15.

Egyszer aztán elmondta.

Egy délután véletlenül találkoztunk lenn, a kertben. Adèle a kutyával meg a toll-labdájával játszott. Mr. Rochester azt ajánlotta, sétálgassunk egy kicsit a hosszú bükkfasorban, onnan a kislányt is szemmel tarthatjuk.

Elmondta, hogy Adèle egy Céline Varens nevű francia balett-táncosnő leánya. Ő valamikor szerelmes volt a táncosnőbe, sőt azt hitte, Céline Varens az, amit a franciák la grande passionnak - a nagy szenvedélynek - hívnak. Úgy látszott, hogy Céline teljes mértékben viszonozza a szerelmet, sőt tulajdon szavai szerint, ő még szerelmesebb, mint a férfi. Mr. Rochester szentül hitte, hogy Céline bálványozza őt, bármily csúnya is; atlétatermetét pedig többre becsüli a belvederei Apolló klasszikus formáinál.

- És tudja, Miss Eyre, engem annyira elbűvölt, hogy ez a gall nimfa úgy ragaszkodik az ő brit gnómjához, hogy lakosztályt béreltem neki egy hotelban, személyzetet, fogatot bocsátottam rendelkezésére, elárasztottam drága selymekkel, szövetekkel, ékszerekkel, csipkékkel. Egyszóval: elindultam a lefelé vezető úton, szabályszerűen, mint a többi málészájú. Úgy látszik, nem volt tehetségem ahhoz, hogy a romlásnak és a gyalázatnak legalább új útját keressem. Hülye következetességgel haladtam a kitaposott nyomon, egy arasznyira sem tértem ki más irányba. A sorsom is úgy alakult, ahogyan megérdemeltem - mint a többi mulyáé.

Összeszorította fogát és sokáig hallgatott. Megállt, csizmája sarkával a keményre fagyott földet ütögette. Mintha valami gyűlöletes emlék hatalmasodott volna el benne, és nem engedné mozdulni.

Amikor ez történt, már ott álltunk a bejárat előtt. Fölnézett a házra olyan tekintettel, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem láttam soha. Fájdalom, szégyenkezés, harag, türelmetlenség, undor, megvetés viaskodott kitágult pupillájában, sötét szemöldöke alatt. Vad viadal volt, de aztán más érzés kerekedett felül, valami cinikus, makacs elszántsággal erőt vett magán, és fegyelmezetten folytatta:

- Az előbb, mikor hallgattam, a sorsom szellemével próbáltam egyezkedni, Miss Eyre. Itt állt, e mellett a fatörzs mellett, mint a boszorkány, aki megjelent Macbethnek a forresi pusztán. "Szereted Thornfieldet?" - kérdezte, és felemelte az ujját, aztán írt valamit a levegőbe, lángoló hieroglifákkal ezt a mementót írta a ház homlokzatára, a második és harmadik emeleti ablaksorok közé: "Hát csak szeresd, ha tudod szeretni! Szeresd, ha mered!"

Adèle jött szaladva:

- Kérem, monsieur, John azt mondta, hogy az intéző van itt.

- Hát akkor most rövidre fogom a többit. Sajnos, "a Varens", ahogy Párizs nevezte, ezzel a leánykával ajándékozott meg, azt állította, hogy az enyém. Lehet, hogy igazat mondott, bár semmi hasonlatosságot nem látok kettőnk között. Vezér, a kutyám, jobban hasonlít hozzám, mint ez a gyerek. Néhány évvel azután, hogy anyjával szakítottam, Céline Olaszországba szökött valami muzsikussal vagy énekessel. A kislányt nem vitte magával. Én nem ismertem el a gyermektartási kötelezettség jogosságát, most sem ismerem el, ma is azt állítom, hogy nem én vagyok az apa, de megsajnáltam az elhagyatott kis jószágot. Kiemeltem hát Párizs mocsarából, és átültettem ide, hogy egy angol vidéki ház egészséges talajában verjen gyökeret, és tisztának nőjön föl. Mrs. Fairfax magára bízta Adèle-t. Most legalább tudja, hogy a gyerek egy francia táncosnő törvénytelen csemetéje, és talán másképpen fog vélekedni nevelőnői állásáról és a gyermekről. Egy szép napon majd azzal jön hozzám, hogy talált egy másik helyet... vagy megkér, hogy keressek új nevelőnőt. Mit mond?

- Nem. Adèle nem felelős sem az anyja, sem az ön hibáiért. Kedvelem a kislányt, és most; hogy többet tudok róla, még inkább ragaszkodom hozzá. Szegény kis árva; mert árva, ha szülei élnek is. Anyja elhagyta, ön pedig megtagadja. Hogyan is szerethetném jobban egy gazdag család elkényeztetett gyermekét, aki úgyis gyűlöli a nevelőnőjét, mint egy magányos kis árvát, aki vonzódik hozzám?

- Igen, hát ilyen szempontból is lehet nézni e dolgot. De nekem most be kell mennem. Jó lesz, ha maga is bemegy; sötétedik.

Én még néhány percig kint maradtam Adèle-lel és a kutyával, versenyt futottunk, labdáztunk. Mikor bementünk, levettem Adèle kabátját, kalapját, és ölembe ültettem a gyermeket. Egy óra hosszat hagytam, hogy csacsogjon, amiről akar, még azokért az apróbb nyegleségekért sem utasítottam rendre, amelyekre hajlamos volt, ha az ember szabadjára engedte, és amelyek anyjától örökölt, franciás könnyelműségre vallottak. Az angol természet egészen más. De azért Adèle-nek voltak jó tulajdonságai is, és ezeket én a legmesszebbmenően méltányoltam. Kerestem a hasonlatosságot Mr. Rochesterrel, de sem arcvonásaiban, sem magatartásában nem találtam. Egyetlen hanglejtése sem emlékeztetett Mr. Rochesterre. Kár - gondoltam -, ha a kislány hasonlítana hozzá, bizonyára többet törődnék vele.

Mikor visszavonultam a szobámba, Mr. Rochester viselkedését kezdtem elemezni velem szemben. Bizalma hízelgő volt, ezt el kellett ismernem. Néhány hét óta magatartása egyformán udvarias volt, egészen más, mint eleinte. Úgy látszott, nem vagyok többé útjában; nem nézett jeges gőggel keresztül rajtam. Ha véletlenül összeakadtunk, szinte örült, mindig volt egy-két szava, néha egy-egy mosolya is számomra. Amikor formálisán meghívott, úgy fogadott, mint egy kedves vendéget. Már-már kezdtem azt hinni, hogy valóban szórakoztatja a jelenlétem, és hogy ezekben az esti együttlétekben neki éppannyira öröme telik, mint nekem.

Fesztelen modora az én kínos félszegségemet is feloldotta. Őszinte kedvességét, korrekt lovagiasságát egyre vonzóbbnak találtam. Olykor úgy éreztem, mintha rokonom lenne inkább, nem kenyéradó gazdám. Néha ugyan még most is zsarnokoskodott, de ezt már nem vettem a lelkemre. Tudtam, hogy ilyen a természete, nem lehet rajta változtatni. Életemnek ez az új színe olyan boldoggá, olyan hálássá tett, hogy a magányosság érzése nem gyötört többé, nem vágytam családi körre. Sorsom vékony félholdja mintha megnőtt, kiszélesedett volna, anyagi gondok sem kínoztak. Egészségi állapotom javult, kicsit meghíztam és megerősödtem.

Hogy azért most is csúnyának láttam-e Mr. Rochestert? Nem, kedves olvasóm: a hála és más derűs érzések szemével nézve végtelenül rokonszenvesnek találtam ezt az arcot. Mr. Rochester puszta jelenléte több melegséget, több derűt árasztott szét a szobában, mint a legvidámabban pattogó tűz. De azért a hibáiról nem feledkeztem meg: annál kevésbé, mert hiszen egyiket-másikat minduntalan tapasztalnom kellett. Büszke volt, gúnyos, alantasaival szemben nyers. Lelkem legmélyén tudtam, hogy irántam való nagy kedvességét másokkal szemben tanúsított igazságtalan szigorúság ellensúlyozza. Szeszélyes is volt, kiszámíthatatlanul szeszélyes. Nemegyszer történt meg, hogy üzent értem: olvassak fel neki valamit. Aztán amikor lementem, ott találtam egyedül a könyvtárszobában, fejét összekulcsolt karjára hajtva, és amikor fölnézett; rosszindulatú, szinte gyűlölködő mogorvaság torzította el vonásait. De én hittem abban, hogy szeszélyessége, durvasága és minden régebbi hibája (azért mondom: régebbi, mert mostanában igyekezett megjavulni) a sorsnak valamely kegyetlen csapásából fakad. Hittem, hogy alapjában jó szándékú, magasabbra törekvő, tisztult ízlésű ember, s ezt a sok rosszat csak a szerencsétlen körülmények, az életmód, a sors ádáz csapásai fejlesztették ki benne. Tudtam, hogy komoly értékek rejtőzködnek lelke mélyén, csak még nem kerülhetnek felszínre a föléjük halmozódott szenny- és salakréteg alól. Azt sem tagadhatom, hogy bánkódása fájt nekem, és sokat adtam volna érte, ha megvigasztalhatom.

Közben lefeküdtem, a gyertyát is eloltottam, de nem tudtam elaludni. Folyton arra kellett gondolnom, milyen kísérteties volt az arca, mikor a ház előtt megállva arról beszélt, hogy a sors szelleme megjelent előtte, és azt kérdezte, mer-e boldog lenni Thornfieldben.

"Miért ne merne? - kérdeztem magamtól. - Mi az, ami elidegeníti a háztól? Vajon megint rövidesen útra kel? Mrs. Fairfax azt mondja, nagyon ritkán tölt két hétnél hosszabb időt idehaza, és most már két hónapja itthon van. De szomorú lesz az élet, ha elmegy! Lehet, hogy az egész tavaszon, őszön, télen át távol marad. Még a napfénynek sem lehet örülni nélküle!"

Nem tudom, végül elaludtam-e vagy sem, csak arra emlékszem, hogy valami különös, vészjósló neszre riadtam fel. Megbántam, hogy eloltottam a gyertyát; az éjszaka félelmetesen sötét volt. Szorongó érzés fogott el. Felültem az ágyban, és figyeltem. A zaj elcsendesedett.

Megpróbáltam elaludni, de a szívem nyugtalanul dobogott. Valahol messze, lent a csarnokban, kettőt ütött az óra. Mialatt az óraütésre figyeltem, úgy tetszett, hogy valaki a szobám ajtaján kaparászik, mintha a menekülés útját keresné odakint a sötét folyosón.

- Ki az? - szólaltam meg.

Semmi felelet. A félelem szinte megdermesztett.

Egyszerre eszembe jutott, hogy talán a kutya. Ha olykor a konyhaajtót nyitva felejtették éjszakára, Vezér megtalálta az utat Mr. Rochester szobájához, magam is nemegyszer láttam reggelenként a gazdája küszöbén feküdni. Ez a gondolat kissé megnyugtatott; visszafeküdtem. A csend megnyugtatja az idegeket, s minthogy most halotti csend uralkodott a házban, úgy éreztem, hogy kezdek elálmosodni. De egyszerre valami hátborzongató hang hallatszott.

Démoni nevetés - halk, mély, elfojtott nevetés hangzott fel a folyosón, közvetlenül a kulcslyuk előtt. Ágyam feje közel esett az ajtóhoz, és első pillanatban azt hittem, hogy a titokzatos nevető szellem ott áll mellettem, vagy talán inkább a párnámon kuporog. Fölkeltem, körülnéztem, nem láttam semmit. S míg meredt szemmel bámultam magam elé, a titokzatos hang újra hallatszott; most már tudtam, hogy az ajtó mögül. Kiszóltam:

- Ki van ott?

Valami furcsa, gurgulázó-nyöszörgő hang felelt. Aztán lépéseket hallottam. Nemrégiben ajtót csináltattak a harmadik emeletre vezető lépcső elé, hogy a feljáratot el lehessen zárni. A lépések arrafelé távolodtak, egy ajtó kinyílt és becsukódott, majd újra csend lett.

"Ki volt ez? - tűnődtem. - Grace Poole? Megszállta az ördög?" Úgy éreztem, képtelen vagyok egyedül maradni. Átmegyek Mrs. Fairfaxhez. Ruhába bújtam, kendőt borítottam a vállamra. Reszkető kézzel toltam vissza a reteszt. Odakint a folyosón égett egy gyertya. Ezen csodálkoztam, de még jobban csodálkoztam azon, hogy a levegő olyan vastag, mintha füstös lenne, és miközben jobbra-balra nézegettem, keresvén, hogy honnan jön a füst, erős égett szagot éreztem.

Valami nyikorgott: egy nyitott ajtó, mégpedig Mr. Rochester szobájának ajtaja, és a füstfelhők onnan gomolyogtak kifelé. Már eszem ágában sem volt Mrs. Fairfaxhez menni, Grace Pooleról és a hátborzongató kacagásról is elfeledkeztem. Egy szempillantás alatt bent termettem Mr. Rochester szobájában. Lángnyelvek nyaldosták körül az ágyát; a függönyök is lánggal lobogtak. S a tűz és füst közepette Mr. Rochester mélyen, mozdulatlanul aludt.

- Keljen föl! Keljen föl! - kiáltottam, és megráztam a vállát, de ő csak mormogott valamit, és a másik oldalára fordult. A füst már elkábította. Egyetlen perc vesztegetni váló időm sem volt már, maga az ágynemű is lángot fogott. A mosdóhoz szaladtam, szerencsére a mosdótál is, a vödör is tele volt vízzel. Az egészet ráöntöttem az ágyra, aztán visszaszaladtam a szobámba, fogtam az én vizeskancsómat is, és sikerült a tüzet eloltanom.

A megfékezett elem sziszegése, a porcelán csörömpölése - mert az egyik kancsó, miután kiürítettem, kirepült a kezemből, és összetört -, de főképpen a zuhany végre fölébresztette Mr. Rochestert. A sötétben is tudtam, hogy ébren van, mert amikor rájött, hogy csuromvíz ő is meg az ágya is, hangosan káromkodott.

- Mi van itt? - kérdezte. - Árvíz?

- Nem, uram - feleltem. - Tűz volt. Keljen fel, kérem, nehogy meghűljön. Rögtön hozok egy gyertyát. Keljen fel, kérem!

- Az isten szerelmére, ki van itt? Maga az, Jane Eyre? Mit művelt velem, maga boszorkány? Másvalaki is van a szobában? Vízbe akart fullasztani?

- Hozom a gyertyát, uram. De esedezem: keljen föl. Valaki merényletet tervezett az ön élete ellen; hogy ki és miért, azt nem lehet csak úgy egykettőre kitalálni.

- Így, fölkeltem. Hozza most már hamar azt a gyertyát, aztán várjon odakint, amíg száraz holmiba bújok, ha ugyan találok valami szárazat. Jól van, itt a házikabátom. Szaladjon!

Szaladtam. A folyosón még égett a gyertya, azt fölkaptam. Kivette a kezemből, magasra tartotta, megnézte a feketére perzselődött ágyat, a vízben úszó ágyneműt és a szőnyegen szétterülő víztócsákat.

- Mi ez? - kérdezte. - Ki csinálta?

Röviden elmondtam, amit tudtam. A hátborzongató nevetést, amely felülről hallatszott, a, harmadik emeleti lépcső felé távolodó lépéseket; a füstöt, az égésszagot, amely a szobájába vezetett. Elmondtam, hogy mit találtam itt, amikor beléptem, és hogy kénytelen voltam minden vizet, amit hamarjában találtam, rázúdítani.

Nagyon komolyan hallgatott végig, arca inkább megilletődést fejezett ki, mint csodálkozást. Mikor én elhallgattam, ő még jó ideig nem szólalt meg.

- Szóljak Mrs. Fairfaxnek? - kérdeztem.

- Mrs. Fairfaxnek? Még csak az hiányzik! Dehogy szóljon. Hadd aludjék nyugodtan.

- Akkor hát behívom Leah-t, és felkeltem Johnt meg a feleségét.

- Szó sincs róla. Ne hívjon ide senkit. Nem fázik? Ha fázik, vegye föl a köpenyemet, burkolózzék bele, és üljön le ide, ebbe a fotelba - így. A lábát tegye föl a zsámolyra, nehogy átnedvesedjék. Most egypár percre egyedül hagyom. A gyertyát is magammal viszem. Ne mozduljon, amíg vissza nem jövök, olyan csendesen viselkedjék, mint egy kisegér. Nekem föl kell mennem a harmadik emeletre. Ismétlem: ne mozduljon, és ne hívjon senkit.

Elment. Utánanéztem az eltűnő gyertyafénynek. Halk léptekkel haladt végig a folyosón, nagyon halkan nyitotta ki és csukta be a lépcső ajtaját. Teljes sötétségben maradtam. Hallgatóztam, de nem hallottam semmit. Nagyon hosszú idő múlt el. Fáradt voltam, a vastag kabátban is dideregtem. Semmi értelmét nem láttam annak, hogy ott gubbasszak, ha úgysem szabad fölvernem a házat. Már-már arra gondoltam, hogy ellenszegülök Mr. Rochester parancsának, és visszamegyek a szobámba, amikor végre feltűnt a gyertyafény, és mezítelen lábak lépteit hallottam a folyosóról. Remélem, hogy ő az - gondoltam -, és nem valami kísértet megint.

Belépett. Sápadt volt és levert.

- Minden kiderült - mondta, és a gyertyát letette a mosdóra. - Úgy volt, ahogy gondoltam.

- Hogyan, uram?

Nem felelt, összefont karokkal állt, tekintetét a padlóra szögezte.

Néhány perc múlva különös hangon megkérdezte:

- Mit is mondott az előbb? Nem emlékszem, hogy látott-e valamit, mikor kinézett a szobája ajtaján.

- Nem láttam semmit, uram, csak az égő gyertyát a padlón.

- De már előbb is hallott valami furcsa nevetést, nem?

- Igen, uram. A harmadik emeleten lakik egy Grace Poole nevű varrónő, az nevet ilyen különösen.

- Eltalálta. Grace Poole nagyon különös teremtés. Erre a témára még visszatérünk. Addig is nagyon örülök, hogy rajtam kívül maga az egyetlen személy a házban, aki pontosan tudja, mi történt. Maga nem szokott fecsegni, erről se szóljon senkinek. Majd én kitalálok valami mesét. Most menjen vissza a szobájába, én majd a könyvtár díványán töltöm az éjszaka hátralevő részét. Négy felé jár: a cselédek két óra múlva fölkelnek.

- Akkor hát jó éjszakát, uram.

Meglepett arcot vágott, nagyon következetlenül, mert hiszen ő mondta, hogy menjek lefeküdni.

- Micsoda! - kiáltott föl. - Máris itt akar hagyni?

- Azt mondta, hogy menjek vissza a szobámba, uram.

- De nem búcsúzás nélkül, nem anélkül, hogy megköszönjem, amit értem tett. Egyszóval nem ilyen kurtán, szárazon. Hiszen az életemet mentette meg, méghozzá a leggyötrelmesebb kínhaláltól, és most úgy akar elmenni, mint egy idegen! Legalább a kezét hadd szorítsam meg. Drága kis életmentőm, jó éjszakát!

16.

Az álmatlan éjszakát követő napon alig vártam, hogy Mr. Rochesterrel találkozzam, hallani akartam a hangját, de féltem is a találkozástól. Egész délelőtt azt reméltem, hogy benyit a tanulószobába. Néha bejött egy-két percre, és aznap biztosan számítottam látogatására.

De a délelőtt úgy múlt el, mint máskor. A tanulás nyugodt menetét semmi sem szakította félbe. Csak reggeli után hallottam valami nyüzsgést Mr. Rochester szobája tájékáról. Mrs. Fairfax meg Leah és a szakácsnő, vagyis John feleségének hangját, sőt John dörmögését is. "Milyen szerencse, hogy nem égett meg az úr!" - "Roppant veszélyes a gyertyát égve hagyni éjszakára!" - "Jó, hogy volt annyi lélekjelenléte, hogy a vizeskancsóhoz nyúljon!" - "Csak azt csodálom, hogy nem keltett föl senkit!" - "Remélhetőleg nem fázott meg a hideg könyvtárszobában, mert ott aludt a díványon." - Ilyeneket hallottam.

A beszélgetésre aztán nagy súrolás, bútortologatás következett. Mikor ebédhez menet elhaladtam a szoba nyitott ajtaja előtt, láttam, hogy már teljesen rendben van, csak az ágy függönye hiányzott. Leah a füstös ablakokat tisztogatta. Éppen meg akartam szólítani, mert szerettem volna tudni, hogyan adták be az esetet a személyzetnek, de észrevettem, hogy még valaki van a szobában. Egy asszony ült az ágy mellett egy széken, és karikákat varrt az új függönyre. Az asszony nem volt más, mint Grace Poole.

Ott ült közömbösen és nyugodtan, mint mindig, barna szövetruhájában, kockás kötényével, fehér kendővel a nyaka körül, fehér főkötőben. A munka szemmel láthatóan minden figyelmét lekötötte. Közönséges arcán nyoma sem volt sápadtságnak vagy izgalomnak, a legcsekélyebb jel sem árulta el, hogy ez az asszony az éjszaka gyilkos merényletet követett el, és hogy az, akit meg akart ölni, fölkereste őt rejtekhelyén, és (én így gondoltam) szemébe vágta gaz szándékát. Csodálkoztam, és zavarban voltam. Ő felnézett egy pillanatra, mialatt én szótlanul bámultam rá, de még csak össze sem rezzent, a bűntudatnak, a felfedeztetéstől való félelemnek árnyéka sem suhant keresztül arcán. "Jó reggelt, kisasszony" - mondta röviden és közömbösen, azzal másik karikát, zsinórt vett kezébe, és ismét belemerült munkájába.

Egész nap nem hallottam Mr. Rochester hangját vagy lépéseit. De este biztosan találkozom vele. Reggel még rettegtem a találkozástól, most sóvárogva vágytam utána. A visszafojtott vágyakozás türelmetlenné tett.

Mikor besötétedett, és Adèle fölment a gyerekszobába Sophie-hoz, már egyebet sem tettem, mint vártam. Hallgatóztam, nem szólal-e meg a csengő, nem jön-e Leah az üzenettel. Olykor Mr. Rochester lépteit véltem hallani, az ajtó felé fordultam, remélve, hogy kinyílik, és ő belép rajta. Az ajtó azonban nem nyílt ki, és a szobába csak a sötétség jött be az ablakon át. De hát még nem volt késő. Sokszor hét és nyolc között küldött értem, és most hat óra volt. Csak nem kell csalódnom éppen ma, amikor annyi mindent szeretnék neki mondani!

Elhatároztam, hogy Grace Poole-t is szóba hozom újra, kíváncsi vagyok, mit felel majd. Egyenesen megkérdezem tőle, igazán azt hiszi-e, hogy az éjszakai gyújtogatást Grace Poole követte el, és ha igen, akkor miért kell titokban tartani a gonosztettet. Nem baj, ha kíváncsiságomon bosszankodik is egy kicsit. Én értek hozzá, hogy le is csillapítsam, ha felingereltem. Ez egyike legnagyobb gyönyörűségeimnek, s valami tévedhetetlen ösztön mindig megóv attól, hogy túl messzire menjek. Játszom a tűzzel, késélen táncolok. A formákat szigorúan megtartom, alárendelt helyzetemről egy pillanatra sem feledkezem meg, de egyébként bátran és fesztelenül vitatkozom vele, és ebben a vitatkozásban mindkettőnknek öröme telik.

Végre lépések nyikorogtak a lépcsőn. Leah jött, de csak azt jelentette, hogy a tea Mrs. Fairfax szobájában vár. Örültem, hogy lemehettem; mert azt reméltem, hogy közelebb jutok Mr. Rochesterhez.

- Legfőbb ideje, hogy megigya a teáját mondta a derék hölgy, mikor beléptem. - Ebédre alig evett valamit, úgy látszik, nem jól érzi magát. Olyan piros, mintha lázas lenne.

- Ó, dehogy, nincs semmi bajom. Kitűnően érzem magam.

- Bizonyítsa be azzal, hogy jó étvággyal eszik. Lesz szíves kiönteni a teát, én ezt a tűt lekötöm. Miután a tűt lekötötte, fölállt, lehúzta a redőnyt, idáig sajnálta kizárni azt a kevés nappali világosságot, ami még beszűrődött. Most már különben is rohamosan sötétedett.

- Jó idő van ma - jegyezte meg az ablakon kitekintve. - Kicsit felhős ugyan, de azért egészben véve jó ideje van Mr. Rochesternek a mai utazáshoz.

- Utazáshoz?! Mr. Rochester elutazott? Nem is tudtam, hogy nincs itthon.

- Reggeli után rögtön elindult. Mr. Eshton birtokára ment, az arra Millcote felé van, körülbelül tízmérföldnyire. Azt hiszem, nagy társaság gyűlt ott össze. Lord Ingram, Sir George Lynn, Dent ezredes és még sokan.

- Nem is jön ma haza?

- Azt hiszem, még holnap sem. Valószínűleg egy hétig is ottmarad, talán még hosszabb ideig. Ha ezek az előkelő urak összekerülnek, olyan jól érzik magukat együtt, és úgy dúskálnak minden földi jóban, hogy nem sietnek haza. A nőtlen fiatalembereket meg éppen nagyon kedvelik mindenütt, és Mr. Rochester olyan szellemes, olyan mulatságos, hogy azt hiszem, általános kedvence a társaságnak. A hölgyek is nagyon szeretik, annak ellenére, hogy nem mondható csinos fiatalembernek. De magas műveltsége, szellemi képességei, előkelő származása és nagy vagyona többet nyomnak a latban, mint a csinos arc.

- Hölgyek is vannak ott, ahová ment?

- Hát először is ott van Mrs. Eshton a három leányával, igazán nagyon csinos, elegáns ifjú hölgyek; azután a két Ingram kisasszony: Blanche és Mary, mind a kettő gyönyörű. Hat vagy hét évvel ezelőtt egyszer, karácsonykor, nagy bált rendezett Mr. Rochester. Akkor láttam Blanche Ingramet, csodálatosan szép volt, tizennyolc éves lehetett. Ha akkor látta volna az ebédlőtermet, Miss Jane! Milyen pompásan volt feldíszítve, milyen fényesen kivilágítva! Vagy ötvenen voltak meghíva, hölgyek és urak, a megye legelőkelőbb családjai, és Miss Ingram volt a bálkirálynő.

- Persze körülrajongták?

- Hogyne. És nemcsak szépségéért, hanem szellemességéért is. Meg énekelni is tudott, egy úr kísérte zongorán. Duettet énekeltek Mr. Rochesterrel.

- Mr. Rochesterrel? Nem is gondoltam volna, hogy énekelni is szokott.

- Ó, nagyon szép, mély basszus hangja van, különben is rendkívül muzikális.

- És Miss Ingramnek milyen a hangja?

- Dús, erős hang; nagyon szépen énekelt, élvezet volt hallgatni. Később zongorázott is. Én magam nem értek a zenéhez, de Mr. Rochester azt mondta, hogy kitűnően játszik.

- És ez a szép és tökéletes hölgy még nem ment férjhez?

- Úgy tudom, nem. Azt hiszem, az a baj, hogy nincs hozománya. Az öreg Lord Ingram vagyona jórészt hitbizomány volt, s szinte mindent legidősebb bátyjuk örökölt.

- De hát hogy lehet az, hogy nem szeretett bele valami gazdag arisztokrata vagy köznemes? Mr. Rochester például. Hiszen ő gazdag, nem?

- Gazdag. De tudja, elég nagy a korkülönbség köztük. Mr. Rochester közel van a negyvenhez, a leány meg alig huszonöt.

- No és? Sokkal nagyobb korkülönbséggel is naponta kötnek házasságot.

- Az igaz. De nem hiszem, hogy Mr. Rochester ilyesmit forgat a fejében. Hanem maga megint nem eszik, alig nyúlt valamihez, amióta asztalhoz ült.

- Nem vagyok éhes. Inkább szomjas vagyok, szabad meg egy csészével?

Megint vissza akartam térni Mr. Rochester a szép Blanche házasságára, de Adèle bejött, másról kellett beszélni.

Mikor aztán egyedül maradtam, meghánytam-vetettem magamban a hallottakat, belenéztem a szívembe, megvizsgáltam gondolataimat és érzéseimet, megpróbáltam nyakon ragadni őket, és a képzelet határtalan és járatlan térségétől visszaterelni a józan ész keskeny ösvényére.

Emlékezetem bevádolt tulajdon lelkiismeretem törvényszéke előtt, bevádolt, hogy micsoda reményeket, vágyakat, érzelmeket dédelgettem a szívem mélyén tegnap óta - dehogyis tegnap, már két hét óta. A józan ész most előlépett mint ítélőbíró, és a maga nyugodt modorában feltárta a rideg, leplezetlen valót. Kíméletlenül megmutatta, milyen ostobán fordítottam hátat a valóságnak, és hamis képzelgésekkel áltattam magam. Az ítéletet én magam fogalmaztam meg, mondván...

Hogy Jane Eyre-nél nincs bolondabb ember a földkerekségen, mert önmagát csalta ezekkel az émelyítően édeskés hazugságokkal, és nektárként nyelte a mérgét.

"Te - mondtam magamnak megvetően -, te merted azt képzelni, hogy kedvence vagy Mr. Rochesternek? Te merted azt hinni, hogy tetszel Mr. Rochesternek? Hogy egyáltalán törődik veled? Eredj már! Undorító ez a hülyeséged! Örültél, te buta, ha időnként különösen figyelmes volt hozzád, olyan figyelmes, mintha egyenrangúak lennétek. Egyenrangúak: ő, az előkelő, nagyvilági gavallér, és te, az ágrólszakadt gouvernante! Hova ragadtattad magad, te szegény, együgyű teremtés! Legalább a saját érdekedben viselkedtél volna okosabban. Még ma reggel is szóról szóra elismételted magadban az éjszaka lejátszódott jelenetet! Szégyelld magad! Valamit mondott a szemedről, mi? Hát nyisd ki azt az elhomályosodott szemedet, te esztelen bábu, és nézzél magadba! Egyetlen nő sem lehet büszke rá, ha feljebbvalója udvarol neki, mert hiszen úgysem veszi feleségül. Őrült minden asszony, aki tiltott szerelmet táplál keblében, mert az ilyen titkolt, viszonzatlan szerelem fölemészti az életet. Ha pedig viszonzásra talál, akkor lidércnyomásszerűen olyan mocsaras vadonba csalogat, amelyből nincs többé menekvés."

Nem sok idő telt bele, gratulálhattam a dicséretes önfegyelemhez, amelybe belekényszeríttettem magam. Ennek köszönhettem, hogy a közeljövő eseményeit aránylag nyugodtan szemléltem. Ha ezek az események készületlenül találnak, azt hiszem, még külsőre sem tudtam volna nyugodt maradni.

Körülbelül két hete lehetett távol Mr. Rochester, mikor a posta levelet hozott Mrs. Fairfaxnek.

- Az úr írt - mondta, miután egy pillantást vetett a borítékra. - Remélem, most megtudjuk, hogy végre hazajön-e vagy sem.

Mialatt feltörte a pecsétet, és elolvasta a levelet, én tovább ittam a kávémat (éppen reggelinél ültünk), a kávé forró volt, és ennek tulajdonítottam, hogy a vér hirtelen arcomba tódult. Hogy a kezem mitől remegett, és hogy miért ömlött ki a kávé fele a csészealjra, azon nem óhajtottam gondolkozni.

- Nahát - szólalt meg Mrs. Fairfax -, sokszor az az érzésem, hogy mi itt Thornfieldben túl csendesen élünk. Most aztán nem panaszkodhatom, mert legalább egy ideig ugyancsak zajosnak ígérkezik az élet.

Még mindig a szemüvege előtt tartotta a levelet. Én pedig, mielőtt kérdezősködni mertem volna, lehajoltam, és megkötöttem Adèle kötényszalagját, amely véletlenül kioldódott. Majd adtam neki egy másik zsemlét, és teletöltöttem a poharát tejjel. Csak ezután kérdeztem odavetve:

- Mr. Rochester nem jön egyhamar haza, ugye?

- De igen. Azt írja, három nap múlva: az csütörtök. És nem egyedül jön, vendégeket hoz magával. Hogy hányat, azt nem tudom; de utasítást ad, hogy a legszebb vendégszobákat hozassam rendbe, a könyvtárban és a szalonokban csináltassak nagytakarítást. Fogadjak konyhaszemélyzetet a millcote-i György-fogadóban, vagy ahol akarok. A hölgyek magukkal hozzák a komornájukat, az urak az inasukat, tehát ugyancsak telt házunk lesz.

Mrs. Fairfax megitta a kávéját, és már sietett is intézkedni és megkezdeni a hadműveleteket. Elérkezett a csütörtök. Már szerda estére rendben volt minden; szőnyegek felterítve, ágyfüggönyök fölszerelve, az ágyak hófehéren megvetve, öltözőasztalok mindennel ellátva, bútorok kifényesítve. Minden vázában friss virág, a szorgos kezek mindent elkövettek, hogy a szobák és szalonok ragyogjanak. A csarnokot is felsúrolták, s a nagy faragott óra éppúgy, mint a tölgyfa lépcső és a korlát, tükörfényesen csillogott. Az ebédlő tálalószekrényei roskadoztak az ezüsttálak súlya alatt. A szalonokban ritka, melegházi virágok illatoztak.

Délután Mrs. Fairfax felöltözködött a legjobb fekete szaténruhájába, kesztyűt is húzott, és feltűzte aranyóráját. Őreá várt a feladat, hogy a vendégeket fogadja, a hölgyeket lakosztályaikba vezesse satöbbi. Adèle-t is felöltöztették, bár az én véleményem szerint nem látszott valószínűnek, hogy bemutatják a társaságnak, legalábbis ma még nem. De azért, hogy ne rontsam a kedvét, megengedtem, hogy Sophie felöltöztesse őt az egyik bő szoknyás muszlinruhácskájába. Ami engem illet, nekem nem kellett átöltözködnöm. Tudtam, hogy nekem nem kell elhagynom a tanulószoba szentélyét - mert amióta fogadalmat tettem, szentélynek tekintettem a tanulószobát, és biztos menedéknek az élet viharai elől.

Enyhe, derűs tavaszi nap volt, egyike azoknak a napoknak, amelyek március vége felé vagy április elején a nyár követeként jelennek meg. Már esteledett, de az est is meleg volt, és nyitott ablaknál ültem a tanulószobában.

- Későre jár - lépett be suhogva Mrs. Fairfax. - Örülök, hogy egy órával később rendeltem az ebédet, mint ahogyan Mr. Rochester írta. Máris elmúlt hat óra. Leküldtem Johnt a kapukhoz, figyelje, hogy nem jönnek-e még. Millcote felé jó messzire el lehet látni. - Kipillantott az ablakon. - Itt jön John! Mi újság, John? - kérdezte kihajolva.

- Jönnek! - jelentette John. - Tíz perc alatt itt lesznek.

Adèle az ablakhoz lebbent. Én is utánamentem, de a függöny mögé húzódtam, ahonnan láthattam anélkül, hogy engem lássanak.

A tíz perc nagyon hosszúnak tetszett, de végre kocsizörgés hallatszott. Először négy lovas galoppozott a felhajtóra, s nyomukban két nyitott hintó következett. Libegő fátylak, tolldíszek töltötték meg a hintókat. A lovasok közül kettő egészen fiatal, elegáns úriember volt, a harmadik Mr. Rochester, Mesrour nevű fekete lován. Vezér előtte ugrándozott. Mr. Rochester oldalán egy ifjú hölgy lovagolt; ők ketten értek ide elsőnek a társaságból. A hölgy bíborvörös lovaglóruhája csaknem a földet seperte; fátyla hosszan úszott utána az esti szélben, s az átlátszó fátyol alól kiragyogtak fényes hollófürtjei.

- Miss Ingram! - kiáltott fel Mrs. Fairfax, és lesietett.

A menet csakhamar befordult a ház sarkán, és én elvesztettem szem elől. Adèle könyörgött, hogy engedjem le, de én az ölembe ültettem, és megmagyaráztam neki, hogy csak akkor szabad lemennie a vendégek közé, ha Mr. Rochester hívatja. Máskülönben Mr. Rochester nagyon megharagszik - prédikáltam neki. Erre hullatott egy-két könnyet, de látván, hogy nem indít meg, belenyugodott sorsába, és letörölte könnyeit.

A csarnok vidám zajjal telt meg. Az urak mély hangja és a hölgyek ezüstös kacagása harmonikusan olvadt egybe. Thornfield urának zengő basszusa kihallatszott az együttesből, amint vendégeit üdvözölte házában. Azután könnyű léptek szaladtak fel a lépcsőn, végig a folyosón, turbékoló nevetés csendült fel, ajtók nyíltak és csukódtak, aztán egy időre elcsendesült a ház.

- Átöltözködtek - mondta Adèle, aki minden neszre feszülten figyelt. Sóhajtott. - Ha mamánál vendégek voltak - folytatta -, én mindenhová bemehettem, a szalonba és a vendégszobákba is. Sokszor néztem, hogyan fésülik és öltöztetik a szobalányok a hölgyeket, olyan érdekes volt.

- Nem vagy éhes, Adèle? - kérdeztem.

- De igen, mademoiselle. Öt vagy hat órája is lehet, hogy utoljára ettünk.

- Amíg a hölgyek öltözködnek, lemegyek, és próbálok valami ennivalót keresni.

Kilopóztam menedékhelyemről, és egy hátsó lépcsőn szerencsésen leértem a konyhába. Ott is nagy volt az izgalom és a nyüzsgés. A leves és a hal már majdnem tálalásra készen állott, de a szakácsnő maga is olyan állapotban volt, hogy az ember attól félt: megsül, mint a pecsenye. A személyzet nappalijában két kocsis és három urasági inas ült a tűz mellett. A komornák bizonyára odafönt sürgölődtek úrnőik körül. A Millcote-ban fogadott kisegítő személyzet tagjainak bőven jutott munka.

Ezen az országos vásáron keresztül szerencsésen bejutottam a kamrába, kerítettem egy-két tányért és evőeszközt, egy cipót, egy kis hideg csirkepecsenyét, néhány darab süteményt, s aztán a zsákmánnyal sietve visszavonultam. Éppen hogy az ajtót becsuktam magam mögött, máris megélénkült a folyosó. A tanulószobába csak ezen a folyosón át juthattam vissza, és féltem, hogy valamelyik hölgy éppen akkor lép ki szobájából, amikor én az étellel elhaladok ajtaja előtt. Megálltam hát a folyosó elején. Még jó, hogy az ablaktalan folyosó már csaknem teljesen sötét volt.

A kislány csakugyan nagyon éhes volt, így a csirke meg a sütemény egyelőre elterelte figyelmét a vendégekről. Jó volt, hogy lementem, mert különben mind a hárman - nemcsak Adèle, hanem Sophie is meg én is vacsora nélkül fekhettünk volna le. Odalent kisebb gondja is nagyobb volt mindenkinek, semhogy velünk törődjék. Mire a csemegére került a sor, kilenc óra is elmúlt, és tízkor az inasok még mindig tálcákkal és feketekávés csészékkel száguldoztak ide-oda. Megengedtem, hogy Adèle tovább maradjon fent, mint rendesen, mert azt mondta, úgysem tud aludni a nagy zajtól, folytonos jövésmenéstől. Meg aztán - tette hozzá - hátha érte küld Mr. Rochester, amikor már levetkőzött, és az rettenetesen nagy kár lenne.

Egy ideig mesélgettem neki, aztán a változatosság kedvéért kivittem a galériára. A csarnokban égett a csillár, és a kislányt nagyon mulattatta a szokatlan sürgés-forgás. Később a zongora is megszólalt a szalonban; leültünk a lépcsőre, úgy hallgattuk. A zongoraszóba énekhangok keveredtek, nagyon szép női hang énekelt. Majd duett és kórus következett; a szüneteket vidám csevegés zaja töltötte ki. Sokáig feszülten figyeltem, mielőtt ráeszméltem, hogy arra figyelek: nem hallom-e ki Mr. Rochester hangját a sok közül. És csakugyan sikerült meghallanom. Akkor meg azt próbáltam kihámozni, hogy milyen szöveget énekel. Az óra tizenegyet ütött. Adèle a vállamnak támasztotta a fejét, szemhéjai elnehezedtek. Karomba vettem és fölvittem. Egy óra felé járt, mire a társaság szétoszlott.

A második nap éppen olyan vidáman telt el, mint az első. A vendégsereg kirándult a környékre. Kora délelőtt indultak, ki hintón, ki lóháton. Az indulást is és a visszatérést is az ablakból néztük. A hölgyek közül egyedül Miss Ingram lovagolt, és éppúgy, mint tegnap, Mr. Rochester lovagolt mellette, kissé elkülönülve a többiektől. Figyelmeztettem erre Mrs. Fairfaxet, aki mellettem állt.

- Azt tetszett mondani, nem valószínű, hogy összeházasodnak - jegyeztem meg -, de Mr. Rochester szemmel láthatóan Miss Ingrammel foglalkozik a legtöbbet.

- Úgy látszik, igen. Az biztos, hogy nagyon tetszik neki.

- És ő is a hölgynek. Tessék nézni, mennyire feléje hajol, mintha bizalmasan beszélgetnének. De szeretném az arcát látni, mert azt még nem láthattam.

- Majd meglátja ma este - felelte Mrs. Fairfax. - Említettem Mr. Rochesternek, hogy Adèle mennyire szeretné megismerni a hölgyeket, és erre azt mondta, hogy ma este lejöhet a kislány a szalonba, és Miss Eyre legyen szíves őt lekísérni.

- Ezt csak udvariasságból mondta. Teljesen fölösleges, hogy én is lemenjek.

- Én is mondtam neki, hogy maga nincs hozzászokva a társasághoz, és valószínűleg nem szívesen mutatkozik ilyen vidám vendégek között, akik mind idegenek, de erre az ő szokott modorában azt felelte, hogy ez ostoba beszéd, és hogy ha ellenkezik, mondjam meg magának, ő kifejezetten kívánja, hogy lemenjen, és ha mégis makacskodni találna, akkor ő maga jön fel, és erőszakkal cipeli le.

- Hát ezzel nem kell fáradnia. Ha muszáj, lemegyek, de nem szívesen. Mrs. Fairfax is ott esz?

- Nem leszek ott. Kértem, hogy mentsen föl, és felmentett. Megmondom, hogyan kerülheti el az egész társaság szeme láttára való feltűnő megjelenést, mert az a legkellemetlenebb. Akkor kell bemennie a szalonba, amikor még üres, mielőtt a hölgyek felállnak az asztaltól. Üljön le egy csöndes sarokban; azután, hogy az urak is bemennek, nem sokáig kell ott maradnia, hacsak nem érzi nagyon jól magát. Elég, ha Mr. Rochester látja, hogy ott van, aztán szépen kisurranhat, senki nem fogja észrevenni.

- Mit tetszik gondolni, soká maradnak a vendégek?

- Két-három hétig bizonyára, hosszabb ideig aligha. A húsvéti ünnepek után Sir George Lynn-nek feltétlenül fel kell mennie Londonba az ülésszakra, nemrég választották meg Millcote képviselőjéül. Mr. Rochester valószínűleg elkíséri barátját, úgyis csoda, hogy ilyen sokáig kibírta Thornfieldben.

Nem csekély izgalommal néztem az este elé, amikor meg kell jelennem a szalonban. Adèle egész nap magánkívül volt a boldogságtól, mikor megtudta, hogy este bemutatják a hölgyeknek. Csak akkor józanodott ki egy kissé, amikor Sophie öltöztetni kezdte. Ez a fontos művelet helyrebillentette lelki egyensúlyát. Mikor rajta volt a rózsaszínű szaténruhácska, a széles szalag, nagy csokorra kötve derekán, kezén a hosszú csipkekesztyű, haja hosszan leomló, fényes fürtökbe elrendezve: Adèle egyszerre komoly lett és méltóságteljes. Nem kellett figyelmeztetni, hogy vigyázzon a ruhájára, össze ne gyűrje, magától is fölemelte szoknyája szélét, mielőtt illedelmesen leült a kis székre, és megnyugtatott, hogy nem mozdul onnan, amíg én el nem készülök. Én aztán hamar elkészültem. Egykettőre bele; bújtam a legjobb ruhámba (az ezüstszürkébe, amelyet Miss Temple esküvőjére varrattam; azóta sem volt rajtam). Hajamat lesimítottam, és feltűztem egyetlen ékszeremet, a gyöngydíszes melltűt. Lementünk.

Szerencsére a szalonba másfelől is be lehetett lépni, nemcsak az ebédlőn keresztül. A helyiség még üres volt; a márványkandallóban vidáman pattogott a tűz, s az asztalokon, a válogatott virágok között mindenfelé hosszú viaszgyertyák égtek. Az ajtónyílást csak a vörös selyemfüggöny takarta, de a társaság olyan halkan beszélgetett, hogy csak valami egyhangú, elmosódó mormolás hallatszott át.

Adèle még mindig roppant ünnepélyes hangulatban volt, és szófogadóan leült egy zsámolyra. Én magam az ablakfülkébe húzódtam, fölvettem egy könyvet a közeli kisasztalról, és olvasni próbáltam. Adèle odahozta a zsámolyt a lábamhoz. Egyszer csak megérinti a térdemet.

- Mit akarsz, Adèle?

- Tessék megengedni, hogy kivegyek egy szál virágot abból a vázából. Olyan szépen illenék a ruhámhoz.

- Már megint nagyon sokat törődöl a ruháddal, Adèle. De nem bánom, kaphatsz egy szálat. Én magam húztam ki egy szál rózsát, és az övébe tűztem. Olyan megelégedetten sóhajtott föl, mintha most már semmi nem hiányoznék boldogságához. Nem tudtam visszafojtani egy mosolyt, de elfordultam, hogy Adèle ne lássa. Volt valami nevetséges, de egyszersmind valami szomorú is abban, hogy ennek a párizsi kislányiak a ruha jelentette az életet.

Odabent mozgolódás támadt, a függönyt félrevonták. A boltíves nyíláson át láttam a pazarul megterített asztalt, a drága porcelán, kristály és ezüst csillogó pompáját. A hölgyek beléptek a szalonba, a függöny ismét lehullott mögöttük.

Mindössze nyolcan voltak, de ahogy beözönlöttek, sokkal többnek látszottak. Egyik-másik közülük nagyon magas volt, a legtöbbje fehér ruhát viselt, olyan habos-felhős, lenge anyagból, amely megnagyobbította alakjukat, mint párás udvara a holdat. Felálltam, és meghajoltam előttük: egy vagy kettő visszabólintott, a többi csak egy-egy pillantást vetett rám.

Szétszóródtak a szobában: könnyed, szökdécselő mozdulataikkal egy sereg fehér tollú madárra emlékeztettek. Néhányan hátravetették magukat a kereveteken; mások az asztalok fölé hajolva, a könyveket és a virágokat nézegették, kettő-három a kandalló mellett maradt. Csendesen, de érthetően beszéltek. A nevüket csak később tudtam meg, de azért már most bemutatom őket.

Először is ott volt Mrs. Esthon két leányával. Valamikor szép asszony lehetett, s hajdani szépsége nem tűnt el nyomtalanul. Nagyobbik leánya, Amy, kis növésű, naiv, gyermekes arcú és gyermekes modorú teremtés volt. Formás alakjára jól illett a széles, halványkék övvel díszített fehér muszlinruha. A másik leány, Louisa, magasabb és elegánsabb megjelenésű volt, az arca nagyon csinos, úgynevezett "édes pofika", ahogy a francia mondja. Mind a két lány szőke és fehér, mint a liliom.

Lady Lynn negyven év körüli, tenyeres-talpas teremtés volt; nagyon egyenes tartású, nagyon gőgös. Díszes, színjátszó - sanzsán - selyemruhát viselt. Sötét haja fénylett a drágaköves abroncshoz erősített azúrszínű strucctoll árnyékában.

Dent ezredes felesége nem volt olyan mutatós asszony, de éppen ezért disztingváltabb, előkelőbb jelenség. Karcsú alak, finom, halvány arc, szőke haj. Fekete selyemruhája, dús, külföldi csipkesálja, gyöngysora százszor jobban tetszett nekem, mint Lady Lynn szivárványszínű pompája.

De a legelőkelőbbeknek - talán azért, mert mindenkinél magasabbak voltak - Lord Ingram özvegye és leányai, Blanche és Mary tetszettek. Ilyen magasra nőtt hölgyeket még soha nem láttam. Az özvegy negyven és ötven között lehetett. Alakja még mindig szép; haja (legalábbis gyertyafénynél) még mindig fekete, fogsora még mindig kifogástalan. A legtöbben azt mondták volna róla, hogy korához képest még mindig gyönyörű asszony, ha arcából és magatartásából nem sugárzik az az elviselhetetlen gőg.

Blanche és Mary egyformán magas volt, sudár, mint a jegenye. Mary magasságához mérten túlságosan vékony; de Blanche telt és formás, akár Diana istennő. Természetes, hogy őt fokozott érdeklődéssel figyeltem. Először is meg akartam állapítani, olyan-e, amilyennek Mrs. Fairfax leírta; másodszor pedig: hogy hasonlít-e egyáltalán ahhoz a miniatűrhöz, amelyet festettem róla; harmadszor - ezt is be kell vallanom! -, hogy elképzelésem szerint megfelel-e Mr. Rochester ízlésének.

Alakja tökéletesen olyan volt, amilyennek Mrs. Fairfax leírta, és amilyennek én lefestettem. A büszke kebel, a lejtős váll, a kecses nyak, még a fekete hajfürtök és a sötét szempár is - hanem az arc? Arca olyan volt, mint anyjáé, persze fiatal kiadásban. Ugyanaz az alacsony homlok, ugyanazok a gőgös vonások, csak talán az ő gőgje nem volt olyan sötét és komor, mint Lady Ingramé. Miss Ingram folyton nevetett, igaz, hogy gúnyosan, mint ahogy szépen ívelt ajkán is állandóan gúnyos mosoly ült.

Azt szokás mondani, hogy minden lángész öntudatos. Nem tudom, Miss Ingram lángész volt-e, vagy se, de azt tudom, hogy öntudatos volt, leírhatatlanul öntudatos. Valami botanikus kérdésen vitatkozott a szelíd Mrs. Denttel. Mrs. Dent, úgy látszik, nem tanult botanikát, de amint mondotta, a virágot nagyon szerette, különösen a vadvirágot. Miss Ingram viszont tanult botanikát, és most gőgösen fitogtatta tudományát. Észrevettem, hogy húzza Mrs. Dentet, vagyis: be akarja ugratni szegényt, kicsúfolni tudatlanságáért. Lehet, hogy a vitában neki volt igaza, de kétségtelenül rosszindulatúan viselkedett. Most már sok mindent tudtam róla; többek között azt is, hogy kitűnően zongorázik, szépen énekel, és franciául beszél a mamájával, folyékonyan és szép kiejtéssel.

Mary szelídebb és nyíltabb természet volt, mint Blanche; vonásai lágyabbak, bőre néhány árnyalattal világosabb (Blanche sötét bőrű volt, mint egy spanyol), de arca nem volt olyan kifejező, szeme nem olyan csillogó, mint testvéréé, nem is volt annyi mondanivalója, és miután helyet foglalt, olyan mereven ült ott, mint egy szobor. Mind a két lány hófehérbe volt öltözve.

Hogy véleményem szerint megfelelt-e Miss Ingram Mr. Rochester ízlésének? Ezt nem tudnám megmondani, hiszen még nem volt alkalmam megfigyelni, hogy milyen fajta nők tetszenek neki. Ha szerette az ilyen fenséges jelenségeket, hát Miss Ingram maga volt a megtestesült fenség, ráadásul művelt is volt és eleven. Bizonyára minden férfi el van tőle ragadtatva. Hogy Mr. Rochesternek is tetszik, azt már láthattam messziről, s ha együtt fogom látni őket, a kétségek árnyéka is szét fog oszlani.

A nyájas olvasó valószínűleg nem képzeli azt, hogy mialatt én mindezt végiggondoltam, Adèle mozdulatlanul ült zsámolyán. Mihelyt a hölgyek beléptek, ő is felállt, elébük ment, mélyen meghajolt.

- Jó estét kívánok, hölgyeim - mondta franciául.

Miss Ingram mosolyogva nézett le rá, és egy csepp gúnnyal a hangjában felkiáltott:

- Milyen helyes kis baba!

- Mr. Rochester gyámleánya, azt hiszem - jegyezte meg Lady Lynn -, az a kis francia lány, akit emlegetett.

Mrs. Dent kedvesen magához ölelte és megcsókolta Adèle-t. Amy és Louisa Eshton egyszerre kiáltották:

- Milyen aranyos kislány!

Aztán odahívták a díványra, maguk közé ültették, és a gyermek felváltva csacsogott franciául és tört angolsággal. Nemcsak az ifjú hölgyeket mulattatta, hanem Mrs. Eshton és Lady Lynn figyelmét is magára vonta. Adèle kedvére sütkérezhetett a kényeztetés áhított verőfényében.

Végre behozták a feketekávét, és behívták az urakat. Én árnyékban ültem - ha ugyan egy ilyen fényesen kivilágított teremben egyáltalán árnyékról lehet beszélni -, félig az ablakfüggöny is eltakart. Az urak együttes bevonulása, éppen úgy, mint a hölgyeké, roppant hatásos volt. Valamennyien feketében voltak, legtöbbje magas volt, néhányan nagyon fiatalok, Henry és Frederick Lynn igazán elegáns két gavallér, és Dent ezredes előkelő megjelenésű, igazi katona. Mr. Eshton, a körzet elöljárója, szintén úri jelenség; haja már teljesen ősz, de szemöldöke és oldalszakálla még fekete; úgy fest, mint egy előkelő; színpadi apa. Lord Ingram, akárcsak két húga, igen magas, de arca fásult és fáradt, mint Maryé. Végtagjai hosszúak, de ereiben nem csörgedezik friss vér, és agyműködése sem valami fürge.

De hol van Mr. Rochester?

Végre ő is belép. Nem nézek oda, mégis látom, hogy ő az. Minden figyelmemet a kézimunkára akarom összpontosítani, nem akarok másra gondolni, csak az ezüstszínű fonalat és az ezüst gyöngyöket akarom látni az ölemben. De azért tisztán látom Mr. Rochestert, és önkéntelenül utolsó találkozásunkra gondolok. Amint akkor mondotta, én nagy szolgálatot tettem neki, megszorította a kezemet, és olyan szemmel nézett le rám, mintha ki akarna csordulni a szíve. És attól volt úgy meghatva, amit én tettem érte! Milyen közel éreztem akkor őt magamhoz! Mi történt azóta, hogy így megváltozott a helyzet kettőnk között? Teljesen elidegenedtünk egymástól, annyira elidegenedtünk, nem is számítottam arra, hogy odajön és szól hozzám. Egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy rám se nézett, hanem leült a szoba túlsó végében, a hölgyek közé.

Mihelyt biztos voltam benne, hogy észrevétlenül megfigyelhetem, tekintetemet szinte delejes árammal vonta magára az arca. Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem; fájdalmas, nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.

Milyen igaz az a mondás, hogy "szép az, amit szépnek látunk"! Mr. Rochester színtelen, olajbarna arca, tömör, szögletes homloka, fekete szemöldöke, mélyen ülő szeme, kemény arcvonásai, keserű szája-minden csupa erély, akarat, elszántság - a szépség közismert törvényei alapján nem voltak szépek, de az én szememben ő több volt, mint szép, mert érdekelt, és mert teljesen hatása alá kerültem. Érzéseimnek sem tudtam többé parancsolni. Szeretnem kellett, pedig rám se nézett.

Körülhordták a kávét. A hölgyek, mióta az urak csatlakoztak hozzájuk, fölélénkültek. A szalon vidám csevegéssel telt meg. Dent ezredes politikai kérdéseken vitatkozott Mr. Eshtonnal; a két feleség figyelmesen hallgatta a vitát. A két gőgös özvegy, Lady Ingram és Lady Lynn, egymással beszélget. Sir George - akit egyébként elfelejtettem bemutatni - nagyon magas, nagyon robusztus külsejű, vidéki úriember, kávéscsészével a kezében, ott áll a két hölgy díványa előtt, és olykor beleszól a beszélgetésbe. Mr. Frederick Lynn Mary Ingram mellé telepedett, valami gyönyörű könyvet mutatott neki, a lány mosolyog, de nemigen beszél. Lord Ingram összefont karral támaszkodik az eleven kis Amy Eshton foteljához; a kislány föl-fölpillant rá, és csicsereg, mint egy vörösbegy. Neki határozottan jobban tetszik Lord Ingram, mint Mr. Rochester. Henry Lynn Louisa lábánál helyezkedett el, egy alacsony széken. Adèle mellette ül, a fiatalember franciául próbál beszélgetni vele, és Louisa nagyokat nevet hibás beszédén. És hol van Blanche Ingram? Egyedül áll egy asztal előtt, és kecsesen egy album fölé hajol. Úgy látszik, arra vár, hogy valaki hozzászegődjék. De nem vár sokáig, ő maga keres társat.

Mr. Rochester, miután Eshtonékat otthagyta, éppen olyan magányosan áll a kandalló mellett, mint Blanche az asztalnál. A lány odamegy a kandalló másik oldalára, és szembefordul vele.

- Azt hittem, hogy maga nem szereti a gyerekeket, Mr. Rochester.

- Nem is szeretem.

- Akkor hát mi indította arra, hogy ezt a babát örökbe fogadja? - Adèle-re mutatott. - Hol szedte föl?

- Nem én szedtem föl, rám bízták.

- Miért nem küldi intézetbe?

- Nem tehetem. A nevelőintézetek roppant drágák.

- De hát nevelőnőt úgyis tart mellette, az előbb láttam itt valakit. Hová lett? Eltűnt? Nem, ott ül az ablakfülkében, a függöny mögött. A nevelőnőt is fizetni kell, így éppen olyan sokba kerül, sőt többe, mert ráadásul el is kell tartania mindkettőjüket.

Attól féltem - vagy talán inkább reméltem? -, hogy Mr. Rochester egy tekintetet vet felém, és ösztönösen még hátrább húzódtam az árnyékba. Fölösleges óvatosság volt.

- Ezen még nem gondolkoztam - mondta közömbösen maga elé nézve.

- Nem, mert maguk, férfiak, nem tudnak takarékoskodni, és nem tudnak józanul gondolkozni. Hallaná csak mamát, mikor a nevelőnőkről beszél, az egy külön fejezet. Azt hiszem, Marynek és nekem legalább egy tucat nevelőnőnk volt annak idején. A fele utálatos, a másik fele nevetséges, és valamennyi nyomasztó teher. Ugye, mama?

- Hozzám szóltál, drágaságom?

Az ifjú hölgy megismételte a mondottakat.

- Drága egyetlenem, ne is beszélj nekem nevelőnőkről; ha ezt a szót hallom, már ideges leszek. Valóságos vértanúságot kellett végigszenvednem szeszélyeik és butaságuk miatt. Hála az egek urának, hogy nincs többé dolgom velük.

Mrs. Dent ekkor odalépett Lady Ingramhez, és valamit súgott neki. A válaszból arra következtettem, hogy figyelmeztette a hölgyet: a kiátkozott fajnak egyik tagja itt ül a közelben.

- Az ő baja - mondta a hölgy. - Különben sem árt neki, ha meghallja a véleményemet. Aztán halkabban, de azért nem olyan halkan, hogy meg ne halljam, hozzáfűzte: - Láttam, hogy ott ül. Én kitűnő emberismerő vagyok, és látom az arcán, hogy társadalmi osztályának minden hibáját egyesíti magában.

- Például? - érdeklődött Mr. Rochester.

- Majd azt négyszemközt megmondom - felelte Lady Ingram, és háromszor egymás után jelentősen megbiccentette turbán övezte fejét.

- De én most szeretném hallani. Későbbre ellanyhul a kíváncsiságom.

- Kérdezze meg Blanche-tól, ő közelebb van magához.

- Ó, mama, mire való ez? Minek ennyit beszélni róluk? Torkig vagyok az egész bandával!! Nem mintha engem sokat kínoztak volna. Volt rá gondom, hogy ne kínozhassanak. Hogy mi mindent találtunk ki Theodore-ral, csak hogy megbosszantsuk őket! Mary az ilyesmiben nem vett részt, ő semmi életrevalót nem tudott kitalálni. A legjobban Madame Joubert-t lehetett ugratni. Miss Wilson beteges volt szegény, mindjárt sírva fakadt, nem volt érdemes kikezdeni vele, mert rögtön megadta magát. Mrs. Grey pedig vastagbőrű volt és érzéketlen, minden lepergett róla, semmit nem vett a szívére. Hanem szegény Madame Joubert! Most is magam előtt látom, ahogyan tajtékzik a dühtől, mert már azt sem tudtuk, mivel törjünk borsot az orra alá. Kiöntöttük a teánkat, szétmorzsoltuk a vajas kenyerünket, könyveinket, füzeteinket a mennyezetre hajigáltuk, a vonalzóval indulót vertünk ki az íróasztalon vagy a piszkavassal a kályhaellenzőn. Emlékszel azokra a boldog időkre, Theodore? Emlékszel, milyen jól mulattunk?

- Emlékszem - felelte Lord Ingram, és affektáltan elnyújtotta a szótagokat. - Szegény öreg mindig azon sopánkodott, hogy mi milyen istentől elrugaszkodott, rossz gyerekek vagyunk, és akkor meg azzal traktáltuk, hogy olyan tudatlan valaki, amilyen ő, nem is tud tanítani olyan okos gyerekeket, amilyenek mi vagyunk.

- Azt hiszem - mondta Miss Ingram, és gúnyosan fölhúzta ajkát -, most már eleget beszéltünk erről a fajtáról. Ismét javaslom tehát: beszéljünk másról. Helyesli javaslatomat, Mr. Rochester?

- Tudja, hogy mindig készséggel állok rendelkezésére.

- Rendben van, vállalom a felelősséget. Hogy áll ma a hangjával, Signor Eduardo?

- Mondtam, hogy rendelkezzék velem, Donna Bianca.

- Akkor hát fejedelmi hatalmamnál fogva felszólítom, signore, hogy tisztítsa meg tüdejét és más hangszerveit, mert szükségem lesz szolgálataikra.

Miss Ingram büszke gráciával elhelyezkedett a zongoránál. Habfehér fodrai királynői fenséggel terültek szét körülötte. Ujjai végigfutottak a billentyűkön, de közben még beszélt.

Ma este erősen formában volt; szavaival és egész magatartásával el akarta kápráztatni a társaságot; talán valami új, vakmerő fogásra is készült.

- Itt van egy kalózdal. Tudja, hogy én imádom a kalózokat, azért hát érzéssel énekelje.

- Miss Ingram parancsa még egy tejesköcsögbe is lelket öntene.

- Hát akkor vigyázzunk. Ha nem leszek megelégedve, azzal fogom megszégyeníteni, hogy megmutatom, hogyan kell az ilyet énekelni.

- Szóval tökéletlenségemért még jutalommal is kecsegtet. Szándékosan rosszul fogok énekelni!

- Azt próbálja meg! Ha szándékosan rosszul énekel, megfelelő büntetést fogok kiszabni.

- Pedig Miss Ingramnek irgalmasnak kellene lennie, hiszen hatalmában áll olyan büntetést kiszabni, amelyet halandó el nem viselhet.

- Hogyhogy? Magyarázza meg!

- Megbocsát, ez csak nem szorul magyarázatra? Ön tudja legjobban, hogy már az is halálos büntetésnek számít, ha gyönyörű szemöldökét összeráncolja.

- Kezdjük! - mondta Miss Ingram, és leütötte az első akkordot.

Most itt az alkalom a szökésre - gondoltam. De a hang megállított. Mrs. Fairfaxtől már hallottam, hogy Mr. Rochesternek szép hangja van. Igaza volt Mrs. Fairfaxnek. Az érzéssel és erővel telített, lágy, mély férfihang egyenesen a szívbe hatolt, és különös érzéseket ébresztett. Megvártam, míg az utolsó rezdülés is elhal, amíg a pillanatra elakadt beszélgetés ismét megindul, aztán kibújtam rejtekhelyemről, és az oldalajtó felé indultam, amely szerencsére közel volt. Innen keskeny folyosó vezetett ki a csarnokba. Mikor a csarnokba értem, észrevettem, hogy a cipőm szalagja kioldódott. Megálltam, hogy megkössem, s a lépcső alján fél térdre ereszkedtem. Hallottam, hogy nyílik, és csukódik az ebédlő ajtaja, egy férfi lépett ki rajta. Sietve felálltam, és szemtől szembe találtam magam Mr. Rochesterrel.

- Hogy van? - kérdezte.

- Köszönöm, nagyon jól.

- Miért nem jött oda hozzám a szalonban?

Arra gondoltam, hogy ezt inkább én kérdezhetném, de mondani persze nem mertem.

- Nem akartam zavarni, uram. Nagyon el volt foglalva a vendégekkel.

- Mit csinált, mialatt nem voltam itthon?

- Semmi különöset; Adèle-t tanítottam, mint rendesen.

- És még sápadtabb lett, mint amilyen már úgyis volt. Ezt első pillantásra megállapítottam. Mi baj?

- Semmi, uram.

- Nem fázott meg akkor éjszaka, amikor engem csaknem vízbe fojtott?

- Egyáltalán nem.

- Menjen vissza a szalonba; nem illik ilyen korán visszavonulni.

- Fáradt vagyok, uram.

Rám nézett.

- Meg egy kicsit szomorú. Mitől? Mondja meg szépen.

- Nincs semmi bajom, uram. Nem vagyok szomorú.

- De igenis, szomorú. Nem sok kellene hozzá, hogy sírva fakadjon, máris könnyben úszik a szeme. Egy gyöngyszem már le is hullott a szempillájáról a kőre. Ha ráérnék, és nem kellene attól félnem, hogy valamelyik nagyképű vendéginas éppen erre tolja az orrát, megtudnám, hogy mit jelent mindez. Hát mára fölmentem. De amíg a vendégek itt vannak, kívánom, hogy minden este ott legyen a szalonban. Megértette? Most menjen szépen, és küldje le Sophie-t Adèle-ért. Jó éjszakát, én...

Hirtelen elhallgatott, ajkába harapott és elment.

17.

Vidám napok voltak ezek és mozgalmasak is; milyen egészen mások, mint a Thornfieldben töltött három első hónap csendes, egyhangú, magányos napjai! Mintha minden szomorúságot kikergettek volna a házból, és mintha a múlt minden sötét árnyéka szertefoszlott volna. Mindenütt élet, élet és mozgás! Az ember nem léphetett ki úgy a valamikor oly csöndes galériára, vagy nem haladhatott el úgy az egykor oly néptelen vendégszobák előtt, hogy egy takaros komornával vagy előkelő inassal ne találkozzék.

A konyha, a tálalóhelyiség, a személyzeti előszoba, a nagy előcsarnok éppen ilyen népes, eleven volt. A szalonok csak akkor búslakodtak üresen, ha a kék égbolt, az áldott napfény és az enyhe tavaszi idő kicsalta a társaságot a szabadba. De a jó hangulatnak még az sem ártott, ha az idő borúsra fordult, és napokon át zuhogott az eső. Odabent annál vígabban folyt a mulatság.

Már bevallottam az olvasónak, hogy szeretem Mr. Rochestert. Nem tudtam nem szeretni őt többé, pusztán azért, mert ő már nem törődött velem. Órákat tölthettem a közelében, egyetlen-egyszer sem nézett felém. Minden figyelmét az az előkelő hölgy foglalta el, aki összefogta a ruhája uszályát, ha mellettem elhaladt, nehogy véletlenül hozzám érjen, és aki, ha önkéntelenül rám esett a pillantása, rögtön elkapta rólam, mert még egy tekintetre sem tartott méltónak.

Nem tudtam nem szeretni Mr. Rochestert még azért sem, amiben most már biztos voltam: hogy rövidesen feleségül veszi ezt a hölgyet - Miss Ingram büszke magatartásából ki lehetett olvasni, hogy milyen biztos a dolgában -, és hogy úgyszólván óránként tanúja lehettem udvarlásának.

Szerelmemet semmi sem hűtötte le ezekben a napokban. Az elkeseredésre annál több ok kínálkozott. Rettenetesen féltékeny lehettem volna, bár magamfajta nőnek még féltékenykedni sincs joga olyanvalakire, mint Miss Ingram. De nem is voltam féltékeny, vagy csak ritkán. Azt az érzést, amely gyötört, nem lehet féltékenységnek nevezni. Miss Ingram ugyanis nem ütötte meg a féltékenység tárgyának mértékét: messze alatta maradt. Tudom, ez paradoxonként hangzik, pedig így volt. Miss Ingram nem volt jó, nem volt őszinte, nem volt eredeti. Könyvekből beszajkózott frázisokat ismételgetett, soha semmiről nem mondott véleményt, mert nem is volt véleménye. Síkraszállt a fennkölt érzelmesség mellett, de nem ismerte a részvét és a szánalom, a gyöngédség és az igazságszeretet érzését. Ezt akarata ellenére is gyakran elárulta. Adèle-lel szemben például határozottan ellenségesen viseltetett: valami barátságtalan megjegyzéssel félrelökte, ha a kislány a közelébe merészkedett. Néha egyenesen kiparancsolta Adèle-t a szobából, és soha egy jó szava nem volt hozzá.

Mialatt az én gondolataim csak Mr. Rochesterrel és jövendőbeli menyasszonyával foglalkoztak, míg csak őket láttam, csak az ő beszélgetésüket hallottam, csak az ő mozdulataikat figyeltem, a társaság többi tagja is a maga ízlése szerint szórakozott. Lady Lynn és Lady Ingram komolyan diskuráltak, közben bólogattak díszes turbánjukkal, és néha mind a négy kéz egyszerre emelkedett, meglepődött titokzatos vagy szörnyűködő mozdulattal a magasba, aszerint, hogy miről folyt a szó. Olyanok voltak, mint két óriás bábu. A szelíd Mrs. Dent kedvesen csevegett Mrs. Eshtonnal; néha egy-egy udvarias szót szóltak hozzám, vagy barátságosan rám mosolyogtak. Sir George Lynn, Dent ezredes és Mr. Eshton politikáról vagy megyei ügyekről, vagy az igazságszolgáltatás mai formáiról vitatkoztak. Lord Ingram Amy Eshtonnal flörtölt; Louisa az egyik Lynn fiúval énekelt. Mary Ingram a másik Lynn fiú udvarlását hallgatta bágyadtan. Olykor, mint valami titkos intésre, mindegyik abbahagyta a maga külön szórakozását, és a főszereplőkre figyelt, mert utóvégre Mr. Rochester és - mert olyan szoros kapcsolatban volt vele - Miss Ingram volt a társaság lelke. Ha Mr. Rochester csak egy órára is eltávozott a szalonból, a jó hangulat ellanyhult, a vendégek észrevehetően unatkozni kezdtek. Ha aztán a ház ura ismét megjelent, a beszélgetés rögtön megélénkült.

Jelenlétének vérpezsdítő hatását különösen aznap nélkülözte a vendégsereg, amikor hivatalos ügyek Millcote-ba szólították. Úgy volt, hogy csak késő este tér haza. Délután esett az eső, a társaságnak le kellett tennie a tervezett kirándulásról. (A közelben nemrég sátrat vert cigányokat akarták megtekinteni.) Az urak közül néhányan lementek a lovakat megnézni. A fiatalok a hölgyekkel biliárdoztak a biliárdteremben. A két özvegy csendes kártyajátékban keresett vigasztalást. Blanche Ingram, miután dölyfösen visszautasította Mrs. Dent és Mrs. Eshton közeledését - a hölgyek megpróbálták őt is belevonni a beszélgetésbe -, előbb egy kicsit eldúdolgatott magában a zongora mellett, aztán keresett egy regényt a könyvtárban, levetette magát a díványra, és megpróbálta olvasással agyoncsapni Mr. Rochester távollétének unalmas óráit. A szalon és az egész ház csendes volt, csak olykor hallatszott le az emeletről a biliárdozók nevetése.

Már alkonyodott, öltözködni kellett volna az ebédhez, amikor Adèle - ott térdelt mellettem, a szalon egyik ablakülésén - felkiáltott:

- Jön Mr. Rochester!

Hátrafordultam, Miss Ingram fölpattant a díványról, a többiek is mind fölnéztek, mert kerekek nyikorgása, lópatkók dobogása hallatszott be a felhajtóról. Postakocsi érkezett.

- Ugyan mi lelte, hogy ezen az ócska bárkán jön haza? - jegyezte meg Miss Ingram. - Hiszen Mesrour hátán ment el reggel, és a kutyát is magával vitte. Hová lettek az állatok?

Amikor ezt mondta, olyan közel lépett az ablakhoz, hogy nekem erősen hátra kellett feszülnöm, majd eltört a gerincem a nagy igyekezetben, hogy helyet adjak neki. Ő először észre sem vett, aztán mikor meglátott, félrehúzta a száját, és átment egy másik ablakhoz. A postakocsi megállt; a kocsis meghúzta a csengőt, s a küszöbön egy utazóruhás úriember jelent meg. Nem Mr. Rochester, hanem egy elegáns, magas, idegen úr.

- Felháborító! - kiáltott fel Miss Ingram. - Te utálatos majom (ez Adèle-nek szólt), ki ültetett oda az ablakba, hogy hamis híreket terjesszél?! - és közben énrám is dühös pillantást vetett, mintha én lennék a hibás.

A csarnokból beszélgetés hallatszott be, aztán belépett az újonnan érkezett. Először Lady Ingram előtt hajolt meg. A jelenlevő hölgyek közül őt vélte a legidősebbnek.

- Úgy látszik, rosszkor jövök, madame, mert barátom, a házigazda, nincs itthon. De nagyon hosszú utat tettem, és talán megbocsátják, hogy megvárom, amíg régi jó barátom hazajön.

Mr. Mason, a vendég, jó modorú, udvarias fiatalember volt, csak a kiejtése volt kissé szokatlan, nem éppen idegenszerű, de nem is teljesen angol. Egyidős lehetett Mr. Rochesterrel, harminc és negyven között. Arcbőre nagyon is fakó, egyébként, legalábbis első látásra, határozottan csinos volt. Ha jobban szemügyre vette az ember, talált az arcában olyasmit, ami nem tetszett. Vonásai például szabályosak voltak, de petyhüdtek; szeme nagy és szép vágású, de tekintete üres, kifejezéstelen. Nekem legalábbis úgy tűnt.

Abból, hogy Jamaicát, Kingstont, Spanish Townt emlegette, tudtam, hogy Nyugat-Indiában járt, de nagy meglepetéssel hallottam, hogy ott ismerkedett meg Mr. Rochesterrel. Mondta, hogy barátja nem bírta az izzó hőséget, a hurrikánokat, az esős évszakot. Azt tudtam, hogy Mr. Rochester sokat utazott, Mrs. Fairfax említette, de azt hittem, megelégedett Európával. Idáig még csak célzást sem tett arra, hogy idegen földrészeken is járt.

Ezen tűnődtem, amikor egy váratlan incidens másfelé terelte gondolataimat. Valaki bejött vagy kiment, s Mr. Mason megborzongott az ajtónyitásra. Kérte az inast, hogy tegyen még a tűzre, amely még parázslott ugyan, de már nem égett lobogó lánggal. Az inas, miután megrakta a tüzet, kifelé menet megállt Mr. Eshton széke mellett, és halkan mondott valamit. Csak ennyit hallottam: "egy öregasszony" és "nagyon kellemetlen".

- Mondja meg neki, hogy becsukatom, ha sokat okvetetlenkedik - mondta az elöljáró.

- Nem, én mást mondok - szólt közbe Dent ezredes. - Ne küldje el, Eshton, előbb kérdezzük meg a hölgyeket. - Ezzel hangosan folytatta: - Hölgyeim, önök ma megakarták nézni a sátoros cigányokat. Sam azt mondja, hogy egy öreg cigányasszony van odalent, és mindenáron szerencsét akar mondani. Mit szólnak hozzá a hölgyek?

- De ezredes, az istenért! Csak nem állunk szóba egy ilyen némberrel?! Küldesse el, de azonnal!

- De nem bírunk vele - mondta az inas. - Már Mrs. Fairfaxet is lehívtuk, ő is kapacitálja, hogy menjen el, de nem akar kötélnek állni. Fogott egy széket, letelepedett a kemence mellé, és azt mondja, ő bizony nem mozdul innen, amíg meg nem engedik, hogy feljöjjön az uraságok közé.

- De hát mit akar tulajdonképpen? - kérdezte Mrs. Eshton.

- Azt mondja, jósolni akar az uraknak, madame. És esküdözik, hogy fog is jósolni.

- Külsőre milyen? - kérdezték az Eshton kisasszonyok.

- Csúf, vén banya; fekete, mint a korom.

- Tehát igazi boszorkány! - kiáltott föl Frederick Lynn. - Engedjük be!

- Persze - kontrázott a bátyja. - Halálos vétek lenne ezt a kitűnő alkalmat elszalasztani.

- Mi jut eszetekbe, édes jó fiaim! - sopánkodott Mrs. Lynn.

- Én ebbe soha bele nem egyezem - jelentette ki Lord Ingram özvegye.

- Bele fogsz egyezni, édes jó mamám - hallatszott Blanche fölényes hangja. Blanche megfordult a zongoraszéken, ahol idáig csendesen ült, és látszólag kottákat nézegetett. - Bele fogsz egyezni, mert én nagyon szeretném megtudni, hogy milyen sors vár rám. Hozza föl a cigányasszonyt, Sam!

- De édes Blanche-om! Gondold meg...

- Mindent meggondoltam, mama. Éppen ezért ragaszkodom hozzá, hogy feljöjjön. Siessen, Sam!

- Igen, igen, igen! - kiáltozták a fiatalok, hölgyek és urak egyaránt. - Hadd jöjjön a cigányasszony! Jó móka lesz!

Az inas még mindig habozott.

- Olyan ijesztő a külseje - mondta.

- Menjen már! - szólt rá Miss Ingram, és Sam lement.

Az egész társaságon erőt vett az izgalom; csak úgy sziporkáztak a tréfás megjegyzések, mikor Sam visszajött.

- Most meg nem akar bejönni ide - jelentette. - Azt mondja, nincs hivatva a "közönséges tömegek" előtt mutatkozni. Bocsánatot kérek, ezek az ő szavai. Azt mondta, vezessem be egy olyan szobába, ahol egyedül lehet, és akik jövendőt akarnak mondani vele, egyenként járuljanak elébe.

- Látod, gyönyörűségem, most még ide is tolakodik közénk - mondta Lady Ingram a leányának. - Hallgass rám, édes angyalom...

- Vezesse be őt a könyvtárba - vágott anyja szavába az "édes angyalom". - Én nem is szeretném, ha a "közönséges tömegek" füle hallatára jósolna nekem. Szívesebben vagyok négyszemközt vele. Be van fűtve a könyvtárban?

- Igenis, madame, de a cigányasszony...

- Ne jártassa annyit a száját, maga szamár, hanem tegye, amit mondtam.

Sam ismét eltűnt. Várakozás, titokzatosság, izgalom feszült a levegőben.

- Most már kész - jelentette az inas, amikor megint visszajött. - Tudni szeretné, hogy ki lesz az első látogatója.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha először magam nézem meg - mondta Dent ezredes.

- Mondja meg, Sam, hogy elsőnek egy úr megy be.

Sam kiment, aztán visszatért.

- Kérem szépen, azt mondja, hogy urakat nem fogad, az urak tehát ne is fáradjanak. A hölgyek közül is csak a fiatal leányokat óhajtja látni - tette hozzá, s alig tudta elfojtani kuncogását.

- Akármi legyek, nincs rossz ízlése! - kiáltott föl Henry Lynn.

Miss Ingram ünnepélyesen fölemelkedett.

- Én megyek be elsőnek - mondta olyan hangon, mint egy reményvesztett hadvezér, aki katonái élén igyekszik megmászni egy omladékot.

- Ó, drágám, egyetlenem, várj meg! - sikoltozott Lady Ingram, de Blanche rá se hederített anyjára, némán lépett be az ajtón, amelyet Dent ezredes kitárt előtte.

Egy kis csend támadt. Lady Ingram úgy gondolta, elérkezett a pillanat, amelyben az ember hatásosan tördelheti a kezét. Miss Mary kijelentette, hogy ő nem merne bemenni a cigányasszonyhoz. Amy és Louisa Eshton a lélegzetüket is visszafojtották, látszott rajtuk, hogy félnek.

A percek lassan vánszorogtak. A könyvtár ajtaja csak tizenöt perc múlva nyílt ki. Miss Ingram visszatért a társasághoz.

Milyen arcot vág vajon? Nevet? Tréfa volt az egész? Mindenki kíváncsian nézte Miss Ingramet, de ő hideg gőggel viszonozta a kérdő pillantásokat. Sem rosszkedvűnek, sem jókedvűnek nem látszott. Merev léptekkel ment vissza a helyére, és leült.

- Nos, Blanche? - kérdezte a bátyja.

- Mit mondott? - érdeklődött a húga.

- Milyennek találtad? Hogy érzed magad? Olyan, mint egy igazi jósnő? - kérdezték az Eshton lányok.

- Ne olyan hevesen - csillapította Miss Ingram a kíváncsiakat. - Csak semmi tolakodás. Úgy látszik, mindenki hajlamos hinni a csodában és a hihetetlenben, mamát is beleértve. Mindenki azt hiszi, hogy igazi boszorkány van a házban, aki közvetlen kapcsolatban áll a sátánnal. Egy kóbor cigányasszonyt láttam, aki az elcsépelt tenyérjóslással traktált. Szeszélyem teljesült, de most már nem bánnám, ha Mr. Eshton beváltaná fenyegetését, és lecsukatná a vén szipirtyót.

Miss Ingram könyvet vett a kezébe, hátradőlt a székén, ezzel jelezte, hogy nincs kedve tovább beszélgetni. Majdnem egy fél órán át figyeltem: ez alatt az idő alatt egyszer sem lapozott, s arca úgyszólván percről percre jobban elsötétült, elégedetlenséget, sőt csalódást árult el. Valószínű, hogy a cigányasszony semmi jót nem mondott neki. Kedvetlenségével, látszólagos közömbösségével Miss Ingram éppen arról tett tanúságot, amit titkolni igyekezett: hogy a cigányasszony jóslatnak nagy fontosságot tulajdonít.

Mary Ingram és az Eshton leányok közben kijelentették, hogy ők nem mernek egyedül bemenni. De azért a jövendőmondást mindegyikük szerette volna hallani. Sam mint követ közvetítette a tárgyaló felek kívánságait. Végre, mikor szegény Sam, azt hiszem, már alig állt a lábán a sok jövéstől-menéstől, a vén Sibylla hajlandó volt a három ifjú hölgyet testületileg fogadni.

Ez a kihallgatás már nem folyt olyan csendben, mint Miss Blanche-é. Kihallatszott a fiatal hölgyek vidám kacagása és sikítozása. Vagy húsz perccel később izgatottan rontottak be a szalonba, mintha az ijedtségtől félig eszüket vesztették volna.

- Nahát, miket mondott! Mindent tud rólunk! - kiabáltak összevissza, és kimerülten roskadtak le a különböző székekre, amelyeket az urak elébük toltak.

Mikor a társaság bővebb magyarázatot kívánt tőlük, elmondták, hogy a cigányasszony gyerekkori mondásaikat idézte; leírta az otthonukat, emléktárgyakról beszélt, amelyeket rokonoktól kaptak. Még a legtitkosabb gondolataikat is kitalálta, és mindhármuknak fülébe súgta annak a valakinek a nevét, akit legjobban szeretnek a világon, és azt is megmondta, hogy mi a leghőbb vágyuk.

Az urak nagyon szerettek volna bővebbet tudni a két utolsó ponttal kapcsolatban, de a lányok csak irultak-pirultak, remegtek, vihogtak, sikítozták, nem szóltak semmit. A mamák ezalatt ecetet szagoltak, és nem győzték legyezni magukat. Újra meg újra hangoztatták, milyen helytelenül cselekedtek a leányok, hogy nem fogadták meg az ő tanácsukat. Az idősebb urak nevettek, a fiatalok pedig nem győzték felajánlani szolgálataikat az izgatott ifjú hölgyeknek.

A felfordulás tetőpontján, amikor én is csupa szem és fül voltam, egyszerre valami köhintést hallottam a hátam mögött, és mikor visszafordultam, ott láttam Samet.

- Kisasszony, kérem, a cigányasszony azt mondja, hogy van még egy fiatal hölgy a szobában, aki nem ment be hozzá, és esküszik, hogy addig nem mozdul, amíg mindenkit nem látott. Gondoltam, a kisasszony az egyetlen, aki még nem volt odabent. Mit mondjak neki?

- Ó, hát szívesen bemegyek - feleltem, mert örültem, hogy kíváncsiságomat kielégíthetem. Kisurrantam a szalonból, senki nem vette észre, mert az egész társaság a három grácia köré tömörült. Csendesen becsuktam az ajtót magam mögött.

- Ha parancsolja a kisasszony, megvárom odakint, és ha meg tetszik ijedni, csak tessék kiáltani, rögtön bemegyek.

- Köszönöm, Sam, csak menjen vissza a konyhába. Egyáltalán nem félek.

Igazat mondtam. Egy csöppet se féltem, de roppantul érdekelt a dolog, és nagyon izgatott voltam.

18.

A könyvtár olyan volt, mint rendesen, és a "jósnő" kényelmesen elterpeszkedett egy fotelban, a kandalló mellett. Vörös ruhát és fekete fejkötőt viselt, azaz nem is fejkötőt, hanem széles karimájú cigánykalapot, amely csíkos kendővel volt lekötve az álla alatt. Kialudt gyertya állt mellette az asztalon, ő maga a tűz fölé hajolt, és a parázs fényénél egy imakönyvhöz hasonló kis fekete könyvben olvasgatott. Motyogott magában, mint az öregasszonyok szoktak olvasás közben.

Föl sem pillantott, amikor én beléptem, úgy látszott, végig akarja olvasni, amibe belefogott. Ott álltam a szőnyegen, és a kezemet melengettem. A szalonban ugyanis messze kerültem a kandallótól, és fázott a kezem. Teljesen nyugodt voltam; a cigányasszony nem is volt félelmetes. Becsukta a könyvet, és lassan fölemelte a fejét. A kalap beárnyékolta arcának egy részét. Különös, sötét bőrű arc volt, gubancos hajfürtök lógtak ki egy fehér kötés alól, mely átfogta állát vagy inkább állkapcsát. Nyíltan, sőt vakmerően nézett a szemembe.

- Tehát a jövendőjét akarja hallani? - kérdezte. Hangja éppen olyan határozott volt, mint a tekintete, és éppen olyan durva, mint az arca.

- Engem bizony nem érdekel a jövendő, öreganyám. De ha öröme telik benne, csak mondja. Arra azonban figyelmeztetem, hogy semmiféle jövendölésben nem hiszek.

- Ostobaság ilyet mondani, de magától nem is vártam egyebet. Már amikor a lépéseit hallottam, tudtam, hogy nem hisz.

- Komolyan? Nagyon jó hallása lehet!

- Van ám. Meg a szemem is jó, és az eszem is gyorsan vált.

- Minderre szüksége van a mesterségéhez.

- Igen. Különösen ha ilyenekkel van dolgom, mint maga. Miért nem reszket?

- Nem fázom.

- Miért nem sápadt el?

- Nem vagyok beteg.

- És miért nem érdekli az én mesterségem?

- Mert nem vagyok ostoba.

A vén banya elvigyorodott a kendője mögött, aztán előszedett egy rövid fekete pipát, és rágyújtott. Egy idő múlva kiegyenesedett, kivette szájából a pipáját, és merően a tűzbe nézve, kihívóan így szólt:

- Maga fázik, rosszul van a félelemtől, és ostoba.

- Bizonyítsa be - vágtam vissza.

- Rögtön bebizonyítom. Fázik, mert egyedül van, nincs senkije, aki tüzet tud csiholni magából. Betege annak, hogy a legszebb, legédesebb, legmagasztosabb emberi érzés elérhetetlen távolságban van magától. Ostoba, mert bármennyire szenved is, a kisujját sem mozdítja, és egyetlen lépést sem tesz arrafelé, ahol ez az érzés vár magára.

Kurta, fekete pipáját megint szájába vette, és új erővel kezdett pöfékelni.

- Ezt majdnem mindenkinek elmondhatná, akiről tudja, hogy idegenek között él egy nagy házban.

- Az lehet, hogy majdnem mindenkinek elmondhatnám, de kérdés, hogy rá is illenék-e mindenkire.

- Aki olyan körülmények között él, mint én, arra igen.

- Aki olyan körülmények közt él, mint maga; de ugyan mutasson még valakit, akinek a helyzete pontosan olyan, mint a magáé.

- Ezret is könnyen találhat.

- Egyet is nehezen! Magának sejtelme sincs kiváltságos helyzetéről. Olyan közel áll a boldogsághoz, hogy csak a kezét kell kinyújtania utána. Az anyag elő van készítve, csak össze kell keverni. A véletlen kissé távol helyezte el egymástól az alkatrészeket, de ha összekerülnek, az eredmény nagyszerű lesz.

- Én nem értem az ilyen rejtélyes beszédet. Soha életemben nem tudtam rejtvényt fejteni.

- Ha azt akarja, hogy világosabban beszéljek, mutassa a tenyerét.

- Persze tegyek bele ezüstpénzt is?

- Persze.

Egy shillinget adtam neki. Zsebéből előkotort egy ócska harisnyafejet, abba belekötözte a pénzdarabot, visszagyűrte a zsebébe, aztán azt mondta, hogy mutassam a tenyerem. Megmutattam. Nem nyúlt hozzá, csak föléje hajolt, és közelről vizsgálgatta.

- Nagyon sima tenyér ez - mondta. - Jóformán nincsenek is vonalak benne; nem tudok kiolvasni belőle semmit. Különben is mit mondhat egy tenyér? A sors másutt van megírva.

- Ebben igaza van.

- Igen. A sors az arcvonásokban van megírva, a homlokon, szemekben, a szemek körül és a száj vonalában. Térdeljen le, és emelje föl a fejét.

- Na, végre közeledünk a valósághoz - mondtam, mialatt engedelmesen letérdeltem. - Kezdek hinni öreganyámnak.

Vagy félméternyire lehettem tőle. Megkaparta a tüzet, az egyik széndarab fellángolt, de csak az éri arcomat világította meg, az övé még mélyebb árnyékba borult.

- Szeretném tudni, miféle érzelmekkel jött ide hozzám - mondta, miután egy darabig fürkészte az arcomat. - Szeretném tudni, milyen gondolatok járnak a fejében, mialatt óraszámra ott ül azokkal a finom népekkel egy szobában, és mégis messze tőlük. Azok úgy mozognak a szeme előtt, mint a "laterna magica" figurái, és még annyi közösség sincs maguk között, amennyi akkor lenne, ha ők valóban csak árnyképek és nem húsból és vérből való emberek lennének.

- Sokszor fáradt vagyok odabent, néha álmos, de ritkán szomorú.

- Akkor hát valami titkos remény vidítja föl, és boldog jövőről álmodozik?

- Szó sincs róla. Vágyaim netovábbja, hogy annyi pénzt tudjak megtakarítani, amennyiből egy kis házat bérelhetek, és ott magániskolát nyithatok.

- Szomorú szellemi táplálék, és szomorú lehet állandóan az ablakülésen kuksolni is... Láthatja, hogy ismerem a szokásait...

- Hallotta a személyzettől.

- Ó, de okos! Hát jó, lehet, hogy hallottam, az igazat megvallva, van egy ismerősöm a házban, Grace Poole...

Mikor ezt a nevet hallottam, rögtön talpra ugrottam. Grace Poole-t ismeri, itt valami ördöngösség van.

- Na, azért nem kell megijedni - csitított a cigányasszony. - Mrs. Poole nagyon derék asszony, szűkszavú és megbízható. De nem erről akartam beszélni, hanem arról, hogy ott az ablakülésen gubbasztva, igazán nem gondol egyébre, mint az iskolára? Senki nem érdekli azok közül, akik a szalon díványain és foteljaiban ülnek? Egyetlen arcot sem érdemesít arra, hogy közelebbről tanulmányozza? Nincs senki, akinek a mozdulatait érdeklődéssel figyeli?

- Minden arc, minden mozdulat érdekel.

- Mindegyik egyformán érdekli? Nincs egy vagy, mondjuk, kettő, amelyet érdekesebbnek talál?

- De igen. Amikor egy nő és egy férfi arcából, mozdulataiból kiolvasok valamit, akkor érdeklődéssel figyelem a fejleményeket.

- Mit szeret legjobban leolvasni az arcokról?

- Ó, nincs valami nagy választék! Többnyire udvarlással kezdődik, és a házasságnak nevezett katasztrófával végződik.

- És nem unja ezt az egyhangú témát?

- Őszintén szólva, nekem mindegy. Mi közöm nekem a mások udvarlásához vagy házasságához?!

- Hogy mi köze hozzá? Tegyük föl, hogy egy szép, fiatal, virulóan egészséges, bájos, előkelő, vagyonos hölgy szemébe mosolyog egy úrnak, akkor ön...

- Akkor én?...

- Hát ezt csak észreveszi, és gyönyörködik benne.

- Én nem ismerem ezeket a vendég urakat, még szót se igen váltottam velük, ami pedig azt illeti, hogy gyönyörködöm bennük - hát vannak közöttük tiszteletre méltó, komoly, középkorú urak, és vannak csinos, elegáns, ifjú gavallérok, és mindegyiküknek jogában áll, hogy annak a mosolyát fogadja el, akiét akarja, számomra az egész ügynek nincs semmi jelentősége.

- Azt mondja, hogy nem ismeri a vendég urakat? Hogy egy szót sem váltott velük? Ugyanezt állítja a ház uráról is?

- Ő nincs idehaza.

- Nincs idehaza! Ez aztán okos megjegyzés. Azért, mert ma reggel bement Millcote-ba? Hát estére majd hazajön, vagy ha ma nem, hát holnap. És azért, mert ma nincs itthon, őt már nem számítja az ismerősei közé? Kitörüli a névsorból, mintha már nem is léteznék?

- Azt nem, de nem látom be, mi köze Mr. Rochesternek a fölvetett témához.

- Hölgyekről beszéltem, akik az urak szemébe mosolyognak. Mr. Rochester szemébe legutóbb annyi bájmosolyt ontottak, hogy a szeme valósággal kicsordult tőlük, mint két teli csésze. Nem tűnt ez fel önnek?

- Mr. Rochesternek joga van hozzá, hogy élvezze a vendégei társaságát.

- A jogait nem vitatja el senki. De nem vette észre, hogy ami a házassági történeteket illeti, Mr. Rochester körül szövődik a legélénkebb, legfolyamatosabb mese?

Önmagam előtt sem tagadhattam, hogy a cigányasszony minden szava nagyon érdekelt. Különös modora, sajátságos hanglejtése szinte álomba ringatott. Egyik mondata váratlanabbul hatott rám, mint a másik, kezdtem semmit sem érteni az egészből, és arra kellett gondolnom, miféle láthatatlan szellem figyelte és örökítette meg szívem minden dobbanását az utóbbi hetek alatt.

- Nem vette észre, hogy Mr. Rochester órákon át hallgatta az elbűvölő ajkak beszédét, és olyan öröme telt benne, hogy hálás volt az élvezetért? Nem vette észre?

- Hálás volt? Nem, azt igazán nem vettem észre, hogy hálás volt.

- Nem vette észre. Tehát figyelte az arcát. Hát mit vett észre, ha hálát nem?

Nem feleltem.

- Szerelmet, azt igen? És látta őt a jövőben házasembernek és a feleségét boldognak?

- Boldognak? Azt éppen nem mondhatnám. Úgy látszik, öreganyám boszorkánysága is felmondja néha a szolgálatot.

- Hát mi az ördögöt látott?

- Hagyjuk ezt. Azért jöttem ide, hogy én kérdezzek, nem azért, hogy engem gyóntassanak. Tehát: az, ugye, köztudomású, hogy Mr. Rochester rövidesen megházasodik?

- Igen. A szép Miss Ingramet veszi el.

- Rövidesen?

- A látszat arra vall, hogy rövidesen, és kétségtelenül (bár ön vakmerően kételkedni merészel ebben) földöntúlian boldogok lesznek egymással. Lehetetlen, hogy Mr. Rochester ne szeressen egy ilyen világszép, elmés, nemes, tökéletes hölgyet. Valószínűleg a hölgy is szereti Mr. Rochestert, vagy ha nem őt, legalább a pénztárcáját. Tudom, hogy a Rochester-birtokot a hölgy teljes adósságmentesnek hiszi, bár erre vonatkozóan (isten bocsássa meg) körülbelül egy órával ezelőtt mondtam neki valamit, amitől nagyon elkomolyodott, egészen leesett az álla. Meg is akarom mondani az udvarlójának, hogy jó lesz résen lenni, mert ha akad valaki más, akinek a birtoka nincs betáblázva, akkor neki le is út, fel is út.

- Jó, jó, öreganyó, de én nem azért jöttem ám, hogy Mr. Rochester jövendőjét hallgassam. A magam sorsát szeretném hallani, de arról még semmit sem mondott.

- A maga jövője még nagyon kétséges, lelkem. Jól megnéztem az arcát: egyik vonás ellentmond a másiknak. Egy adag boldogságot kimért magának a sors, ezt tudtam már, mielőtt idejöttem ma este. A sors szépen, gondosan félretette ezt az adagot, a magam szemével láttam. Csak magától függ, hogy mikor nyújtja ki utána a kezét, de éppen ebben nem vagyok biztos, hogy utánanyúl-e. Ezt a kérdést tanulmányozom most. Térdeljen le megint ide a szőnyegre.

Az öregasszony hangja megváltozott. Kiejtése, mozdulatai egyszerre olyan ismerősek lettek, mint a tulajdon arcom a tükörben, mint a magam szavai. Fölálltam, de ott maradtam. Körülnéztem. Megpiszkáltam a tüzet, megint körülnéztem. A cigányasszony arcába húzta a kalapot, és intett, hogy menjek onnan. A tűz megvilágította a kezét, és most már felocsúdva egyszerre ráismertem erre a kézre. Ez nem egy öregasszony keze volt, hanem formás, rugalmas kéz, sima ujjakkal: az egyik ujjon gyűrű villant meg, s előrehajolva fölismertem azt a drágakövet, amelyet százszor is láttam. Megint az arcot néztem: már nem fordult el tőlem, sőt ellenkezőleg, felém hajolt, s a kalap már nem borította árnyékba.

- Nos, Jane, megismer végre? - kérdezte a jól ismert hang.

- Vegye le ezt a vörös köpenyt, uram, és...

- De a zsinór csomóra van kötve. Segítsen kioldozni.

- Tépje el.

- Így! Le ezekkel a rongyokkal! - S Mr. Rochester ledobta álruháját.

- Micsoda ötletei vannak, uram!

- De jól sikerült, mi?! Ügyesen csináltam.

- A hölgyekkel, úgy látszik, nagyon ügyesen csinálta.

- És magával nem?

- Énvelem szemben nem játszotta a cigányasszonyt.

- Hát kit játszottam? Magamat?

- Nem tudom. Mindenesetre be akart ugratni engem. Hetet-havat összebeszélt, hogy belőlem is kicsaljon mindenféle butaságot. Ez nem volt szép öntől, uram.

- Meg tud nekem bocsátani, Jane?

- Előbb még át kell gondolnom az egészet. Ha úgy találom, hogy nem ugratott bele valami címeres butaságba, akkor esetleg megbocsátok. De mondhatom, nem volt szép, amit velem művelt.

- Ó, maga nagyon korrektül, nagyon óvatosan, nagyon okosan viselkedett.

Átgondoltam a beszélgetést, magam is úgy találtam, hogy okosan viselkedtem. Ez megnyugtatott. Úgy látszik, tartottam valamitől, mert az első pillanattól fogva résen voltam. Cigányasszonyok nem szoktak ilyen választékosan beszélni, meg aztán azt is észrevettem, hogy elváltoztatta a hangját, és hogy az arcát mindenáron el akarja rejteni. De nem Mr. Rochesterre gyanakodtam, hanem Grace Poole-ra, erre az eleven rejtélyre, erre a titokzatos és érthetetlen valakire.

- Most min tűnődik? - kérdezte Mr. Rochester. - Mit jelent ez a komoly mosoly?

- Csodálkozom, és nem győzök gratulálni magamnak, uram. Engedelmével most visszavonulhatok?

- Maradjon még egy percig, és mondja el, miről beszélnek odabent.

- Természetesen a cigányasszonyról.

- Üljön le. Mondja el, mit mondtak rólam.

- Szeretnék fölmenni, uram. Tizenegy felé járhat. Igaz, tudja azt, hogy a nap folyamán egy idegen érkezett a kastélyba?

- Idegen? Kicsoda? Én nem vártam senkit. Elment?

- Nem; azt mondta, hogy régi ismerősök, és hogy önnek bizonyára nem lesz kifogása ellene, ha megvárja, amíg visszajön.

- Hogy az ördög... a nevét nem mondta meg?

- Masonnak hívják, és Nyugat-Indiából, Spanish Townból jön. Gondolom, Jamaicából.

Mr. Rochester mellettem állt, megfogta a kezemet, talán le akart ültetni. Mialatt beszéltem, görcsösen megszorította a csuklómat, ajkára odafagyott a mosoly, s szinte a lélegzete is elakadt.

- Mason! Nyugat-India! - mondta olyan hangon, mint egy beszélő automata, amely csak est a két szót tudja. - Mason! Nyugat-India! - ismételte háromszor is szótagolva, és közben hamuszürkére fakult az arca, és jóformán azt sem tudta, hol van és mit beszél.

- Rosszul van, uram? - kérdeztem.

- Mintha fejbe ütöttek volna, Jane! Mintha fejbe ütöttek volna! - Megtántorodott.

- Támaszkodjék rám, uram.

- Egyszer már felajánlotta, hogy támaszkodjam a vállára, Jane. Most elfogadom.

- Igen, uram, és a karomat is.

Leült, és engem is maga mellé ültetett. Mind a két kezével fogta és dörzsölgette a kezemet, de ezalatt rémült és zavart tekintettel bámult rám.

- Kis barátnőm - mondta -, ó, bár valami távoli, csendes szigeten lehetnék magával! Valahol, ahonnan minden baj, minden veszedelem és minden iszonyú emlék messze van!

- Segíthetnék valamit, uram? Az életemet is szívesen odaadnám, ha azzal segíthetnék.

- Ha segítségre lesz szükségem, Jane, csak magához fordulok. Ezt megígérem.

- Köszönöm, uram. De most, pillanatnyilag, mit tehetnék?

- Hozzon nekem egy pohár bort, Jane, az ebédlőből. A társaság most vacsorázik. Nézzen be, hogy Mason ott van-e köztük, és mit csinál.

Úgy volt, ahogy Mr. Rochester mondta: a társaság vacsorázott. De ma nem ültek a nagy asztalnál. A tálakat a pohárszéken helyezték el, mindenki maga vett az ételből, s tányérral, pohárral a kézben, kis csoportokba verődve álltak. A hangulat emelkedett volt, vidáman csevegtek és nevetgéltek.

Mr. Mason a kandalló mellett az ezredesékkel beszélgetett. Ő is éppen olyan jókedvűnek látszott, mint a többiek. Egy poharat teletöltöttem borral (észrevettem, hogy Miss Ingram éppen odanézett, és rosszallóan vonta össze a szemöldökét, biztosan azt hitte, én akarom meginni), és visszamentem a könyvtárba.

Mr. Rochester már nem volt olyan halálsápadt, és különben is erőt vett magán. Kivette kezemből a poharat.

- A maga egészségére, jó szellemem! - mondta, és egy hajtásra kiitta a bort. - Mit csinálnak odabent, Jane?

- Nevetnek és beszélgetnek, uram.

- Nem olyan komorak és titokzatosak, mintha valami rémhírt hallottak volna?

- Egyáltalán nem. Nagyon is jókedvűek.

- És Mason?

- Ő is velük nevetgél.

- Ha ezek az emberek most testületileg bejönnének ide, és leköpnének engem, maga mit csinálna, Jane?

- Ha bírnék velük, kidobnám őket. Rochester kissé elmosolyodott.

- És ha én mennék be közéjük, és ők fagyosan végigmérnének, és gúnyosan összesúgnának a hátam mögött, és aztán mind faképnél hagynának engem, akkor maga mit csinálna? Velük menne?

- Nem mennék velük, uram. Sokkal szívesebben maradnék itt önnel.

- Hogy vigasztaljon?

- Igen, uram, hogy vigasztaljam, ha tudom.

- De ha mindenki megvetéssel sújtaná azért, hogy mellettem marad?

- Azt én úgysem tudnám, és ha tudnám se törődném vele.

- Tehát az én kedvemért képes lenne szembeszállni az emberek ítéletével?

- Nemcsak az ön kedvéért. Minden jó barát kedvéért, aki ragaszkodásomat úgy megérdemli, mint ahogyan, remélem, ön megérdemli.

- Most menjen vissza az ebédlőbe, és feltűnés nélkül súgja meg Masonnak, hogy Mr. Rochester hazajött, és beszélni óhajt vele. Aztán vezesse őt ide, és hagyjon magunkra.

- Igenis, uram.

A társaság minden tagja rám bámult, mikor egyenesen Mr. Masonhoz lépve, átadtam neki az üzenetet, és aztán kivezettem a szobából.

Már rég ágyban voltam, amikor a vendégek nyugovóra tértek. Tisztán hallottam Mr. Rochester hangját:

- Erre, Mason; ez a te szobád.

Most derűsen csengett a hangja. Megnyugodva aludtam el.

19.

Elfelejtettem a redőnyt leereszteni és az ágyfüggönyt összehúzni. Ennek az lett a következménye, hogy mikor a telihold (mert szép, tiszta éjszaka volt) bekandikált az ablakomon, fölébredtem. A hold csillogó ezüsttányérja éppen a szemembe nézett. Szép volt, de túlságosan komoly és hideg. Félig felültem az ágyban, hogy az ágyfüggönyt összehúzzam.

Szent isten! Mi volt ez a sikoltás?!

Az éjszaka csendjét, nyugalmát hátborzongató, vad, éles sikoltás szakította ketté, s a hangba egész Thornfield Hall belezengett.

A szívem verése is elállt, kinyújtott karom megbénult. A vészes hang elhalt, és nem ismétlődött. Akárhonnan eredt is ez a velőtrázó üvöltés, egyhamar nem ismétlődhetett. Nincs az a hatalmas kondorkeselyű az Andok tetején, amely kétszer egymás után ilyen kétségbeesett vijjogást tudna hallatni. Embernek, állatnak pihennie kell, mielőtt megismétli ezt a tébolyító hangot.

A harmadik emelet felől jött a hang. És a fejem fölött, igen, pontosan a szobám mennyezete fölött most valami más zaj is hallatszott, mintha élethalál-küzdelem folyna, és egy hang segítségért kiáltana.

- Segítség! Segítség! Segítség! - háromszor egymás után. - Nem jön senki?! - kiáltott kétségbeesetten ugyanaz a hang, és mialatt a dulakodás vadul tovább folyt: - Rochester! Rochester! Hol vagy, az istenért!

Egy ajtó kinyílt, valaki végigrohant a folyosón. Odafent most már hárman dulakodtak. Aztán egy zuhanás - és csend.

Bár egész testemben remegtem, magamra kaptam valami ruhafélét, és kiszaladtam a szobámból. Mindenki talpon volt már, valamennyi szobából rémült sugdolózás vagy kiabálás hallatszott; egyik ajtó a másik után pattant föl; a galéria megtelt a kíváncsi, riadt vendégekkel.

- Mi történt? - Ki sebesült meg? - Gyertyát kérünk! - Tűz van? - Rablók? - Hová meneküljünk? - kérdezgették összevissza a hölgyek és az urak.

Ha a hold nem világít, teljes sötétségben lettek volna. Ide-oda futkostak, összebújtak, volt, aki zokogott, volt, aki megbotlott a sötétben, és elesett. A zűrzavar tetőpontjára hágott.

- Hol a pokolban van ez a Rochester?! - kiáltott Dent ezredes. - A szobájában nincs.

- Itt vagyok! - felelt valahonnan a házigazda hangja. - Legyenek nyugodtak, nincs semmi baj. Rögtön jövök.

A galéria túlsó oldalán kinyílt egy ajtó. Mr. Rochester gyertyával a kezében megjelent, most jött le a harmadik emeletről. Az egyik hölgy egyenesen nekiszaladt, megragadta a karját: Miss Ingram volt.

- Mi történt? - kérdezte. - Micsoda szörnyűség történt? Beszéljen! Ne szépítsen semmit, jobb, ha megtudjuk az igazat.

- De azért ne fojtsanak meg - mondta Mr. Rochester, mert most már az Eshton kisasszonyok is belekapaszkodtak, a két özvegy pedig, bő fehér köntösben, úgy viharzott feléje, mint két vitorlás hajó.

- Nincs semmi baj! Nincs semmi baj! - kiáltotta. - Önök próbát rendeztek a "Sok hűhó semmiért"-ből, hölgyeim! De most már engedjenek utat, kérem, mert különben igazán baj lesz!

Tekintete valóban vészjósló volt. Fekete szeme villámlott. Nagy nehezen erőt vett magán, és így folytatta:

- Az egyik szolgálónak lidércnyomása volt, ennyi az egész. Különben is érzékeny, ideges teremtés, és álmában kísértetet láthatott, vagy valami ilyesfélét, és mikor felébredt, ideggörcsöt kapott. Nagyon kérem a hölgyeket és az urakat, menjenek vissza a szobájukba, mert amíg a ház meg nem nyugszik, nem foglalkozhatunk a beteggel. Az urak legyenek szívesek jó példával elöljárni. Miss Ingram, remélem, ezúttal is olyan fölényesen és bátran viselkedik, ahogyan mindig szokott. Amy és Louisa, maguk is menjenek vissza szépen a fészkükbe, amint az ilyen kis galambokhoz illik. Hölgyeim - fordult a két özvegyhez -, önök meg fognak hűlni, ha még sokáig itt álldogálnak a hidegben.

Így aztán hízelgéssel és eréllyel elérte, hogy mindenki visszatakarodott a szobájába. Én nem vártam meg, hogy elküldjön, olyan észrevétlenül, ahogyan kilopóztam, visszasompolyogtam a szobámba.

De azért nem feküdtem le, sőt ellenkezőleg, gondosan felöltözködtem. A sikoltás után elhangzott szavakat és a dulakodás zaját valószínűleg csak én hallottam; de biztos is voltam abban, hogy nem egy cseléd lidércnyomásos álma verte fel a házat. Mr. Rochester azért találta ki ezt a magyarázatot, hogy a vendégeket megnyugtassa. Mondom, én mindenesetre felöltözködtem, hogy szükség esetére készen legyek. Aztán leültem az ablakba, és sokáig bámultam ki az ezüstben fürdő csendes tájra. Magam sem tudom, mire vártam. Valahogy éreztem, hogy az az irtózatos sikoltás nem halhatott el következmények nélkül.

Nem történt semmi. Fokozatosan minden nesz és mozgás elcsitult, s egy órán belül úgy tetszett, hogy Thornfield Hallt ismét birtokába vette az éjszaka csendje. Közben a hold is megjárta éji útját, lenyugodni készült. Nem volt kellemes a hidegben és a sötétben üldögélni. Gondoltam, így ruhástul ledőlök az ágyra. Fölálltam hát, és lábujjhegyen az ágyamhoz léptem. Éppen amikor lehajoltam, hogy a papucsomat felvegyem, halkan kopogtattak az ajtón.

- Ki az? - kérdeztem.

- Fönn van még? - hallottam azt a hangot, amelyikre vártam: a gazdámét.

- Igen, uram.

- Föl is van öltözve?

- Igen.

- Akkor jöjjön ki csendesen.

Kimentem. Mr. Rochester gyertyával a kezében állt a folyosón.

- Szükségem van magára, jöjjön velem, de óvatosan és nagyon csendesen.

Vékony papucsomban olyan nesztelenül lépkedtem a szőnyeges folyosón, mint egy macska. Mr. Rochester előttem haladt, fölment a lépcsőn, és megállt a végzetes harmadik emelet sötét, alacsony folyosóján. Én is megálltam.

- Van szivacs a szobájában? - kérdezte súgva.

- Van.

- És olyan szagos sója, repülősó, vagy minek hívják, amit ájult emberrel szoktak szagoltatni?

- Az is van.

- Menjen vissza, és hozzon magával szivacsot is, sót is.

Visszamentem. A mosdóról felkaptam a szivacsot, a fiókomból kivettem a sót, és visszamentem. Mr. Rochester a lépcsőnél várt, kulccsal a kezében. A kulcsot egy kis fekete ajtó zárjába illesztette, de mielőtt megfordította volna, azt kérdezte tőlem:

- Nem ájul el, ha vért lát?

- Azt hiszem, nem. De még nem volt alkalmam kipróbálni.

Kicsit megborzongtam, mikor kérdésére feleltem, de erősnek éreztem magam.

- Adja ide a kezét - mondta -, még csak az hiányzik, hogy rosszul legyen.

Megfogta a kezem.

- Bátorság - mondta. Megfordította a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.

A szobát, úgy tetszett, nem először láttam. Mrs. Fairfaxszel már jártam itt. A falakat kárpit borította, de a kárpit egy helyen fel volt szakítva, és mögüle előtűnt egy rejtett ajtó. Az ajtó nyitva volt, a másik helyiségből világosság szűrődött ki, és valami morgó, vakkantó hang hallatszott, mintha kutyák veszekednének. Mr. Rochester letette a gyertyát az asztalra, és azt mondta, hogy várjak. Ő bement a másik szobába. Nevetéssel fogadták, azzal a bizonyos előbb hahotázó, aztán elhaló nevetéssel. Tehát Grace Poole van odabent! Mr. Rochester szó nélkül intézett el valamit; egy halk hang hallatszott, aztán visszajött Mr. Rochester, és becsukta az ajtót maga mögött.

- Jöjjön ide, Jane! - mondta, és a széles ágy túlsó oldalára került. A függönyös ágy a szoba tetemes részét elfoglalta. Az ágy feje mellett karosszék állt, a karosszékben egy férfi ült, felöltözve, csak éppen kabát nem volt rajta. Csendesen ült, fejét hátrahajtotta, szemét lehunyta. Mr. Rochester föléje tartotta a gyertyát: a sápadt és látszólag élettelen arcban Masont, az idegent ismertem föl. Azt is láttam, hogy az inge és az egyik karja csupa vér.

- Fogja csak a gyertyát - mondta Mr. Rochester. Elvettem a gyertyát, ő meg odahozta a vízzel telt mosdótálat. A szivacsot belemártotta a vízbe, és megnedvesítette vele a lárvaszerű arcot. Aztán orra alá tartotta a szagos sóval telt üvegecskét. Mr. Mason csakhamar fölvetette a szemét, nyöszörgött. Mr. Rochester kigombolta a sebesült ingét - karja és válla már be volt kötözve -, és lemosta a gyorsan szivárgó vért.

- Nincs közvetlen veszély? - nyögte Mr. Mason.

- Dehogy van! Egy kis karcolás az egész. Nem kell annyira megijedni, fel a fejjel, ember! Most én magam megyek el orvosért; remélem, holnap reggel már elszállíthatnak. Jane...

- Parancsol?

- Itt kell hagynom magát ezzel az úrral egy órára, talán kettőre is. A kiszivárgó vért lemossa a szivaccsal, ahogy én csináltam. Ha gyönge, itasson vele egy korty vizet, és szagoltasson vele sót. Beszélnie nem szabad, maga se szóljon hozzá, semmi szín alatt - és Richard, te meg az életeddel játszol, ha kinyitod a szád. Ha felizgatod magad, nem állok jót a következményekért.

Szegény sebesült megint nyöszörgött. Úgy láttam, hogy még mozdulni is alig mer. A halálfélelem vagy valami egyébtől való félelem jóformán megbénította. Mr. Rochester kezembe adta a véres szivacsot, meg kellett mutatnom, hogy tudok vele bánni. Aztán még egyszer a lelkemre kötötte, hogy beszélgetni tilos, és elment. Különös érzés volt, mikor ránk zárta az ajtót, és lépései elhangzottak a folyosón.

Itt voltam bezárva, a harmadik emelet egyik titokzatos cellájában; köröttem éjszaka; előttem egy halálsápadt, vérző sebesült. A gyilkos asszonyt csak egy vékony ajtó választja el tőlem. Tulajdonképpen csak ez volt félelmetes, a többit el tudtam viselni, de megborzongtam a gondolatra, hogy Grace Poole minden pillanatban rám törhet.

Amíg a sebesültet figyeltem, a szomszédban tanyázó vadállat mozdulataira is vigyáznom kellett. De odabent, amióta Mr. Rochester elment, csend volt; egész éjszaka csak három ízben hallottam valami neszt - egy nyikorgó lépést, egy pillanatra azt a horkanásszerű kutyahangot és egyszer mély, emberi nyöszörgést.

Micsoda bűn lehet az, amely megtestesülve itt él egy zárt cellában, és amelyet a kastély tulajdonosa kénytelen megtűrni fedele alatt? Miért nem adja át az igazságszolgáltatásnak, vagy miért nem kergeti világgá? Micsoda titok lehet az, amely hol tűzben, hol vérben tör utat, és mindig éjszaka? Miféle teremtmény az, aki egy asszony vonásait viseli, és hol egy gúnyolódó gonosz szellem, hol pedig egy zsákmányt kereső dögkeselyű vijjogását hallatja? És ez az ember, akit gondjaimra bíztak, ez a csendes, egyszerű idegen hogyan bonyolódott bele a borzalmak hálójába? És a gonosz szellem miért rajta állt bosszút? Hogyan került késő éjszaka a háznak ebbe az elkülönített részébe ahelyett, hogy lefeküdt volna? Magam hallottam, amikor Mr. Rochester megmondta neki, hogy melyik a szobája. Mi hozta fel ide, és hogy van az, hogy most ilyen szelíden viselkedik, miután erőszak vagy árulás ilyen csúnyán elbánt vele? Miért vetette magát alá olyan engedelmesen Mr. Rochester rendelkezéseinek? És miért rejti el Mr. Rochester a sebesültet? Vendégét megsebesítették, őt magát már egyszer el akarták tenni láb alól - és ő mind a két esetet szigorúan titokban tartja! Mert hogy Mr. Mason vakon engedelmeskedik Mr. Rochesternek, arról ez alatt a rövid idő alatt is volt alkalmam meggyőződni. Abból a néhány szóból, amelyet egymással váltottak, láttam, hogy Mr. Mason azt teszi, amit gazdám parancsol neki. Miért izgatta fel hát Mr. Rochestert annyira Mr. Mason váratlan látogatása? Miért, hogy ennek a nyimnyám embernek a puszta neve úgy hatott rá néhány órával ezelőtt, mint amikor a tölgyet villámcsapás éri?

Egyre magam előtt láttam sápadt arcát, amint azt suttogta: "Mintha fejbe ütöttek volna, Jane. Mintha fejbe ütöttek volna." Azt sem lehet elfelejteni, mennyire remegett a karja, mikor a vállamra támaszkodott. Mi lehet az, ami Fairfax Rochester lelki erejét ennyire megtöri, sőt testét is megremegteti?

"Mikor jön vissza? Mikor jön vissza?" - jajdultam föl hangtalanul. Az éjszaka végtelenül hosszúra nyúlt, a beteg nyöszörgött, émelygett, és sem a hajnal nem jött, sem segítség nem érkezett. Újra meg újra odatartottam a vizespoharat Mr. Mason vértelen szájához; és újra meg újra kámforos sót szagoltattam vele, de minden hiábavaló volt. Vagy a testi, vagy a lelki szenvedés, vagy a vérveszteség, vagy mind a három következtében ereje szemlátomást fogyott. Olyan keservesen nyögött, olyan gyöngének és elesettnek látszott, hogy attól féltem, meghal. És még csak nem is szólhattam hozzá.

A gyertya utolsót lobbant. A függönyök között szürke világosság hatolt a szobába. Végre virradt! Egyszerre Vezér ugatását hallottam messziről, és megint reménykedni kezdtem. Ezúttal nem alaptalanul: alig öt perc múlva megcsikordult a zár. Nem hiszem, hogy két óránál hosszabb ideig voltam egyedül, de ez a két óra egyheti virrasztással is fölért.

Mr. Rochester belépett. Az orvost is magával hozta.

- Siessen, Carter - mondta az orvosnak. - Fél órát adok arra, hogy a sebesültet bekötözze és leszállítsa.

- Azt sem tudjuk, hogy szállítható állapotban van-e, uram.

- Föltétlenül. Nincs semmi komoly baja. Ideges, meg kell nyugtatni. Lássunk munkához.

Mr. Rochester szétvonta a vastag függönyöket, felhúzta az ablakredőnyt, és beengedte a nappali világosságot, amennyire lehetett. Meglepődve és örömmel láttam, hogy már erősen hajnalodik; a kelő nap rózsaszínű sugarai pirosra festik a keleti ég alját.

Az orvos kezelésbe vette a beteget. Mr. Rochester is odalépett az ágyhoz.

- Hogy vagy, öregem? - kérdezte.

- Azt hiszem, végzett velem - hangzott a nyöszörgő felelet.

- Ugyan, dehogy! Bátorság! Két hét múlva kutya bajod sem lesz. Egy kis vért veszítettél, ennyi az egész. Carter, nyugtassa meg maga is, hogy nincs veszély.

- Nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy veszély nincs. - Az orvos időközben lefejtette az átázott kötést. - Csak az a kár, hogy nem hívtak előbb, így túl sok vért veszített. De mi ez itt? A vállon ez nemcsak vágott seb, hanem fogak nyoma is!

- Megharapott - mormogta a sebesült. - Úgy rontott nekem, mint egy tigris, mikor Rochester elvette tőle a kést.

- Miért hagytad magad? Miért nem keltél vele birokra? - mondta Mr. Rochester.

- Könnyű ezt mondani! Irtózatos volt, nem lehetett bírni vele. És különben sem voltam elkészülve a támadásra; eleinte egészen szelídnek látszott.

- Ne beszéljünk róla, Richard.

- De ezt nem lehet elfelejteni.

- El fogod felejteni, mihelyt kint leszel az országból. S ha visszamégy Spanish Townba, úgy gondolj rá, mint egy halottra. Vagy még jobb, ha egyáltalán nem gondolsz rá.

- Lehetetlen ezt az éjszakát elfelejteni!

- Nem lehetetlen. Semmi sem lehetetlen, amit erősen akar az ember. Két órával ezelőtt még azt hitted, hogy véged van, és látod, élsz és beszélsz. Így. Carter már majdnem végzett veled, én most felöltöztetlek. Jane - amióta visszajött, most fordult először hozzám -, fogja ezt a kulcsot, menjen le a hálószobámba, onnan nyílik az öltözőszobám. Húzza ki a fiókos szekrény felső fiókját, vegyen ki onnan tiszta inget és nyakkendőt. Siessen!

Lementem, megkerestem a jelzett helyet, megtaláltam a holmit, és visszatértem.

- Most forduljon el, amíg Richardot felöltöztetem. De ne menjen el, mert még szükség lehet magára.

Félrehúzódtam, ahogy kívánta.

- Hallott valami mozgást, amikor odalent járt, Jane? - kérdezte később.

- Nem, uram. Minden csendes.

- Most még egy megbízatásom van a maga számára - mondta fáradhatatlan gazdám. Menjen vissza a szobámba - milyen szerencse, hogy bársonytalpon jár, Jane, ha nem mozogna ilyen nesztelenül, semmi hasznát sem vehetném -, húzza ki az öltözőasztalom középső fiókját, ott talál egy kis fiolát meg egy kis poharat, azt hozza fel. Gyorsan!

Pillanatok alatt visszaérkeztem.

- No, most, doktor, meg kell bocsátania, hogy egy kicsit a mesterségébe avatkozom. Saját felelősségemre beadok valamit Richardnak. Ezt Rómában kaptam egyszer, egy olasz sarlatántól, akire maga rá se köpne, Carter. Tudom, hogy nem tanácsos akármikor alkalmazni, de az adott körülmények között igen hasznos. Egy kis vizet, Jane.

Elém tartotta a poharat, azt félig megtöltöttem vízzel, azután a fiolából tizenkét csepp vörös folyadékot csepegtetett a pohárba, és odanyújtotta Masonnak.

- Idd meg, Richard, ez majd erőt önt beléd.

- De nem lesz tőle semmi bajom? Nem éget?

- Idd ki, ha mondom!

Mr. Mason engedelmeskedett, mert úgyis hasztalanul ellenkezett volna. Már teljesen fel volt öltözve. Sápadt volt, de rendes és tiszta. Mr. Rochester megengedte neki, hogy három percre leüljön, miután az orvosságot felhajtotta.

- Most már biztosan talpra tudsz állni - mondta Mr. Rochester, és karon fogta a sebesültet. - Carter, maga a hóna alatt fogja meg. Bátran, Richard, így ni! Indulj el nyugodtan!

- Határozottan jobban érzem magam - mondta Mr. Mason.

- Tudom. Erre el voltam készülve. No most, Jane, maga előremegy, a hátsó lépcsőn át, kinyitja az udvarra nyíló oldalajtót, és megmondja a postakocsisnak, aki vagy az udvaron, vagy a kapu előtt vár - mert megmondtam neki, hogy ne nagyon zakatoljon a kocsijával -, megmondja neki, hogy rögtön indulhat. És, Jane, ha lát valakit útközben, jöjjön vissza a lépcsőhöz, és köhécseljen.

Ekkor fél hat volt, a nap éppen felkelőben, de a konyha még sötét és néma volt. Az oldalajtó be volt reteszelve, azt kinyitottam, vigyázva, hogy ne nagyon zörögjek. Az udvarban is csend volt, de a kapuszárnyak tárva-nyitva álltak, s a kapun túl egy postakocsi várakozott indulásra készen, a kocsis is a bakon ült már. Megmondtam a kocsisnak, hogy az urak mindjárt jönnek, ő bólintott, én pedig óvatosan körülnéztem és hallgatóztam. Még a kora hajnal csendje borult a házra, a cselédszobák ablakain még nem húzták fel a függönyt. A zárt istállókban olykor dobbantottak egyet a lovak, egyébként teljes volt a csend.

Megjelent a három férfi. Mr. Rochester és az orvos támogatásával Mr. Mason aránylag könnyen mozgott. Besegítették a kocsiba, Carter is beült melléje.

- Vigyázzon rá - szólt oda Mr. Rochester az orvosnak. - Tartsa ott magánál, amíg egészen jól nem lesz. A napokban majd átlovagolok megnézni, hogy van. Most hogy érzed magad, Richard?

- A friss levegő jót tesz, Fairfax.

- Nyissa ki a kocsiablakot, doktor, azon az oldalon, ahol ő ül. Szél nincs, nyugodtan kinyithatja. Isten áldjon, Dick.

- Fairfax...

- Tessék?

- Vigyázzatok rá. Ügyelj, hogy gyöngéden bánjanak vele, és hogy... - itt elhallgatott, és zokogásban tört ki.

- Tudod, hogy én mindent megteszek, ami tőlem telik. Idáig is megtettem mindent, ezután is meg fogok tenni.

Mr. Rochester becsapta a kocsi ajtaját, s a kocsi elindult.

- Adná isten, hogy már egyszer vége lenne ennek a komédiának! - tette hozzá Mr. Rochester, miután bezárta és elreteszelte a nehéz kaput.

Aztán lassú és szórakozott léptekkel a gyümölcsösbe vezető kis ajtó felé indult. Azt hittem, rám most már nincs szükség, és vissza akartam menni a házba. De ő utánamszólt:

- Jane! - Kinyitotta a kertajtót, és megállt. Szívjunk egy kis friss levegőt - mondta. - A ház valóságos börtön, nem találja?

- Ez a gyönyörű kastély?!

- Csak a maga tapasztalatlan tekintete látja gyönyörűnek. És különben is elfogult: nem tudja megkülönböztetni az aranyozást a penésztől, nem látja, hogy a selyemfüggönyök nem egyebek pókhálónál; hogy a márvány mocskos pala, és hogy a bútorok fényesre dörgölt, sima felülete csak szemétre való hulladék, hámló fakéreg. De itt - a bekerített, zöld helyre mutatott, ahová beléptünk -, itt minden valódi, édes és tiszta.

Az út egyik oldalát alma-, körte- és cseresznyefák szegélyezték, a másik oldalát mindenféle régimódi virágok: kankalin, tátika, árvácska, vanília, kakukkfű. A langyos tavaszi esők és a sok napsütés következtében frissen illatoztak. A kelő nap a harmatos gyümölcsfákra ontotta sugarait.

- Akar egy rózsát, Jane?

Leszakított egy félig kinyílt bimbót, ez nyílt ki elsőnek azon a bokron, és átnyújtotta.

- Köszönöm, uram.

- Szereti a napfelkeltét, Jane? Nézze az eget, ezekkel a magasan lebegő, könnyű kis felhőkkel, ezek biztosan eloszlanak, ha felmelegszik az idő. Milyen kristálytiszta és milyen balzsamos a levegő!

- Gyönyörű ez a reggel, uram.

- Szörnyű éjszakája volt, Jane.

- Hát nem volt nagyon kellemes.

- Milyen sápadt! Nagyon félt, amikor egyedül hagytam Masonnal?

- Csak attól féltem, hogy kijön valaki a belső szobából.

- De hiszen bezártam az ajtót, és zsebre tettem a kulcsot. Gondatlan pásztor lennék, ha egy báránykámat - méghozzá éppen a legkedvesebbet - őrizetlenül otthagynám a farkasverem közelében. De biztonságban hagytam.

- És Grace Poole a történtek után is a kastélyban marad, uram?

- Hát persze. Ne gondoljon rá, nem érdemes. Verje ki a fejéből.

- De attól félek, az ön élete nincs biztonságban, amíg ő itt van.

- Attól ne féljen. Tudok én magamra vigyázni.

- Az a veszedelem, amelytől az éjszaka félt, most már elmúlt, uram?

- Amíg Mason Angliában van, erről nem állhatok jót; sőt talán még akkor sem, ha elhagyta Angliát. Az én életem olyan, Jane, mintha állandóan egy kitörni készülő vulkán tetején járnék.

- Pedig hát, úgy látszik, Mr. Masont nem nehéz kezelni. Fél öntől, és nem hiszem, hogy valaha is ellenszegül parancsának.

- Nem, Mason nem fog ellenem szegülni, sem tudatosan bántani nem fog, de akaratlanul, egy elejtett szóval, ha nem is az élettől, de a boldogságtól örökre megfoszthat.

- Kösse a lelkére, uram, hogy vigyázzon. Mondja meg neki, hogy mi az, amitől fél, és adja tudtára, hogyan kerülheti el a veszedelmet.

Gúnyosan nevetett, aztán hirtelen megfogta a kezemet, de éppen olyan hirtelen el is eresztette, s elnézett, valahova messze.

- Ha ezt megtehetném, maga kis csacsi, akkor csakugyan egy pillanat alatt megszűnnék a veszedelem. Amióta Masont ismerem, mindig elég volt annyit mondani neki: "tedd ezt, tedd azt", és ő szó nélkül engedelmeskedett. De ebben az esetben nem parancsolhatok rá, nem mondhatom neki, hogy "ne árts nekem, Richard", mert mindennél fontosabb, hogy ő ne tudja, hogy árthat nekem. Látom, ezt nem érti, de mondok egyebet is, amit még kevésbé fog érteni. Maga az én kis barátnőm, ugye?

- Készséggel állok szolgálatára, uram, mindenben, amit helyesnek tartok.

- Most, kis barátnőm, elmondok magának valamit. De előbb nézzen a szemembe, és mondja meg őszintén, nem fél-e. Nem gondolja, hogy nem lenne szabad itt tartanom magát, vagy hogy magának nem lenne szabad itt maradnia?

- Nem, uram.

- Hát akkor, Jane, hívja segítségül a fantáziáját. Képzelje azt, hogy maga nem jól nevelt, fegyelmezett fiatal leány, hanem vad, szertelen fiú, akinek gyerekkorától fogva mindent megengedtek. Képzelje azt, hogy egy távoli, idegen országban van, és hogy ott valami rettenete; nagy hibát követ el, mindegy, hogy milyen természetű hibát, de a következmények egész életé re kihatnak, egész életét megmérgezik. Szögezzük le: nem bűncselekményt mondtam, hanem hibát. Nem vérontásról vagy olyan gaztettről van szó, amelyért törvényes büntetés jár, hanem csak tévedésről. A tévedés következményei csakhamar elviselhetetlen súllyal nehezednek magára; mindenáron szabadulni igyekszik. Szabadulása érdekében szokatlan, de nem bűnös vagy törvénytelen eszközökhöz folyamodik. Minden hiába, nyomorúságosan érzi magát; még fiatal, és élete máris teljesen reménytelen. Fényes délben napfogyatkozás van, s úgy érzi, ez most már így is marad napnyugtáig. Keserű és szennyes emlékeitől menekülni próbál, száműzetésben keres megnyugvást, s lélektelen, érzéki örömökben akarja föllelni az elveszett boldogságot, hiába. Szívben-lélekben megtörten, fáradtan hazatér az önkéntes számkivetésből, megismerkedik valakivel, hol és hogyan, nem fontos, új ismerősében megtalálja azokat a szép és jó tulajdonságokat, amelyeket húsz éven át hasztalan keresett. Ezek a tulajdonságok frissek, üdék, romlatlanok, s az új ismerős társaságában újraéled, sőt újjászületik, úgy érzi, jobb napok következnek, tiszta érzések, boldogító vágyak. Szeretné újrakezdeni az életét, és hátralevő napjait emberhez méltó módon eltölteni. Hogy ez a vágya teljesüljön, joga van-e egy akadályt átugrania, egy tisztán formai akadályt, amelyet sem a lelkiismeret, sem a józan ész nem szentesített soha?

Elhallgatott, feleletre várva. De hát mit felelhettem? Ó, ha valami jó szellem találó és igazságos választ súgott volna! Hiú remény! A nyugati szél susogott a borostyán levelei között, madarak énekeltek a fákon, de ha mégolyan édesen énekeltek is, nem értettem a hangjukat.

Mr. Rochester most másképpen fogalmazta meg a kérdést:

- Joga van-e a kóbor és bűnös, de immár nyugalomra vágyó, vezeklő embernek dacolni a világ véleményével, és mindörökre magához kapcsolni az említett szelíd, jóságos idegent, hogy az ő segítségével új életet kezdjen, és végre megtalálja a békességét?

Elhallgatott. Szinte csodálkoztam, hogy a falevelek tovább susogtak, a madarak tovább csicseregtek, és nem várták ők is lélegzet-visszafojtva a folytatást. Sokáig kellett volna várniuk, mert Mr. Rochester sokáig hallgatott. Végre fölnéztem, hogy miért nem mondja tovább. Sóváran nézett rám.

- Kis barátnőm - mondta egészen más hangon, s az arca is egészen megváltozott, nem volt már komoly és meghatott, hanem mint olyan sokszor, nyers és gúnyos lett megint -, kis barátnőm, bizonyára észrevette, hogy gyöngéd érzelmekkel viseltetem Miss Ingram iránt. Nem gondolja, hogy ha feleségül venném őt, csak azért is újjászületnék?

Fölállt, elsétált a fasor végéig, és amikor visszajött, már dúdolgatott magában.

- Jane, Jane - mondta, megállva előttem -, maga egészen sápadt az átvirrasztott éjszakától. Nem átkoz, amiért megzavartam nyugalmát?

- Már hogy átkoznám, uram!

- Kezet rá! Milyen hideg a keze. Az éjszaka ott, a titokzatos szoba ajtajában, sokkal melegebb volt. Mikor virrasztunk megint együtt, Jane?

- Bármikor, amikor hasznomat veheti, uram.

- Például az esküvőm előtti éjszakán! Akkor biztosan nem tudok aludni. Megígéri, hogy fönnmarad velem? Magának beszélhetek szerelmemről, mert most már maga is ismeri őt.

- Igen, uram.

- Nem mindennapi teremtés, ugye, Jane?

- Nem, uram.

- Olyan, mint egy amazon, igazi amazon, ugye, Jane? Magas, barna, viruló, szép. Karthágó asszonyainak lehetett olyan haja, mint amilyen az övé. Tyű, az ördögbe is! Dent és Lynn lent jár az istállókban. Vigyázzon, óvatosan surranjon el, itt a bokrok mellett.

Fölfelé menet még hallottam, amint vidáman odaszólt az uraknak:

- Mason még napkelte előtt elutazott. Négy órakor fölkeltem, hogy lekísérjem.

20.

Másnap Mrs. Fairfax értem küldött, kérte, hogy menjek le a szobájába. Egy férfi várt ott rám, amolyan urasági inasféle. Gyászlibériát viselt, és kezében tartott kalapját is fekete szalag fogta körül.

- Aligha emlékszik rám a kisasszony - mondta, mikor beléptem. - Leaven a nevem, Mrs. Reed kocsisa voltam nyolc-kilenc évvel ezelőtt, amikor még Gatesheadben tetszett lakni. Most is Gatesheadban szolgálok.

- Isten hozta, Robert! Nagyon jól emlékszem magára. Néha meglovagoltatott Miss Georgiana póniján. És Bessie hogy van? Mert, ugye, maga a Bessie férje.

- Köszönöm szépen, kisasszony, Bessie nagyon jól van. Két hónappal ezelőtt született a harmadik gyermekünk.

- És a Reed család, Robert?

- Sajnos, a családról semmi jót sem mondhatok, kisasszony. Nagy baj van.

- Remélem, nem halt meg senki - mondtam, és egy pillantást vetettem Robert fekete ruhájára. Ő a gyászszalagos kalapját forgatta kezében, majd lehajtott fejjel így felelt:

- Tegnap volt egy hete, hogy Mr. John Londonban meghalt.

- Mr. John?

- Igen.

- És az anyja hogy viseli ezt a csapást?

- Tetszik tudni, Miss Eyre, ez nagyon bonyolult história. Mr. John igen kicsapongó életet élt, az utolsó három évben meg éppen rossz útra tért, és a halála is szörnyű volt.

- Bessie is mondta, hogy nem valami ésszerűen él.

- Ésszerűen! Esztelenebbül nem élhetett volna! A legaljasabb férfiak és nők társaságában tette tönkre Egészségét, és tékozolta el a vagyonát. Adósságot adósságra halmozott, és börtönbe került. Anyja kétszer kiszabadította, de mihelyt szabadult, megint csak visszatért régi szokásaihoz és rossz társaságához. Ostoba és megbízhatatlan ember volt, társai becsapták és kiszipolyozták. Körülbelül három héttel ezelőtt lejött Gatesheadbe, és azt akarta, hogy Mrs. Reed adjon oda neki mindent, ami még van. Mrs. Reed azt mondta, hogy nincs már semmije, Mr. John mindent elvert. Ezután már csak halála hírét hallottuk. Hogy hogyan halt meg, nem tudjuk; azt beszélik, öngyilkos lett.

Megborzongtam. Robert Leaven folytatta:

- Tetszik tudni, az úrnő is már régóta betegeskedett. Nagyon meghízott, de ereje azért nem volt. Az anyagi gondok és a szegénységtől való félelem teljesen megtörték. Mr. John halála váratlanul érte: agyvérzést kapott. Három napig beszélni sem tudott, de múlt kedden mintha jobbra fordult volna állapota. Jelekkel mutatta a feleségemnek, hogy mondani szeretne valamit, és magában mormolt. De Bessie csak tegnap reggel értette meg, hogy mit mond. Azt mondta: "Hívd ide Jane-t - hozd ide Jane-t, beszélni akarok vele." Bessie nem tudta, hogy eszénél van-e Mrs. Reed, és hogy csakugyan beszélni szeretne-e a kisasszonnyal, de mindenesetre szólt a Reed kisasszonyoknak, és azt tanácsolta nekik, hogy küldjenek el Jane kisasszonyért. A hölgyek eleinte hallani sem akartak róla, de az úrnő olyan nyugtalan volt, és annyit hangoztatta Jane kisasszony nevét, hogy végre mégis beleegyeztek. Tegnap indultam Gatesheadből, és ha el tudna készülni a kisasszony, holnap reggel magammal vinném.

- Igen, Robert, készen leszek. Úgy érzem, e kell mennem.

- Én is azt hiszem, kisasszony. Bessie is biztosra veszi, hogy velem tetszik jönni. De itt az uraknak, ugye, jelentenie kell, hogy elmegy?

- Igen. Rögtön jelentem is.

Levezettem Robertet a cselédfolyosóra, John feleségének gondjaira bíztam, Johnnak is figyelmébe ajánlottam, aztán elindultam, hogy megkeressem Mr. Rochestert.

A földszinti helyiségekben nem találtam, sem az udvaron, sem az istállókban. Megkérdeztem Mrs. Fairfaxtől, nem látta-e. De igen, látta, úgy tudja, hogy Miss Ingrammel biliárdozik. Siettem a biliárdterem felé, valóban ott találtam Mr. Rochestert, Miss Ingramet, az Eshton leányokat és néhány gavallérjukat. Nem mondom, kellett hozzá némi bátorság, hogy megzavarjam az érdekes játékot. Minthogy azonban az én ügyem nem tűrt halasztást, odaléptem Mr. Rochesterhez, aki éppen Miss Ingram mellett állt. Miss Ingram megfordult, és gőgösen mért végig, a szeme azt látszott kérdezni: "Mit akar itt ez a béka?" És mikor én halkan odaszóltam Mr. Rochesternek, Miss Ingram olyan mozdulatot tett, mintha el akarna parancsolni onnan. Most is magam előtt látom: nagyon szép volt. Égszínkék kreppből készült reggeli öltözéket viselt; haját is azúrkék tüllel kötötte le. A játék izgalmában kipirult, és személyes sértésnek tekintette, hogy megzavartam.

- Ez a nő magával akar beszélni? - kérdezte Mr. Rochestertől, és Mr. Rochester megfordult, hogy lássa, ki "ez a nő". Félrehúzta a száját, ledobta a dákót, és jött utánam.

- Mi az, Jane? - kérdezte, miután becsukta mögöttünk a tanulószoba ajtaját, és nekitámaszkodott.

- Egy- vagy kétheti szabadságot kérek, uram.

- Minek? Hová akar menni?

- Meg kell látogatnom egy beteg hölgyet, aki értem küldött.

- Miféle beteg hölgyet? Hol lakik?

- Gatesheadben, ... megyében.

- ... megyében? Hiszen az százmérföldnyire van innen! Kicsoda az illető, hogy ilyen messziről odarendeli magához?

- Mrs. Reed a neve.

- A gatesheadi Reedek közül? Ismertem egy Reed nevű elöljárót.

- Annak az özvegye, uram.

- Mennyi ideig akar maradni?

- A lehető legrövidebb ideig.

- Ígérje meg, hogy egy hétnél tovább nem marad.

- Jobb, ha nem ígérek semmit, uram. Nem szeretném megszegni a szavam.

- De, ugye, mindenképpen visszajön? Nehogy valami ürüggyel rávegyék, hogy végleg ott maradjon!

- Ó, dehogy! Mihelyt lehet, visszajövök.

- És kivel megy? Csak nem akar száz mérföldet egyedül megtenni?

- Az urasági kocsist küldték értem.

- Megbízható ember?

- Igen, uram. Tíz éve szolgál a családnál.

- Mikor akar indulni?

- Holnap korán reggel, uram.

- Ebéd után még lejön a szalonba?

- Nem jövök le. Készülnöm kell az útra.

- Hát akkor most egy időre elbúcsúzunk egymástól?

- Úgy látszik, uram.

- Hogyan szoktak az emberek elbúcsúzni egymástól? Én az ilyenekben járatlan vagyok. Tanítson meg rá, Jane.

- Azt szokás mondani: viszontlátásra, vagy valami hasonlót.

- Hát mondja szépen.

- Viszontlátásra, Mr. Rochester.

- És én mit feleljek?

- "Viszontlátásra."

- Hát viszontlátásra, Miss Eyre. Ennyi az egész?

- Ennyi.

- Szerintem ez száraz, barátságtalan, szűkszavú búcsúzkodás. Valamit még hozzá kellene tenni a ceremóniához. Például: kezet fogni. De nem, nekem az sem elég. Tehát nem mond többet nekem, Jane, csak ennyit: "viszontlátásra"?

- Ennyi bőven elég, uram. Egy szóba sokszor több szívélyességet lehet beleszorítani, mint sokba.

- Megengedem, de azért nekem ez az egy szó: "viszontlátásra", mégis üres és hűvös. "Meddig akar még itt állni, hátával az ajtónak támaszkodva? - gondoltam magamban. - Hozzá kellene látnom a csomagoláshoz." Szerencsére megszólalt az ebédre hívó gongütés, és Mr. Rochester hanyatt-homlok kirohant. Napközben nem is láttam többet, reggel pedig még aludt, amikor elindultam.

Május elsején délután öt óra tájban érkeztünk Bessie-ék gatesheadbeli lakásába. Először Bessie-hez akartam benézni. Csinos, tiszta kis otthon volt, a csillogó ablakokon hófehér függöny, a padló fényes, a kandalló rácsa és a tűzszerszámok ragyogtak, a tűz vidáman pattogott.

Bessie a kandalló mellett újszülöttjét dajkálta, a két nagyobbik csendesen játszott a sarokban.

- Áldja meg a jóisten, amiért eljött! Tudtam, hogy el fog jönni! - Ezzel fogadott Bessie.

- Remélem, még nem késő, Bessie - mondtam, miután megcsókoltam. - Hogy van a beteg? Ugye, él?

- Igen, él, sőt mintha jobban lenne. Értelmesebben beszél. A doktor azt mondja, egy-két hétig még elhúzhatja, de meggyógyulni nem fog.

- Újabban is emlegetett engem?

- Ma reggel is azt mondta, hogy bárcsak itt lenne már. De most alszik, legalábbis tíz perccel ezelőtt még aludt, amikor fönt voltam nála. Legtöbbször egész délután félig eszméletlen, csak hét óra felé tér magához. Nem pihenne le egy órára, Miss Jane? Aztán majd együtt fölmegyünk.

Robert lépett a szobába. Bessie lefektette a bölcsőbe az alvó gyermeket, aztán megölelte, megcsókolta férjét. Erőnek erejével levette a kalapomat, és teát főzött, mert mint mondta, sápadt és fáradt vagyok. Szívesen elfogadtam vendégszeretetét, és éppen olyan készségesen tűrtem, hogy útiköpenyemből kihámozzon, min! valaha gyermekkoromban azt, hogy levetkőztessen.

Régi emlékek rohantak meg, ahogy elnéztem Bessie-t. Legszebb csészéjét tette a tálcára, vajas kenyeret kent, zsemlét pirított, közben megveregette a gyerekek hátát, vagy megsimogatta az arcukat, mint valaha velem tette. Bessie ma is éppen olyan fürge, csinos, ügyes volt, mint hajdan.

Mikor a tea elkészült, az asztalhoz akartam ülni, de Bessie a régi parancsoló hangján rám szólt, hogy maradjak veszteg, majd odahozza a teát a kandallóhoz. Egy kis kerek asztalt állított elém, rátette a teát meg az ennivalót, mint valamikor a gyerekszobában, amikor valami nyalánkságot hozott föl a konyhából. Hálásan mosolyogtam, és éppúgy szót fogadtam, mint régen.

Kérdezte, jól érzem-e magam Thornfieldben, milyen asszony az úrnőm, és mikor elmondtam, hogy úrnő nincs, csak úr van, azt kérdezte, rokonszenves-e az úr. Mondtam, hogy inkább csúnya, mint csinos, de úriember, velem jól bánik, és én meg vagyok a helyemmel elégedve. Aztán beszéltem a vidám társaságról, amelyet vendégül lát a kastély. Ez különösen érdekelte Bessie-t.

Körülbelül egy órát beszélgettünk, aztán Bessie rám adta a kalapomat, köpenyemet, és fölmentünk a kastélyba. Csaknem kilenc évvel ezelőtt Bessie kísért le azon az úton, amelyen most fölfelé mentünk. Egy ködös, nyirkos, sötét januári reggelen valamikor kétségbeesve hagytam el ezt a gyűlölt házat, mint egy számkivetett, elítélt bűnös - hogy Lowood távoli és ismeretlen világában keressek fagyos menedéket. Most ugyanaz a régi, ellenséges tető meredezik előttem. Még nem tudhatom, mi vár rám, de a szívem, az ma is fáj. Ma is vándornak, hazátlannak érzem magam a földön, de ma már jobban bízom magamban, saját erőmben, és kevésbé rettegek másoktól. A gyermekkori szenvedések tátongó sebhelyei begyógyultak, a bosszúvágy tüze elhamvadt.

- Tessék előbb a reggelizőszobába menni mondta Bessie. - A kisasszonyok ott lesznek. A reggelizőszoba egészen olyan volt, mint azon az emlékezetes napon, amelyen itt Mr. Brocklehurstnek bemutattak. A kandalló előtt ugyanaz a szőnyeg, amelyen ő akkor állt. Egy pillantást vetettem a könyvespolcokra, és úgy tetszett, hogy Bewick Madárvilágának két kötete ma is ott van a régi helyén, a harmadik polcon Gulliver utazásai, és az Ezeregyéjszaka pedig éppen fölötte. Az élettelen tárgyak nem változtak, de az élőkre alig ismertem rá.

Két fiatal hölgy állt előttem: az egyik roppant magas, majdnem olyan magas, mint Miss Ingram, nagyon sovány, arcszíne fakó, arckifejezése rideg. Egész megjelenésében volt valami aszketikus, amit még fokozott az egyenes szabású fekete szövetruha, a keményített fehér gallér, a simán hátrafésült haj s az apácának illő, fekete gyöngysor a nyakában, a rajta csüngő feszülettől. Ez biztosan Eliza - gondoltam -, bár ez a hosszúkás, színtelen arc kevéssé emlékeztet a hajdani Eliza arcára.

A másik hölgy természetesen Georgiana; de ez sem az a Georgiana, akire emlékeztem, nem az a tündérszép, kecses, tizenegy éves kislány. Ez egy viruló, meglehetősen kövér fiatal hölgy volt, szabályos, babaarcú szépség, álmodozó kék szempár, bodros szőke haj. Ő is fekete ruhát viselt, de egészen más szabásút, mint Eliza. Amilyen puritánul egyszerű volt Eliza ruhája, olyan divatos Georgianáé.

Mind a két lányban volt valami az anyjukból. A sápadt és sovány idősebbik leány az anyja barna szemét örökölte; az élettől duzzadó, viruló fiatalabbik az anyja állát, talán egy kissé lágyabb változatban ugyan, de azért az állnak ez a szigorú vonala leírhatatlanul keménnyé tette az élveteg, viruló arcot.

Felállva üdvözöltek, amikor beléptem; és mind a kettő "Miss Eyre"-nek szólított. Eliza egészen röviden, mosoly nélkül üdvözölt, aztán visszaült a helyére, a tűzbe nézett, és látszólag megfeledkezett rólam.

Georgiana néhány sablonos mondattal toldotta meg a "hogy van?"-t; az időjárásról, az utazásról beszélt, és közben lopva tetőtől talpig végigmért. Hol a bárányprémes galléromat nézte, hol falusias kalapomat. Fiatal hölgyek szavak nélkül is tudják véleményüket közölni egymással. A gőgös tekintet, a hűvös, közömbös magatartás sértő szavak nélkül is tudtomra adta Georgiana lesújtó véleményét.

Ma már azonban nem sértődtem meg olyan könnyen, mint hajdanában. Ahogy ott ültem unokatestvéreim között, meglepődve tapasztaltam, hogy édeskeveset törődöm az egyiknek fagyos közömbösségével és a másiknak gúnyos figyelmével. Elizától nem féltem, Georgianán nem bosszankodtam. Más dolgok foglalkoztattak. Az utolsó hónapok alatt sokkal hatalmasabb érzelmek ébredtek föl bennem, mint amilyeneket ők valaha fölébreszthettek. Az örömnek és a fájdalomnak sokkal finomabb és élesebb változatait ismertem meg, úgyhogy unokatestvéreim viselkedése teljesen hidegen hagyott.

- Hogy van Mrs. Reed? - kérdeztem Georgianától, aki megütődve kapta föl a fejét, mintha azt gondolná: "Micsoda szemtelenség, hogy ez a nő egyenesen hozzám fordul kérdésével!"

- Mrs. Reed? Vagy úgy, mamát gondolja. Nagyon rosszul van. Nem hiszem, hogy ma bemehet hozzá.

- Nagyon lekötelezne - mondtam -, ha megmondaná neki, hogy itt vagyok.

Georgiana most még jobban megütközött, és még tágabbra nyitotta nagy, kék szemét.

- Tudomásom van róla, hogy látni kívánt - tettem hozzá. - Nem akarom hosszabb ideig váratni, mint ameddig okvetlenül szükséges.

- Mama nem szereti, ha este zavarják - jegyezte meg Eliza.

Fölálltam, nyugodtan letettem a kalapomat meg a kesztyűmet - anélkül, hogy erre felszólítottak volna -, és azt mondtam, hogy kimegyek Bessie-hez a konyhába, mert tudni szeretném, hajlandó-e Mrs. Reed még ma fogadni, vagy sem. Bessie fölment, én pedig újabb előkészületeket tettem. Azelőtt semmi sem tudott jobban felbőszíteni, mint a gőg. Ha például egy évvel ezelőtt így fogadnak Gatesheadben, ahogyan ma fogadtak, másnap reggel szó nélkül elutaztam volna. Most eszembe se jutott ilyesmi. Utóvégre száz mérföldnyi utat tettem azért, hogy a nagynénémet meglátogassam, itt kell maradnom, amíg jobban nem lesz, vagy amíg meg nem hal. A lányaival pedig egyáltalán nem szabad törődnöm; függetlenítem magam tőlük. Megkerestem a házvezetőnőt, szobát kértem tőle, és megmondtam, hogy egy-két hétig valószínűleg itt maradok. Fölhozattam a táskámat, és éppen a szobámba indultam, amikor a lépcsőn Bessie-vel találkoztam.

- Az úrnő ébren van - mondta. - Említettem, hogy meg tetszett érkezni. Gyerünk be hozzá, kíváncsi vagyok, megismeri-e Miss Jane-t?

Ott pihent a jól ismert arc a magasra tornyozott párnákon; szigorú volt most is, és könyörtelen, mint mindig. Szúrós tekintetét a szenvedés sem szelídítette meg, könyörtelen, zsarnoki, engesztelhetetlen maradt a kissé felhúzott szemöldök is. Ó, hányszor nézett rám ez az arc fenyegető, lángoló gyűlölettel! Gyermekkorom rettegő szorongásai hogy feléledtek e kemény vonások láttára! És mégis lehajoltam és megcsókoltam. Rám nézett.

- Ki az? Jane Eyre?

- Én vagyok, kedves néném. Hogy van? Valaha megfogadtam, hogy soha többé nem fogom őt néninek szólítani. De most tudtam: nem bűn, ha elfelejtem és nem tartom meg ezt a fogadalmat. Gyöngéden megszorítottam a takarón nyugvó kezét. Ha ő is megszorítja a kezem, őszintén örültem volna. De az ilyen kemény természet nem lágyul el egykönnyen, és az ősi ellenszenvet nem lehet egykettőre kitörülni a szívből. Mrs. Reed elhúzta a kezét, sőt az arcát is félrefordította, és megjegyezte, hogy meleg van. Olyan hideg gyűlölettel nézett rám, hogy éreznem kellett: véleménye rólam nem változott, nem is változik meg soha. Megkövesedett tekintetéből tudtam, hogy halála percéig gonosznak tart engem, mert neki nem szerezne örömet, ha jónak tarthatna; sőt ezt egyenesen sérelemnek tekintené. Mrs. Reed tekintetét sem gyöngédség, sem meghatottság nem lágyította meg soha. Ezek a szemek nem ismerték a könnyek áldását.

Először csak fájdalmat éreztem, aztán düh fogott el. Végül elhatároztam, hogy azért is meghódítom, természete és akarata ellenére. Könny szökött szemembe, úgy, mint gyerekkoromban. Visszaparancsoltam a könnyeket. Széket húztam az ágy fejéhez, leültem, és a párna fölé hajoltam.

- Értem küldött - mondtam -, eljöttem. Itt akarok maradni, amíg jobban nem lesz.

- Igen. A leányaimat már látta?

- Láttam.

- Mondja meg nekik, hogy azt kívánom: addig maradjon itt, amíg meg nem tudok beszélni magával valamit, ami a lelkemet nyomja. Ma már késő van, nehezen is jut eszembe, amit mondani akarok. De volt valami, amit... várjunk csak...

Kósza tekintete, dadogása megmutatta, micsoda roncs lett ebből a hajdan életerős asszonyból. Nyugtalanul hánykolódott ágyában, maga köré csavarta a takarót. Rákönyököltem a paplanára, ez idegessé tette.

- Menjen innen! - mordult rám. - Ne szorítsa le a takarómat! Maga Jane Eyre?

- Igen. Jane Eyre vagyok.

- Több bajom volt ezzel a gyerekkel, mint bárki gondolná. Olyan terhes volt, annyi bosszúságot okozott, úgyszólván a nap minden órájában, azzal a rossz természetével, hirtelen kitöréseivel, de legfőként azzal, hogy az embernek minden mozdulatát figyelte! Egyszer úgy beszélt velem, mint egy őrült, mint egy ördög. Soha még gyermeket nem hallottam olyan hangon beszélni. Boldog voltam, amikor elkerült a házból. Mit csináltak vele Lowoodban? Járvány tört ki az intézetben, annyian meghaltak, de ő nem halt meg. S én mégis azt mondtam, hogy meghalt. Ó, bár meghalt volna!

- Furcsa kívánság, Mrs. Reed. Miért gyűlöli őt annyira?

- Az anyját sem szerettem soha. Az anyja volt a férjem egyetlen húga, s a férjem nagyon szerette. A család kitagadta az asszonyt, mert rangján alul ment férjhez, de a férjem akkor is pártját fogta, és mikor meghalt, keservesen megsiratta. Mindenáron odavette a gyereket a házba, pedig én könyörögtem neki, hogy inkább adja ki dajkaságba, és fizessen érte. Első perctől fogva gyűlöltem a gyereket; beteges, vézna, nyafka kölyök volt. Egész éjszaka sírt a bölcsőben, nem úgy, teli tüdővel, mint más gyerek, hanem vinnyogva. A férjem megsajnálta, fölvette, úgy babusgatta, mintha az övé lett volna. Sőt, a saját gyerekeivel, amíg olyan picik voltak, nem is törődött. Azt akarta, hogy az én gyermekeim meg szeressék ezt a kis koldust, szegény drágáim pedig utálták, és a férjem az édesgyerekeire haragudott, amiért nem bántak jobban vele. Mikor már halálos beteg volt a férjem, minduntalan odavitette az ágyához az idegen kölyköt, és alig egy órával a halála előtt megesketett, hogy itt tartom a házban. Akárha a szegényházból varrtak volna a nyakamba egy vadidegen kolduscsemetét. De hát természetesen gyönge voltam, nem tudtam ellentmondani a férjemnek. John szerencsére nem hasonlít az apjához, egészen olyan, mint én vagyok, bátyáimra, a Gibson családra ütött. Ó, csak ne gyötörne mindig pénzért! Már nincs mit adnom neki, elszegényedtünk. A cselédek felét el kell küldenem, és a ház egy részét le kell csukatni, vagy ki kell adni. Erre nagyon nehéz rászánni magam, de hát mit csináljunk? Jövedelmem kétharmad része kamattörlesztésre megy el. John vakmerően játszik, és mindig veszít, szegény fiú! Szélhámosok, hamiskártyások karmai közé került, teljesen elzüllött, rettenetes állapotban van, én szégyelltem magam helyette, mikor láttam.

Percről percre izgatottabb lett.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha kimegyek - mondtam Bessie-nek, aki az ágy túlsó oldalán állt.

- Igen, talán jobb lesz. Estefelé sokszor félrebeszél, délelőttönként nyugodtabb.

Fölálltam.

- Várjon! - kiáltott rám Mrs. Reed. - Még valamit akarok mondani. John mindig fenyeget, állandóan fenyeget azzal, hogy öngyilkos lesz, vagy az én halálomat emlegeti. Néha azt álmodom, hogy kiterítve látom őt, a torka át van vágva, vagy az arca egészen fekete és dagadt. Életemnek nagyon nehéz szakaszához érkeztem, súlyos gondjaim vannak. Mit csináljak? Honnan lehetne pénzt szerezni?

Bessie nagy nehezen bevétetett vele valami idegcsillapítót. Mrs. Reed ezután kicsit megnyugodott és elszenderedett. Én kimentem a szobából.

Több mint tíz nap múlt el, mire ismét beszélhettem vele. Vagy félrebeszélt, vagy olyan apatikus volt, hogy egy szót sem szólt. A doktor azt mondta, hogy nem szabad felizgatni. Közben megpróbáltam Georgianával és Elizával összebarátkozni. Eleinte nagyon hidegek voltak. Eliza fél napokig elüldögélt, írt, olvasott vagy varrt, és sem a testvéréhez, sem hozzám nem szólt egy árva szót sem. Georgiana pedig óraszámra gügyögött a kanárijának, és szintén rám se hederített. Nem hagytam magam; nekem is volt mivel foglalkoznom vagy szórakoznom, elhoztam a ceruzáimat meg az ecseteimet.

Esős, szeles délután volt. Georgiana regényolvasás közben elaludt a díványon. Eliza az új templomba ment istentiszteletre - mert vallási ügyekben mereven ragaszkodott a formaságokhoz. Akármilyen rossz idő volt, nem mulasztotta el azt, amit vallási kötelességének tartott; vasárnap, ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is háromszor ment volna templomba, s hétköznap: valahányszor istentisztelet volt.

Elhatároztam, hogy fölmegyek a haldoklóhoz. Jóformán senki sem törődött már a szerencsétlennel.

Még a cselédek is csak ímmel-ámmal szolgálták ki. A fizetett ápolónő - minthogy nem volt, aki a körmére nézzen -, mihelyt tehette, kisurrant a betegszobából. Bessie ugyan hűségesen viselkedett, de neki ott volt a családja, aránylag ritkán ért rá feljönni a kastélyba.

Amint előre sejtettem, a beteg most is egyedül volt, az ápolónő eltűnt valamerre.

Mrs. Reed csendesen, letargikusan feküdt. Ónszínű arca a párnák közé süppedt. A tűz alig hogy pislogott a kandallóban. Néhány darab fát dobtam a tűzre, megigazítottam az ágyneműt, egy darabig figyeltem a beteget, aztán az ablakhoz léptem.

Az eső erősen csapkodta az ablaküveget, a szél vadul süvített.

Az élet és halál nagy misztériumán tűnődve, Helen Burns jutott eszembe. Utolsó szavaira gondoltam, erős hitére, arra, amit a testből kiszabadult lelkek egyenlőségéről mondott. Hallani véltem hangját, magam előtt láttam átszellemült, fehér arcát, magasztos tekintetét, ahogy ott feküdt a halálos ágyon, és arról beszélt, hogy a mennyei atya magához veszi őt. Egyszerre gyönge hangot hallottam:

- Ki van ott?

Tudtam, hogy Mrs. Reed napok óta nem szólalt meg. Vajon most magához tért? Odamentem hozzá, csöndesen föléje hajoltam.

- Én vagyok, kedves néném.

- Ki az az én? Ki az? - Meglepetten és egy kissé ijedten nézett rám, de nem volt eszméletlen. - Én nem ismerem magát. Bessie hol van?

- Lent van a lakásán, néni kérem.

- Néni - ismételte. - Ki szólít engem néninek? Maga nem a Gibsonok közül való, nem az én rokonom, de azért tudom, hogy ismerem. Ismerem ezt az arcot, ezt a homlokot, ezeket a szemeket, olyan, mint... tudom már: te vagy, Jane Eyre!

Nem feleltem. Nem akartam felizgatni azzal, hogy bevallom, ki vagyok.

- És mégis attól félek, hogy csalódom, gondolataim játékot űznek velem. Látni akartam Jane Eyre-t, és most azt képzelem, hogy hasonlít hozzá, pedig nem is hasonlít, nyolc év alatt különben is megváltozhatott.

Szelíden megnyugtattam, hogy az vagyok, akinek gondol, és akit várt, és mikor láttam, hogy érti, amit mondok, és hogy teljesen eszméleténél van, azt is elmondtam neki, hogy Bessie küldte a férjét Thornfieldbe.

- Nagyon beteg vagyok, tudom - mondta nemsokára Mrs. Reed. - Az előbb meg akartam fordulni, de egyetlen tagomat sem tudom mozdítani. Mielőtt meghalok, könnyítenem kellene a lelkiismeretemen. Amivel az ember egészségesen keveset törődik, az a halál órájában nagy súllyal nehezedik a szívére. Az ápolónő itt van? Nincs senki a szobában rajtad kívül?

Megnyugtattam, hogy csak ketten vagyunk.

- Kétszer követtem el veled szemben olyat, amit megbántam. Az egyik az volt, hogy megszegtem férjemnek tett ígéretemet. Azt ígértem neki, hogy úgy foglak fölnevelni, mintha édesgyermekem lennél. A másik... - elhallgatott. - A másik talán nem is fontos - mormogta inkább magának. - Esetleg jobban leszek, és akkor szégyellni fogom, hogy megalázkodtam...

Meg akart fordulni, de nem tudott. Arca eltorzult, mintha úgy érezné, hogy ez már a végső kín előjele.

- Nem bánom, essünk túl rajta. Az örökkévalóság áll előttem; jobb, ha megmondom. Menj oda az öltözőasztalomhoz, és vedd ki a levelet, amit ott találsz.

Szó nélkül engedelmeskedtem.

- Olvasd el a levelet - mondta.

A levél rövid volt. Így hangzott:

Madame - nagyon kérem, legyen olyan szíves; küldje el unokahúgom, Jane Eyre címét, és értesítsen a kisleány hogylétéről. Rövidesen írni szándékozom neki, és szeretném, ha utánam jönne ide. Madeirába. A gondviselés áldása kísérte munkámat, eléggé tekintélyes jövedelemre tettem szert, is minthogy családom nincs, szeretném a gyermeket örökbe fogadni, halálom után pedig örökösömmé tenni.
Fogadja, madame stb.

John Eyre, Madeira

A levelet három évvel ezelőtt írták.

- Miért nem értesítettek engem erről? - kérdeztem.

- Mert annyira gyűlöltelek, hogy boldogulásod érdekében még a kisujjamat sem akartam megmozdítani. Nem tudtam elfelejteni, hogyan bántál velem, Jane, hogy milyen ádáz dühvel fordultál ellenem, és azt mondtad, engem gyűlölsz legjobban a világon. Most is hallom a hangodat, és látom tekintetedet, amikor kijelentetted, hogy rosszul vagy, ha csak látsz engem, mert én olyan kegyetlenül és gyalázatosan bántam veled. De azt sem felejtettem el, hogy én mit éreztem, amikor így kifakadtál előttem. Olyasféle félelem fogott el, mint ha egy állat emberi szemmel nézne rám, és emberi hangon átkozna meg... Kérek egy pohár vizet! Gyorsan, gyorsan!

- Kedves jó Mrs. Reed - mondtam, miután odavittem a vizet neki -, ne gyötörje magát többé ezekkel a régmúlt dolgokkal. Bocsásson meg, hogy olyan szenvedélyes hangon beszéltem; gyermek voltam akkor, nyolc-kilenc évvel ezelőtt.

Nem figyelt arra, amit én mondtam. Ivott egy korty vizet, mélyet lélegzett, aztán így folytatta:

- Mondom, ezt soha nem lehet elfelejteni. De bosszút álltam. Nem bírtam volna elviselni, hogy a nagybátyád örökbe fogadjon, és gondtalanul, kényelemben élj. Írtam neki; azt írtam, hogy sajnos, rossz hírt kell közölnöm, Jane Eyre meghalt még a tífuszjárvány idején, a lowoodi árvaházban. Most aztán csinálj, amit akarsz, írd meg, hogy élsz, és hogy én hazudtam. Úgyis csak azért születtél, hogy engem gyötörj; életem utolsó óráját is annak a bűnnek emléke keseríti meg, amelyet, ha te nem vagy, sohasem követtem volna el.

- Ha megpróbálná elfelejteni, édes néni, és ha megbocsátana nekem...

- Nagyon rossz természeted van - mondta, rám se hallgatva -, és azt az egyet a mai napig sem bírtam megérteni, hogy kilenc éven át mindent eltűrtél, és a tizedikben fellázadtál.

- Nem olyan rossz a természetem - mondtam. - Hirtelen vagyok ugyan, de nem bosszúálló. Gyerekkoromban sokszor boldog lettem volna, ha a néni megengedi, hogy szeressem. Most pedig igazán őszintén szeretném, ha megbékülne velem és megcsókolna.

Föléje hajoltam, de nem akart megcsókolni, elfordította a fejét. Azt mondta, megfullad, ha ilyen közel hajolok hozzá. Megint vizet kért. Mikor visszafektettem - mert fölemeltem, és a karommal támogattam, amíg ivott -, megfogtam verejtékes, jéghideg kezét, de a gyönge ujjak menekültek érintésem elől, s üveges tekintete elkerülte az én tekintetemet.

- Szeressen hát, vagy gyűlöljön, ahogy jobban esik - mondtam végül -, én szívből megbocsátottam. Bocsásson meg a jóisten is. Nyugodjék meg.

Szegény, szenvedő teremtés! Most már késő volt megváltozni. Egész életében gyűlölt; halálában sem tudott nem gyűlölni.

Belépett az ápolónő, nyomában Bessie. Én még vagy fél óra hosszat ott maradtam, remélvén, hogy mégis megenyhül. De hiába reménykedtem.

Rohamosan hanyatlott, elvesztette eszméletét, ezen az éjszakán, tizenkét órakor meghalt. Nem voltam ott, hogy lezárjam a szemét, a leányai sem voltak jelen. Másnap reggel tudtuk meg, hogy kiszenvedett. Akkor már ki is volt terítve.

21.

Mr. Rochester csak egy hét szabadságot adott, de bizony egy hónap is elmúlt, mire Gatesheadet elhagyhattam. A temetés után rögtön indulni akartam, de Georgiana könyörgött, hogy maradjak addig, amíg ő Londonba utazhat. Nagybátyja, Mr. Gibson ugyanis lejött a húga temetésére, meg mindenféle családi ügyet el kellett intéznie, s végre meghívta Georgianát. Georgiana azt mondta, ő nem mer kettesben maradni Elizával, hiszen a nénjétől a legcsekélyebb együttérzésre sem számíthat, ki fog neki segíteni, ha én is elmegyek stb. Addig könyörgött, amíg megígértem, hogy maradok még egy-két napig, segítek neki csomagolni és a holmiját rendbe hozni. Persze amíg én dolgoztam, ő lustálkodott, s magamban azt gondoltam: ha isten őrizz, valamikor kénytelenek lennénk együtt élni, nem tűrném, hogy ő egész nap a díványon feküdjék. Neki is meglenne a kiszabott munkája, s ha nem végzi el, hát elvégzetlen marad a munka, én ugyan nem csinálom meg helyette. Erről az örökös nyafogásról is leszoktatnám. Most csak azért engedtem neki, mert ilyen tragikus körülmények között és aránylag rövid időt töltöttünk együtt.

Georgianát végre felraktam a postakocsira, de most meg Eliza kért, hogy maradjak még egy hétig, fogadjam a részvétlátogatásokat, válaszoljak a részvétlevelekre, nézzek utána a háztartásnak. Ő ugyanis nagy elhatározás előtt áll, egy ismeretlen cél felé indul, és lelkileg még nincs kellőképpen felkészülve. Bezárkózott a szobájába, s jóformán ki sem mozdult onnan egész nap, írásokat égetett el, és senkivel nem állt szóba, velem sem beszélt.

Egy reggel aztán kijelentette, hogy visszaadja szabadságomat, ő útra kész, és másnap reggel indul a kontinensre.

- Azt sem tudom, hogyan köszönjem meg felbecsülhetetlen segítségedet és tapintatos viselkedésedet. Micsoda óriási különbség van közted és Georgiana között! Ég és föld! Te éled csendesen a magad életét, és senkinek sem vagy terhére. Tehát én holnap indulok. Egy francia kolostorban húzódom meg, Lisle mellett, remélem, ott békében élhetek.

Nem árultam el meglepetést e terv hallatára, és nem is próbáltam lebeszélni Elizát. Azt gondoltam, hogy a zárdai élet éppen megfelel neki.

Eliza ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlem:

- Isten áldjon, Jane Eyre. Megérdemled a jóisten segítségét. Derék leány vagy.

- Te is derék leány vagy, Eliza. Kár, hogy elevenen befalaztatod magad egy francia kolostorba. De hát ez utóvégre nem az én dolgom. Te tudod, mit csinálsz.

- Igazad van.

Elváltunk. Minthogy a Reed lányokról aligha esik több szó, mindjárt megemlíteném, hogy Georgiana egy gazdag, vén kéjenchez ment feleségül, Eliza pedig valóban fölvette a fátyolt, és jelenleg főnöknője annak a zárdának, ahol a noviciátus éveit töltötte, és amelynek odaajándékozta egész vagyonát.

Nem tudom, az emberek hosszabb vagy rövidebb távollét után milyen érzésekkel szoktak hazatérni. Énnekem sohasem volt otthonom, ahonnan elmehettem és ahová visszatérhettem. Gyermekkoromban Gatesheadből legföljebb sétálni mentem, s ha egy hosszú séta után hazatértem, mindig kikaptam, mert fáztam, és rosszkedvű voltam. És később, mikor Lowoodból vasárnaponként templomba jártunk, csak azt tudom, hogy sóvárogva vágytam meleg szoba és bőséges vacsora után, de soha egyikben sem volt részem. Ezek a hazatérések egyáltalán nem voltak kellemesek. Sem Gatesheadbe, sem Lowoodba nem vonzott semmi. Hogy Thornfieldbe milyen lesz a "hazatérés" azt még csak ezután próbálom ki.

Mrs. Fairfax írt egyszer-kétszer, mialatt Gatesheadben voltam. Tőle tudtam, hogy a vendégek hazamentek, s hogy Mr. Rochester három héttel ezelőtt Londonba utazott; két hét múlva várják vissza. Mrs. Fairfax úgy vélte, hogy az esküvővel kapcsolatosan akar egyet-mást elintézni, többek között új hintót is készül venni. Mrs. Fairfax még mindig nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy Mr. Rochester Miss Ingramet veszi feleségül, de abból, amit az emberek beszélnek, és abból, amit tulajdon szemével látott, Mrs. Fairfax mégiscsak kénytelen arra következtetni, hogy az esküvőt rövidesen megtartják. Sehogy se értettem, miért kételkednék Mrs. Fairfax. Én bezzeg egy pillanatig sem kételkedtem.

"És velem mi lesz? - tűnődtem. - Én hová megyek?" Egész éjszaka Miss Ingramről álmodtam. Azt álmodtam, hogy bezárta az orrom előtt Thornfield kapuit, és másfelé mutatott, Mr. Rochester pedig összefont karral állt mellette, és gúnyosan mosolygott, nemcsak Miss Ingramre, hanem rám is.

Nem írtam meg pontosan Mrs. Fairfaxnek, hogy mikor érkezem, mert nem akartam, hogy kocsit küldjenek elém Millcote-ba. Gondoltam, majd gyalog hazasétálok. Táskámat otthagytam a fogadóban, és egy júniusi délutánon, hat óra tájban, elindultam egyedül a György-fogadóból. Az út nagyobbrészt földeken vezetett keresztül, és meglehetősen elhagyatott volt.

Enyhe idő volt, de nem megejtő varázsú nyári este. Az út mentén még véges-végig kaszáltak az emberek. Az égbolt inkább holnapra ígért szép időt; ahol kékje kilátszott a felhők mögül, szelíden, egyöntetűen kék volt, a felhőrétegek pedig magasan, vékonyan, fátyolszerűen úsztak. A nyugati ég is meleget ígért; nem híg, vizeskék fényben csillogott, hanem meleg aranyfényben, mintha tűz lobogna kárpitja mögött, egy áldozati oltáron.

Olyan öröm fogott el, amint Thornfield felé közeledtem, hogy egyszer meg is álltam, és azt kérdeztem magamtól, mit jelent ez az öröm. Utóvégre nem hazamegyek - korholtam magamat -, még csak nem is olyan helyre, ahol sokáig maradhatok, vagy ahol őszinte, jó barátok szeretettel várnak. Mrs. Fairfax kedves mosollyal fog üdvözölni, a kis Adèle talán tapsol és ugrál majd örömében, "de nagyon jól tudod, hogy nem rájuk gondolsz, és hogy az a valaki, akire gondolsz, az meg nem gondol rád".

De hát az ifjúság makacs, és a tapasztalatlanság vak. Elhitettem magammal, hogy az is öröm, ha én láthatom Mr. Rochestert, tekintet nélkül arra, hogy ő rám néz-e vagy sem, sőt még azt is elhitettem magammal, hogy sietnem kell, mert csak néhány hét, talán csak néhány nap van hátra, és örökre el kell búcsúznom tőle. Ezzel megfojtottam magamban egy újszülött gyötrelmet, egy torzszülöttet, amelyet képtelen voltam magaménak elismerni és fölnevelni - és továbbsiettem.

Thornfield mezőin is kaszálnak, azaz éppen most fejezik be az emberek a munkát. Vállukra vetik a gereblyét, és hazatérnek, éppen abban az órában, amelyben én megérkezem. Már csak egy vagy két réten kell átvágnom, aztán az országút túlsó oldalán az ott már Thornfield kapuja. Mennyi rózsa van az idén! Hogy tele vannak ezek a bokrok, de nem érek rá rózsát szedni, sietnem kell. Elmegyek egy magas bokor mellett, amelynek leveles, virágos ágai áthajolnak az ösvényen, és már látom is a kerítés kőlépcsőit. És a lépcsőn ott ül - Mr. Rochester, könyvvel és ceruzával a kezében. Valamit ír.

Nem, nem kísértet - és mégis minden idegszálam remeg, nem vagyok ura magamnak. Mit jelent ez? Erre azért nem voltam elkészülve, hogy így fogok reszketni, ha viszontlátom, hogy a hangom is elfullad, és jóformán mozdulni sem tudok. Ha majd meg tudok mozdulni, visszafordulok, nem tehetem nevetségessé magamat. Van a háznak egy másik bejárata is. De hát most már úgyis mindegy. Ha száz bejárata lenne is a háznak: Mr. Rochester már meglátott.

- Halló! - kiáltja, s félretolja a könyvet és ceruzát. - Csakhogy megjött! Erre, erre!

Valahogy fölbotorkáltam. Hogy hogyan, azt nem tudom, mert képtelen voltam gondolkozni, viszont szerettem volna nyugodtnak látszani. Mindenekelőtt arcizmaimnak szerettem volna parancsolni, mert úgy éreztem, hogy arcizmaim fellázadnak akaratom ellen, és csak azért is azt fejezik ki, amit én el akarok titkolni. De szerencsére a kalapomon fátyol van. Valahogy majd csak összeszedem magam.

- Hát csakugyan maga az, Jane Eyre? Millcote-ból jön? És gyalog? Igen, erről magára ismerek. Nem kocsin érkezik, zörögve, mint más közönséges halandó, hanem alkonyatkor surran be a házba, mint valami álom vagy árnyék. Mi az ördögöt csinált olyan sokáig?

- A nagynénémnél voltam, uram. Meghalt...

- Ez is olyan igazi jane-i felelet! A másvilágról jön, halottak világából, és ezt még meg is mondja nekem, itt, a szürkületben! Ha merném, megérinteném, hogy lássam: valóság-e vagy fantom. Maga gonosz tündér! Iskolakerülő! Éppúgy nem merek magához érni, akár a kék lidérclánghoz a lápon. Egy teljes hónapig távol volt tőlem, és a fejemet adom rá, hogy teljesen elfelejtett.

Azt tudtam, hogy öröm lesz a gazdámmal újra találkozni; öröm lesz annak ellenére, hogy már nem sokáig lehetek együtt vele, és annak ellenére, hogy én semmit sem jelentek neki. Utolsó szavai balzsamként érték szívemet, mert arra vallottak, valami keveset mégis törődik azzal, hogy elfelejtettem-e őt, vagy sem. És úgy beszélt Thornfieldről, mintha az otthonom lenne - ó, istenem!

Nem mozdult a lépcsőről, s nekem nem nagyon akaródzott azt mondani, hogy álljon félre. Megkérdeztem tőle, hogy volt-e Londonban.

- Voltam. Ezt meg hogy találta ki?

- Mrs. Fairfax megírta.

- Azt is megírta, hogy mit csináltam Londonban?

- Igen, uram. Mindenki tudja.

- Alig várom, hogy lássa a hintót, Jane, és megmondja, hogy jó lesz-e a feleségemnek. Úgy fest majd benne, mint egy királynő, ha hátradől a bíborszínű bársonyülésen. Csak azt sajnálom. Jane, hogy külsőre nem illünk egymáshoz. Mondja, maga kis boszorkány, nem adhatna nekem valami bűvös szert, valami varázsitalt, amitől megszépülnék?

- Nem, uram, ehhez még az igazi varázslók sem értenek - mondtam, magamban pedig hozzátettem: "Szerető szem kell hozzá, semmi egyéb. Aki szeretettel nézi az arcát, az szépnek fogja találni. Azt is mondhatnám, hogy a férfias erő és bátorság nagyobb hatalom, mint a szépség."

Mr. Rochester, úgy látszik, olvasott gondolataimban, mert oda se hallgatott arra, amit mondtam, viszont azzal az ő különös mosolyával mosolygott rám, amely nagyon ritkán derítette föl arcát. Igazi napfényes mosoly volt, ünnepi percekre való.

- Menjen föl, Jane - mondotta, és helyet engedett a lépcsőn. - Pihentesse fáradt lábacskáját egy jó barát házának küszöbén.

Most már kénytelen voltam szó nélkül engedelmeskedni. Semmi szükség rá, hogy tovább társalogjak. Átkapaszkodtam a kerítés lépcsőjén, és hangtalanul tovább akartam menni. De hirtelen ösztönösen megfordultam, és azt mondtam, jobban mondva azt mondta valami bennem, akaratom ellenére:

- Köszönöm, Mr. Rochester, hogy olyan nagyon jó hozzám. Hihetetlenül boldog vagyok, hogy visszajöhettem. Ahol ön van, ott az én otthonom. Más otthonom nincs a földkerekségen.

De most már aztán úgy nekiiramodtam, hogy ha akar, sem ért volna utol. Adèle majd kiugrott a bőréből örömében, hogy hazajöttem. Mrs. Fairfax is szokott kedvességével fogadott. Leah rám mosolygott, még Sophie is ragyogó arccal üdvözölt. Mindez nagyon jólesett. Nincs nagyobb boldogság, mint ha szeretnek bennünket embertársaink, s mint mikor úgy találjuk: jelenlétünk hozzájárul ahhoz, hogy jól érezzék magukat.

Két nyugtalanul nyugalmas hét következett, miután Thornfield Hallba visszatértem. Az esküvőről senki sem beszélt, előkészületeket sem láttam. Majdnem mindennap megkérdeztem Mrs. Fairfaxtől, nem hallott-e valamit, de a válasz mindig tagadó volt. Annyit mondott egyszer, hogy megkérdezte Mr. Rochestertől, mikor lesz az esküvő, de a felelet olyan furcsa volt, hogy nem lehetett belőle kiokosodni.

Leginkább azon csodálkoztam, hogy semmiféle ide-oda utazgatás nem volt, és Mr. Rochester egyetlenegyszer sem látogatott el Ingram Parkba. Igaz, hogy a menyasszony vagy húsz mérföldnyire, a szomszéd megye túlsó végében lakott, de az csak nem távolság egy szerelmes szívnek? És különösen egy ilyen kitűnő és fáradhatatlan lovasnak, amilyen Mr. Rochester. Néhány óra alatt odaér.

Már-már reménykedni kezdtem, hogy az eljegyzés felbomlott; hogy a hírek kezdettől fogva alaptalanok voltak; hogy az egyik fél vagy mind a kettő mást gondolt. Sokszor fürkésztem gazdám arcát, hogy szomorú-e vagy haragos. De mostanában mindig derűs volt az arca; sem a szomorúság, sem a harag árnyéka nem sötétítette el. Sokszor, ha én elkedvetlenedtem, ő nem bírt a jókedvével. Soha ilyen gyakran nem hívatott, soha ilyen kedves nem volt, és - soha nem szerettem őt ilyen nagyon.