénárd is tudta, regényes élete nagyon sok partra
vetette ki törékeny bárkáját, esetenként
szó szerint, mert kis norvég teherhajón is hányódott,
de mintha egy modern Faust támadt volna fel benne, aki végig
akarta próbálni az élet minden lehetőségét.
Életrajza kalandok sorozata: "Voltam kukta, mértem
házról házra járva vérnyomást,
voltam a Római Magyar Akadémia orvosa, koldultam a Vezúv
festői táján s Machiavelli szőlőhegye
tövében, mint az amerikai hadsereg antropológusa
csontvázakat raktam össze apró darabkákból
- a Balkán felett lelőtt repülők csontvázait
enyveztük össze - s ezelőtt írtam még
- másoknak - művészettörténeti, archeológiai,
orvosi disszertációkat a Biblioteca Nazionale öles
téglafalai között meg a Vatikáni Könyvtárban."
A többit - hiányosan - sietve sorolom fel: pénzért
zongorázott egy olasz bankdirektorral, tolmácskodott az
ebtenyésztők háború utáni első
kongresszusán, kezelt papot, apáca rendfőnöknőt,
gyógyította a Szentszék magyar követének
disznaját, egy ólombánya orvosa volt Brazíliában.
Folytathatjuk. Latinra fordította a Micimackót, Max und
Moritzot, és Sagan regényét Tristitia salve címen,
megnyerte a Sao Paolo-i televízió Bach-versenyét,
amerikai egyetemeken görög és latin nyelvet tanított,
Albert Schweitzerhez méltóan ismerte Bachot, szivart küldött
egy dán szivargyűjtőnek, s ezt írta neki:
"Ha szívott már büdösebbet, írja
meg dánul. Szeretem Hans Christian Andersen nyelvét. Ha
viszont igazolhatja, hogy ennél émelyítőbb
füsttel még nem találkozott, arra kérem, írja
meg németül, hogy kifüggeszthessem patikám falára."
Öt nyelven írt verset, tanulmányt, szépprózát,
tizenkét nyelven beszélt, természetesen magyarul
is, de ezzel nem kérkedett, anyanyelve volt, bár az is
igaz, hogy nyolcesztendős korában került el a hazából,
amit többé nem látott viszont. De a Ráktérítőtől
délre, ahol örök a tavasz, sóvárogva
emlékezett a matrózruhás pesti kisfiúra,
aki "szakállas remete lett a botokud indiók kialudt
tűzhelye helyén".
Mi volt a titka? - tűnődöm, újraolvasva
könyveit. Nem tudom, hogy német versei, mert verset csak
németül írt, mit jelentenek a beláthatatlan
jelenkori német lírában. A latin Micimackóból
tankönyv lett, de tudományos munkássága, köztük
az alig ismert nyelvekről szóló tanulmány,
valószínűleg elmerült a szakirodalom tengerében.
Olasz szakácskönyve antikváriumok mélyén
bujkál, s vajon mit értett meg a német vagy angol
olvasó a Völgy a világ végén lapjaiból?
Etnikai érdekességet látott benne, a bevándorlók
életének ingatagságát? Valószínűleg
nem sokkal többet, akár csak Illyés Puszták
népének nyugati olvasói, akik hiába keresik
a térképen Rácegrest.
Lénárd Sándor világának regényes
idegenségén helyenként akár derülni
is lehet, hisz ezek a vadak ecetben áztatott puskaporral gyógyítják
az ekcémát, szellemekkel társalognak, s a táj
felett a fekete urubu száll, a brazil dögkeselyű.
S ki érti meg, amikor a háború és történelem
űzöttje végre azt mondhatja, "otthon vagyok"
és azt is, "otthon lenni jó", de közben
tudja, hogy a honvágyat semmi nem űzi el. Bach-fúgákat
zongorázik, s "még álmában is tudja,
hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut".
Amikor beköltözött a láthatatlan házba,
ezt jegyezte fel: Jó helyen vagyok. Zaklatott élete révbe
ért, az áldott csend fonta hálóját
napjai köré, jó helyen volt valóban, s ekkor
elemi csapásként tört rá az idegenben élés
problémája. Az idők mélyén matrózruhás
kisfiú lépkedett, s ha az emlékekkel lehetne is
egyezkedni, világosan látja, hogy az őserdő
belsejébe tényekkel kicövekelt út vezet: "Az
ember megtanulhatja az idegen nyelvet a végső szójátékokig,
utalásokig, idézetekig. Elvehet egy bennszülöttet,
nagyon szeretheti. Akkor végleg skizofrén lesz, hasadt
lelkű, két személyű, megtanul egyik szemével
sírni, a másikkal nevetni, mint a mesebeli király,
a kacsalábon forgó várkastélyban. Vagy nem
tanul be az idegen világba: egyre kisebb körbe szorul, magába
száll, könyvfalat von maga köré - akkor búskomor
lesz, elnémul, megmerevedik."
