| Kevés könyv teszi
          úgy hallhatóvá számunkra egy nép szívhangjait, mint e magyar orvos és
          író, Lénárd Sándor könyve, melynek igazságát
          nagyjából a szemtanú emlékeivel és a tények vallomásával tudom ellenőrizni
          és kiegészíteni. Hiszen néhány hónappal azelőtt, hogy Lénárd Sándor
          Bécsből Rómába menekült, hosszabb időt töltöttem Rómában 1938 tavaszán,
          s azután ismét 1946-tól évekig, hozzátéve még, hogy Lénárd Sándort közelről
          is megismerhettem, amikor a Római Magyar Akadémia orvosának meghívtam
          s évekig gyakran találkoztunk. Lénárd Sándor olyan ember volt, akiből a szellem sugárzott, aki állandóan
          cselekedett, aki meggyőződését bármilyen körülmények között vallotta.
          Mintha csak neki és róla írta volna a modern költő, hogy "nem bot, de
          zászló" volt. Ezen felül jó barát, és nagyszerű muzsikus. Ugyan a muzsika
          az ő számára a clavicembalót és az orgonát jelentette, és befejeződött
          Bachnál, s talán vele is kezdődött. Végül is rajongása tárgya méltó
          volt hozzá.
 Már akkor is írónak tekintettük. Igaz, regényeit, novelláit, karcolatait
          akkor még csupán élőszóban adta elő: s a szó szinte láthatatlan eszközzé
          vált történetei előadásában, az emberi dokumentum szolgálatában.
  Mikor hazatérve
          évek múltán azt hallottam, hogy kivándorolt Európából és Brazíliában
          telepedett le, nagyon elszomorodtam, mert azt hittem, hogy elveszett
          az emberiségnek. Pedig éppen ott, Santa Caterina államban, Blumenauban
          az óriás fák, mély, áthatolhatatlan erdő szomszédságában lelt önmagára.Először Bach
          nevével lett híres a földrésznyi nagyságú Brazíliában, aztán avval,
          hogy latinra írta át a Micimackó bűvös történetét. Majd egy nosztalgiával
          teli fordulattal római szakácskönyvet kezdett összeszedegetni emlékeiből,
          elsárgult olasz receptkönyvekből. Közben megírta s meg is jelentette
          német nyelven őserdő melletti élete
          sorát, mely magyarul is olvasható. Mikor ez a magyar redakció megszületett,
          a Völgy a világ végén, fel
          akartam hívni rá a figyelmet. Mivel eddig senki olyan találóan meg nem
          ragadta a magyar emigráció elszakadását az idők sodrától, mint ahogy
          ő. Úgy örökítette meg a Kegyelmesek, Méltóságosok, Főtisztelendő tanárurak
          és Materek, kaszinók, bankettek, ferblicsaták sao-paolói, ég és föld
          között fennakadt világát, hogy a magyar próza nagy hagyományait lehetetlen
          volt nem érezni benne.
  De az idő közben
          elrohant, és a kommentár elmaradt.  Most azonban nem
          lehet többé megtenni, hogy hallgassak. Mostani könyvét, a Római
          történeteket a szó legszorosabb értelmében egyfolytában kell elolvasni,
          nem lehet kiengedni a kézből. Nemcsak egy ember kálváriáján vonszol
          át, de egy szörnyű vízió részesévé is tesz. Rembrandt nagy képe újul
          fel, Tulp doktor anatómiai leckéje. Ezt a könyvet Lénárd doktor anatómiai
          leckéjének lehet nevezni, a boncoló asztalon pedig: a fasizmus.Lénárd Sándor,
          a Bécsben élő magyar orvos, amikor ide menekült, a lét és nemlét puszta
          határán, otthon és fekhely nélkül, éjszakákat átvillamosozva tudta csak
          az emberi jóság igazi mibenlétét tapasztalni, lemérni. S ekkor merült
          bele oly mélyen egy ősi város életébe, ahogyan más körülmények között
          nem tehette volna. Úgy tűnik fel a könyvben az ősi város, ahogyan gyűlöl,
          szeret, ahogyan szenved a fasizmus "urbanisztikájától", hangosságától,
          erőszakosságától.
 E városnak nemcsak arisztokráciája van, de valami mélységes demokráciája
          is, mert a nép régebbi a bevándorlott előkelőknél, s a nép ennek tudatában
          van és úgy is viselkedik. A város szíve, a Piazza Navona barnapiros
          házaival pontosan követve a római cirkusz elnyújtott körvonalait feltűnik
          a múltból, az öreg utcák zsivaja zsongja be az emlékeket. Az a szelíd
          és mindennél erősebb világ jelenik meg, mely az emberiség tiszta megnyilvánulása,
          mely annyiszor bizonyul hatalmasabbnak, mint az erőszak, mint például
          Róma kirablása négy és fél évszázada, vagy pedig ötven évvel ezelőtt
          a fekete jambósapkás árvíz.
 A nép akkor tettrekész feszültségben, mély haraggal várta, kívánta a
          napot, amikor végeszakad a karneválnak. Ebben az atmoszférában ábrázolja
          Lénárd Sándor könyve egyik legmesteribb fejezetében a római mohamedán
          mecset "alapkőletételét". Egy humbug születésének, Rabelais-i növekedésének
          fantasztikus rajzát. Szavak, gesztusok, sajtókampány olyan szövevénye
          simul ki ebben a fejezetben okká és okozattá, mely még a dokumentumregények
          mai korszakában is ritka. Az elemzés élességét hullámszerűen váltogatja
          és segíti érzelemmé alakulni az író ironikus derűje, keserű nevetése.
          Tulajdonképpen a fasizmus tragikomédiáját írja meg, de az érzékeny ábrázolás
          valahogy a komikum felé csúszik el, ahogy például leírja a római utcákat
          a bukás napján, amikor térdig lehet járni képkeretben, s a "Vezér" széttört
          gipszmellszobrainak törmelékei között, és a népi igazságszolgáltatásnak,
          s haragot kifejező rítusoknak válunk tanúivá.
 A fasizmus árnyai sokkalta nagyobbak, sötétebbek, tragikusabbak, s a
          nép viselkedése is hősiesebbnek bizonyul a valóság tanúvallomása szerint.
          Persze Lénárd Sándor mindig a még rosszabbal, a szörnyűvel, a nácizmus
          foglyokat tépő farkaskutyáival, halálgyáraival, "nemembereivel" veti
          egybe a Duce tragikomédiáját. Ha azonban nem a még sötétebbel hasonlítjuk
          össze, akkor a fasizmus önmagában eléggé sötét. Hiszen az idő tájt elég
          volt, hogy egy párizsi munkás hazatérjen látogatóba és Rómában egy olyan
          szállodában szálljon meg, amely közel van a Palazzo Veneziához, s máris
          elítélték, mint lehetséges merénylőt, akár harminc évre is. Ez időben
          a tehetséges, kedves, értékes olasz ifjúságot úgy küldték sorozatosan
          a vágóhídra, mint ahogy a középkorban eret vágtak: hajtották őket Spanyolországba,
          Abesszíniába, Albániába, Görögországba és a Szovjetunió ellen. Nem
          lehet megállni a kakaslépésű felvonulások, a fekete jambósapkák, és
          a rossz tréfák elbeszélésénél. A fasizmus igazi arca persze csak fokozatosan
          bontakozott ki, és foszlott le róla a kezdeti évek demagógiája. De kezdettől
          fogva erőszak és gyilkosságok kísérték. S a nép létérdekeinek feláldozása
          régtől fogva világos volt.
 Mikor 1938-ban Hitler Rómába látogatott, s a két "Vezér" bevonult a
          kivilágított Városba, a Passeggiata Archeologicán át, a Palatinus mellett,
          Konstantinus diadalíve alatt, a Fórumok között, fel a Capitóliumra,
          a nép között egy kegyetlen mondás járta: "így haladnak ők felfelé, romról
          romra, egészen a Capitóliumig". A nép tudatában volt annak, hogy országok
          rohannak lefelé a lejtőn, míg a "Vezérek" azt a látszatot igyekeznek
          adni, mintha felfelé mennének, s közben pusztulnak a hódítók maguk és
          pusztítanak más hazákat és népeket.
 1938 éve már az egyre nyíltabb ellenállás időszakába, vezetett be. Ez
          volt az az idő, amikor a Via dell' Imperón Julius Caesar markába egy
          éjszaka kukoricaliszt hozzáadással készült kőkemény pálcakenyeret nyomtak,
          s egy cédulát: "ezt pedig edd meg Te, meg Ő!" Akkor már látni lehetett,
          hogy az egész birodalmi fotomontázs hazugsága kiderülőben van. S ekkor
          fordult elő Rómában az, ami a nácik-megszállta Európában sehol nem fordulhatott
          elő, hogy egyetlen városban 40 ezer üldözött felét a nép a fasiszta
          uralom kellős közepén úgyszólván eltüntesse a náci gyilkosok elöl. S
          ez csak két határjelző vonal. Az antik szoborcsonkra, a "Pasquino" szoborra
          évszázadok óta helyezett népi gúnyiratok, a pasquillek folytatódása
          új feliratokban, röpiratokban, bemázolt szobrokon, az egykori hősi merényletek,
          összeesküvések feltámadása most lőszerraktárak, katonai teherautók felrobbantásában,
          üldözöttek tömeges elrejtésében. S a népi cselekvés egyre szélesedett.
          Mussolini bukása nem a legfelsőbb kormányzat autonóm cselekvésének volt
          az eredménye, hanem egy már elviselhetetlen feszültség feloldása.
  A legnagyobb tanulság
          Lénárd Sándor könyvében ez az emberi-politikai tanulság. Aztán következnek
          emberi történetei: Jurics, "a nagy artista" végrendelete, az utcák,
          a terek, a Tor di Nona, a Café Greco, a csendes patikák és kis borbélyüzletek
          szomorú és vidám napjai. Ezektől lesz ez a piros kezdőbetűs-feketebetűs
          élet-breviárium olyan magávalragadó olvasmánnyá. S ahogy valamikor a
          karcsú, magas termetű, harcsabajszú szelíd orvos mesélte szomorkás történeteit,
          mindig a lényeget ragadva meg az apróban, s a veres fonált bontva ki
          a szürke kötegből, könnyű, szinte nem is érzékelhető nyelvi eszközökkel,
          úgy írta meg most ezt a felejthetetlen könyvet is.  Dokumentumnak szánta,
          vallomássá lett, s mivel igazi művész írta meg, igazi irodalommá is.
	  
	  
 |