Dr. Garay Dénes

Másnap, a pihenőnapon ronda hidegre és szemerkélő esőre ébredtünk, a németek egyetlen és nagy vigasza az volt, hogy lehetett friss zsemlét (Brötchen) kapni. Ez egyébként is, úgy látszik, központi szerepet játszik az életükben, mintha a nap sikere attól függne, hogy reggel van-e friss Brötchen, vagy nincs. Nem egyszer fordult elő a túra során, hogy a sátram előtt reggel átszellemült arccal megjelent egy kedves túratárs, és olyan diadalittas hangon közölte velem, hogy friss Brötchen kapható, mintha régóta várt fiúgyermekének születését adná tudtomra.

Annak ellenére, hogy Magdeburgot már régóta jól ismerem, úgy döntöttem, hogy mégis elmegyek a városnéző körútra; mit is csinálhattam volna egyébként abban az ocsmány időben, és ezt a döntésemet nem is bántam meg, mert sok újat hallottam és láttam. Egy busz jött értünk, és egy kedves helybéli hölgy mesélte el a tudni- és látnivalókat. Először körbejártuk a volt orosz negyedet (Magdeburgban tekintélyes szovjet helyőrség volt), nagyon érdekes volt például a volt tiszti kolóniában, ami kb. a budapesti Pasarétnek felel meg jellegében, egymás mellett látni a már rendbehozott, felújított csodaszép villákat, és a még az oroszok kivonulása utáni állapotban álló lepusztult, borzalmas kinézetű, bedeszkázott vagy újságpapírral beragasztott ablakú épületeket, amelyeknek csak sejteni lehetett eredeti szépségét. Elgondolkoztatta az embert, ha így néztek ki a tiszti lakások, milyen állapotban lehettek a legénységi szállások. Megnéztük az épülő óriási új sportcsarnokot, amiről később olvastam az újságban, hogy az átadása elhúzódik, mert egyes tetőszerkezeti elemeket újra le kellett gyártani hibás tervezés vagy kivitelezés miatt. Úgy látszik ilyesmi nem csak nálunk fordulhat elő, még a precíz németeknél is. Az Elba fölött is épül egy új híd, aminek az egyik felét le kellett robbantani, mert a két oldalról épített útpálya sehogyan sem akart összejönni (lásd Nyugati téri felüljáró). Egyébként a volt NDK területén ahová csak néz az ember, mindenütt építenek, renoválnak, feltúrt utcák (terelőutak, lásd mint fentebb).

Az ismét régi szépségét lassan visszanyerő villanegyed után a Herrenkrugba látogattunk (Úri Korsónak fordítható le), ami olyan kedvelt kirándulóhelye Magdeburgnak, mint Budapesten a Hűvösvölgy. A szovjet megszállás alatt ez a terület is csak korlátozottan volt látogatható, lévén a katonai létesítmények közelében. Itt található az ismert lóversenypálya, ahol ismét rendszeresen zajlanak a versenyek, egy óriási parkerdő, a magdeburgiak kedvelt kirándulóhelye, és ennek a kezdetén a Herrenkrug vendéglő, ami tényleg a K.u.K. időkből a Budai hegyekben, vagy a Dunakanyarban található vendéglők hangulatát és képét idézi. Nos, ezt a vendéglőt csodálatosan rendbehozták, és ugyanebben a múlt századvégi stílusban egy kacsalábon forgó szállodát építettek hozzá. Alkalmunk volt a létesítményt belülről is megtekinteni, mondhatom, a már sokat látott és tapasztalt, a volt Nyugat-Németországból származó túratársaknak is elállt a szemük-szájuk. Ezután a belvárosba utaztunk, amiből az 1945-ös nagy bombázások után nem sok maradt meg, néhány kiemelt és helyrehozott egyházi műemlék kivételével modern, szocialista-barokk épületek uralják a régi belvárost. Először az Elba-parti magaslatokra épült Magdaléna-kápolnát és Szt. Péter-plébániatemplomot néztük meg, amelyek különösen másnap a vízről nyújtottak csodálatos látványt, majd a dómot (nagyon szép és építészeti szempontból érdekes, óriási román-kori templom) és a Miasszonyunk kolostort látogattuk meg. A Szt. János templomot nem építették újjá, mementónak megmaradt, nyaranként szabadtéri, illetve szabad égi színielőadásokat tartanak benne. A belváros után Magdeburg Városligetébe, a Rotehorn-parkba buszoztunk át az Elba jobb partjára, kicsit torokszorító érzés volt a hídról látni, hogyan tornyosul fel a víz a bójákon az óriási sodrásban, mindenki, ha talán titkoltan is arra gondolt, hogy másnap mi is ott zúgunk el a bóják mellett. Voltak, akik a park közepén álló kilátóba kapaszkodtak fel, mások egy parton álló régi lapátkerekes gőzöst látogattak meg, amiben múzeumot és vendéglőt rendeztek be. A kötött program ezzel véget is ért, aki a felsorolt műemlékeket belülről is meg akarta nézni, az visszaballagott a városba, mint én is. Egy órányi bóklászás után én is hazatértem, és kihasználva a még mindig szitáló esőt egy jó nagyot aludtam a sátorban.

Kora estére szerencsére már ismét kisütött a nap, amit nagyon jól tett, mert kedves magdeburgi vendéglátóink roston sült finomságokkal kedveskedtek a túrának vacsorára. Ne gondolja azért senki, hogy ezek a szolgáltatások ingyenesek voltak, de az árak valóban önköltségiek voltak, kb. a felét fizettük annak, mint amit egy büfé-bódénál kellett volna. Így azután ez az este is nagyon kellemesen telt el baráti beszélgetésekkel, heccelődéssel, már mint ahogy ez lenni szokott.

A következő napon, július 18-án, pénteken már komolyra fordult a dolog, hiszen a (számomra legalábbis) leghosszabb szakasz következett Magdeburgtól Tangermündeig a maga 65-66 kilométerével. Az idő hűvös, borús volt, de azért abban legalább eltért a tipikus német időjárástól, hogy legalább nem zuhogott az eső. Erre nagy szükségem is volt, mert magdeburgi megérkezésemkor nagy hangon közöltem a társasággal, hogy garantáltan hoztam magammal a jó időt. Nagy lebőgés lett volna ennek az érzékelhető cáfolata mindjárt az út elején. Az indulás kicsit izgalmasra sikerült a számomra: a táborhelyünktől a holtágon vissza kellett evezni a folyóra, és én nem számítottam kellően az erős sodrásra, amibe a lomha holtági vízből be kellett evezni, és az erős áramlás majdnem rávitt egy bójára, éppen csak sikerült elslisszolnom a bója és a part között, ahelyett, hogy elegánsan a sodorvonal felőli oldalon kerültem volna a bóját. Nem vagyok különösebben ijedős, de akkor kissé felszökött az adrenalinszintem, néhány másodpercig nagyon kritikusnak nézett ki a helyzet. Nagy élmény volt az is számomra, hogy az általam jól ismert Magdeburgon átevezhettem, a város tornyainak megszokott sziluettje csak egész másképpen nézett ki a folyóról.

Már a város területén is találkoztunk egy-két teherhajóval, ami a beszűkült folyómederben érdekes élmény volt, de amikor elhagytuk a várost, akkor indult be igazán a hajóforgalom, legalább tíz percenként jött egy-egy nagy dög, de többször előfordult, hogy közvetlenül egymás után jöttek, vagy velünk egyvonalban találkoztak össze szemből, az ember hiába kapkodta a fejét, nem lehetett kiszámítani a hullámok irányát.