Arany azt írja:
Rothadjon a nyelv, mely téged profánál
Édes enyim, szentem, magasztosom!
- de akit az őserdőbe vetett a világtörténelem
vihara, nem írhat ilyent. Arany nem látta a tengert. Petőfi
sem. Vörösmarty sem. Ők itt élték át
a "szentem, magasztosom" semmihez sem hasonlítható
élményét, de akit hét tenger választ
el a hazától, s immáron egyetlen reménye,
hogy álmaiban visszatér a matrózruhás pesti
kisfiú, egészen más fájdalmat él
át, s most már az is szerény magyarázat,
hogy az öregek szeme csak a távoli dolgokat látja
tisztán, mert megtanulta, hogy az emigrare vándorlást
jelent, máshol-levést, nem pedig megérkezést,
s amikor mentegetőzésként azt mondja "írok
angolul, franciául, norvégül, portugálul is",
tudja, nem is titkolja, "ezek a nyelvek csak eszközök,
szavaikat a szótárban találtam", s egyszerre
minden mellékessé válik, mert élni végtére
bárhol lehet, még a csoda is beköltözhet a világvégi
házba, de segít-e vajon, hogy Liri-Biri, a háromszínű
macska, a zord feddésre, amiért madarakra vadászott,
váratlanul magyarul válaszol, egészen érthetően:
"Bizonyos egerek tollasak és csiripelnek."
Lénárd Sándornak sok titka van, köztük nem az
a legnagyobb, hogy Liri-Biri megszólal, hanem az, hogy magyarul
beszél, mert ebben az őserdőbe telepített
hazában nem is lehet másként. Mikor Arany azt írja,
"édes enyim", ma is megrendülünk. Olyan ez
a verssor, mint egy vallomás, amelynek fájdalmán
átüt a kikezdhetetlen szeretet. Ha franciára fordítjuk,
zajos retorika lesz, nem is érti meg mindenki. Paphlagóniában.
a brazil őserdőben, ilyent le sem lehetne írni.
A szemérem is Lénárd titka. Zrínyi példázatában
Croesus király néma fia a végveszélyben
váratlanul megszólal, Shakespeare Cordeliája "hallgat
s szeret”. Lénárd tudja, egyik szerep sem illik társtalanságához.
A szentek legendáiban gyakran találkozunk bölcs állatokkal,
amelyek egyszer csak megszólalnak, hogy megvilágítsák
a balgák elméjét, közvetítsék
a vigasztaló szót. Lénárd beéri a csendes
csodával, melyhez tanúkra sincs szüksége,
s a láthatatlan házban megszólal Liri-Biri, a macska,
s ha már a csoda bekövetkezett, magyarul beszél.
A hóvirág is a honvágy példázata,
mert ezek a jelentéktelen virágok "igazságtalanul
vannak elosztva", a tulipán se nő, ha februárban
ültetik paphlagón földbe, mert "észreveszi,
hogy rövidülnek a napok". S újra, ki tudja hányadszor,
megelevenedik a múlt, "felmerül a ma öreg ember
álarcát viselő egykori kisgyerek képe, a
honvágy pár órára eltűnik. Akkor venni
észre, hogy mennyire fájt."
A napszakok is jelentést hordoznak, talán a reggel a legfájdalmasabb,
amikor lassan feloszlik a köd, s szél támad, ami
a halászhajókat messze vizekre sodorja, elfújva
az éjszaka képeit is: "Minden reggel újra
be kell lépnem a világba, amely idegen a mélybe
világító álom után. Reggel fáj
a honvágy, amikor ébred. Utána ébred a szomj
és az éhség."
Kevéssel halála előtt, mikor keze már a
tollat sem tudta fogni, ezt üzente Kardos Tibornak:
"A szélhűdés koszorúér-elmeszesedéssel
kombinálva nem ad jó eredményt." Önmagát
is könyörtelen tárgyilagossággal nézte,
mert mindig az igazság érdekelte: "Tollam betegesen
ragaszkodik a színtiszta igazsághoz" - vallotta,
mert hitt abban, hogy igazsággal akár a világot
is meg lehet váltani.
Temetése napján, 1972 áprilisában, a Donna
Emma völgyének iskoláiban szünetelt a tanítás,
valamennyi templomban zúgtak a harangok, talán abban reménykedve,
hogy valamelyik feltalál az égbe, a boltok redőnyeit
lehúzták: a környék a völgy orvosától
búcsúzott, akiről aligha tudták, hogy író
volt, s minden nap olvasott magyarul, mert "a magyar olyan, mint
egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott
nap gyakorolnia kell", s felhangzik a fájdalmas sóhaj:
"A magyart - ez félelmetes - el is lehet felejteni!"
Nem akarta elfelejteni, a többi tizenkét nyelv, amit ismert,
ráadás volt, az élet bőségének
példája, a magyar volt számára a "megtagadhatatlan
nyelv", vigasz, menedék és hitvallás egyszerre.
De hol a helye irodalomtörténetünkben? Magyar író
volt, a legjobbak közül való, de talál-e számára
helyet a tudós rendszerezés? Szívesen firtatjuk
a hatásokat, még a nemzedéki hovatartozás
is lehet axiológiai szempont. Az ilyen megközelítés
nem visz Lénárdhoz közelebb. Szívesen mesél
jókedvű történeteket, de Mikszáthtól
világ választja el. Móricz realizmusának,
Kosztolányi költészettel átszőtt prózájának
hatását is hiába keressük könyveiben.
Krúdy vagy Márai emelkedett stílusára sem
emlékeztet, az avantgarde törekvések pedig végképp
idegenek voltak tőle. Egy olyan irodalomtörténetben,
amely nem ragaszkodik a szigorú időrendhez, Mikes mellett
lehetne a helye, aki fel nem adva, meg nem tagadva semmit, a török
világ idegenségében is úgy őrizte
a nyelv tisztaságát, mint kortársai közül
kevesen. Drinápoly is a világ végén volt,
1718-ban Paphlagóniánál is messzebb, ahol szerény
házának ablakán "a szél mind széllyire,
mind hosszára béjöhet", amit Lénárd
is írhatott volna, épp úgy, mint ezt: "Ha
bujdosásban vagyok is, de az Istennek áldása és
irgalmassága mindenkor velem volt és vagyon: és
másokkal is jót tehetek." Még néhány
sor 1761 márciusából, immár Rodostóból,
Mikes végső állomásáról, de
mintha Lénárd levelét olvasnánk: "Azon panaszkodik
ked, hogy savanyó borai termettek, ph! mely édesek azok
Abafáján és mely keserűek nékem itt
az édes borok!"
A XX. században talán az ő élete a legizgalmasabb
kalandregény. A történelem elpróbált
vele minden szerepet, bár ő is kedvét lelte az
álarcos játékban, még abban is, hogy gyanús
idegenként, mint álcázott lángelme rója
Róma utcáit, miközben az éhenkórász
csavargóról kevesen tudták, hogy naphosszat ül
a Vatikáni Könyvtárban, s pénzért mások
doktori disszertációját írja. De a szerepből
ez sem volt elég. Most már ki kellett próbálnia
Paphlagóniát is, a Menekültügyi Szervezettől
- még egy játék - azzal szerzett élelmiszer-kémikusi
diplomát, hogy megmondta. a vizsgáztató terem két
bűzokozó anyagának képlete NH3
és H2S. Mindent végigpróbált,
de amikor leszállt az est, a Donna Emma völgy sűrű
csendjében magyarul írt, pedig azt sem tudhatta, olvassa-e
majd valaki. S ha senkinek? - Arany is ezt kérdezte. Akkor is,
Dél Keresztje alatt, az áthatolhatatlan csendnek, az Istennek,
s ha annak sem, hát Liri-Biri macskának, mert - láttuk
- környezetében egyedül ő tudott magyarul. S
megismétlődik a csoda, túl hét tengeren,
épp úgy, mint Mikes esetében, a legromlandóbb
anyag, a papír, túlél tengeri vihart és
közönyt, s eljut a messze Magyarországra, szerzője
szándéka szerint, aki azon a nyelven írt, anyanyelvén,
amit "munkával nem lehet megszerezni. Az idő
nem fog rajta" - vallotta büszkén az őserdőben
is, mi pedig meghatódva hajtunk fejet hűsége előtt,
mert ott távol, az áthatolhatatlan magányban, túl
itthoni kicsinyes csetepatéinkon, talán mégis csak
ő tudta igazán, mit jelent a megtagadhatatlan nyelv.
|
