| Magánlevélből tudtuk 
          meg, - csaknem kéthetes késéssel -, hogy Lénárd 
          Sándor halott, s hogy már el is temették a kertjében, egyetlen európai 
          fenyőfája alatt brazil parasztok állták körül a sírt. A világsajtót 
          valószínűleg előbb járta be a hír, gondolom, nem figyeltünk eléggé, 
          miért is tettük volna, addig sem figyeltünk rá eléggé, amíg élt. Nemsokára 
          a világsajtóból értesülünk majd arról is, hogy egy rendkívüli egyéniséggel 
          lett szegényebb a Föld, egy nagy emberrel és nagy íróval, és akkor - 
          három magyarul írt remekmívű könyve kevés volt hozzá - mi is felkapjuk 
          a fejünket, aztán panaszkodni fogunk a veszteség miatt. Azután vállalkozó 
          kedvű küldöttség indul talán a paphlagóniai őserdőbe, az írószövetség, 
          PEN Club és a Magyarok Világszövetsége képviseletében lerakják az európai 
          fenyőfa alá a nemzetiszínű szalagokkal díszített koszorút: "Szeretett 
          honfitársunknak!" - Mivelhogy ez a megszólítás illeti határainkon túlra 
          szakadt véreinket. Határainkon túl honfitársak vagyunk.  Most még csak a 
          Donna Irma völgyének parasztjai s a szomszéd rezervátum botokud indiói 
          gyászolnak a sírnál, ők azonban őszintén, az ő veszteségük gyakorlati 
          és kézzel fogható: a völgy orvasát vesztették el, akit egyetlen conto 
          nélkül is felkereshettek, ha a ráolvasás, óriáskígyóolaj, ecetben áztatott 
          puskapor és a forrásról egy szűzlány által éjfélkor hozott víz nem használt 
          a tüdőgyulladás, ekcéma vagy a májbetegség ellen. Gondolom, aligha tulajdonítottak 
          különösebb jelentőséget a paphlagóniai parasztok annak, hogy egy nagy 
          humanista író húzta ki a páfrányszilánkot talpuk bőre alól, s lohasztotta 
          le a fájdalmas pókcsípéseket. De annak igazán örültek, hogy amikor végzett 
          már a rendeléssel - kipiszkálta a gyermekek füléből a beszorult babszemeket 
          -, a Donna Irma völgye templomának orgonáján Bach fúgákat játszott. 
          Ez szebb muzsika volt, mint ami a rádióból jött.Este azután egyedül "a láthatatlan házban'', gyertyafénynél, tűnődő 
          leveleket írt távoli világokba: vajon az új-latin verseket hexameterben, 
          rímekkel vagy kötetlenül ajánlatos-e költeni . . . Olykor portugálul 
          íródtak ezek a levelek, gyakrabban németül, franciául vagy magyarul, 
          néha norvégül és nem ritkán latinul zengett a megszólítás: Humilis 
          eremita celeberrimo poetae S. P. D.
 "Az alázatos remete melegen üdvözli a világhírű költőt . . . " Különös 
          emberek válaszoltak a levelekre: új-latin költők, szivargyűjtők, matrózok, 
          irodalmárok, akik azt a célt tűzték maguk elé, hogy az Alice Csodaországban-t 
          visszafordítják anyanyelvükről angolra, vagy lefordítják Shakespearet 
          a ma beszélt angol nyelvre. Csodálatraméltóan haszontalan dolgokra vállalkoztak 
          ezek a különc lelkek, akik a vágyaikban élő humanista világ apró kellékeibe 
          kapaszkodva próbálták szilárdan tartani magukat rezervátumaikban. Szaporodtak 
          a levelek, mert a magány rezervátumai is szaporodtak a nagyvárosok rengetegeiben. 
          Lénárd még jókor az őserdőbe bújtatta a maga rezervátumát, itt nem tartották 
          fogva a hivatalok papírláncai, a világot pedig úgyis elérte a levelek 
          segítségével. S ha messziről is, ha késve is, de mégis csak megérkezett 
          a Hermann und Dorothea latin nyelvű kiadása, megérkeztek a Schubert-kották, 
          és azután egyszer tízezer kilométer távolságból két maroknyi vetőborsó.
 A paphlagóniai parasztok, akik lassan megszokták már a láthatatlan ház 
          nem mindennapi életét, azon mégiscsak elcsodálkoztak, miért kell idegen 
          növények meghonosításával fáradozni közel az Egyenlítőhöz, ahol amúgy 
          is túlzott a vegetáció, s ha az ember valahol kiköp egy magot, ott már 
          narancsfa nő. Még a botokudok kuruzslói sem gondolták volna, hogy a 
          néhány szem sárgászöld golyócska - mint a pálinkás rongy a fekélyekre 
          - varázsszer a honvágy ellen. A varázsló "elülteti . . ; aztán egy szép 
          nap - egy nagyon szép nap - van két maroknyi zöldborsója! Ezekből nemcsak 
          leves lesz: gőzükből felszáll egy elveszett világ, az első s az utolsó 
          kanál között enged a honvágy, feloldódik a vándor szorongása, aki még 
          álmában is tudja, hogy akármilyen irányba halad, haza sohasem jut. Csak 
          a borsólevesben, csak egy Schubert quintettben van mindig otthon."
 Antik módon gyógyította a honvágyát is, mint a rómaiak a betegségeket. 
          Herbis, non verbis. Növényekkel, nem szavakkal. "Olyan fákat szeretnék, 
          melyek a rövid telet képviselő júliust kihasználva elvesztik lombjukat, 
          és meztelen ágakkal merednek a felhőkbe. Egy kis reggeli köd csupasz 
          ágakon, egy alkonyat merev, fekete karok mögött, csillapítaná a honvágyat."
 Nem kellett hozzá nagy idő, hogy a paphlagóniai parasztok észrevegyék: 
          ezt a fura, szakállas doktort nem a meggazdagodás reménye vezette a 
          Donna Irma völgyébe, csakhamar leszoktak a fizetésről is, jó esetben 
          egy-egy történetet meséltek cserében a kezelésért, s nem is sejtették, 
          milyen fejedelmien fizettek. Lénárd ezekből a történetekből remekműveket 
          írt, higgadt, áttetsző mondatokkal, mint az antik szerzők. "Volt egyszer 
          egy asszony Ephezusban" - kezdi a mesét Petronius. "Élt egyszer Timbo 
          és Mirador közt egy öregasszony" - kezdi a mesét Lénárd. Könyveit bárhol 
          ütjük fel, minden mondata - szerkezete és lejtése szerint - szállóige 
          lehetne, akárcsak a latin autoroké. "Az emberi viszonylatokban minden 
          adagolás kérdése. Kevés szó ébreszt és izgat. A sok bénít és altat. 
          A szótlanság ritka betegség, a bőbeszédűség mindennapi kór. A kis nyelvek 
          eltűnnek, de a nagyok nőnek. A szavak tömegében a gondolat nem jut szóhoz."
 Mintha egy latin szólás-mondás-tár lapjait forgatnánk.
 Ma még nem ízleljük eléggé ezt a késői klasszikát, szemünk elszokott 
          az egyszerűség fényétől, de - azt hiszem nincs messze az idő, amikor 
          megcsömörlünk az új szecesszió burjánzásától, amikor nem fogadjuk el 
          többé korszerűnek a kiagyalt és intellektuálisnak a felduzzasztott élményszegénységet. 
          Akkor majd rákapunk ismét a tiszta történet, világos gondolat, belátható 
          logika forrás-ízére.
 Akkor majd közelebb kerülünk a "Lénárd-rejtélyhez" is.
 Az őserdőbe menekülő városi ember rejtélyéhez.
 Egyelőre a legnagyobb rejtély számomra - izgalmas és megfejthetetlen 
          rejtély -, mi éltette az emberfeletti küzdelmet, hogy megtartsa eredeti 
          anyanyelvét, megőrizze a szülőföld képét, amikor az már csak az emlékezet 
          peremén létezhetett benne. Gondoljuk el, hogy életének csupán egynyolcadát 
          töltötte Magyarországon, mindössze nyolc évet. A magyaron kívül tizenkét 
          nyelvet beszélt még, néhányat anyanyelvi fokon. Hét kötet verset írt 
          németül, két orvosi szakkönyvet olaszul, könyveit maga fordította angolra. 
          Hát még a latin könyvek! Tizenhárom nyelv irodalmát követhette eredetiben, 
          ám amikor a betegségtől már alig tudott olvasni, akkor sem múlott el 
          egyetlen nap, hogy magyar könyvet ne vett volna a kezébe. "Mégis olvasnom 
          kell, legalábbis magyarul . . . A mi mindennapi magyar szavunkra szükség 
          van. A távol élő "kísérője és kísértője" nélkül elveszett. A magyar 
          nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden 
          áldott nap gyakorolnia kell! Lehetetlen indogermán módon gondolkodni 
          és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, 
          mint Bolyaié Euklidésztől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról 
          úgyszólván semmit. A magyart - ez félelmetes - el is lehet felejteni!"
 Halála napján írt levelét olvasom. Már tudta, hogy: una ex illis ultima. 
          Az egyik homokszem, amely lepereg, az utolsó lesz, aznap beszélte meg 
          a körülményes hivatalokkal, hogy a kertjében temethessék el. Az aláírás 
          fölött már múltidőben szólt magáról: "Aki míg volt . . ." De a rövidke 
          levélben nehézkes, szaggatott írással még fontosnak tartotta elmondani, 
          hogy kapott hazulról két folyóiratot, az egyikben Bachról szóló cikket 
          talált . . .
 Antik, humanista örökség volt ez is, ez a józan felkészülés a halálra. 
          Disce mori - idézte gyakran valamelyik De arte moriendi traktátust. 
          "Aki békét kötött a halállal, már jobban él, már nem szorul a képzelet 
          vigaszára! Miként a hal elfogadja az Óceánt, fogadd el te is: a Múlandóságban 
          élünk, nemcsak az utolsó percünk a halálé, minden percünk egy homokszeme, 
          minden fényes percünk kaszájának egy-egy villanása."
 Disce mori. Tanulj meghalni. Ez ugyanazt jelentette mindig: disce vivere. 
          Tanulj meg élni.
 "Mert nincs különbség az ars moriendi és az ars vivendi között."
 
	  
 |