| Lénárd 
          Sándor könyvéről 
 Az 1938-as Róma és az 1943-as Róma. A fasizmus 
          olasz formájának valójában mulatságos, 
          néha nevetségesen ostoba, máskor inkább 
          elszomorító, egy kicsit mindig blöffös képei, 
          melyek mögül azonban elővigyorog a hátborzongató 
          szörnyűség. Az állam, melyben csak a süketnémák 
          élnek biztonságban. És noha "fasiszta politika" 
          Olaszországban "valójában sohasem volt, csak 
          szavak voltak és szónoklatok", és a római 
          utca mindvégig nyersen vidám es antifasiszta hangulatú, 
          a végső impresszió mégis a keserűség. 
          Az emberek nem masíroznak izzadva és üvöltve, 
          mint "odaát", Mussolini nem paranoiás, hanem 
          épelméjű, csupán csirkefogó és 
          kalandor, az egész világ és a hangulat elsősorban 
          operettszerű ("D'Annunzio operettországa annektálta 
          Itáliát"), a katonák és az egyenruhás 
          hivatalnokok tarka papagájok és nem kegyetlen hóhérok, 
          a katonai parádé néhány azonos alakulat 
          körbevonulása, mint az operaszínpadon ("csak 
          egyetlen attasé sürgönyöz haza elragadtatva: a 
          magyar"), az olasz nép valódi képviselői, 
          a titkosrendőrök 50 méterenként ácsorognak, 
          ők adják a lelkesedés illúzióját. 
          "Ha a Vezér a bányába megy, ők a bányászok, 
          ha aratni, ők a parasztok, az öregasszony, aki meghatottan 
          csókolja meg a duce kezét, egy talentumos őrmester" 
          - mégis kegyetlen fasiszta diktatúráról 
          van szó, mely "ha mindenki kimondhatná a véleményét, 
          .. .összedőlne", melyben minden a "tankönyvek 
          részére" történik, melyben az újságok 
          "nem informálni akarnak, hanem formálni, szintetikus 
          közvéleményt gyártani", s mely hiába 
          "Diktatur gemildert mit Schlamperei", mégis gyalázatba, 
          vérbe, gyilkosságba, pusztulásba vezet, hiába 
          rikácsolja, hogy "az áldozat a bűnös!"
 Lénárd A. Sándor, Brazíliába keveredett 
          magyar orvos könyvéről van szó. "Tudod 
          mi a jó könyv? - írja a szerző egy helyen. 
          - Jó könyv az, mely két sorban, vagy kétszáz 
          oldalon rögzít benned egy képet, melyet soha többé 
          nem tudsz elfelejteni". Lénárd könyve ezért 
          jó könyv. A képet, melyet két részben 
          ábrázol, egyszer mint Rómába érkező 
          nincstelen menekült, másodszor mint ott gyökeret lelt, 
          a fennálló rendszer ellenségeként is barátokra 
          talált és azokkal együtt küzdő régi 
          római lakos, nem lehet elfelejteni. Először magányos 
          és reménytelen. "A Capitoliumi Vénuszon kívül 
          nem ismerek nőt Rómában". 1943-ban már 
          gyönyörű Dianája oldalán küzd a fasizmus 
          mocsarában tocsogó olaszokkal együtt a mindennapi 
          ennivalóért, és várja a napot, melyen Róma 
          utcái végre cserepekkel vannak tele, az ablakokon kihajigált 
          diktátorszobrok maradványaival.
 Különös egyéniség ez az író. 
          és ha megtudunk róla egyet s mást, még nagyobb 
          élvezet írásainak olvasása. Brazíliában 
          él. Orvosi tevékenységet folytat, de lefordította 
          latin nyelvre a Micimackót, kitűnő értője 
          Bachnak, mint vendégprofesszor görög nyelvet és 
          irodalmat tanít az Egyesült Államok charlestoni egyetemén, 
          igen sok nyelvet beszél, műfordító; sokan 
          ismerik nálunk is megjelent pompás írásművét: 
          Völgy a világ végén. Ritka polihisztor, 
          renaissance-ember, kiteljesítője annak a vágynak, 
          mely mindenkiben él, aki a szépség, a tudás 
          és a humánum összhangjának megvalósítására 
          törekszik.
 Könyve szomorú, mégis mulatságos és 
          derűlátó. Különös bájjal érzékelteti 
          azt a lehetetlen keveréket, mely a fasizmus sötétségének 
          és az olasz ég fényének dilettáns 
          és nevetségesen undorító kotyvaléka. 
          "Meglehet, ... hogy minden állampolgár mindennap 
          feljegyzi, mennyi a jövedelme, s mennyit költött, mit 
          tett, hol volt, kivel beszélt s miről, és este 
          egy óriási számológép összehasonlítja 
          az adatokat. Éjfélre már kisülnek az ellentmondások, 
          és reggel az ügyeletes robotember viszi át a gyanús 
          elemeket a kínpadra..." Ez a fasizmus, "...de egyelőre 
          még nem tartunk itt. Amíg csak a gyarló olasz rendőrök 
          tartják számon, hogy ki mit gondol és hol, mindig 
          lesznek, akik megmenekülnek..."
 Sokan megmenekültek, de sokan nem. Mint közülünk 
          is. Minden olyan írás, amely irodalmi nívón, lebilincselően, 
          pompás stílusban teszi érzékelhetővé 
          mindenki számára azt az időt, melynek sohasem szabad 
          többé visszatérni, értékes és 
          fontos. Mert "a hamuvá vált áldozatok és 
          a hóhérok emlékiratai egyaránt hiányoznak", 
          de nekünk emlékeznünk kell, hogy okuljunk.
 
 
	  
 |