15 kilométer után elértük a berlini autópálya hídját, és ekkorra még a nap is kegyeskedett előbújni, de nehogy bárki is arra gondoljon, hogy ez alkalom volt a vetkőzésre, a hűvös és törvényszerű ellenszélben erre gondolni sem lehetett. Az Elba-Havel csatorna kiágazása körül ért utol bennünket egy négypárevezős idősebb urakból álló legénységgel, ekkor még csak barátságosan üdvözöltük egymást, később azután személyesen is megismerkedtünk. Az üdvözlésről csak annyit, hogy Németországban az a legtermészetesebb, hogy a vízenjárók üdvözlik egymást. Én azt tudom, hogy ez valamikor nálunk is így volt, de mintha ez a nemes hagyomány kezdene kiveszni vízitúrázó társadalmunk egyre nagyobb részénél. Azt még csak elviselném valahogy, ha nem köszönnek nekem a vízen, de akkor mindig felforr a vérem, ha az üdvözlésem viszonzása helyett csak néznek rám, mint a hülyére, hogy na ez most mit akar?

Ezen a tájékon láttunk meg először valamiket előttünk a vízen keresztbe mozogni, amikről csak közelebbről tudtuk megállapítani, hogy vitorlások, de a vitorlák rozsdabarna színe messziről nagyon megtévesztő volt. Ezekben a vitorlákkal ellátott nagyobb ladikokban 6-7 gyerek ült egy-egy felnőtt kíséretében, és tekintve, hogy ellenszél volt, kénytelenek voltak a két part között cirkálni, így azután nálunk jóval hosszabb utat tettek meg, de azért így is elég soká tartott, amíg utolértük őket.

Ebédidőtájt értük el Rogätz községet, ahol a déli pihenőt beterveztük; az evezősök már előttünk kikötöttek, és érkezésünkkor már összecsukható asztal körül összecsukható padokon ülve nagyban lakmároztak. Mint kiderült, egy utánfutós kisbusz kísérte a parton őket, amiben a csapat másik fele utazott, és az ebéd után Rogätzben váltották egymást; egyébként Drezdából indultak és az ő végcéljuk is Hamburg volt. Mi (ezalatt szinte mindig Ursel, Konnie és én értendő) beballagtunk a községbe, ott próbáltunk egy vendéglőt találni, de mindkettő zárva volt, bosszúságunkra csak délután nyitottak, így azután visszamentünk a partra és a készleteinkből ebédeltünk egy jóízűt a napon. Ez a nap olyan volt, ha felöltöztünk, melegünk volt, ha levetkőztünk, fáztunk. Időközben a vitorlások is kikötöttek, de ők csak élelmiszert vételeztek az üzletből, úgyhogy még előttünk el is indultak. Még egyszer láttuk őket, amikor feltételezésünk szerint déli pihenőre kiszálltak, reméljük ők is épségben célhoz értek.

Rogätz után a változatlan hevességgel tobzódó hajóforgalmon és ellenszélen kívül a pareyi összekötő csatorna kijárata nyújtott változatosságot, ez a csatorna is az Elba-Havel csatornához vezet; ezek a csatornák egyébként mind nagy hajókkal is járhatók. A táj nagyon szép és békés, ártéri legelőkkel, ligetekkel, ezen a részen még teljesen sík, csak Ferchlandnál kezdik ismét kisebb dombok kísérni a folyót. Időnként fájós fenekemet tapogatva már-már azt hittem egy óriási templom tornya láttán, hogy Tangermünde felé közeledünk, de mint kiderült, ez a torony még csak az építészeti szempontból igen híres jerichowi templomhoz tartozik, de innen Tangermünde már csak egy macskaugrásra volt. Mint a neve is mutatja, a Tanger folyó torkolatánál épült egy magaslaton a Tanger és az Elba bal partja által határolt területen. Az utolsó kilométeren tán nem is eveztem, csak tátott szájjal csodáltam a kis városka csodálatos fekvését és középkori szépségét.

3. rész: Tanger - Schnackenburg

Forrás: A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja