| A nemzeti érzés 
        túlzásaitól nem sok jót remélhetünk. A honvágy produktumaival talán mégis 
        kivételt kell tennünk. Egy levelet olvasok, Lénárd Sándor küldeményét.
 Levelében a Hét évszázad magyar költészetének akkori második kiadását 
        köszönte meg. Meglepetés volt számára. Nemcsak az együttes mű három kötetbe 
        tagolt könyvészeti szépsége, hanem maga a hét százados magyar költészet. 
        A kisdiák aki az első háború után hagyta el az országot, keveset, szinte 
        semmit sem tudott erről. Vagyis, hogy mindenről tudhatott valamit, csak 
        éppen a maradandó, talán örökkévaló s mindmáig olvasható szépségekről 
        nem. Petőfit, Adyt, József Attilát, Radnótit többé-kevésbé ismerte. De 
        Balassit, Berzsenyit, Vörösmartyt a három kötet vétele napján fedezte 
        föl. S a magyar nyelv (beláthatatlan lehetőségeinek) szerelmese már az 
        első megrendítő találkozás mámorában tettre szánta magát.
 "Olyan váratlan és gyönyörű mindez - írta -, nem tehetek mást s úgy érzem 
        kötelességem is minél többet lefordítani, egyelőre, egyelőre - németre. 
        Bár . . . bár nem tudom, megérdemlik-e."
 Lénárd Sándor emlékező írásaiban (Völgy a világ végén) azt keresem, hogyan 
        lelhetünk hazát, úszva a nyelvek tengerében, sőt, átúszva az általunk 
        beszélt nyelvek tengerét, miképp találhatjuk meg a honvágyat, s vele a 
        hazát, az anyanyelv szájunkban őrzött egyetlen kortyának ízeiben.
 Hatvankét esztendejéből mindössze nyolcat töltött Budapesten (s a magyar 
        nyelvben), a többit Bécsben, Rómában, Sao Paolóban, Santa Catarinában, 
        Charlestonban - tehát német, olasz, spanyol, portugál, angol nyelvterületen 
        - egyebek között.
 A levélben, amelyből idéztem, csak úgy parázslik a honvágy. Műveinek gyűjteményes 
        kötetében, melyet olvasok, nemkülönben. De ez a honvágy nem szorítható 
        már országterületre, s előle talán csak a zene a menedék, s végül egyetlen 
        nagy zene a vigasz: Bach teremtett világa.
 "Van olyasvalami, mint hangszomj vagy hanghonvágy? Nehéz a feszültségnek 
        nevet adni, csak az biztos, hogy valami megnyugszik, valami feloldódik, 
        valami történik egy fuga folyamán. Az a jó érzésünk támad, hogy a lehetőségek 
        határán járunk, hogy vannak végleges dolgok."
 A honkereső férfi azonban tudja már, hogy sem a föld, sem a belőle serkenthető 
        szerelmetes növények, sem az ő árnyékukba húzódó remeteház nem teremthetik 
        meg azt a végleges hazát: földet és házat, ahol a világrészekre szaggatott 
        testű és a sok-sok fejet viselő lélek otthon érezhetné magát.
 Csak gondolatban követhetem Lénárd életét, vallomását. S rokonszenvem 
        ellenére érzelmileg azonosulni vele nem, vagy csak nagyon nehezen tudok. 
        Bár pontosan értem fájdalmát. Keserű optimizmusát, elnyűhetetlen alkotókedvét, 
        s a nyelvek lelkébe való biztos behatolásait (sokfejűségét) bámulom. Ezért 
        lepnek meg följajdulásai:
 " . . . rend-e az, amelyben egy matrózruhás pesti kisfiúból szakállas 
        remete lesz a botokud indiók kialudt tűzhelyén?"
 Követem - immár holtában - a kutatót, aki végre a filozófiák, földek, 
        zenék, növények, tudományok után a nyelvek lelkében kereste a legfőbb 
        földi jót, a magyar nyelvben fedezi föl a forrást és az óceánt.
 A távol-élőnek kísérője és kísértője a magyar nyelv. Enélkül elveszett. 
        Lehetetlen indogermán módon gondolkodni és magyarul beszélni. A magyar 
        nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvtől, mint Bólyaié Euklideszétől. 
        Magyarra mindent le lehet fordítani - állítja Lénárd -, magyarról úgyszólván 
        semmit. A magyart - ez a félelmetes - el is lehet felejteni. Ezt a feljajdulást 
        szeretném meg nem érteni, de nyomban átérzem minden szaváig. A Brazíliából 
        kelt levél, amelyről beszélek, a megtalált magyar nyelvről szól, a megtalált 
        hazáról.
 "Norvégiának három hivatalos nyelve van, de mindenki úgy keveri őket házi 
        nyelvével, ahogy jónak látja. A magyar él, fejlődik, tizenöt millió ember 
        közös játékszere is . . . Aki egy szóval gazdagítja, halhatatlan lesz."
 Latinra fordított, angolra, németre, s a köszönő levél egyenletes, kézzel 
        telerótt oldalai zengik a magyar nyelv lelkes himnuszát. S betűi reszketnek, 
        mikor írja: hányatott életének legnagyobb áldása, hogy ebbe a nyelvbe 
        születhetett.
 Magam, összehasonlító anyag híján, nem merném, soha nem is mertem leírni 
        ezt. És hát neki is, elhiggyem-e?
 Egy pillanatig, míg a levelet olvastam, akkor kételkedtem. Meg az utolsó 
        sorok között az elmázolódott könnycsepp is zavart. S a könnynek kissé 
        lentebb, a lap alján szóval történt megvallása is. Esővízzel is lehet 
        levélpapíron könnyfoltot előidézni. A következő pillanatban azonban a 
        levél, s az elém táruló élet hosszán végigfuttatva gondolatomat, minden 
        kétségem elszállt. A magyar nyelvbe vetett tudós hit, s a vele egyező 
        hazatalálás élménye rám is annyira hatott, úgy átéltem hirtelen, hogy 
        a levelet el kellett rántanom szemem alól.
 
 |