Dr. Garay Dénes

Schnackenburgból már borult égbolt alatt indultunk el, de szerencsére egy-két maximum öt percig tartó szemerkélő esőn kívül nagyobb időjárási megrázkódtatásban nem volt részünk. Ezen a szakaszon ismét feltűntek a bal parton a kis dombok a rajtuk épült településekkel, ezek közül a legnevezetesebb a mostanában híressé vált Gorleben, amely városka országos lapokban is vastag címsorokkal jelentkezik a közelében elhelyezendő nukleáris hulladék elleni erőteljes tiltakozó akcióival. Nagyon ritkán még fel lehet a jobb parton fedezni az egykori NDK-s őrtornyokat, a magas, egyszemélyes őrtornyokat már kivétel nélkül lebontották, ezek a megmaradtak alacsonyabbak, zömökebbek, valamikor öt-hat határőrnek a lakóhelyéül is szolgáltak.

Ezúttal a déli pihenőnket a természet lágy ölén tartottuk, ami nagyon jól esett, mert a napocska is előbújt egy kicsit a kedvünkért, s ha kocsma nem is akadt a közelben, dobozos sör mindig akadt a hajóinkban. Ezen a szakaszon találkoztunk egy magányos farkassal, egy idősebb úrral, aki már két hete úton volt, Jénából indult a Saalén, az Elbán folytatta, és a Dömitznél kiágazó Müritz-Elbe vízi úton folytatta útját a mecklenburgi tóvidékre, aminek legalább a részleges bejárása is szándékában állt. Az egész útját egy hónapra tervezte; őszintén irigyeltem, de én személyszerint nem mernék vállalkozni teljesen egyedül egy ilyen hosszú útra, különösen az ő korában nem, hiszen már hetven év fölött járhatott, mindenkivel, de különösen ebben a korban, bármikor bármi előfordulhat, és esetleg sehol a láthatáron valaki, aki segítséget nyújthatna.

Csakhamar elértük Dömitzet, ahol jókívánságainkat kifejezve búcsút vettünk alkalmi kísérőnktől és nekivágtunk az utolsó két nagy kanyarnak aznapi célunk Hitzacker előtt. Azt hittük, hogy már túl vagyunk a nehezén, és pillanatok alatt a célban leszünk, de ekkor jött a feketeleves, megélénkült, majd viharossá fokozódott az eddig is meglévő, de még szelídnek mondható ellenszél, úgyhogy az utolsó 13 kilométer 39-nek tűnt, hiába kerestük a szélvédett partszélt, mindenütt egyforma erővel fújt pont a képünkbe, ehhez járult még hozzá az aznap még a szokásosnál is élénkebb hajóforgalom. Nagy kő esett le a szívünkről, amikor végre 47,8 kilométer után beeveztünk a Jeetzel folyó torkolatába, mert a táborhelyünkhöz egy kilométert még itt a városon keresztül fel kellett eveznünk. Nagyon szép látvány tárult a szemünk elé, nemcsak azért, mert Hitzacker amúgyis nagyon szép kis város, mint egy kis ékszerdoboz, de külön hangulata volt, ahogy a szorosan vett belvároson keresztülevezve a vendéglők folyóra néző teraszairól vidáman integetve üdvözöltek bennünket a vendégek. A fentebb már említett okokból itt sem tudtunk csónakházban táborozni: a Jeetzel keresztgátja előtt kellett kikötnünk meglehetősen kalandos körülmények között (bozót, iszap, kő, meredek part stb.), bár a keresztgát mint tájékozódási pont mit sem ért a magas vízállás miatt, semmit sem észleltünk belőle; a táborhelyünk egy a lakókocsik számára kialakított úgynevezett Caravan-Platz füves részein volt, ivóvíz volt ugyan, de zuhanyozni és egyéb szükségletek elintézésére be kellett menni a városba, ahol egy hotel által fenntartott vizesblokk állt a rendelkezésünkre reggel 8-tól este 7-ig, akinek ezen időpontokon kívül akadt sürgős dolga, magyar módszer szerint mehetett a szabad természetbe. A sátrak felállítása és berendezése után helyben, hátizsákból vacsoráztunk, majd felkerestük a Jeetzelen történt felevezés során már megcsodált egyik teraszt, és ez a látogatás gondoskodott róla, hogy a nap végső kicsengése ismét kellemes hangulatba ringasson bennünket, és erre a napra is szép emlékekkel gondolhassunk vissza.

