| "Soroljam
          fel - mint ahogy ez bemutatkozásnál illik - foglalkozásaimat?
          Voltam kukta, mértem házról házra vérnyomást,
          voltam a római Magyar Akadémia orvosa, koldultam, a Vezúv
          festői táján s Machiavelli szőlőhegye
          tövében mint az amerikai hadsereg antropológusa csontvázakat
          raktam össze apró darabkákból... Írtam
          még művészettörténeti, archeológiai,
          orvosi disszertációkat a Biblioteca Nazionale öles
          téglafalai mögött meg a vatikáni könyvtárban...
          Egy ideig két zongorán játszottam egy bankigazgatóval
          vacsoráért, s nála megértőbb szakácsnője
          krumplit lopott részemre a spájzból, hogy másnap
          is legyen mit ennem. Én voltam az ebtenyésztők első
          háború utáni kongresszusának fordítója.
          Voltak pácienseim: egy börtönőr egyszer elküldött
          egy isiászban szenvedő zsebtolvajhoz, aki továbbajánlott
          zsebtolvaj- és betörőkörökben. Kezeltem
          egy püspök visszereit, egy rendfőnöknőnek
          lúdtalpbetétet rendeltem, mert a rend alapítója
          nem volt hajlandó megtenni a boldoggá avatásához
          szükséges csodát. És kezeltem egy, a Szentszékhez
          akkreditált követ disznóját is... Brazíliában
          mint egy ólombánya mindenesorvosa kezdtem... Csak hogy
          főbb foglalkozásaimat említsem." A figarói hangvételű, keserűen derűs monológból
          Lénárd csupán azt hagyta ki szemérmesen, hogy mellékesen
          író is volt, kitűnő, mélyen humánus
          író. Magyar író fájdalmasan rövid
          ideig, öt esztendeig mindössze, élete hatvankét
          évének utolsó öt esztendejében. Későn
          ismerkedtünk meg vele, a bár a neve korábban is szerepelt
          már a lapok hírrovataiban: "Egy Brazíliában
          élő magyar orvos latinra fordította a Micimackó-t..."
          "Egy magyar származású orvos jelentős
          összeget nyert a Sao Pauló-i Televízió Bach-versenyén".
          Későn ismerkedtünk meg vele, valójában
          a súlyát sem volt időnk lemérni, nem is siettünk
          túlzottan vele, távol élt, egy brazíliai
          őserdő szélén elterülő település
          orvosaként, a távolságot is alig tudtuk képzeletünkkel
          befogni. Völgy a világ végén című,
          első magyarul írt regényét 1967-ben jelentette
          meg a Magvető; a kritika jóindulatú elismeréssel
          fogadta, bár kissé úgy, mint egy idegen nyelvből
          fordított művet. Holott ezt a fanyarul bölcs életrajzi-szociológiai
          regényt magyarul írta, világítóan
          szép magyar nyelven, jellegzetesen magyar nyelvi fordulatokkal.
          Igaz, először németül írta meg a könyvet,
          világítóan szép német nyelven, és
          megírta harmadszor is, angolul, jellegzetesen angol nyelvi fordulatokkal.
          Háromszor írta meg ugyanazt a könyvet, más
          és más hangulati elemekkel, a nyelvek vérmérséklete
          szerint, különböző hőfokon. S ennek megfelelően
          változtatta mindig a könyv címét is. Németül:
          Kuh auf dem Bast (a catarinai német - portugál
          szójáték lefordíthatatlan), az angol kiadás
          címe: A latin mackó völgye. Nálunk
          az is megtévesztette az olvasót, hogy a könyv címlapján
          még így állt a neve: Alexander Lenard - magam is
          azt hittem először, hogy fordítás. De ez nagyon
          is a szándéka ellenére történt. "Úgy
          képzelhet el - írta egy budapesti barátjának
          - , mint a mesebeli királyt, aki a az egyik szemével nevetett,
          a másikkal sírt. Nevetek, mint az, akinek egy fél
          évszázad múltán, de még a síron
          innen sikerült megvalósítani egyedüli igazi
          tervét: tulajdonképpen soha nem akartam semmi mást,
          mint egyszer egy magyar könyvet írni. A síró
          szemem az, amelyik meglátta, hogy Alexander Lenard lett
          belőlem... De miért nem áll a címlapon ugyanaz
          a név, mint a első elemi irkáján Pesten?"
 Azután, ahogy a neve fejlődött későbbi
          két könyve címlapján, Alexander Lenardtól
          Lénárd A. Sándorig és végül Lénárd
          Sándorig, úgy fejlődtek a kritikai megjelölések
          is a magyar származású írótól a magyar
          íróig, majd a kiváló magyar íróig.
          Valamelyik novellája megjelenése után egy mindenre
          figyelő, különösen érzékeny magyar
          író levelet írt az Új Írás
          szerkesztőségének: "Hadd gratuláljak
          most a Lénárd-novellához. Igazi író, nagy
          szellem, és bölcs, tiszta embernek érzem. Szégyellje
          magát a süket és vak magyar sajtó-
          és könyvkiadás, amely olcsó sikerembereket
          prezentál nekünk... Ez a novella messze magasan fölötte
          áll Moravia római történeteinek, pedig
          azok még elég jó olvasmányok."
 Veres Péter írta ezeket a sorokat.
 
 
 Lénárd
          Sándor életének és hányattatásainak
          krónikájára egy irodalmon kívüli szenzáció
          hívta fel először a figyelmet. Közvetlenül
          első könyve megjelenése után, 1968-ban, a
          világsajtóban szárnyra kelt egy hír, hogy
          megtalálták Mengelét, az auschwitzi haláltábor
          hírhedt orvosát, aki a brazíliai Santa Cantarina
          állam őserdők között megbújó
          völgyében él, Alexander Lenard néven. Egy
          Erdstein nevű német származású szélhámos
          töltötte a vakációját a település
          közelében, s ott hallotta, hogy a Donna Emma völgyében
          egy gazdag német öregúr rejtőzik. A fiatalember
          fantáziája működni kezdett. Megtalálta
          Bormannt! Az öregúr orvos. Akkor Mengelét! Félmillió
          márka és a világhír! Azonnal útra
          kelt, de a német orvost hiába kereste - Lénárd
          ebben az időben görög és latin irodalmat adott
          elő Charlestonban - , kifaggatta hát a házvezetőnőjét.
          A jámbor Kleinné gyanútlanul elmesélte,
          hogy a háború alatt Hamburgban dolgozott, a Hermann Göring
          Művek egyik gyárában, mit sem sejtve, hogy ártatlan
          fecsegéséről másnap már így
          számol be Curitiba városka napilapja: "A háborús
          bűnös szeretője konstruálta a V-l-eket és
          a V-2-ket, az atombombán dolgozott a Hermann Göring Intézetben".
          A pokol elszabadult, rövidesen hangzatos főcímekkel
          jelentek meg a brazíliai, majd az európai zuglapok is:
          "Erdstein, a titkosügynök megtalálta Mengele búvóhelyét!"
          "A gonosztevő latin gyermekkönyvet írt."
          A brazil rendőrség sem maradt tétlen. "December
          hatodikán éjszaka tizenhárom ember autókkal
          és gépfegyverekkel körülfogta a házamat
          - számolt be az akcióról később Lénárd
          -, hajnalban akartak elfogni. Meg is tették volna, ha nem vagyok
          Charlestonban. Így hát újból csak a szegény
          Kleinnét kérdezték ki, hogyan gyártott atombombát
          (kitűnő zsemlegombócot főz), ezután
          átkutatták a házat, találtak nyolc kötet
          Goethét (tehát mégis német), egy Bach-portrét
          (Hitler álruhában!) és egy képes levelezőlapot,
          ezzel a szöveggel: "A virág és veteménymagokról
          gondoskodom" (sifrírozott, titkos üzenet). Aranyat
          és gyémántokat hiába kerestek. Még
          a tyúkól és az eukaliptuszfák árnyékában
          álló kis ház alatt sem találtak (sőt...)".
          A szélhámosság nem tartotta magát sokáig;
          méltatlanul ostoba história volt, arra azonban mégis
          jó, hogy a lapok cáfolataiból, helyesbítéseiből,
          bizonyítékaiból kiszűrődő valóságos
          adatok némi fényt vessenek erre a kóbor írástudókkal,
          prédikátorokkal és vándorló orvosokkal
          rokon életre. Lénárd Sándor 1910-ben született
          Budapesten. 1918-ban költözött szüleivel Ausztriába,
          orvosi diplomáját a bécsi egyetemen szerezte. Az
          Anschluss után, 1938-ban, Olaszországba menekült,
          Rómában érte meg a háború végét.
          1951-ben vándorolt ki Brazíliába. 1956-ban a Sao
          Paulói Televízió Bach-versenyén nyert összegből
          vette meg a csöppnyi gazdagságot a Donna Emma völgyében,
          ahol később fölépítette a fák
          lombja közé rejtett láthatatlan házat. Évek
          múltán végül az Egy nap a láthatatlan
          házban című könyve mottójául
          ezt írhatta csupa nagybetűvel: "JÓ HELYEN VAGYOK."
 
 
 Ridentem dicere verum, quis vetat? Ki tiltja meg, hogy nevetve mondjuk
          ki az igazságot? - vallották a rómaiak, és
          Lénárd a Római történetek-ben nevetve
          mondja el az igazságot a fasizmus hétköznapjairól
          az Örök Városban. Bölcs fölénnyel
          nevet, olykor keserűen, de mindig az emberi méltóság
          magasságából nézve a történelem
          véres képtelenségeit. Hát nem kellett nevetni
          azon, hogy a szakadék szélén bukdácsoló
          rendszer az utolsó pillanatig buzgón hirdette tiltó
          rendeleteit?! Fekete inghez tilos cilindert hordani... tilos ülve
          a kezet fasiszta köszöntésre emelni... a vendéglőben
          egy asztal mellett négy személynél többen
          nem ülhetnek. Hát nem volt mulatságos, hogy a párt
          vezére - puritánságát bizonyítva
          - póni lovon ügetett végig naponta a város
          utcáin?! Vagy az, hogy a fekete diktátor - "Gyűlölöm
          a festői Itáliát!" felkiáltással
          - veteményeskertté alakította át Rómát?
          Julius Caesar szobra körül karfiol pompázott, Augustus
          káposztafejekre tekintett. És nem kellett-e azon is szívből
          kacagni, hogy egy erősen lúdtalpas egykori vidéki
          újságíró csípőre tett kézzel,
          ajkát dacosan előretolva harsogta a Palazzo Venezia erkélyéről:
          "Kiirtok mindent, amit úgy neveznek: emberi civilizáció!"
 Aligha olvashattunk megrendítőbben mulatságos, szomorúbban
          megértő vallomást a hétköznapi fasizmusról.
          Ez a világos, emberséges pillantás a világ
          értelmetlenségeire egyetlen történetnél
          komorul csupán vigasztalanul sötétre.
 A magyar királyi követség tisztviselője, akihez
          Lénárd számkivetett társaival némi bizonyságot
          jelentő papírokért fordult, ezekkel a szavakkal
          intette le: "Maguk nem magyarok, csak magyarul beszélnek."
 
 
 Talán az ínséges római esztendők gasztronómiai
          vágyálmai inspirálták Lénárdot híres
          szakácskönyve, a Római konyha megírására.
          Szakácskönyv? Igaz, megtaláljuk benne az ínycsiklandó
          recepteket is, de Lénárd minden recepthez gondolatot mellékel,
          történelmet, szokásokat, babonákat. Az olvasó
          egyszerre elfelejti, hogy szakácskönyvet lapozgat, lebilincseli
          a pizza izgalmas története: hogyan alakult ki a pizzateriák
          sokízű készítménye az antik Róma
          olajjal kent lepényéből, melyhez akkoriban fügét
          majszoltak. "Két-három szardella, 100 gramm tonhal
          ..." - kezdi a receptnek álcázott kultúrtörténetet
          Lénárd, és észre sem vesszük, máris
          megismerkedünk Marcus Gavius Apiciusszal, aki Tiberius uralkodásának
          idején máig is fennmaradt szakácskönyvet írt,
          s akit Plinius "altissimus gurges", magasztos gége
          néven illetett, Juvenalis pedig epigrammát írt
          róla: Exemplum gulae. (Példa egy zabálóra.)
          "Egy kiló borjúhús, hat paradicsom, egy pohár
          száraz fehérbor..." S a pompás recept után
          játékos gondolattársítással felidéződik
          Mussolini Rómájának ínséges étrendje
          vagy az alexandriai könyvtár égésekor elpusztult
          ókori szakácskönyv, Arkhesztratosz Deipnológiá-jának
          története.
 Remek olvasmány. Humanista szakácskönyv. Sőt
          - s ebben talán egyedülálló a világon
          - antifasiszta szakácskönyv.
 
 
 Kuriózumok.
 Első verseskötetét, az Orgelbüchlein című,
          tíz versből álló ciklust Amerigo Tot illusztrálta
          tíz linóleummetszettel.
 
 Később
          tanulmánysorozatot írt a berlini rádiónak
          a csupán kevesek által beszélt nyelvekről,
          a botokudtól az újlatinig, s ezeket a nyelvészeti-bölcseleti
          írásokat 7 Tage Babylonisch (Hét nap
          bábeliül) címen adták ki Németországban.Az újlatin
          nyelv tökéletesítése élete végéig
          foglalkoztatta, éjszakákon át görnyedt a láthatatlan
          házban klasszikusai fölött, hogy megoldja a roppant
          feladatokat: vajon a pipa helyes latin megfelelője az infumibulum,
          az infurnibulum vagy az infundibulum? A repülőgép:
          velivolum vagy aerovehiculum? A rádió: sirmium undisonum,
          vagy radiophonicum instrumentum. Sajnos a kor olyan szavak latinizálását
          is megkövetelte, mint az atombomba (pyrobolum atomicum) vagy a
          hidrogénbomba (atomicus hydrogeni pyrobulus).
 Amikor latinra fordította a Micimackó-t, a kiadók
          azzal a kifogással utasították el, hogy a gyerekek
          nem beszélnek latinul, a felnőttek pedig nem olvasnak gyerekkönyveket.
          Végül mégis akadt egy vállalkozó szellemű
          amerikai kiadó: két év alatt negyedmillió
          példány fogyott el, s a The Times Literary Supplement
          latin nyelven méltatta könyvét. Sagan Jóreggelt
          búbánat című regényének
          latin fordítását - Tristitia Salve - már
          négy országban adták ki egyidejűleg. Latinra
          fordította ifjúságunk kedvelt német
 olvasmányát, a Max und Moritz-ot, melyet előtte
          egy másik megszállott új-humanista, bizonyos
          Steinl, ógörögre fordított. A latin fordítás
          elragadó. A jellegzetesen német, kissé földhözragadt
          meséknek bájosan groteszk szárnyakat adott a megszelídített
          klasszika.
 
 
          
           Quantum
              est mandatum scriptisNebulonum
              de delictis!
 Mauritio et Maxo
 Egomet fabellam faco!
 
 "Fiatal,
            nagyratörő koromban római sírhelyet kívántam
            magamnak Cestius piramisa mellett, ahol szamócaszőnyeg
            alatt pihennek a régi utak vándorai. Ma szerényebb
            lettem, a páfrányt várom."1972 áprilisában halt meg. Sírjánál,
            a láthatatlan ház kertjében a Donna Emma völgyének
            parasztjai és a szomszédos rezervátum botokud
            indiói gyászolták. Az ő veszteségük
            gyakorlati és kézzelfogható volt, a völgy
            orvosát vesztették el, akit egyetlen conto nélkül
            is felkereshettek, ha a ráolvasás, óriáskígyóolaj,
            ecetben áztatott puskapor és a forrásról
            egy szűzlány által éjfélkor hozott
            víz nem használt a tüdőgyulladás,
            ekcéma vagy a májbetegség ellen. Gondolom, aligha
            tulajdonítottak különösebb jelentőséget
            a catarinai parasztok annak, hogy egy jelentős humanista író
            húzta ki a páfrányszilánkot talpuk bőre
            alól, s lohasztotta le a fájdalmas pókcsípéseket.
            De annak igazán örültek, hogy amikor végzett
            már a rendeléssel - s kipiszkálta a gyerekek
            füléből a beszorult babszemeket -, a Donna Emma
            völgye templomának orgonáján Bach-fúgákat
            játszott. Este azután egyedül a láthatatlan
            házban a Wohltemperierte Klavier-ral folytatta. Bach
            végigkísérte életét - hányattatásai
            közben nemegyszer minden batyuja a Wohltemperierte két
            kötete volt -, ez a harmónia észrevétlenül
            beleszűrődött az írásaiba is. Ahogyan
            egykor az orgonaépitő Werkmeister a zenében, ő
            a prózájában számította ki az egyenletes
            temperálás arányait.
 Amikor minden elcsendesedett a őserdőben, gyertyafénynél
            tűnődő leveleket írt távoli világokba:
            vajon az újlatin verseket rímekkel vagy kötetlenül
            ajánlatos-e költeni... Olykor portugálul íródtak
            ezek a levelek, gyakrabban németül, franciául vagy
            magyarul, néha norvégül s nem ritkán latinul
            zengett a megszólítás: "Humilis eremita
            celeberrimo poetae S. P. D." "Az alázatos remete
            melegen üdvözli a világhírű költőt..."
            Különös emberek válaszoltak a levelekre - újlatin
            költők, szivargyűjtők, matrózok és
            irodalmárok, akik azt a célt tűzték maguk
            elé, hogy az Alice Csodaországban-t visszafordítják
            anyanyelvükről angolra, vagy lefordítják
            Shakespeare-t a ma beszélt angol nyelvre. Csodálatra
            méltóan haszontalan dolgokra vállalkoztak ezek
            a különc lelkek, akik a vágyaikban élő
            humanista világ apró kellékeibe kapaszkodva próbálták
            szilárdan tartani magukat rezervátumaikban. (S hogy
            mennyire különös logika szerint éltek, arra
            talán a legjellemzőbb az Egy nap a láthatatlan
            házban egyik hősének álmélkodása:
            hogyan tud Lénárd Santa Catarinában lakni, ahol annyira
            eltorzítják a gyönyörű kasztíliai
            nyelvet. Miért nem vesz haciendát Mexikóban,
            ahol még tiszta spanyolt beszélnek?
 Szaporodtak a levelek, ahogyan a magány rezervátumai
            is szaporodtak a nagyvárosokban. Lénárd még jókor
            az őserdőbe bújtatta a maga rezervátumát,
            itt nem tartották fogva hivatalok papláncai, a világot
            pedig úgyis elérte a levelek segítségével.
            S ha messziről is, ha késve is, de mégiscsak megérkezett
            a Hermann und Dorothea latin nyelvű kiadása, megérkeztek
            a Schubert-kották, s azután egyszer - tízezer
            kilométer távolságból - kétmaroknyi
            vetőborsó.
 A catarinai parasztok, akik lassan megszokták már a
            láthatatlan ház nem mindennapi életét,
            azon mégis elcsodálkoztak, miért kell idegen
            növények meghonosításával fáradozni
            közel az egyenlítőhöz, ahol amúgy is
            túlzott a vegetáció, s ha az ember valahol kiköp
            egy magot, ott már egy narancsfa nő. Még a botokudok
            varázslói sem gondolták volna, hogy a néhány
            szem sárgászöld golyócska - mint a pálinkás
            rongy a fekélyekre - varázsszer a honvágy ellen.
            A varázsló "elülteti... azután egy
            szép nap - egy nagyon szép nap - van kétmaroknyi
            zöldborsója! Ezekből nemcsak leves lesz: gőzükből
            felszáll egy elveszett világ, az első és
            az utolsó kanál között enged a honvágy,
            feloldódik a vándor szorongása, aki még
            álmában is tudja, hogy akármilyen irányba
            halad, haza sohasem jut. Csak a borsólevesben, csak egy Schubert-quintettben
            van mindig otthon".
 Antik módon gyógyította a honvágyat is,
            mint a rómaiak a betegségeket. Herbis, non verbis. Növényekkel,
            nem szavakkal. "Olyan fákat szeretnék, melyek a
            rövid telet képviselő júliust kihasználva
            elvesztik lombjukat, a meztelen ágakkal merednek a felhőkbe.
            Egy kis reggeli köd az ágakon, egy alkonyat merev, fekete
            karók mögött, csillapítaná a honvágyat."
 
 
 Nem kellett hozzá nagy idő, hogy a catarinai parasztok
            észrevegyék: ezt a fura szakállas doktort nem
            a meggazdagodás reménye vezette a Donna Emma völgyébe,
            csakhamar leszoktak a fizetésről is, jó esetben
            egy-egy történetet meséltek cserében a kezelésért.
            S nem is sejtették. milyen fejedelmien fizettek! Lénárd
            ezekből a történetekből remekműveket
            írt, higgadt, áttetsző mondatokkal, mint az antik
            szerzők. "Volt egyszer egy asszony Ephezusban" - kezdi
            a mesét Petronius. "Élt egyszer Timbo és
            Mirador közt egy öregasszony..." - kezdi a mesét Lénárd.
            Könyveit bárhol ütjük fel, minden mondata -
            szerkezete a lejtése szerint - szállóige lehetne,
            akárcsak a latin auktoroké. "Az emberi viszonylatokban
            minden adagolás kérdése. Kevés szó
            ébreszt és izgat. A sok bénít és
            altat. A szótlanság ritka betegség, a bőbeszédűség
            mindennapi kór. A kis nyelvek eltűnnek, de a nagyok nőnek.
            A szavak tömegében a gondolat nem jut szóhoz"
 Mintha egy latin szólásmondás-tár lapjait
            forgatnánk.
 Aligha elemezhetnénk találóbban Lénárd
            műveit, mint ahogy ő elemezte akaratlanul önmagát,
            Horatiutsról írván:
 "Senki sem sorakoztatta úgy, mint ő leveleiben és
            szatíráiban a mitológiai alakokat és maradi parasztokat,
            politikusokat és borbélyokat, senki sem fonta össze
            azzal a virtuozitással szavaikat és saját gondolatait,
            senkinek sem sikerült új és régi, meglepő
            és örök gondolatokat úgy végleges alakba
            önteni, mint neki. Horatius világa elképzelhetetlenül
            széles: otthon van Maecenas irodalmi szalonjában és
            falusi szomszédainál, akik még lábukat
            sem tették be a városba, még nem látták
            a Forumot. Ismeri az apuliai falvakat és Athént, beszélget
            rabszolgákkal, lovagokkal, városi sznobokkal, és
            abban a pillanatban, amint leírja, szavaiból irodalom
            lesz."
 A neveket kell csupán behelyettesítenünk. Horatius
            - Lénárd. Maecenas - Robert Graves. Az apuliai falvak - Santa
            Catarina települései. Athén - Róma.
 
 
 Izgalmas és megfejthetetlen rejtély, mi éltette
            Lénárdot, hogy megtartsa eredeti anyanyelvét, megőrizze
            a szülőföld képét, amikor az már
            csak az emlékezet peremén létezhetett benne.
            Gondoljuk el, hogy életének csupán egynyolcadát
            töltötte Magyarországon, mindössze nyolc esztendőt.
            A magyaron kívül tizenkét nyelven beszélt
            még, néhányat anyanyelvi fokon. Hét kötet
            verset írt németül, két orvosi szakkönyvet
            olaszul, könyveit maga fordította angolra. Hát
            még a latin könyvek! Tizenhárom nyelv irodalmát
            követhette eredetiben, ám amikor a betegségtől
            már alig tudott olvasni, akkor sem múlott el egyetlen
            nap, hogy magyar könyvet ne vett volna a kezébe. "Mégis
            olvasnom kell, legalábbis magyarul. A mi mindennapi magyar
            szavunkra szükség van. A távol élő
            "kísérője és kísértője"
            nélkül elveszett. A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer:
            aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia
            kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni és
            magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy
            üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié
            Euklidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani,
            magyarról úgyszólván semmit. A magyart
            - ez félelmetes - el is lehet felejteni!"
 
 
 Kezembe került egy levele, melyet a halála napján
            írt. Már tudta, hogy: una ex illis ultima. Az egyik
            homokszem, ami lepereg, az utolsó lesz: már elintézte
            a körülményes hivatalokkal, hogy a kertjében
            temethessék el. Az aláírás fölött
            már múlt időben szólt magáról:
            "Aki míg volt..." De a rövidke levélben
            nehézkes, szaggatott írással még fontosnak
            tartotta elmondani, hogy kapott hazulról két folyóiratot,
            a egyikben Bachról szóló cikket talált...
 Humanista örökség volt ez is, ez a józan felkészülés
            a halálra. "Disce mori" - idézte valamelyik
            De arte moriendi-traktátust. "Aki békét
            kötött a halállal, már jobban él, már
            nem szorul a képzelet vigaszára! Miként a hal
            elfogadja a Óceánt, fogadd el te is: a Mulandóságban
            élünk, nemcsak az utolsó percünk a halálé,
            minden percünk egy homokszeme, minden fényes percünk
            kaszájának egy-egy villanása."
 Disce mori. Tanulj meghalni. Ez ugyanazt jelentette mindig: disce
            vivere. Tanulj élni.
 "Mert nincs különbség az ars moriendi és
            az ars vivendi között."
 
 
 Érzékeny, finom - kissé régies hangulatú
            - verseit németül írta, kevés jelent meg
            magyarul, a közelmúlt terméséből szinte
            semmi. Nemrég azonban a Lénárdról szóló
            írások között böngészve egy Sao
            Pauló-i német nyelvű napilap nekrológjában
            ráakadtam egyik utolsó versére.
 
          
           
              Mit hagynak ránk holtuk után az öregek?
 Egy vén ruhát
 Egy repedt okulárét,
 Egy félig ürült tintásüveget.
 
 Még élek. Ám a perc közel...
 "Ezt hagyta csak" - vijjognak majd felettem
 S én a kegyetlen Alvilág
 Mélyén sóhajtom: legalább
 A tintatartómat kiürítettem.
 
 
 
	  
 |