Másnap, július 24-én hideg és borús időre ébredtünk, lógott az eső lába, de szerencsére tényleg csak lógott és egyelőre nem kezdett rá, ugyanis ezen pihenőnap délelőttjén városnézés szerepelt a programon, és az előző napi benyomások alapján ezt a városnézést semmiképpen sem szerettem volna kihagyni. A gyógyüdülő gondnokság (Hitzacker egy gyógyító levegőjéről híres, a légúti megbetegedésekben szenvedők számára nagyon előnyös gyógyhely, több szanatóriuma is van) előtt találkoztunk egy nagyon szimpatikus helyi úriemberrel, aki az idegenvezetőnk volt, és aki szerencsére olyan szépen beszélt németül, hogy semmi nehézségbe sem ütközött a megértése. Először is a város felett magasodó szőlőhegyre mentünk fel, állítólag ez a hegy Európa legészakibb szőlőtermő területe, illetve csak volt, mert időközben erősen foglalkoztatja a város vezetőit és lakóit, hogy a hegyet szőlővel újra telepítik. Ez a gondolat tulajdonképpen már meg is fogant, mert néhány éve már telepítettek 99 szőlőtőkét, de nem egy fajtából, hanem a Németország különböző borvidékeiről származó jellegzetes szőlőkből. Az ezen a 99 tőkén termett szőlőt minden évben ünnepélyesen szüretelik le, és a belőle készült borból csak a város prominens látogatóit kínálják meg. A hegyoldal egy másik nevezetessége egy többszáz éves tölgyfa, aminek a messzire kiágazó vastag és részben már üregessé vált ágait már alá kellett támasztani, de egyéb számtalan módon is próbálják a fát minél tovább megmenteni az enyészettől. A fa körüli térség a nyári táncmulatságok színhelyéül szolgált a középkorban, a zenészek helye akkoriban a fa legalsó ágain volt, amik szinte vízszintesen, a talaj közelében ágaztak ki a törzsből. A másik, szomorúbb nevezetessége ennek a térségnek, hogy ugyancsak a középkorban itt égették el a boszorkánynak kikiáltott személyeket, nem is keveset. A hegy tetején egy szláv kori földvár területén építettek azután a germánok egy kővárat, aminek nagy stratégiai jelentősége volt, hiszen uralta az egész környékbeli Elba-völgyet, így azután kiváló sasfészke volt a rablólovagoknak is, de a szelídebb várurak is előszeretettel szedték a sarcot az Elbán hajózó és az Elba mentén karavánokban közlekedő kereskedőktől. Ma már ennek a várnak csak az alapjai láthatóak, meg a korabeli dokumentumok alapján rekonstruált rajza. Innen csodálatos kilátás nyílt az Elbára, az azon túl elterülő sík, az annak idején az NDK-hoz tartozó területre (idegenvezetőnk szerint akkoriban seregestől tódultak ide a turisták, hogy egy pillantást vethessenek a vasfüggöny mögé), de a várost is úgy láttuk magunk alatt, mint egy térképet, vagy légifelvételt.

A hegy másik oldalán leereszkedve megismerkedtünk a városka néhány nevezetesebb épületével, majd a másik nagy látnivalóhoz sétáltunk, az Archeológiai Központhoz. Ezen a területen már i.e. 5000 évvel is volt emberi település, majd a következő letelepedési korszak kb. i.e. 1800-ban, a korai bronzkorban kezdődött és i.e. 700-ig, a vaskorba történő átmenetig tartott. A korai középkorban a szlávok úgynevezett iparterülete volt, sólepárló, textil előállító és tímárműhelyek működtek itt. A 13. században az Elbán a gátemelésekkel úgy megemelkedett a vízszint, hogy ez a terület rendszeresen víz alá került és emberi használatra alkalmatlanná vált. Amikor 1969-ben egy víztisztító állomást kezdtek volna itt építeni, bukkantak az ősrégi, bronzkori település nyomaira. Bár a talajban az akkori építőanyagokból semmi sem maradhatott fenn (fa, sárral, agyaggal, tapasztott háncsfalak), de a talaj elszíneződése alapján pontosan meg lehetett határozni az egykori cölöpök, falárkok helyét, és ennek alapján az úgynevezett hosszú házak hosszát, szélességét, és alapkonstrukcióját. Igaz ugyan, hogy az épületek pontos kinézésére, különösen a tető formájára és anyagára semmilyen kézzelfogható bizonyíték nem állt rendelkezésre, de az egyéb leletek kormeghatározása és a talált szerszámok alapján ezeket a hosszú házakat mégis rekonstruálni tudták, mert ki tudták következtetni, hogy a bronzkori ember műszakilag abban a helyzetben volt, hogy ilyen házakat tudhatott építeni. Ezek a szalmatetős házak valóban hosszúak, ember és állat együtt élt bennük, építésükhöz semmiféle fémet nem használtak fel. Berendezésük is a bronzkori életnek megfelelő; érdekes volt, amikor a jelenleg is még tartó ásatások vezetője kovakővel és taplóval őseink módjára tüzet csiholt a számunkra. De nemcsak a három házat állították helyre, hanem az egész települést a temetkezési helytől kezdve a fazekas munkahelyén, a sütőkemencén, a hússütő-helyen, a lisztőrlő-helyen, az akkori hűtőszekrényen (földbeásott mély gödör, amit rafinált módon fednek le ágakkal és földdel, de úgy, hogy szellőzni is tudjon; mutattak almákat, amiket 1995 őszén helyeztek itt el, szinte hihetetlenül jó állapotban voltak), fonó- és szövő munkahelyeken, építőanyag előállító és tároló helyen át mindent, ami bizonyította, hogy távoli eleink nálunk lényegesen praktikusabb lények voltak, hiszen mindent, amire szükségük volt egy szűk közösségen belül meg tudtak szerezni, illetve elő tudtak állítani. Rendszeres látogatói ennek a szabadtéri múzeumnak az iskolás gyermekek, akik egy napot itt töltve ugyanúgy próbálnak élni, mint a 4000 évvel ezelőtti ember. Magunk is láttuk, amikor a lányok kővel törték össze a gabonaszemeket durva lisztté, majd ebből a lisztből sütöttek maguknak lepényféle kenyeret, míg a fiúk a tűzrevalóról gondoskodtak, vagy pattintásos módszerrel próbáltak a fa felaprításához szerszámokat készíteni társaiknak. Mindenesetre nagyon érdekes és tanulságos látogatás volt.

Ezután a sátornál elköltött ebéd és jóízű alvás következett, amiből az eső hol erősebb, hol gyengébb kopogása ébresztett fel délután. Mindenesetre kedves volt tőle, hogy nem délelőtt kezdte el. Így is azért elég kellemetlen volt, mert még be kellett mennem a városba telefonálni, és kevés remény volt rá, hogy valaha is abbahagyja. A túravezető egyébként felvilágosított bennünket, hogy itt az időjárás már erősen függ a tengeri árapálytól, a dagállyal jön a rossz idő, míg az apállyal ismét megjavul, de persze ez is csak általánosságban van így, itt is vannak kivételek, hiszen ezen a napon az apállyal jött a rossz idő. Amikor kissé alábbhagyott, nekiiramodtam a telefonfülke felé, de még félúton sem jártam, mikoris ismét elkezdett teljes erőből zuhogni, kb. 20 percet töltöttem az egyik üzletnek az utca fölé hajló ernyője alatt, már gyanakodva kezdtek nézni a járókelők, betörési szándékot feltételezve, amikor egy csendesebb időszakban megrohamozhattam végre a telefonfülkét. Visszafelé újabb 20 percet töltöttem a már megszokottá vált törzshelyemen, mikor egy újabb szemerkélő időszakot kihasználva végre hazarohanhattam, de még ekkor is megállított egy hölgy egy kocsiból kiugorva azzal a kérdéssel, hogy merre találja a Várfal utcát. Én nem tudom, miért, de mindig olyankor érdeklődnek nálam ilyesmik után, amikor olyan városban vagyok, ahol még az életemben nem voltam, Kecskeméten például még senki sem kérdezősködött. Úgy látszik ez a jelenség már külföldön is kezd kísérteni. Mindenesetre ezen esős kaland után nagyon jól esett a forró zuhany és nagyon hamar sikerült elaludnom az égi áldás monoton kopogása és a Rádió Brocken ifjúságomat idéző nosztalgia zenéje mellett.

5. rész: Hitzacker - Hamburg

Forrás: A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja