22.

Csodálatos nyár tündöklött Anglia fölött. A mi tengeri éghajlatunk alatt ritka az ilyen kék ég, az ilyen ragyogó napsütés. Mintha olasz napok sorozata költözködött volna fel délről hozzánk, s arany tollú vándormadarak csapataként megpihent volna Albion szikláin.

A szénát már mind betakarították; Thornfield mezői körös-körül rövidre nyírtan zöldelltek. Az utak fehéren izzottak a napsütésben, a fák és bokrok sötétzöldje élesen ütött el a lekaszált rétek napsütötte térségeitől.

Szentivánéjkor Adèle szokatlanul korán lefeküdt. Fáradt volt az egész napi eprészéstől. Megvártam, amíg elalszik, aztán kimentem kertbe.

A nap leggyönyörűségesebb órája volt ez: a nappal perzselő tüze kiégett, s a harmat hűvösen hullott a lihegő mezőkre és a szomjas dombokra. Ahol a nap felhők kísérete nélkül, hétköznapi pompájában leereszkedett, ünnepélyes bíborfény maradt nyomában, amely az egyik hegycsúcson a smaragd és a kohóláng fényével égett, s ahogy egyre inkább szétterjedt, s a mennyboltnak felét beborította, mindinkább halványodott. A mélykék keleti égen egyetlen magányos csillag szikrázott, mint valami szerény kis ékszer. Majd nemsokára fölkél a hold is: még egyelőre nem emelkedett a láthatár fölé.

Egy darabig a ház homlokzata előtt sétálgattam, de egyszerre valamelyik ablakból jól ismert, finom dohányillat csapta meg az orromat. Fölnéztem: a könyvtárszoba ablaka tenyérnyire nyitva volt. Nem akartam, hogy az ablak mögül figyeljenek, inkább lementem a gyümölcsösbe, az biztos menedéket nyújtott mindenféle kíváncsi tekintet elől. Valóságos paradicsom volt a gyümölcsös: tele virággal és érő gyümölccsel. Az udvar felől magas kőfal zárta el, a rétek felől pedig hosszú bükkfasor. A túlsó végén kidőlt kerítés választotta el a szántóföldektől; ide babérfákkal szegélyezett kanyargós ösvény vezetett. Az ösvény végén hatalmas vadgesztenyefa állt, pad fogta körül. Itt aztán senki nem látta az embert. Úgy éreztem, a világ végéig elbolyonganék itt ebben a harmatos, csendes homályban. De amint a virágágyak és a gyümölcsfák közt kószáltam a kert felső végében, ahová a kelő hold fénye csalogatott - egyszerre gyökeret vert a lábam. Nem valami látnivaló, nem is hang volt az, ami megállásra késztetett, hanem megint valami ismerős illat.

A vadrózsa, artemisia, a jázmin, a szegfű, a rózsa már régóta kínálták esti tömjénáldozatukat. Nem virág, nem bokor illata volt ez, hanem megint csak - Mr. Rochester szivarjának jól ismert szaga. Körülnéztem. Terhük alatt roskadozó gyümölcsfákat láttam, egy csalogány édesbús dalát hallottam messziről, de a közelben nem mozdult semmi, léptek nesze sem hallatszott. De a szivarfüstöt egyre erősebben éreztem: menekülnöm kellett. Éppen a cserjésbe vezető kis ajtóhoz igyekeztem, amikor megpillantottam Mr. Rochestert. Gondoltam, félreállok abba a repkénnyel eltakart falmélyedésbe, bizonyára nem marad sokáig, visszamegy a kastélyba, és ha csendesen meghúzódom, nem fog észrevenni.

De nem így történt. A balzsamos estét ő is éppen úgy élvezte, mint én, szerette ezt az ódon kertet is. Fel-alá járkált az ösvényeken; hol az egresbokrok szilva nagyságú gyümölcsét bámulta meg, hol egy érett cseresznyét szakított az alacsony fáról, vagy pedig lehajolt a virágokhoz, nem tudom, azért-e, hogy az illatukat belélegezze, vagy azért-e, hogy a szirmaikon csillogó harmatgyöngyszemeket megcsodálja. Egy nagy lepke röppent el mellettem; Mr. Rochester lábához, egy virágra telepedett: észrevette a lepkét, és lehajolt, hogy közelebbről megnézze.

"Most háttal áll nekem - gondoltam -, el is van foglalva, talán most sikerül megszöknöm."

A pázsit szélén lépkedtem, nehogy a kavicsos út nyikorgása eláruljon. Ő talán egyméternyire lehetett tőlem. A pillangó szemmel láthatóan nagyon érdekelte. "Szépen elsurranok mögötte" - gondoltam. Amikor az árnyékán keresztülléptem - a kelő hold még nagyon hosszúra nyújtotta az árnyékokat -, anélkül, hogy hátrafordult volna, csendesen így szólt:

- Jöjjön ide, Jane, nézze meg ezt a lepkét.

Lépéseimet nem hallotta, hátul nem volt szeme - honnan tudta, hogy ott vagyok? Az árnyéka érezte meg, hogy ráléptem? Első pillanatban összerezzentem, de persze odamentem.

- Nézze a szárnyát - mondta. - Egy nyugat-indiai lepkefajtára emlékeztet; Angliában nemigen látni ilyen nagy és élénk színű lepkéket. Nézze! Most elrepült.

A lepke elszállt. Én magam is gyáván vissza akartam vonulni; de Mr. Rochester utánam jött, s mikor a kertajtóhoz értünk, azt mondta:

- Ne menjen el. Olyan gyönyörű az este, vétek a szobában ülni. És ilyenkor, amikor a napnyugta a holdkeltével egybeolvad, csak nem kíván még lefeküdni? - Jane - kezdte újra, amikor a babérfasorba léptünk, és ő lassan a vadgesztenyefa felé indult -, Thornfield nyáron nagyon kellemes hely, ugye?

- Nagyon.

- Biztosan már maga is megszerette a házat, hiszen úgy tudja élvezni a természet szépségeit, és olyan hűségesen tud személyekhez és dolgokhoz ragaszkodni.

- Igaz. Nagyon megszerettem Thornfieldet.

- És bár nem értem, hogyan lehetséges, de azt is észrevettem, hogy ragaszkodik ehhez a csacsi francia kislányhoz, sőt még ahhoz a primitív Mrs. Fairfaxhez is.

- Igen, uram. Mind a kettőjüket megkedveltem.

- És szomorú lenne, ha el kellene válnia tőlük?

- Nagyon szomorú lennék.

- Kár - mondta. Sóhajtott és elhallgatott, aztán így folytatta: - Sajnos, ez így szokott lenni az életben. Alighogy az ember megszokott és megszeretett valahol, már sürgeti egy hang, hogy keljen fel, és menjen tovább.

- Nekem is tovább kell mennem innen? El kell hagynom Thornfieldet?

- Azt hiszem, igen, Jane. Nagyon sajnálom, de úgy látom, nincs más megoldás.

Ez nagy csapás volt, de igyekeztem uralkodni magamon.

- Ahogy parancsolja, uram. Mire indulni kell, útra készen leszek.

- Máris készülődnie kell.

- Tehát megházasodik?

- Mint rendesen, most is fején találta a szöget.

- Mikor lesz az esküvő? Rövidesen?

- A legrövidebb időn belül, én édes... akarom mondani, Miss Eyre. Emlékezzék csak vissza, Jane, hogy amikor én vagy a pletyka első ízben adtuk tudtára, hogy a házasság szent jármába óhajtom hajtani agglegény nyakamat - más szóval keblemre akarom ölelni Miss Ingramet: tehát amikor először került szóba a házasságom - nem figyel ide, Jane? Most ne az éji pillangókat figyelje! Ez közönséges idevalósi lepke volt különben is. Tehát csak arra akarom emlékeztetni, hogy amikor először került szóba komolyabb formában a házasságom, akkor maga azzal a tapintatossággal, amelyet annyira becsülök magában, és azzal a bölcs és egyben alázatos előrelátással, mely a maga felelősségteljes és függő helyzetében eléggé nem értékelhető, maga akkor azt mondta, hogy abban az esetben, ha Miss Ingramet feleségül veszem, legjobb lesz, ha maga a kislánnyal együtt elhagyja a házat. Most nem akarok arról beszélni, hogy nem lehetett valami jó véleménnyel a menyasszonyomról, ha nem akart vele egy fedél alatt lakni. Majd ha már nem lesz itt, Jane, megpróbálom elfelejteni az indítóokot, és csak az elgondolás ésszerűségét igyekszem látni, de azt aztán olyan alaposan, hogy már most kijelentem: Adèle-t intézetbe kell adni, önnek pedig, Miss Eyre, más állást kell keresnie.

- Igenis, uram. Haladéktalanul föladok egy hirdetést, de addig talán... - azt akartam mondani, hogy talán addig, amíg sikerül másutt elhelyezkednem, itt maradhatok a kastélyban. De nem mertem folytatni a megkezdett mondatot, attól féltem, elsírom magam. Nem tudtam a hangomnak parancsolni, éreztem, hogy máris remeg.

- Remélem, egy hónap múlva megtarthatjuk az esküvőt. Majd én magam is segítek állást keresni.

- Köszönöm. Sajnálom, hogy annyi alkalmatlanságot...

- Sose mentegetőzzék! Ha egy alkalmazott olyan lelkiismeretesen teljesíti kötelességét, mint maga, joggal elvárhatja, hogy munkaadója segítsen neki. Leendő anyósomtól máris hallottam egy megfelelő helyről. Egy írországi birtokon keresnek nevelőnőt, öt lány mellé. Írország bizonyára tetszeni fog magának; azt mondják, ott olyan jólelkűek az emberek.

- Írország nagyon messze van, uram.

- Hát aztán? Egy ilyen okos leánynak csak nem akadály a távolság vagy a hosszú utazás?

- Az utazás nem, de a távolság igen, és a tenger... a tenger elválaszt...

- Mitől, Jane?

- Angliától; és Thornfieldtől, és...

- És?...

- Öntől, uram.

Ez önkéntelenül szaladt ki a számon, és a könnyeimet sem tudtam visszafojtani. Csendesen sírtam, nem akartam, hogy Mr. Rochester hallja. Írország hallatára mintha jeges kéz markolta volna meg a szívemet, de még inkább megborzongatott a gondolat, hogy milyen messze leszek attól, akivel most a kertben sétálok. A legeslegjobban az fájt, hogy a gazdagságnak, rangnak, szokásoknak micsoda óceánja választ el attól az embertől, akit a világon legjobban szeretek.

- Messze van - ismételtem.

- Messze van, az igaz. És ha elmegy Írországba, soha többé nem látjuk egymást, Jane, ez biztos. Én nem megyek Írországba, sohasem szerettem azt az országot. Ugye, jó barátok voltunk, Jane?

- Igen, uram.

- És jó barátok, mielőtt hosszú időre elszakadnak egymástól, az utolsó estét együtt szokták tölteni. Majd szépen, nyugodtan megbeszéljük az utazás és a búcsúzás részleteit, míg fent az égen kigyúlnak a csillagok. Itt a gesztenyefa, s vén gyökereinél itt van ez a pad. Jöjjön, ma este itt fogunk üldögélni, ha a sors nem is engedi meg, hogy többé itt ülhessünk.

Leültünk.

- Írország nagyon messze van, Jane, és én nagyon szomorú vagyok, hogy kis barátnőmet ilyen hosszú, fárasztó útra kell küldenem. De mit csináljak? Nincs más választásom. Érez valamit irántam, Jane?

Nem mertem felelni. Még a szívem dobogása is elállt.

- Mert nekem néha az a furcsa érzésem támad - különösen ha így együtt ülünk, mint most -, az a furcsa érzésem támad, hogy a bal oldali bordáim alól egy darab zsineg indul ki, és az szorosan és kioldozhatatlanul össze van kötözve egy másik zsinegdarabbal, amely meg a maga bordájához nőtt. De ha a zúgó csatorna és néhány száz mérföldnyi szárazföld lesz kettőnk között, attól félek, ez az összekötő zsineg vagy zsinór még elszakad, és ha erre gondolok, ideges nyugtalanság fog el, hogy akkor pedig én belül vérezni fogok. Ami magát illeti... maga el fog felejteni engem.

- Én... soha! - Képtelen voltam többet mondani.

- Hallja a csalogányt az erdőben, Jane? Figyeljen csak!

Most már görcsösen zokogtam, nem bírtam tovább magamba fojtani kétségbeesésemet. Szabad utat kellett engednem neki, tetőtől talpig megrázott a szörnyű kín. Mikor nagy nehezen megszólaltam, akkor is csak annyit mondtam, bár meg se születtem volna, és soha be ne tettem volna a lábam Thornfieldbe.

- Azért mondja ezt, mert fáj, hogy el kell mennie innen?

A fájdalom és szerelem táplálta heves felindulás most már teljes hatalomra tört, uralkodni és diadalmaskodni akart, élni kívánt - és beszélni.

- Igenis, fáj a szívem, hogy el kell hagynom Thornfieldet. Szeretem Thornfieldet, mert itt legalább egy darabig szép, szabad, teljes életet éltem. Senki sem bántott, nem néztek keresztül rajtam, nem kellett alacsonyrendű szellemek társaságával beérnem, nem zártak ki az élet örömeiből. Ön, aki olyan művelt, olyan erős és bátor, aki annyira ismeri a világot, szóba állt velem, és mindig meghallgatta véleményemet. Megismertem önt, Mr. Rochester, és remeg a szívem a gondolatra, hogy örökre el kell szakadnom öntől. Belátom, hogy nincs más megoldás, el kell utaznom. De ez csak olyan, mint ahogy azt is tudja az ember, hogy meg kell halni.

- Miért mondja, hogy nincs más megoldás? - kérdezte hirtelen.

- Hiszen ön mondta, uram!

- Mi a legnagyobb akadálya annak, hogy itt maradjon?

- Miss Ingram. Az ön szép és előkelő menyasszonya.

- Menyasszonyom! Miféle menyasszonyról beszél? Nekem nincs menyasszonyom!

- De majd lesz.

- Lesz! Igen! Lesz!

Összeszorította a fogát.

- Ha vőlegény lesz, akkor nekem mennem kell. Ön maga mondta.

- Nem megy el! Itt marad! Erre esküszöm, és megtartom az eskümet.

- De ha mondom, hogy el kell mennem! - feleltem szenvedélyesen. - Azt hiszi, itt tudnék maradni, ha többé semmit sem jelentenék önnek? Azt hiszi, lélektelen báb vagyok? El tudom viselni, hogy az élet kenyerét elkapják a szájam elől, és hogy az élet poharát kiüssék a kezemből? Azt hiszi, hogy mert kicsi vagyok, szegény és csúnya, se lelkem, se szívem nincsen? Hát ha azt hiszi, nagyon téved! Nekem éppen úgy van szívem és lelkem, mint önnek. És ha a mindenható szépséggel és gazdagsággal áldott volna meg, akkor most éppen olyan nehezen tudna megválni tőlem, mint amilyen nehezen válok meg magától én! Tudom, nem úgy beszélek, ahogyan a társaságban szokás beszélni, még csak nem is úgy, mintha húsból és vérből való emberek lennénk; úgy beszélek, mintha már mind a ketten meghaltunk volna, és egyformán állnánk Isten ítélőszéke előtt.

- Egyformán! - ismételte Mr. Rochester. Átölelt, magához vont, és ajkát rászorította az enyémre. - Hát egyformák vagyunk, Jane!

- Igen, uram. Egyformák és mégsem egyformák. Ön vőlegény, vagy rövidesen az lesz, és feleségül vesz valakit, aki nem méltó párja önnek. Valakit, akit nem szeret őszintén, akit még csak nem is kedvel. Láttam önöket együtt! Én irtóznám az ilyen házasságtól. Én tehát jobb vagyok, mint ön. Eresszen el!

- Hová eresszem, Jane? Írországba?

- Igen. Írországba. Most már elmondtam, ami a lelkemet nyomta, elmehetek akárhová.

- Maradjon veszteg, Jane, ne kapálózzék úgy, mint egy megvadult rabmadár, amely kétségbeesésében a saját tollát tépdesi.

- Én nem vagyok madár, és rab sem vagyok. Független ember vagyok, szabad akarattal rendelkezem, és most el akarok menni innen.

Végre kiszabadítottam magam, és egyenesen álltam előtte.

- És szabad akarattal dönt sorsa felől - mondta Mr. Rochester. - Felajánlom kezemet, szívemet. Mindenem a magáé!

- Mire való ez a komédia?

- Kérem, legyen a feleségem, második énem, hűséges társam.

- Hiszen már választott élettársat. Tartson ki mellette.

- Csak egy-két percig maradjon nyugton, Jane! Túlságosan izgatott. Ígérem, hogy egy darabig én is hallgatok.

Szélroham söpört végig a fasoron, és megremegtette a gesztenyefa lombját. Elrohant a szél messze, messze, csend maradt utána. Én megint sírtam.

Mr. Rochester nyugodtan ült a padon, komolyan és szelíden nézett rám. Csak nagy sokára szólalt meg:

- Üljön le ide mellém, Jane, és értsük meg egymást. Mindent megmagyarázok.

- Soha többé nem ülök oda maga mellé. Elszakadtunk egymástól.

- De Jane, mondom, hogy feleségül szeretném venni! Csak magát, senki mást!

Nem feleltem semmit. Azt hittem, ugrat.

- Jöjjön ide, Jane. Jöjjön ide.

- A menyasszonya itt áll kettőnk között.

Fölállt, és elkapta a karomat.

- Az én menyasszonyom itt van - mondta, és megint magához ölelt -, mert itt van az, aki velem egyenlő, aki hozzám hasonló. Akar a feleségem lenni, Jane?

Még mindig nem feleltem, és még mindig szabadulni igyekeztem öleléséből. Nem hittem neki.

- Kételkedik bennem, Jane?

- De még mennyire.

- Nem hisz nekem?

- Egy szavát sem hiszem.

- Hazugnak tart? - kérdezte szenvedélyesen. - Kis hitetlen, hát majd meggyőzöm! Maga tudja legjobban, hogy nem vagyok szerelmes Miss Ingrambe. Hogy ő sem szerelmes belém, arról volt alkalmam megbizonyosodni. Azt a hírt terjesztettem, hogy vagyonom sokkal kevesebb, mint amennyiről ő tud: csak harmadrésze annak. Aztán elmentem hozzá, hogy lássam az eredményt. Mondhatom, hogy ő is és anyja is nagyon hidegen fogadott. Miss Ingramet nem vehetem feleségül. Magát szeretem, maga kis kobold, így szeretem, ahogy van, mit bánom én, hogy szegény és jelentéktelen, hogy kicsi és csúnya! Imádom magát, Jane! Legyen a feleségem!

- Hogy én!... - kiáltottam fel, mert kezdtem hinni őszinteségében, már csak azért is, mert ez az udvariatlanság teljesen reá vallott. - Engem akar feleségül venni, engem, akinek maga az egyetlen barátja a világon - ha ugyan barátom; engem, akinek egy árva shillingje sincs azon kívül, amit ön fizet?

- Azt akarom, hogy maga az enyém legyen, Jane, egészen az enyém. Mondja gyorsan, hogy az enyém lesz.

- Hadd nézzek az arcába, Mr. Rochester. Forduljon a holdfény felé.

- Miért?

- Mert le akarom olvasni gondolatait az arcáról. Forduljon meg.

- Tessék. Nemigen lesz olvashatóbb, mint egy összefirkált, gyűrött papírdarab. Olvassa el, mi van ráírva, de siessen, mert nagyon szenvedek.

Kipirult az izgalomtól, arca meg-megvonaglott, és szeme különös tűzben égett.

- Ne kínozzon, Jane! - kiáltott föl. - No nézzen rám ezzel a kutató és mégis hűséges és jóságos tekintettel, mert ez fáj!

- Ezt nem értem. Ha őszintén és komolyan beszél, akkor én csak hálával és szeretettel tartozom magának. A hála és a szeretet pedig nem fáj.

- Hála! - mondta keserűen, és hevesen tette hozzá: - Mondja hamar, Jane, hogy a feleségem lesz. Mondja azt: "Edward - szólítson a keresztnevemen -, én feleségül megyek magához."

- Komolyan beszél? Igazán szeret? Igazán azt akarja, hogy a felesége legyek?

- Ha nem hiszi, akár meg is esküszöm rá!

- Akkor hát a felesége leszek.

- Mondja azt, hogy "Edward"! Én édes kis menyasszonyom!

- Drága Edward!

- Na, most jöjjön ide hozzám, így, egészen közel. - Arcát hozzászorította az enyémhez, és legmélyebb hangján a fülembe súgta: - Tegyen boldoggá, Jane. Én is boldoggá teszem magát. Aztán, inkább magának, még hozzátette: - Isten bocsásson meg nekem. Ember ezt a házasságot meg nem akadályozhatja. Ő az enyém, és nem adom őt oda senkinek.

- Ki akadályozhatná meg a házasságunkat? Nincs nekem senkim a világon.

- Hála istennek, hogy nincs.

Ha nem szeretem őt olyan mérhetetlenül, e pillanatban talán megütköztem volna különös hangsúlyán és arcának szinte vad kifejezésén. De így, hogy ott ültem hozzásimulva, felszabadultan az elválás lidércnyomása alól, csak arra a mennyei boldogságra tudtam gondolni, hogy ő is szeret.

- Boldog, Jane? - kérdezte újra meg újra. És én újra meg újra azt feleltem, hogy kimondhatatlanul boldog vagyok.

Aztán megint inkább magának mormolta:

- Majd elintéződik minden. Minden rendbe jön. Hiszen amikor ráakadtam, teljesen egyedül állt a világban, didergett, és nem törődött vele senki. Én majd vigyázok rá, kényeztetem, dédelgetem. A szívem csordultig tele szerelemmel, és szilárd elhatározásom, hogy új életet kezdek. A világ ítéletével pedig nem törődöm. Az emberek véleménye nem érdekel.

De mi történt? A hold még nem nyugodott le, körülöttünk mégis vaksötét volt. Alig láttam szerelmesem arcát.

És mi történt a vadgesztenyefával? Hajladozott, nyöszörgött, és a babérfasoron vad szél száguldott keresztül, s most ott kavargott a fejünk fölött.

- Be kell mennünk - mondta Mr. Rochester.

- Zivatar lesz. Pedig reggelig itt tudnék ülni veled, Jane.

"Én is magával" - gondoltam, de mielőtt kimondhattam volna, villám hasította ketté az égboltot, és nyomában recsegés-ropogás hallatszott. Rémülten bújtam Mr. Rochester vállához. Káprázott a szemem.

Már megeredt a zápor. Szaladva tettük meg az utat a házig, de még így is bőrig áztunk. Odabent ő leszedte rólam a kendőt, és meglazult hajamból kirázta a vizet, éppen akkor, amikor Mrs. Fairfax kilépett a szobájából. Egyikünk sem vette őt rögtön észre. A lámpa égett. Az óra éppen éjfélt ütött.

- Vesse le hamar ezt a nedves holmit mondta Mr. Rochester. - De mielőtt fölmegy, jó éjszakát, szerelmem!

Másnap reggel, még mielőtt fölkeltem, Adèle bejött a szobámba, és elmondta, hogy a nagy gesztenyefát a kert végében az éjszaka kettéhasította a villám.

23.

A jegyesség hónapja lejárt; utolsó órái is meg voltak számlálva. Az esküvő napját nem lehetett elhalasztani. Minden előkészület megtörtént. Nekem legalábbis nem maradt semmi tennivalóm. Bőröndjeim becsomagolva, lezárva, átszíjazva készen álltak, szép sorjában, kis szobám fala mentén. Holnap ilyenkor már útban lesznek London felé, és útban leszek én is, ha isten is úgy akarja, azazhogy nem én, hanem egy Jane Rochester nevű személy, akit még nem ismerek. Már csak a címtáblácskákat kellett ráerősíteni a bőröndökre. Ott feküdt a négy kis négyszögletes tábla a fiókomban. Mr. Rochester maga írta rájuk a címet: "Mrs. Rochester, N. Hotel, London." Még nem tudtam rászánni magam, hogy fölszereljem vagy fölszereltessem a táblákat. Mrs. Rochester! Mrs. Rochester ma még nem létezik, csak holnap fog megszületni, valamikor reggel nyolc óra tájban, és előbb meg kell győződnöm arról, hogy élve született, csak azután címezhetem neki ezt a sok poggyászt. Éppen elég az is, hogy a szekrényben, az öltözőasztallal szemben már Mrs. Rochester ruhái lógnak a fogasokon. Kiszorították onnan a régi lowoodi fekete ruhámat és a szalmakalapomat. És az a menyasszonyi ruha sem az enyém, hanem Mrs. Rochesteré. Övé a gyöngyházfényű selyem, a leheletszerűen könnyű fátyol is. Becsuktam a szekrény ajtaját, látni sem akartam kísérteties tartalmát, amely ebben az esti órában - kilenc óra volt - valami földöntúli fényt sugárzott szét szobámban.

- Jó éjszakát, fehér álom - suttogtam. - Melegem van, hallom, hogy fúj a szél, kimegyek egy kicsit a levegőre. Izgatott vagyok.

Nemcsak az előkészületek izgalmai fárasztottak, nemcsak a nagy változás kavart fel, a holnap kezdődő új élet. Persze hogy ez is nyugtalanított, nem találtam a helyemet, s ebben a késői órában le kellett mennem a sötétedő kertbe, de még egy harmadik oka is volt annak, hogy kikívánkoztam a szabadba.

Szívem szorongással telt meg. Valami történt, amit sehogy sem értettem. Senki más nem látta, senki más nem tudott róla, csak én. Tegnap éjszaka történt. Mr. Rochester nem volt itthon, hivatalos ügyben el kellett mennie egy harminc mérföldnyire eső kis birtokra, olyan ügyben, amelyet csak személyesen intézhetett el, és amelyet Angliából való távozása előtt feltétlenül el kellett intéznie. Most kellett volna visszaérkeznie. Alig vártam, hogy beszélhessek vele, elmondhassam, ami a szívemet nyomja, és ő megfejtse a rejtélyt, amely annyira izgatott.

Lementem a gyümölcsösbe, ott a fák között kevésbé éreztem a déli szelet, amely egész nap vadul dühöngött, de egy csepp esőt sem hozott. Ahelyett hogy csillapodott volna, estefelé még erősbödött és jobban üvöltött a szél, meghajlította a fák derekát, de mindig ugyanabba az irányba. Sosem csavarta őket körbe, s óránként ha egyszer lökte hátrafelé gallyaikat, olyan folyamatos volt a feszítőerő, amely a fák ágas-bogas fejét észak felé hajlította. Felhők hömpölyögtek az égen, tömören gyors iramban, egy tenyérnyi kékség sem kandikált ki a felhők mögül ezen a júliusi napon.

Ahogy felpillantottam, a hold éppen kibújt a felhők mögül, és megvilágította a kettéhasadt fát. Vérvörös és fátyolos volt a hold korongja; úgy tetszett, mintha riadt és szomorú tekintetet vetett volna rám, azután sietve vonult vissza megint a felhők közé. A szél egy pillanatra elcsendesedett, de csak itt, Thornfield körül, mert messziről, erdőn és patakon túlról most is idehallatszott fájdalmas üvöltése. Rossz volt hallani. Továbbszaladtam.

"Milyen későre jár - gondoltam. - Legjobb lesz, ha lemegyek a kapuhoz. Ha a hold előbújik, jó messzire el lehet látni az országúton. Most már minden percben megérkezhet. Legalább rögtön beszélhetek vele."

A szél bömbölve rázta a kaput őrző hatalmas fákat, de az országút mindkét irányban csendes volt és elhagyatott, csak a felhők árnyékai kergetőztek rajta.

Könnyes lett a szemem, ahogy az országút hosszú, halvány vonalát kémleltem. A csalódottság és a türelmetlenség könnye volt ez, szégyelltem magam érte, és sietve letöröltem. Nem mozdultam a kapuból. A hold teljesen visszavonult, összehúzta ablakának sűrű felhőfüggönyeit. Sötét volt az éjszaka. A szélvihar esőt hozott.

- Ó, csak jönne már! Ó, csak jönne már! - fohászkodtam, és valami rossz előérzetem támadt. Már uzsonnaidőre itthon kellett volna lennie, és most már egészen sötét van. Mi tarthatja ott ilyen sokáig? Csak nem történt valami baja? Megint a tegnap éjszaka jutott eszembe, az s csak rosszat jelenthet, aminek tegnap tanúja voltam. A jövő túlságosan szépnek ígérkezett, ilyen csodálatos álmok nem is válhatnak valóra. Az utolsó hetek alatt olyan kimondhatatlanul boldog voltam, hogy azt kellett hinnem: boldogságom csillaga túljutott a delelőn, és most már hanyatlóban van.

"Képtelen vagyok visszamenni a házba - gondoltam. - Képtelem vagyok a tűz mellett üldögélni, amíg ő kint jár ebben a cudar időben. Inkább a lábam fájjon, mint a szívem. Elébe megyek!"

Elindultam. Jól kiléptem, de nem jutottam messzire. Talán negyed mérföldet haladhattam, amikor lódobogást hallottam. Ő volt; a kutyája versenyt futott galoppozó lovával. Hála istennek, rossz előérzetem alaptalan volt - gondoltam.

Ő is meglátott, mert éppen megint előbújt a hold. Lekapta a kalapját, azzal integetett. Elébe szaladtam.

- Lám csak - mondta, és kezét nyújtva, lehajolt a nyeregből. - Nem tud meglenni nélkülem, ugye? Tegye a lábát a csizmám orrára, így ni, és most adja ide mind a két kezét.

Örömömben egészen ügyesen felugrottam. Maga elé ültetett, megcsókolt. De egyszerre elkomolyodott:

- Csak nincs valami baj, Jane, hogy ilyen későn elém jött?

- Nincs semmi baj, de már nem győztem várni, azt hittem, sohasem ér haza. Odabent még rosszabb volt hallgatni a szél zúgását és az eső csapkodását.

- Eső?! Szél?! Csakugyan, hiszen maga úgy átázott, mint egy hableány. Burkolózzék a köpenyembe. Csak nincs láza, Jane? Az arca meg a keze olyan forró, hogy csak úgy perzsel. Még egyszer kérdem: baj van?

- Most már nincs. Most már nem félek, és nem vagyok szomorú.

- Tehát félt, és szomorú volt.

- Igen, de most ne faggasson, majd később mindent elmondok. Remélem, ki fog nevetni aggodalmaimért.

- Kinevetni majd csak akkor fogom, ha a holnapi nap szerencsésen elmúlt. Addig nem vagyok biztos a dolgomban. Maga az elmúlt hónapban úgy siklott ki az ujjaim közül, mint egy angolna, és olyan tüskés volt, mint egy vadrózsabokor. Ha hozzáértem: szúrt. Most meg úgy bújik meg a karomban, mint egy eltévedt bárány. Eloldalgott a nyájtól, ugye, Jane, hogy megkeresse a maga pásztorát?

- Magát kerestem, az igaz, de azért nem kell hencegni. Itt vagyunk, engedjen leszállni.

Leemelt a nyeregből. John aztán átvette a lovat, ő pedig utánam jött, és azt mondta, hogy siessek, vegyek magamra száraz ruhát, aztán menjek le a könyvtárba. S ahogy a lépcső felé igyekeztem, megállított, s megígértette, hogy nem maradok fent sokáig. Nem is maradtam, öt perc múlva már megint odalent voltam. Ő vacsoránál ült.

- Üljön le és mulattasson, Jane. Ha isten is úgy akarja, ez az utolsó előtti étkezés Thornfieldben, aztán ki tudja, mikor eszik itt újra. Leültem az asztalhoz, de enni képtelen voltam.

- Az utazás miatt ilyen izgatott, Jane? Azért nincs étvágya, mert holnap Londonba megyünk?

- Nem tudom pontosan megmondani, hogy mitől vagyok izgatott. Kóvályog a fejem, és minden olyan valószínűtlennek látszik.

- Csak én nem. Én húsból és vérből vagyok. Ha hozzám nyúl, meggyőződhetik róla.

- Maga a legvalószerűtlenebb az egész zűrzavarban. Olyan, mint egy fantom. Mint egy álom.

Nevetve nyújtotta ki a kezét.

- Ez álom? - Tenyerét szemem elé tartotta. Izmos, erős volt a keze, s hosszú és erős a karja.

- Ha megfogom is; mégis álom - mondtam, és félretoltam a kezét az arcom elől. - Nem eszik többet?

- Nem, Jane.

Csöngettem, és kivitettem az ételt. Mikor kettesben maradtunk, fölélesztettem a tüzet, aztán egy alacsony zsámolyra ültem, Mr. Rochester lábához.

- Mindjárt éjfél lesz - mondtam.

- Igen. De emlékezzék rá, Jane, hogy egyszer megígérte: át fogja virrasztani velem az esküvőmet megelőző éjszakát.

- Emlékszem, hogy megígértem, és meg is tartom ígéretemet. Egy-két óra hosszat még szívesen fönnmaradok, semmi kedvem lefeküdni.

- Mindent elintézett?

- Mindent.

- Én is elintéztem minden dolgomat. Tehát holnap reggel indulunk, fél órával azután, hogy a templomból visszaérkeztünk.

- Igenis.

- Milyen furcsán mosolygott, ahogy azt mondta: "Igenis." Hogy ég az arca, Jane! És milyen különösen csillog a szeme. Nincs semmi baj?

- Azt hiszem, nincs.

- Azt hiszi! Mi baj van, Jane? Mondja meg: mit érez?

- Nem tudom megmondani. Nem lehet szavakba foglalni, amit érzek. Szeretném, ha ez az óra soha nem érne véget. Ki tudja, mit hoz a holnap.

- Nem szabad rémképeket látni, Jane. Fáradt és izgatott, majd kipiheni magát.

- Maga nyugodt és boldog?

- Nyugodt, az nem vagyok. De kimondhatatlanul boldog vagyok.

Fölnéztem rá, hogy leolvassam arcáról a boldogságot. Az ő arca is égett.

- Legyen hozzám bizalommal, Jane - mondta. - Mondjon el mindent, ami a szívét nyomja. Mitől fél?

- Hát jó. Őszinte leszek. Hallgasson ide. Maga tegnap éjszaka nem volt itthon?

- Nem voltam itthon, és az imént célzott rá, hogy távollétemben történt valami - valószínűleg semmi fontos, de valami, ami magát izgatja. Mi volt az? Talán Mrs. Fairfax beszélt valamit? Vagy a cselédek? Önérzetét megsértették?

- Nem. - Az óra éjfélt ütött. Megvártam a kis óra ezüstösen csengő és a nagy, régi óra rekedtes, remegő ütéseit, és csak aztán folytattam: - Tegnap egész nap nagyon sok dolgom volt, és boldogan sürögtem-forogtam. Sophie hívott, hogy nézzem meg a menyasszonyi ruhámat, éppen akkor küldték haza. S a doboz mélyén, a ruha alatt, megtaláltam a maga ajándékát: a fátyolt, amelyet fejedelmi bőkezűséggel Londonból hozatott. Mosolyogva bontottam ki a fátylat, és arra gondoltam, hogy fogom majd ugratni magát arisztokratikus ízléséért, és azért, hogy plebejus menyasszonyát hercegnői díszbe öltözteti. Elhatároztam, hogy megmutatom azt az egyszerű főkötőt, amelyet magam varrtam, és megkérdezem magától, nem felel-e meg ez a fejdísz egy ilyen alacsony származású menyasszonynak, aki sem vagyont, sem szépséget, sem előkelő összeköttetéseket nem hoz a házasságba. Láttam az arcán, hallottam ingerült, republikánus feleletét, gőgös, méltatlankodó szavait, hogy van magának elég pénze, nem szorul rá a felesége vagyonára, sem arra, hogy az asszony útján bárói vagy grófi rokonságra tegyen szert.

- Milyen jól ismer engem, kis boszorkány! - vágott közbe Mr. Rochester. - De mit talált még a csipkefátyolon kívül a dobozban? Mérget vagy egy tőrt? Azért vág ilyen sötét arcot?

- Nem, kérem szépen. A drága és finom csipkén kívül nem találtam egyebet, mint Fairfax Rochester büszkeségét; ettől pedig már nem ijedek meg; mert ugyancsak hozzászoktam. De ahogy sötétedett, a szél egyre erősödött, ha emlékszik rá, tegnap nem úgy fújt, mint most, nem ilyen vad sivítással, hanem inkább morogva, jajgatva, nyöszörögve. Alig vártam, hogy hazajöjjön. Bejöttem ebbe a szobába, s megborzongtam a hideg kandalló és az üres karosszék láttán. Aztán fölmentem és lefeküdtem, de olyan nyugtalan és izgatott voltam, hogy nem tudtam elaludni. A szél még mindig erősbödött, s kísérteties morgásán túl még valami gyászos hangot véltem hallani. Hogy a házból jött-e vagy kívülről, azt nem tudtam megállapítani, de a vészes, panaszosan üvöltő hang minduntalan visszatért. Végül elhitettem magammal, hogy messziről hallatszó kutyaugatás. Fellélegeztem, amikor elhallgatott. Akkor nagy nehezen elaludtam, de a sötét, viharos éjszaka álmomban is folytatódott, a álmomban is arra gondoltam, bárcsak itthon lenne már; szerettem volna együtt lenni magával, de valami akadály tornyosult kettőnk közé. Első álmomban egy ismeretlen, kanyargós úton jártam; áthatolhatatlan sötétség vett körül, eső csapkodott, egy kisgyermeket bíztak rám, egy egészen kicsi gyermeket, aki még járni sem tudott, és didergett az én hideg karomban, és keservesen nyöszörgött. És álmomban maga előttem haladt az úton, de nagyon messze volt tőlem; és minden erőfeszítésem ellenére sem bírtam utolérni, és akkor a nevén akartam szólítani, a kiáltani akartam, hogy álljon meg, de kezem-lábam megmerevedett, és hang nem jött ki a torkomon, és maga közben egyre messzebb és messzebb távolodott tőlem.

Aztán meg azt álmodtam, hogy Thornfield sivár romhalmaz, a baglyok és denevérek tanyája. Azt álmodtam, hogy az egész díszes homlokzatból nem maradt egyéb, mint egy nagyon magas és nagyon vékony falréteg. Egy holdvilágos éjszakán a gyepes udvaron bolyongtam, és márványdarabokba botlottam. Karomban még mindig az idegen gyermeket szorongattam, kendőbe bugyolálva. Nem mertem letenni, pedig már nagyon elfáradtam, alig bírtam továbbcipelni. De mondom, nem mertem letenni. Aztán egyszerre az országút felől lódobogást hallottam. Biztosan tudtam, hogy maga az, és hogy sok évre messzi országokba távozik, és itthagy engem. Kétségbeesetten kapaszkodtam föl a vékony falra, hogy még egy pillanatra láthassam magát. A kövek legurultak, ahogy rájuk léptem, a borostyán indái, amelyekben megkapaszkodtam, leszakadtak, a gyermek görcsösen markolta a nyakamat, majd megfojtott. Végre feljutottam a fal tetejére. Maga már csak egy egyre kisebbedő fekete folt volt a fehér országúton. A szél olyan vadul tombolt, hogy nem bírtam állni a fal tetején, le kellett ülnöm. A megriadt gyermeket ölembe vettem. Maga éppen az út kanyarodójához ért. Előrehajoltam, hogy még egy utolsó pillantást vethessek maga után. A fal leomlott, a gyermek legurult az ölemből, elvesztettem az egyensúlyt, leestem és fölébredtem.

- Remélem, Jane, most már nincs tovább.

- Arra ébredtem, hogy valami a szemembe világít. Azt hittem, reggel van. De tévedtem: gyertyafény volt. Gondoltam, Sophie jött be valamiért. Az öltözőasztalon égett a gyertya, és a szekrény, amelybe lefekvés előtt beakasztottam a menyasszonyi ruhámat és fátylamat, nyitva volt. Valami motozást hallottam a szekrény felől. "Mit csinál, Sophie?" - kérdeztem. Nem felelt senki, a faliszekrényből egy alak lépett ki, a gyertyát fölkapta az öltözőasztalról, és magasan a menyasszonyi ruha fölé tartotta. "Sophie! Sophie!" - kiáltottam, de nem kaptam feleletet. Felültem az ágyban, előrehajoltam. Első pillanatban csak csodálkoztam, aztán megrémültem, aztán megfagyott ereimben a vér. Mert a gyertyát nem Sophie tartotta, nem is Leah, sem Mrs. Fairfax, még csak nem is az a furcsa nő - ebben biztos vagyok -, az a Grace Poole.

- Dehogynem. Biztos, hogy négyük közül valamelyik.

- Nem, ahhoz semmi kétség sem fér, hogy egy idegen nő volt a szobámban, akit még sohasem láttam.

- Milyen volt? Pontosan mondja el, hogy milyen volt.

- Magas, erős alak; sűrű, sötét haja hosszan omlott a hátára. Nem tudom, milyen ruha volt rajta, valami egyenes szabású, fehér, de hogy milyen anyagból való, arra nem emlékszem.

- Az arcát nem látta?

- Először nem. De aztán levette a fogasról a menyasszonyi fátylat, magasra emelte, sokáig nézte, majd a fejére borította, és a tükör elé állt.

A tükörben ekkor egészen tisztán láttam az arcát.

- Milyen volt?

- Én kísértetiesnek, félelmetesnek találtam. Soha nem láttam hasonló arcot. Szörnyű volt. Bár el tudnám felejteni azokat a vérben forgó szemeket, azokat a felpuffadt, sötét vonásokat.

- A kísértetek sápadtak szoktak lenni, Jane.

- Ez lilásvörös volt. Az ajka dagadt és majdnem fekete, a homlok barázdás; a fekete szemöldök magasra fölrántva a véraláfutásos szemek fölött. Megmondjam, mire emlékeztetett?

- No, mondja.

- Arra az undorító német kísértetre: a vámpírra.

- Ugyan. Mit csinált?

- Miután felpróbálta a menyasszonyi fátylamat, letépte a fejéről, kettészakította, ledobta a földre, és rátaposott.

- És aztán?

- Aztán félrehúzta a függönyt, és kinézett. Talán látta, hogy már virrad, mert fogta a gyertyát, és kifelé indult. Az ágyamnál megállt, rám bámult, a gyertyát egészen közel tartotta az arcomhoz, aztán kioltotta. Éreztem, hogy égő arca az enyém fölé hajlik, és akkor eszméletemet vesztettem. Életemben másodszor történt meg velem, hogy félelmemben elájultam.

- Ki volt a szobában, amikor magához tért?

- Senki. De akkor már világos nappal volt. Fölkeltem, megmostam az arcomat, ittam egy pohár vizet. Gyöngének gyönge voltam, de azért nem volt semmi komoly bajom. Elhatároztam, hogy nem szólok senkinek, csak magának. Hát most mondja meg, ki volt ez a nő, és mit akart.

- A nő a maga túlfeszített idegeinek a szüleménye. Ehhez semmi kétség nem fér. Vigyáznom kell az én kincsemre: túlságosan érzékenyek az idegei.

- Az én idegeimnek a világon semmi bajuk. Amit láttam, az nem képzelődés volt, hanem valóság. Szóról szóra így történt, ahogyan elmondtam.

- És persze az előbbi álmai sem álmok voltak. Az sem álom, hogy Thornfield Hall romokban hever? És hogy engem legyőzhetetlen akadályok választanak el magától? Így búcsúzunk ma egymástól? Könny nélkül, csók nélkül, szó nélkül?

- Még nem búcsúzunk.

- Éjfél elmúlt. Már elkezdődött a nap, amely örökre egymáshoz fűz kettőnket. S ha egyszer férj és feleség leszünk, nem fognak többé visszaérni ezek az agyrémek, afelől nyugodt lehet.

- Agyrémek! Bár agyrémek lennének! Most jobban kívánom, mint valaha, hogy magának legyen igaza, minthogy, még maga sem tudja megmagyarázni a titokzatos éjszakai látogatást.

- Azért nem tudom megmagyarázni, mert rémképeket látott. Képzelődött.

- Reggel, mikor fölkeltem, én is el akartam hitetni magammal, hogy álmodtam az egészet. És amikor körülnéztem, hogy barátságos kis szobám jól ismert tárgyaiból világos nappal bátorságot merítsek - a szőnyegen ott láttam kettészakítva a menyasszonyi fátyolt.

Éreztem, hogy Mr. Rochester is megborzongott. Átölelt, magához szorított, és így fohászkodott:

- Hála istennek, hogy a gonosz szellemek csak a fátyolt tették tönkre. Elgondolni is borzasztó, hogy nagyobb baj is történhetett volna.

Lihegve szedte a lélegzetét, és olyan erősen szorított magához, hogy majd megfulladtam. Néhány percnyi hallgatás után vidámabban folytatta:

- Most mindent megmagyarázok, Jane. Félig álom volt, félig valóság. Kétségtelen, hogy egy nő bent járt a szobájában, és ez a nő nem lehetett más, mint Grace Poole. Nemegyszer mondta maga is, hogy Grace furcsa teremtés. Emlékezhetik rá, hogy álomban látta őt belépni a szobájába, látta, hogy tesz-vesz ott, de amilyen lázas, kimerült, szinte öntudatlan állapotban volt, rémképeket látott, egészen másnak látta Grace-t, mint amilyen a valóságban. A magas, erős alak, a hosszú, kócos haj, a foltos, dagadt arc már csak a maga képzeletének szüleményei. A fátyolt valóban ő szakította ketté, erről ráismerek. Joggal kérdezheti, miért tartok egy ilyen nőt a házamban. Majd ha egyéves és egynapos házasok leszünk, megmondom, hogy miért, most még nem. Meg van elégedve, Jane? Megfejtettem a rejtélyt?

Gondolkozván a dolgon, el kellett ismernem, hogy a magyarázat nagyon valószínűnek hangzik, bár korántsem voltam megelégedve. Hogy vőlegényemnek kedvében járjak, mindenesetre úgy tettem, mintha meg lennék elégedve. Tagadhatatlanul megkönnyebbültem egy kicsit, s ezt hálás mosollyal köszöntem meg neki. Miután egy óra is rég elmúlt, felálltam, hogy elbúcsúzzam tőle.

- Nem Sophie alszik Adèle-lel a gyerekszobában? - kérdezte, miután meggyújtottam a gyertyát.

- De igen.

- Adèle ágyacskájában magának is jut még hely ma éjszakára. Ne menjen föl a maga szobájába, Jane. Maradjon a gyerekszobában. Nem csodálom, hogy a tegnap éjszakai események fölizgatták. Nyugodtabb lennék, ha Sophie-ékkal aludna. Ígérje meg; hogy ott alszik.

- Nagyon szívesen. Én is félnék egyedül.

- És a biztonság okáért a gyerekszoba ajtaját is reteszelje el belülről. Keltse fel Sophie-t, ha fölmegy, azzal az ürüggyel, hogy holnap hajnalban ébressze föl magát, mert nyolcra az öltözködéssel és a reggelivel is el kell készülni. És most már aztán félre a sötét gondolatokkal, Jane. Hallja, hogy a szél is milyen lágy susogássá enyhült? S az eső sem csapkodja már az ablaküveget. Nézzen csak ki - félrehúzta a függönyt -, micsoda gyönyörű éjszaka van!

Csakugyan, az égbolt fele teljesen kitisztult, az ezüstös felhőgomolyagokat kelet felé kergette a szél. A hold békésen sütött.

Mr. Rochester kutatóan nézett a szemembe.

- Hogy érzi most magát az én kicsikém?

- Az éjszaka derűs, és én is derűs vagyok.

- És remélem, hogy ma nem elválásról és szomorúságról fog álmodni, hanem boldog szerelemről.

Ez a kívánsága csak félig teljesedett, mert szomorúságról nem álmodtam ugyan, de boldogságról sem, amennyiben egyáltalán nem tudtam aludni.

Lefeküdtem Adèle mellé, átöleltem, és gyönyörködtem a gyermek csendes, ártatlan, nyugalmas álmában. A holnapra gondoltam, eljövendő életemre, és mihelyt megvirradt, fölkeltem. Adèle álmában a nyakamba kapaszkodott, és nem akart elengedni. Gyöngéden lefejtettem kezecskéit a nyakamról, és még sírtam is egy verset izgalmamban. De azért vigyáztam, hogy ne zavarjam nyugodt, egészséges álmát. Aznap ő képviselte elmúlt életemet, a férfi pedig, akinek kedvéért díszbe öltözködtem: a rettegett, de imádott férfi a jövőt jelentette.

24.

Sophie hét órakor bekopogtatott a szobámba, hogy felöltöztessen. Nagyon sokáig pepecselt velem, olyan sokáig, hogy Mr. Rochester már türelmetlenkedett, és fölüzent, hogy miért nem megyek már. Sophie éppen akkor tűzte fel a menyasszonyi fátylamat (persze nem a drága újat, hanem azt az egyszerűt, amelyet magam szegtem be). Én is alig vártam, hogy kiszabaduljak a kezei közül.

- Tessék várni! - kiáltott rám Sophie franciául. - Hiszen még meg se nézte magát a kisasszony a tükörben.

Visszafordultam az ajtóból, és a tükör elé léptem. Olyan idegen volt a fehér ruhás, fátyolos valaki, aki a tükörből visszanézett rám, mintha nem is én lennék.

- Jane! - kiáltotta valaki odalent.

Leszaladtam. Mr. Rochester a lépcső alján várt.

- Hogy lehet ilyen sokáig öltözködni? - dörmögte. - Én majd megbolondulok az izgalomtól, maga meg órákat tölt a készülődéssel.

Bevitt az ebédlőbe, alaposan szemügyre vett, azt mondta, olyan karcsú vagyok, mint egy liliomszál, és olyan szép, hogy nem győz betelni velem, aztán azt mondta, hogy tíz percet engedélyez a reggelire, majd csöngetett. Az egyik mostanában fogadott inas jelent meg a csöngetésre.

- A hintó előállott?

- Igenis, uram.

- A poggyászt lehordták?

- Most hordják, uram.

- Menjen át a templomba, nézze meg, hogy Mr. Wood (a pap) és az egyházfi ott van-e, aztán jöjjön vissza jelenteni.

Már említettem, hogy a kápolna a kastély tőszomszédságában volt. Az inas csakhamar visszajött.

- Mr. Wood már öltözködik a sekrestyében, uram.

- A hintó?

- Most szerszámozzák a lovakat, uram.

- A templomba nem kell a kocsi, de mihelyt visszajövünk, rögtön indulunk. A bőröndöket addig rakják föl, és a kocsis is legyen útra készen.

- Parancsára, uram.

- Készen van, Jane?

Fölálltam. Nem volt vőfély, nem voltak koszorúslányok, nem volt nászkíséret, csak mi ketten voltunk. Mrs. Fairfax a csarnokban állt, mikor kimentünk. Én szívesen elbúcsúztam volna tőle, de Mr. Rochester vasmarokkal szorította a kezemet, és úgy húzott magával, hogy alig bírtam követni. Elég volt egy pillantást vetnem Mr. Rochester arcára, hogy tudjam: másodpercnyi késedelmet sem hajlandó tűrni. Nem tudom, más vőlegények is ilyen komor és elszánt arcot szoktak-e vágni, amikor az oltár elé indulnak, és vajon minden vőlegénynek így villámlik-e a szeme, mordan összevont szemöldöke árnyékában.

Arra sem emlékszem, derűs vagy borús volt-e az idő. Sem az égre, sem a földre nem néztem, egyes-egyedül Mr. Rochester érdekelt. Azt szerettem volna tudni, hogy mi az a láthatatlan valami, amire útközben ádáz tekintetét szegezi. Szerettem volna átérezni azokat a gondolatokat, amelyekkel viaskodik, és amelyeknek ellenszegül.

A templom kapujában megállt; észrevette, hogy egészen elfulladtam a nagy sietségben.

- Kegyetlen vagyok, ugye, Jane? - kérdezte. - Álljunk meg egy kicsit. Támaszkodjék rám.

A templomra tisztán emlékszem. Ódon; szürke épület volt, egy varjú keringett a tornya körül, mögötte még piros volt az ég a napkeltétől. Emlékszem a templomot körülfogó temetőudvar sírköveire, és arra is, hogy két idegen férfi betűzgette a mohos kövek feliratait. A két idegen már csak azért is feltűnt, mert amikor minket megláttak, a templom mögé húzódtak, és én arra gondoltam, hogy biztosan belopóznak majd az egyik oldalbejáraton, s végignézik a szertartást. Mr. Rochester nem vette észre őket; ő engem nézett aggodalmasan, mert a homlokomat kiverte a verejték, arcom, ajkam jéghideg volt, és éreztem, hogy halálsápadt vagyok. De szerencsére egy-két perc múlva összeszedtem magam.

Beléptünk a csendes, szerény kis kápolnába. A pap fehér karingben állt az alacsony oltárnál, mellette az egyházfi. Nagy volt a csend. Csak egy távoli zugban mozgott két árnyék. Föltevésem beigazolódott: a két idegen férfi még előttünk belopózott, és most ott álltak a Rochester család kriptája előtt, háttal nekünk. A rácson keresztül a térdeplő márványangyalt tanulmányozták, amely a polgárháborúban Marston Moornál elesett Damer de Rochester és feleségének, Elizabethnek földi maradványait őrizte.

A mi helyünk az áldoztatórács előtt volt. Minthogy lépéseket hallottam hátulról, hátrapillantottam. Az egyik idegen - úr volt kétségtelenül - a szószékig előrejött. A szertartás megkezdődött. A pap elmondta a szokásos szöveget, aztán kissé Mr. Rochester felé hajolva, így folytatta:

- Mindkettőjüket felszólítom, hogy ha valami olyan akadályról tudnak, amely útjában áll a törvényes házasságnak, azt haladéktalanul közöljék, mert biztosak lehetnek, hogy mindazok, akik Isten igéi ellenére kötnek házasságot, nem Isten által köttetnek, és az ő házasságuk nem törvényes.

A szokásnak megfelelően itt szünetet tartott. Vajon előfordult-e valaha, hogy valaki ilyenkor közbeszólt? Azt hiszem, ilyesmi száz évben egyszer ha előfordul. A pap föl sem pillantott könyvéből, s a pillanatnyi szünet után folytatni akarta a szertartást. Kezét már Mr. Rochester felé nyújtotta, s ajka már szétnyílt, hogy megkérdezze: "Feleségül óhajtod-e venni ezt a leányzót?" - de ekkor közvetlen közelünkben megszólalt egy erélyes hang:

- Óvást jelentek be. Ennek a házasságnak törvényes akadálya van.

A pap a beszélőre nézett, és torkán akadt a szó. Mr. Rochester olyan mozdulatot tett, mintha a föld megrendült volna alatta. Szilárdan megvetette a lábát, és szemrebbenés nélkül mondta:

- Folytassa!

Mélyen zengő, halk szavát nagy csönd követte, aztán Mr. Wood így szólt:

- Nem folytathatom, míg a vád alaposságáról vagy alaptalanságáról meg nem győződöm.

- Az esketési szertartást félbe kell szakítani - mondta mögöttünk az előbbi hang. - Abban a helyzetben vagyok, hogy be tudom bizonyítani: a házasság megkötése legyőzhetetlen akadályba ütközik.

Mr. Rochester úgy tett, mintha nem hallaná ezeket a szavakat. Makacsul és mereven állt a helyén, nem mozdult, a kezemet sem eresztette el. Milyen forró volt a keze, és milyen erős! Homloka pedig, mint a fehér márvány! Tekintete, mint az űzött vadé.

Mr. Wood nem tudta, mitévő legyen.

- Milyen természetű akadályról van szó? - kérdezte. - Talán legyőzhető akadály. Talán meg lehet magyarázni.

- Aligha - hangzott a felelet. - Tudatosan jelentettem ki, hogy legyőzhetetlen akadályról van szó.

A beszélő előbbre lépett, a rácsra támaszkodott. Nyugodtan, határozottan, de nem hangosan mondta:

- Egyszerűen arról van szó, hogy Mr. Rochester házasember. Felesége él.

Minden idegszálam megremegett e szavak hallatára. Ereimben vadul rohant a vér, de uralkodtam magamon, nem ájultam el.

Mr. Rochesterre néztem, tekintetemmel kényszerítettem, hogy ő is rám nézzen. Arca szürke volt, de sziklakemény, szeme szikrázott. Egyelőre nem tagadott semmit, de látszott rajta, hogy szembe fog szállni vádlóival. Nem szólt, nem mosolygott, csak átölelte a derekamat, és erősen magához szorított, de nem is úgy, mint egy emberi lényt, hanem mint valami élettelen tárgyat.

- Kicsoda ön? - kérdezte az idegentől.

- Briggs a nevem, ügyvéd vagyok Londonban, a B... Streeten van az irodám.

- És ön azt állítja, hogy nekem feleségem van?

- Én csak emlékeztetem a feleségére, uram. A törvény értelmében ön házasember, ha nem is akarja elismerni.

- Legyen szíves, közölje velem állítólagos feleségem nevét, családját, lakóhelyét.

- Kérem szépen. - Mr. Briggs nyugodtan kivett a zsebéből valami írást, és hivatalos orrhangon olvasni kezdte: - "Állítom és be tudom bizonyítani, hogy Edward Fairfax Rochester, Thornfield Hall, Ferndean Manor, N. megye, Anglia, 18... (itt egy tizenöt év előtti évszám következett) október 20-án feleségül vette nővéremet, Bertha Antoinetta Masont, Jonas Mason kereskedő és Antoinetta nevű, kreol származású feleségének leányát, Jamaica szigetének Spanish Town városában. Az eredeti adatok megtalálhatók a Spanish Town-beli templom anyakönyvében. Egy másolat birtokomban van. Aláírás: Richard Mason."

- Ez - ha ugyan hiteles - csak azt bizonyítja, hogy annak idején megházasodtam, de azt nem, hogy állítólagos feleségem ma is él.

- Három hónappal ezelőtt még élt - felelte az ügyvéd.

- Honnan tudja?

- Tanúm van rá, és tanúvallomásának hitelességét még ön is aligha fogja kétségbe vonni.

- Lássuk a tanút, az ördög vigye el!

- A tanú jelen van, Mr. Mason, lesz szíves idejönni - mondta emeltebb hangon.

A név hallatára Mr. Rochester összeszorította a fogát, s egész teste görcsösen megvonaglott. A másik idegen, aki idáig a háttérben tartózkodott, most közelebb lépett. Az ügyvéd válla fölött egy sápadt arc bukkant elő: ő volt, Mason. Mr. Rochester megfordult és rábámult. Szeme, mint már többször említettem, fekete volt, de ezúttal rozsdabarna, sőt vöröses tűzben égett. Olajbarna arca, fehér homloka is lángolt, mintha a szívében égő tűz egész testében szétterjedne. Megmozdult, fölemelte a karját, talán agyon is üti Masont, ha az, segítségért kiáltva, nem hátrál előle.

Mr. Rochester dühe egyszerre kilobbant, hideg megvetés tükröződött arcán, és csak ennyit kérdezett:

- Hát neked mi mondanivalód van?

Mason vértelen ajka érthetetlen választ mormolt.

- Az ördög vigyen el, miért nem felelsz érthetően?! Azt kérdeztem; mi mondanivalód van neked?

- Kérem, uram - szólt közbe a pap -, ne feledkezzék meg arról, hogy szent helyen vagyunk. - Azután Masonhoz fordulva, csendesen kérdezte: - Önnek tudomása van arról, hogy ennek az úrnak a felesége él?

- Bátorság! - sürgette az ügyvéd. - Ki vele!

- Él, és Thornfieldben lakik! - mondta most már érthetőbben Mason. - Ez év áprilisában láttam utoljára. Én az öccse vagyok.

- Hogy Thornfield Hallban lakik! - kiáltott fel a lelkész. - Az lehetetlen! Régóta lakom ezen a környéken, és soha nem hallottam, hogy Mr. Rochesternek felesége van.

Mr. Rochester ajkát keserű mosoly torzította el.

- Nem hát. Gondom volt rá, hogy senki ne tudjon róla.

Aztán vagy tíz percig tanakodott önmagában, míg végre elhatározásra jutott.

- A komédiának vége. Mindent elmondok. Csukja be a könyvét, Wood, és vesse le a karingét, maga pedig, John Green, elmehet. Ma nem lesz itt esküvő.

Az egyházfi eltávozott. Rochester elszántan folytatta:

- Bigámia - csúf szó! És én majdnem bigámiát követtem el, ha a sors vagy a gondviselés, talán inkább a gondviselés meg nem akadályozza. Ördögi gonoszságot készültem elkövetni, és a tisztelendő úr véleménye szerint bizonyára rászolgáltam a legszigorúbb büntetésre, az örök tűzre. Uraim, a tervem nem sikerült! Amit ez az ügyvéd és a tanú állít, színigazság; én valóban házasember voltam, és a nő, akit feleségül vettem, él! Ön azt mondja, Wood, hogy soha nem hallotta a feleségem hírét. De a pletyka a titokzatos őrültről, akit a kastélyban lakat alatt őriznek, bizonyára az ön fülébe is eljutott. Voltak, akik azt suttogták, hogy törvénytelen féltestvérem az a nő, mások azt állították, hogy elhagyott szeretőm. Az igazság az, hogy a feleségem, akit tizenöt évvel ezelőtt vettem el. Bertha Masonnak hívják, és édestestvére ennek a bátor fiatalembernek, aki remegő végtagjaival és halálsápadt arcával azt bizonyítja, hogy milyen hős tud lenni egy férfi. Föl a fejjel, Dick! Ne félj, nem bántalak. Bertha Mason őrült. Terhelt családból származik. Három nemzedéken át csupa félkegyelmű és mániákus született a dinasztiában. Anyja, a kreol nő, nemcsak bolond volt, de iszákos is - de ez csak akkor derült ki, amikor már feleségül vettem a leányát, addig sikerült megőrizniük a családi titkot. Bertha, mint szófogadó gyermek, mindenben követte anyja példáját. Elragadó élettárs volt, okos, ártatlan, szerény; képzelhetik, milyen boldog voltam. Micsoda jelenetek játszódtak le közöttünk. De mit szaporítsam a szót: Briggs, Wood, Mason, mindhármukat meghívom, legyen szerencsém fönn a kastélyban, látogassák meg Mrs. Poole páciensét, illetve az én feleségemet! Saját szemükkel győződhetnek meg róla, hogy milyen aljas módon hálóztak be, és vétették el velem ezt a nőt. Majd aztán mondják meg, nem volt-e jogom fellázadni sorsom ellen, csoda-e, hogy emberi vonzalom után epedtem. Ez a leány itt - folytatta rám nézve - nem tudott többet az undorító titokról, mint ön, Mr. Wood. Ő szegény azt hitte, hogy ma törvényes házasságot fog kötni velem. Nem sejthette, hogy majdnem kelepcébe került, és álházasságot kötött egy rászedett nyomorulttal, aki már hozzá van kapcsolva egy hitvány, őrült, elállatiasodott házastárshoz. Gyerünk innen, uraim!

Még mindig nem eresztett el. Kimentünk a templomból. A három férfi utánunk. A kastély kapuja előtt ott állt a hintó.

- Vigye be a kocsiszínbe, John - mondta hűvösen Mr. Rochester. - Ma már nem lesz szükségünk rá.

A bejáratnál Mrs. Fairfax, Adèle, Sophie, Leah üdvözölni akarta az újdonsült házaspárt.

- Mars innen! - ordította Mr. Rochester. - Nem kell a gratuláció! Tizenöt évvel elkéstek!

Nekivágott a lépcsőnek. Még mindig fogta a kezemet, és integetett a három férfinak, hogy jöjjenek utánunk. Fölértünk az első emeletre, majd a galériára, végül a harmadik emeletre. Mr. Rochester kinyitotta kulcsával az alacsony, fekete ajtót, és betessékelt a szobába, ahol az a széles ágy állt.

- Te ismered ezt a helyiséget, Mason. Itt harapott beléd a nővéred, és itt akart agyonszúrni.

Félrehúzta a függönyöket, amelyek a másik ajtót eltakarták. Azt az ajtót is kinyitotta. Ablaktalan szobában égett a tűz, a magas, tömör kályhaellenző mögött. A mennyezetről láncon petróleumlámpa csüngött alá. Grace Poole a tűz fölé hajolt, főzött valamit egy lábaskában. A szoba sötét mélyén egy alak szaladgált föl-alá. Hogy állat volt-e vagy ember, azt első pillantásra nem lehet megmondani. Ha ember volt, négykézláb mászkált; úgy morgott, mint valami vadállat. De ruhát viselt, és arcát szürkülő, sötét hajtömeg - akár egy oroszlán sörénye - takarta el.

- Jó seggelt, Mrs. Poole - szólt Mr. Rochester. - Hogy van? És hogy van a betege?

- Köszönöm, megvagyunk - felelte Grace, és óvatosan leemelte a lábast a tűzről. - Kicsit harapós, de nem dühöngő.

Éles kiáltás hazudtolta meg a kedvező jelentést. A felöltöztetett hiéna kiegyenesedett, és hátsó lábára állt.

- Tessék vigyázni, uram! - szólt Grace. - Észrevette, hogy itt van. Jobb lenne, ha kimenne.

- Csak egy-két percig, Grace. Csak egy-két percig.

- Tessék vigyázni! Az isten szerelmére, tessék vigyázni!

A tébolyodott asszony felhördült; kócos haját hátradobta arcából, és vad tekintetét a látogatókon jártatta. Fölismertem a dagadt, lilásvörös arcot. Mrs. Poole előrelépett. Mr. Rochester félretolta.

- Menjen innen - szólt rá. - Most nincs nála kés, és majd vigyázok.

- Az ember soha nem tudhatja, hányadán van vele. Roppant ravasz, és roppant erős.

- Menjünk innen - súgta Mason.

- Eredj a pokolba, ha félsz! - förmedt rá a sógora.

- Vigyázzon! - sikoltott Grace.

A három férfi sietve hátrált. Mr. Rochester engem a háta mögé lökött. Az őrült asszony előreugrott, és torkon ragadta férjét. Bele akart harapni a nyakába. Birkóztak. A nő majdnem olyan magas volt, mint Mr. Rochester, de amellett kövér. Nagy testi ereje lehetett, mert férje alig bírt vele. Egy ökölcsapással leteríthette volna, de nem akart ütni. Végre sikerült az asszony két karját lefogni. Grace Poole segítségével vastag zsinórral összekötözték hátán a karját, aztán egy székhez kötözték. Ez persze nem ment simán; az asszony üvöltött és kapálózott. Mr. Rochester most a nézőkhöz fordult fanyar és szomorú mosollyal.

- Hát ez a feleségem, uraim - mondta. - Ez az egyetlen hitvesi ölelés, amelyet én ismerek. Ilyen becézgetések vidítják föl magányos óráimat. És cserébe ezt szerettem volna. - Kezét a vállamra tette. - Ezt a fiatal leányt, aki olyan komolyan és csendesen áll itt, a pokol kapujában, és ámulva nézi a gonosz szellem garázdálkodásait. Csoda-e, ha őt kívántam élettársul törvényes feleségem helyett? Látják a különbséget, Wood és Briggs? Hasonlítsák össze ezt a tiszta tekintetet azokkal a vérben forgó szemekkel, ezt az arcot azzal a lárvával, ezt a karcsú kis alakot azzal a lomha testtel. Hasonlítsák össze, és aztán ítélkezzék fölöttem az evangélium hirdetője és a törvény embere. Ítélkezzenek fölöttem, de előbb gondolkozzanak el az Írás szavain: "Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél." És most távozzanak. El kell zárnom zsákmányomat.

Mindnyájan kimentünk. Mr. Rochester még egy pillanatra hátramaradt, utasításokat adott Grace Poole-nak.

Mikor lefelé mentünk a lépcsőn, az ügyvéd hozzám fordult:

- Ön természetesen tisztán áll, asszonyom. Önt nem érheti vád. Milyen boldog lesz a nagybátyja, ha megtudja. Ha ugyan Mr. Mason még életben találja.

- A nagybátyám? Mi van a nagybátyámmal? Ismeri?

- Mr. Mason ismeri. Mr. Eyre néhány éven át a Mason-cég funchali levelezője volt. Mikor nagybátyja megkapta azt a levelet, amelyben ön a Mr. Rochesterrel tervezett házasságáról értesítette őt, Mr. Mason véletlenül éppen Madeirában járt, és találkozott Mr. Eyre-rel. Mr. Eyre tudta, hogy ügyfelem ismer egy Rochester nevű urat, azért említette a készülő házasságot. Képzelheti, asszonyom, mennyire meglepődött Mr. Mason. Rögtön le is leplezte a tényállást. Nagybátyja, sajnos, súlyos, sőt gyógyíthatatlan beteg, ezért nem utazhatott Angliába, hogy önt pártfogásába vegye, de kérve kérte Mr. Masont, hogy haladéktalanul tegyen lépéseket a házasság megakadályozására. Hozzám utasította mint ügyvédhez. Én aztán el is követtem mindent, és hálát adok istennek, hogy még idejében érkeztem. Bizonyára ön is boldog. Ha nem félnék attól, hogy nagybátyját már nem találja életben, azt tanácsolnám, hogy Mr. Masonnal együtt utazzék Funchalba. Így azonban helyesebb, ha Angliában várja meg, míg hírt kap Mr. Eyre-től vagy Mr. Eyre-ről. Van még valami elintéznivalónk? - fordult Mr. Masonhoz.

- Azt hiszem, nincs. Menjünk - felelte izgatottan Mr. Mason, és anélkül, hogy Mr. Rochestertől elbúcsúztak volna, kiléptek a csarnok ajtaján. A lelkész még váltott néhány szót - talán dorgálót, talán figyelmeztetőt - dölyfös hívével, azután ő is elment.

Szobám félig nyitott ajtajában állva hallottam, hogy a pap távozik. Miután a ház kiürült, bevonultam szobámba, magamra zártam az ajtót, nehogy valaki benyisson, és aztán nekiláttam nem sírni, nem őrjöngeni, gyászolni, ehhez egyelőre túlságosan nyugodt voltam, hanem gépiesen levetni a menyasszonyi díszt, és belebújni abba a szövetruhába, amelyet tegnap viseltem. Tegnap azt hittem, utoljára van rajtam ez a ruha. Aztán leültem: fáradt és gyönge voltam. Két karomat az asztalra támasztottam, és ráhajtottam a fejem. Csak most kezdtem gondolkozni. Idáig láttam, hallottam, mozogtam, mentem, amerre vittek, figyeltem, amint esemény eseményt, leleplezés leleplezést követ, de gondolkozni csak most kezdtem.

A délelőtt tulajdonképpen csöndes volt, kivéve azt a rövid jelenetet a tébolyodott asszonnyal. A templomban sem estek hangos szavak; szenvedélyes kitörésről, lármás veszekedésről, vitatkozásról, zokogásról szó sem volt. Néhány tárgyilagos szó hangzott el a házassági akadályról, aztán Mr. Rochester egy-két rövid, szigorú kérdést intézett vádlóihoz; feleletek, magyarázatok, tanúvallomások; azután Mr. Rochester nyílt beismerése, majd az eleven bizonyíték, akit valamennyien láttunk, aztán az idegenek elmentek, és mindennek vége volt.

Itt vagyok a szobámban, mint rendesen, egymagamban, látszólag semmi nem változott, engem nem bántott senki. És mégis, hová lett a tegnapi Jane Eyre? Hová lett az életem? Hová lettek szép reményeim?

Jane Eyre, aki tegnap még izgatott, boldog menyasszony volt, ma ismét dermedt, magányos teremtés; élete elszíntelenedett, reményei semmivé foszlottak. Nyár közepén karácsonyi fagy; a júniusi virágzáson decemberi fehér hóvihar gázolt keresztül. Az érett almák jéggé fagytak, a nyíló rózsákat leszaggatta a szél, a réteket és szántóföldeket jégkéreg borította, az ösvényeket, amelyeket tegnap még virágágyak szegélyeztek, betemette a hó. Az erdő, melynek fái tizenkét órával ezelőtt még dúsan, illatosan bólogattak, most kopár volt, sivár és kihalt, mint Norvégia fehér törzsű fenyőerdői télen. Reményeim meghaltak, mintha végzet sújtotta volna őket, mint annak idején Betlehem elsőszülötteit.

Álmaim, vágyaim mint megannyi hulla hevertek szerteszéjjel. És a szerelem, amelyet ő ébresztett szívemben? A szerelem úgy didergett bensőmben, mint hideg bölcsőjében egy beteg csecsemő, s a gyötrelemmel nem menekülhettem Mr. Rochester karjaiba, az ő szíve nem sugározhatott többé meleget az enyémbe. Soha, soha nem fordulhatok többé ahhoz az emberhez, akit szerettem. Hitem, bizalmam örökre megrendült. Mr. Rochester nem az többé, aki volt; nem az, akinek hittem.

Nem akarom bűnnel vádolni, nem akarom azt mondani, hogy elárult, de hinni nem tudok többé neki, és nem maradhatok egy fedél alatt vele. El kell innen mennem. Mikor, hová, hogyan ezt egyelőre nem tudom, de meg vagyok győződve róla, hogy ő maga is sürgetni fogja Thornfieldből való távozásomat. Az biztos, hogy nem viseltetik irántam mély, őszinte érzelmekkel; amit szerelemnek hittem, az csak szeszély volt, szeszélyes fellángolás. Miután terve nem sikerült, már nincs szüksége rám. Nem mernék a szeme elé kerülni, biztosan ő is gyűlölettel nézne rám. Ó, milyen vak voltam, istenem! És milyen gyarló!

Lehunytam a szemem, sötétség vett körül, gondolataim is irgalmatlanul sötétek voltak. Úgy tetszett, mintha egy kiszáradt folyóágyba zuhantam volna; messziről, a hegyek közül hallani véltem a közeledő áradást, de nem volt erőm megmozdulni, szinte eszméletlenül feküdtem, és kívántam a halált. Egyetlenegy gondolat lüktetett csak elevenen agyamban: Istenre gondoltam és imádkoztam, de nagyon nehezen tudtam szavakba foglalni imádságos gondolataimat.

Életem értelme, elvesztett szerelmem, megtépázott reményeim, megcsúfolt hitem, mind ott kavarogtak körülöttem. Lehetetlen elmondani, mit szenvedtem abban az órában. "A víz lelkemig ér, belesüllyedtem a mocsárba, nem volt hol megvetnem lábamat, a hullámok összecsaptak fejem fölött."

Még éjszaka volt, de a júliusi éjszakák rövidek, éjfél után rövidesen megvirrad. Nem lehet elég korán, hogy hozzákezdjek a rám váró feladat megoldásához - gondoltam magamban. Fölkeltem; öltözködnöm nem kellett, mert az este csak a cipőmet vetettem le. A sötétben is megtaláltam fiókjaimban néhány darab fehérneműt, egy gyűrűt, egy medaliont. Közben kezembe akadt az a gyöngynyakék is, amelyet Mr. Rochester néhány nappal ezelőtt rám erőszakolt. Ezt ott hagytam, ez nem az enyém, ez azé a képzeletbeli menyasszonyé volt, aki szétfoszlott. A többi holmit becsomagoltam, pénztárcámat zsebre tettem. Húsz shilling volt az egész vagyonom. Felvettem a kalapomat, nyakamba kanyarítottam a kendőmet, s a csomaggal és a cipővel a kezemben - a cipőt még nem akartam fölvenni - kilopóztam a szobából.

- Isten áldja meg, kedves jó Mrs. Fairfax! - suttogtam, mikor a szobája előtt elsurrantam. - Isten veled, kis Adèle! - mondtam a gyermekszoba felé pillantva. Arról szó sem lehetett, hogy bemenjek és megcsókoljam a kislányt. Nagyon kell vigyáznom, hogy zajt ne üssek, mert valaki, akinek jó füle van, valószínűleg hallgatózik.

Mr. Rochester ajtaja előtt is megállás nélkül akartam továbbmenni, de minthogy a szívem dobogása egy pillanatra megállt, a lábam is kénytelen volt megállni. Odabent nem aludtak. A szoba lakója nyugtalanul járkált fel és alá, és mialatt visszafojtott lélegzettel hallgatóztam, nagyokat sóhajtott. Ebben a szobában a mennyország - a földi mennyország - vár rám. Csak be kellene mennem, és annyit mondanom: "Mr. Rochester, én szeretem magát, és amíg élek, nem hagyom el." Csak ennyit kellene mondanom, és megnyílnék számomra a mennyország.

A szoba lakója nem tudott aludni az éjszaka, és türelmetlenül várja, hogy megvirradjon. Reggel rögtön üzenni fog értem, és akkor megtudja, hogy elmentem. Keresni fog: hiába. Azt fogja gondolni, hogy hűtlenül elhagytam, szerelmét visszautasítottam. Szenvedni fog, talán kétségbe is esik. Igen, erre is gondoltam, és a kezem már mozdult is a kilincs felé. De idejében föleszméltem és továbbmentem.

Szomorúan lépegettem; tudtam, mit kell tennem, és gépiesen kerestem meg a konyha mellékajtajának kulcsát. Aztán ittam egy pohár vizet, és ettem egy falat kenyeret. Valószínűleg sokat kell gyalogolnom, és a tegnapi nap úgyis alaposan kimerített, pedig nem szabad összeroppannom. Hangtalanul motoztam, hangtalanul nyitottam ki és csuktam be az ajtót. Pirkadt. A nagy vaskapuk persze be voltak zárva, de az egyik kis kertajtót csak elreteszelték. Sikerült kijutnom. Ezt az ajtót is becsuktam magam mögött.

Körülbelül egy mérföldnyire, a réteken túl, országút kanyargott; nem Millcote felé, hanem ellenkező irányban. Ezen az úton még sohasem jártam, de sokszor eltűnődtem azon, hogy vajon hová vezet. Gondolkozásra nem volt idő, nem volt szabad hátranézni, még előre sem! Egyetlen gondolatot sem szabad a múltra vagy a jövőre vesztegetni. A múlt, az olyan csodálatosan szép volt - és olyan halálosan szomorú -, hogy ha csak egyetlen sort elolvasok a múlt teleírt lapjairól, vége a bátorságomnak. A jövő: félelmetes üresség.

Már jó ideje gyalogoltam, mikor végre fölkelt a nap. Azt hiszem, szép nyári reggel volt. Cipőmet átáztatta a harmat. De én nem néztem sem a felkelő napra, sem a mosolygó égre, sem az ébredő mezőkre. Csak erre a keserves menekülésre tudtam gondolni, erre a céltalan kóborlásra - és, ó, milyen fájó szívvel gondoltam útközben arra, amit otthagytam! Nem tehettem róla, hogy őreá is gondolnom kellett, aki most szobája ablakából nézi a napkeltét.

Ó, mennyire féltettem őt a magányosságtól, sokkal jobban, mint magamat. Mintha egy tüskés nyíl hatolt volna a szívembe; nem tudom kihúzni, mert összevissza tépi mellemet, és minden lépéssel mélyebbre hatol. Madarak éneke szállt az ég felé. A madarak hívek párjukhoz; ők a hű szerelem jelképei. Kétségbeesetten zokogtam útközben, és úgy rohantam, mint egy megszállott. Aztán egyszerre olyan gyöngeség fogott el, hogy lábam felmondta a szolgálatot: orra buktam. Percekig feküdtem a földön, arcomat a nedves fűhöz szorítva. Attól féltem - vagy talán azt reméltem -, hogy ott menten meghalok. De csakhamar magamhoz tértem, egy darabig négykézláb másztam tovább, aztán talpra álltam, és elszántan folytattam utamat.

Mikor végre kiértem az országútra, olyan fáradt voltam, hogy le kellett ülnöm a gyepre, és mialatt ott üldögéltem, kerekek nyikorgását hallottam, és egy kocsit láttam közeledni. Föltápászkodtam és intettem; a kocsi megállt. Megkérdeztem, hová megy; a kocsis egy távoli községet nevezett meg. Biztosan tudtam, hogy Mr. Rochesternek ott nincsenek kapcsolatai. Megkérdeztem az embert, mennyiért vinne el. Harminc shillinget mondott. Azt feleltem, hogy nekem csak húsz shillingem van. Nem baj, mondta, annyiért is elvisz, csak üljek be. A kocsi üres volt. Beszálltam, a kocsis rám csapta az ajtót, és elindultunk.

25.

Két nap múlt el. Nyári este van; a kocsis egy Whitcross nevű faluban tett le. Azt mondta, húsz shillingért nem vihet messzebb, nekem pedig az a húsz shilling volt minden vagyonom. A kocsi e pillanatban már legalább egy mérföldnyire jár tőlem; egyedül vagyok. Most veszem észre, hogy csomagomat a kocsi zsebében felejtettem, ahová biztonság okáért helyeztem. Most már ott is marad, és nekem a világon semmim sincsen.

Whitcross nem város, még falunak sem nevezhető; tulajdonképpen csak egy kőoszlop, amelyet négy országút találkozásánál cövekeltek a földbe. A lakosság nagyon gyér lehet itt; az utak teljesen néptelenek voltak, szélesen, fehéren, elhagyatottan húzódtak észak, dél felé, kelet és nyugat felé. Minden utat a tőzegbe vágtak, s a hanga vadon terjeszkedett egészen az utak széléig. Véletlenül mégis erre vetődhet egy utas, és én nem akarom, hogy valaki meglásson. Idegenek nyilván csodálkoznának, hogy miért álldogálok itt, az útjelző oszlop mellett, nyilvánvalóan céltalanul és elveszetten. Talán meg is szólítanának, és amit a kérdésekre felelhetek, az olyan hihetetlenül hangzanék, hogy feltétlenül gyanút ébresztene. Pillanatnyilag semmi nem köt az emberi társadalomhoz, remény sem csalogat felebarátaim közé. Aki itt most látna, még részvétet sem érezne irántam. Senkim sincs a világon, csak közös anyánk, a természet. Az ő keblén próbálok megpihenni.

Belegázoltam a hangába. Egy mély vájat felé tartottam, amely a barna tőzegben húzódott. Térdig jártam az ott tenyésző, sötét színű növények között. Követtem a kanyarulatokat, s egy rejtett szögletben mohos gránitkőre bukkantam. Leültem a kő alá. Körülöttem magas tőzegfalak, fölülről megvéd a kő. Afölött már az égbolt van.

Még így is időbe telt, amíg megnyugodtam. Ki tudja, nincs-e a közelben valami félvad csorda, nem cselleng-e vadász vagy vadorzó errefelé? Valahányszor a szélben megzizzent a nád, megrémültem, hogy bika közeledik. Ha madár füttyentett, azt hittem: ember. De aztán, hogy rettegésem alaptalannak bizonyult, az éjszaka mély csöndje megnyugtatott. Idáig még gondolkozni sem mertem, csak figyeltem, hallgatóztam, riadoztam. Most már képes voltam gondolkozni is.

Mihez kezdek? Hová menjek? Ó, ezek a kegyetlen kérdések, hiszen nem kezdhetek semmihez, és nincs hová mennem. Fáradt, remegő lábammal még hosszú utat kell megtennem, amíg csak emberi lakóhely szomszédságába érkezem. Valamely hideg jótékonysági intézményhez kell fordulnom, hogy fedél alá jussak. Meg kell próbálnom, hogy részvétet keltsek az emberekben, és egészen biztos, hogy merev visszautasításban lesz részem, mielőtt történetemet csak meghallják is, nem is beszélve arról, hogy segítsenek rajtam.

Megérintettem a tőzegföldet. Száraz volt, és még meleg a nyári nap hevétől. Fölnéztem az égre; tiszta kék volt, a szakadék széle fölött egy csillag hunyorgott. Harmat hullott, de lágyan, szellő sem susogott. A természet kegyes volt hozzám, úgy éreztem, szeret, ha az emberi közösség kivetett is magából. És én, aki az emberektől csak bizalmatlanságot, visszautasítást, sértést várhattam, gyermeki szeretettel csüngtem az anyaföld keblén. Ha máskor nem is, ma még az ő vendége vagyok, vendége és gyermeke, és pénz nélkül is szállást adott éjszakára. Még volt egy falat kenyerem, azazhogy egy zsemlének a maradványa. Tegnap délben vettem egy zsemlét abban a városban, amelyen éppen keresztüljöttünk; találtam a zsebemben egy kósza pennyt, ez volt az utolsó pénzdarabom. Érett földiszeder mosolygott itt-ott, mint megannyi gyöngyszem a vad bozótban. Szedtem egy marékravalót, és megettem a zsemlével. Kínzó éhségemet, ha nem elégítette is ki, csillapította ez a remetének való táplálék. Aztán elmondtam az esti imádságot, és fekvőhelyet kerestem. A kő mellett sűrű volt a bozót, mikor lefeküdtem, lábamat egészen eltakarta, s mindkét oldalon olyan magasra nőtt, hogy az éjszakai friss levegő alig tudott keresztülhatolni rajta. Kendőmmel takaróztam, párnám egy mohos kis halom volt, és így, legalábbis az éjszaka kezdetén, nem fáztam.

Pihenésem egészen kellemes lehetett volna, ha a szívem nem fáj olyan mérhetetlenül. De a friss seb vérzett és sajgott. Reszkettem Mr. Rochesterért és jövendő sorsáért. Sóvárogva vágytam utána, és bár tudtam, hogy semmit sem tehetek, olyan voltam, mint egy rab madár, amely tört szárnyával is szabadulni próbál a kalitkából.

Másnap visszakanyarodtam Whitcrossba, aztán elindultam az egyik úton. A nap már magasan járt az égen, forrón sütött. Sokáig, sokáig gyalogoltam, csak akkor határoztam el, hogy pihenek egy kicsit, amikor már csaknem összeestem a fáradtságtól. Leültem egy kőre, és ellenállás nélkül átadtam magam a fásultságnak, mely testemet és lelkemet egyaránt hatalmába kerítette. És ahogy leültem, egyszerre harangszót hallottam.

A hang irányába fordultam, és a festői lankák között, amelyeknek szépségében már vagy egy órája elfelejtettem gyönyörködni, egy kis falut pillantottam meg és a falu közepén egy tornyot. Jobb felől csupa szántóföld, legelő és erdő volt a táj. A zöld százféle árnyalata, a sárguló gabona, a napfényes rétek között egy csobogó patak kanyargott. Ahogy kerekek nyikorgását hallván fölnéztem, egy megrakott szekeret láttam fölkapaszkodni a dombra. A szekér mögött két tehén és egy hajcsár ballagott. Itt tehát emberek élnek és dolgoznak. Igyekeznem kell, hogy munkát találjak, és én is arcom verejtékével keressem meg kenyeremet, mint a többi ember.

Körülbelül két óra lehetett, mire beértem a faluba. Egyetlen utcájának végén, egy kis bolt kirakatában néhány zsemlét láttam. Megkívántam a zsemlét; ha egyet megehetném, talán egy kicsit erőre kapnék. Ha nem ehetem, akkor igazán nem tudom, mi lesz velem. Mihelyt újra embereket láttam magam körül, megszűnt a fásultságom, életkedvem visszatért. Szégyenletes dolog lenne, ha itt, a falu közepén összeesném az éhségtől. Nincs nálam semmi, amit odaadhatnék egy-két zsemléért cserébe? Számba vettem, miről lehetne szó. Nyakamban van egy kis selyemkendő, kesztyűm is van. Nem tudom, hogy az emberek végszükség esetén mit szoktak csinálni. Azt sem tudhatom, elfogadják-e ezt a kis kendőt vagy a kesztyűt. Valószínűleg nem fogadják el, de próba szerencse.

Beléptem a boltba. Az asszony, aki odabent volt, egy úriasan öltözött nőt - véleménye szerint: hölgyet - látván belépni, udvariasan elém jött. Mivel szolgálhatna? Nagyon szégyelltem magam, képtelen voltam kinyögni az előre megfogalmazott kérdést. Nem mertem felajánlani sem a meglehetősen elviselt kesztyűt, sem a gyűrött selyemkendőt. Éreztem, hogy elutasítana. Csak arra kértem engedelmet, hogy kicsit leülhessek, mert nagyon fáradt voltam. Az asszony bosszankodott, hogy csalódnia kellett a vélt vevőben, és hűvös kényszeredettséggel mutatott a székre. Leroskadtam. Fojtogatott a sírás, de tudatában voltam annak, hogy az ember idegen helyen nem feledkezhetik meg ennyire magáról, tehát uralkodtam magamon. Azt kérdeztem, van-e a faluban varrónő vagy más, kézimunkából élő asszony.

- Van kettő vagy három. Amennyi kell.

Egy-két percig gondolkoztam. Kényszerhelyzetbe kerültem. Nincs egy fillérem sem. Nincs pártfogóm. Valamit tennem kell. De mit? Hová forduljak? Kihez?

Azt kérdeztem, nem keres-e valaki cselédet a faluban. Tudtával nem - mondta.

- Mivel foglalkoznak az emberek a faluban?

- Sokan gazdálkodnak, sokan Mr. Oliver tűgyárában vagy a fémöntödében dolgoznak.

- Nőket is alkalmaz Mr. Oliver?

- Nem. Az férfimunka.

- És a nők mit csinálnak?

- Nem tudom. Egyik ezt, másik azt. Szegény ember úgy él, ahogy tud.

Láttam, hogy már unja kérdéseimet; és valóban, mi jogon is zaklattam? Szomszédok jöttek az üzletbe; a székre szükség volt. Köszöntem és kijöttem.

Végigmentem az utcán, és közben jobbra-balra, minden házba benéztem, de semmiféle ürügyet nem találtam arra, hogy valamelyikbe benyissak. Körüljártam a falut, vagy egy óra hosszat bolyongtam a határban. Nagyon elfáradtam, és most már komolyan éhes is voltam. Leültem egy sövény szélén, de egy-két perc múlva megint csak talpon voltam, és kerestem, kerestem legalább valakit, akitől felvilágosítást kérhetek.

Szép kis ház volt a közelben, gyönyörűen ápolt, virágzó kerttel. Megálltam a ház előtt. Mi jogon közeledem én ehhez a fehér ajtóhoz, és mi jogon merem megérinteni a fényes sárgaréz kopogtatót? Miképpen állhatna érdekében e ház lakóinak, hogy segítsenek rajtam? De azért mégis odamentem és bekopogtattam. Szelíd arcú, takarosan öltözött fiatal nő nyitott ajtót. Olyan valakinek a hangján, aki a testi és lelki kimerültség következtében közel van az ájuláshoz - tehát halk és remegő hangon -, megkérdeztem, hogy nem lenne-e szükség szolgálóra.

- Nem - felelt a nő. - Nem tartunk cselédet.

- Nem tudná megmondani, hol kaphatnék bármiféle munkát? Idegen vagyok itt, semmiféle összeköttetésem nincsen. Munkát szeretnék, mindegy, hogy milyet.

De hát mi köze volt neki az én dolgomhoz? Milyen gyanúsnak találhatta helyzetemet, történetemet, jellememet! Megrázta a fejét, azt mondta, nagyon sajnálja, hogy nem adhat felvilágosítást, és a fehér ajtó becsukódott, halkan és udvariasan, de én mégis kint rekedtem az utcán. Ha nem csukja be rögtön az ajtót, kértem volna tőle egy darab kenyeret, mert most már jártányi erőm is alig volt.

Nem tudtam rászánni magam, hogy még egyszer visszamenjek ebbe a barátságtalan faluba, ahol különben sem remélhettem segítséget. Inkább a közeli erdőbe akartam menekülni. A hűs lombok olyan hívogatóan integettek; olyan rosszul éreztem magam, annyira gyönge voltam, a természet annyira követelte jogait, hogy ösztönöm azt súgta, maradjak az emberi lakóhelyek közelében, hátha kapok valami ennivalót. Mit ér a magány és a pihenés, ha az éhség keselyűje marcangolja a testemet?

Hol a házak közelébe merészkedtem, hol eltávolodtam tőlük. Visszariasztott a tudat, hogy nincs jogom kérni, nincs jogom bárkitől is azt követelni, hogy érdeklődjék sorsom iránt. Mialatt éhes, kóbor kutyaként ténferegtem, délután lett. Egy réten keresztülbotorkálva, egyszerre magam előtt láttam a harangtornyot. Arrafele igyekeztem. A temető mellett, egy kert közepén csinos kis ház állt, valószínűleg a parókia. Eszembe jutott, hogy idegen helyen az emberek a paphoz szoktak fordulni tanácsért és segítségért. A papnak az a hivatása, hogy segítse legalább tanáccsal azokat, akik segítséget kérnek. Most szinte úgy éreztem, hogy jogom van bekopogtatni a parókiára. Nekifohászkodtam, és megmaradt erőmet összeszedve, kopogtattam a konyhaajtón. Öregasszony nézett ki.

- Ez a parókia, kérem?

- Igen.

- Itthon van a tiszteletes úr?

- Nincs itthon.

- De rövidesen hazajön?

- Nemigen.

- Messzire ment?

- Nem olyan nagyon messzire, talán három mérföldnyire. Az édesapja hirtelen meghalt. Valószínűleg két hétig odamarad.

- Vannak hölgyek is a házban?

Azt felelte, hogy egyedül van, ő a házvezetőnő. Nem vitt rá a lélek, hogy kenyeret kérjek tőle, pedig már majd összeestem.

Levettem nyakamról a kis selyemkendőt, és megint a zsemlékre gondoltam. Ha csak egy kis száraz kenyérhéjat rághatnék! Csak egy falatot a szájamba vehetnék! Ösztönösen a falu felé fordultam. Megtaláltam a boltot, bementem, s bár a tulajdonoson kívül mások is voltak az üzletben, megkockáztattam a kérdést:

- Adna egy zsemlét ezért a kendőért?

Gyanakodva nézett rám, és azt felelte, hogy sohasem szokott csereüzleteket kötni.

Végső kétségbeesésemben egy fél zsemlét kértem a kendőért. Azt mondta, nem, mert mit tudja ő, hogyan jutottam ehhez a kendőhöz.

- A kesztyűmet sem fogadja el?

- Nem. Ugyan mit kezdek én egy pár kesztyűvel?

Ó, nem kellemes ezekre a részletekre visszaemlékezni! Vannak, akik azt mondják, hogy amikor az embernek jól megy a sora, szívesen idéz fel régi, keserves emlékeket, de én mind a mai napig csak félve nézek vissza a múltba, nem szeretem a testi és lelki gyötrelmeknek ezt a kínos korszakát föleleveníteni. Nem haragudtam azokra, akik elutasítottak. Úgy éreztem, nem is várhatok egyebet. Egy rongyos koldus is sokszor gyanús. Egy jól öltözött koldus: mindig. Igaz, hogy én nem alamizsnát kértem, hanem munkát. De hát kinek a kötelessége, hogy munkával lásson el engem? Semmi esetre sem olyan embereké, akik most látnak először, és akik semmit sem tudnak rólam. Ami pedig az asszonyt illeti, aki nem akart a kendőért cserébe kenyeret adni, neki is igaza volt. Ő is gyanúsnak talált. No de hadd fogjam rövidre, ami még hátravan. Torkig vagyok ezzel a témával.

Alkonyattájt egy tanyaház előtt haladtam el. Az ajtóban ott ült a gazda, és vacsorázott. Sajtos kenyeret evett. Megálltam.

- Kérem szépen, adjon nekem egy darab kenyeret - mondtam könyörögve. - Nagyon éhes vagyok.

Meglepett pillantást vetett rám, de anélkül, hogy egy szót szólt volna, vágott egy vastag karéjt barna cipójából, és ideadta. Azt hiszem, nem nézett koldusnak, hanem csak különc hölgynek, aki megkívánta a barna kenyeret. Mihelyt olyan messze voltam, hogy nem láthatott, leültem, és megettem a kenyeret.

Semmi reményem se volt arra, hogy fedél alatt tölthetem az éjszakát, tehát az erdőben kerestem menedéket. Nagyon rossz éjszaka volt; a talaj vizes, a levegő hideg, azonkívül sokan jártak-keltok az erdőben, minduntalan más helyet kellett keresnem. Egy pillanatig sem éreztem magamat biztonságban, nem volt nyugtom, és nem is pihenhettem. Reggel felé még esett is, és másnap is egész nap. Ne kívánja a nyájas olvasó, hogy aprólékosan beszámoljak erről a napról. Munkát kerestem, éppúgy, mint tegnap, mindenünnen elküldtek, éppúgy, mint tegnap, de egyszer mégis kaptam valami ételt. Egy kis ház ajtajában egy kislány hideg zabkását kapart ki egy lábasból a disznónak szánt moslék közé.

- Nem adná ezt nekem? - kérdeztem.

A kislány rám meredt.

- Mama! - kiáltotta. - Van itt egy asszony, és azt akarja, hogy adjam oda neki a zabkását.

- Hát add oda neki, kislányom - felelt bentről egy hang. - Add oda neki, ha koldul. A disznók úgysem szeretik.

A kislány a markomba öntötte a kihűlt, megkeményedett zabkását, és én mohón nyeltem le. Már erősen sötétedett, amikor megálltam egy magányos lovaglóút közepén. Már több mint egy órája volt, hogy ezen az ösvényen bandukoltam.

A komor dombokat bámultam; s a hanga szélét, amely beleveszett a legelvadultabb tájba, amikor egy homályos ponton, valahol messze a tőzegpusztán fény villant meg. Lidércfény, ez volt az első gondolatom, és azt hittem, továbblebben. De nem: egy helyben maradt, se nem közeledett, se nem távolodott. Mi lehet ez? - kérdeztem magamtól. Örömtűz? De nem, az sem lehet. Nem nagyobbodik, és nem kisebbedik. Gyertyafény is lehetne egy ház ablakában, de ha az, úgysem érem el soha. Nagyon messze van, és ha csak kartávolságnyira lenne is, mit nyernék vele? Ha kopogtatok, úgyis becsapják az ajtót az orrom előtt.

A fény homályosan, de állandóan világított az csőfátyolon át. Megpróbáltam továbbmenni. Fáradt lábamat alig vonszoltam, de azért csak mentem a fény után. Rézsút kellett keresztülvágnom a lejtőn, egy mocsaras réten, amely télen bizonyára járhatatlan volt; még most, nyár közepén is alig járható, olyan síkos és lucskos. Kétszer is elestem, de föltápászkodtam, és erőt vettem magamon. Az a fény az elveszett reménysugár. Rá kell találnom.

Miután az ingoványon keresztülevickéltem, valami fehérséget láttam magam előtt: út volt, amely egyenesen a fényhez vezetett. Úgy tetszett, hogy a fény fák közül világít - formájukból ítélve, fenyőfák lehettek. Közeledvén a célhoz, az én fénypontom eltűnt, valami eltakarta előlem. Kinyújtottam a kezem, hogy megtapogassak valami sötét tömeget - úgy éreztem, alacsony kőfal lehet, fölötte sánckerítés, és a kerítésen belül magas, tüskés sövény. Tovább tapogatóztam. Megint valami fehérség világított előttem: egy kapu, olyan kis kertajtóféle, ahogy hozzáértem, kinyílt. Mellette jobbról-balról valami fekete bokor, magyal lehetett vagy tiszafa.

Mikor az ajtón beléptem, egy ház sötét körvonalai bontakoztak ki előttem. Alacsony, hosszú ház volt, a sötétben feketének látszott. A vezércsillag azonban eltűnt. Teljes sötétség. Vajon lefeküdtek a ház lakói? Attól féltem, lefeküdtek. Az ajtó után tapogatózva, befordultam egy sarkon, és erre megint fölvillant a barátságos fény, mégpedig egy icipici, rácsos ablak mögül, alig félméternyire a föld színe fölött.

Az ablak, mondom, nagyon kicsi volt, de a repkény vagy valami más kúszónövény annyira benőtte, hogy még kisebbnek látszott. A házfalnak ezt a részét különben is elborította az a kúszónövény. A szűk ablaknyílást fölösleges lett volna redőnnyel vagy függönnyel eltakarni. Ahogy lehajoltam, és félrehajlítottam a növényzet indáit, egészen jól beláttam a szobába. Tisztára súrolt, kőpadlós szoba volt; a fal mentén diófa pohárszék állt, a polcokon ónedények, tálak, kancsók sorakoztak, és vörösen verték vissza a kandallóban izzó tőzeghasábok fényét. Óra is volt a szobában, fehér tálalóasztal meg néhány szék. A gyertya, amely az én vezércsillagom volt, az asztalon égett, s világánál egy kissé érdes külsejű, de rendkívül tisztán öltözött idősebb asszony harisnyát kötött. Egyébként nemcsak maga az asszony, hanem körülötte is minden ragyogóan tiszta volt.

A felsorolt tárgyakat csak futólag láttam, nem is volt bennük semmi különös. Sokkal érdekesebb volt az, amit a kandalló közelében, a tűz meleg és rózsás fényében láttam. Két csinos, fiatal hölgy - tetőtől talpig hölgy mind a kettő - ült, az egyik alacsony hintaszékben, a másik alacsony fotelban. Mindketten mély gyászt viseltek, ami meglepően jól illett fehér arcukhoz. Az egyik leány térdén egy nagy, öreg vizsla pihentette hatalmas fejét. A másik leány ölében fekete macska kuporgott.

Furcsa, hogy ebben a szerény konyhában ilyen igazi úrihölgyek üldögélnek. Ugyan kik lehetnek? Az biztos, hogy nem annak az idősebb asszonynak a leányai, aki az asztalnál ül. Az öregasszony paraszti származású, a két nő pedig csupa finomság és kultúra.

- Jaj, gyerekek - mondta az öregasszony. - Úgy fáj a szívem, valahányszor bemegyek abba a szobába. Olyan szomorú az az üres karosszék a sarokban.

Köténye csücskével megtörölte a szemét. A két lány idáig csak komoly volt. Most ők is szomorúak lettek.

- De jobb helyen van, mint mi - folytatta Hannah. - Nem is szabad azt kívánni, bár itt lehetne köztünk. És csendesebb halált sem kívánhatunk senkinek.

- Ugye, azt mondta, Hannah, hogy minket nem is emlegetett? - kérdezte az egyik hölgy.

- Idő sem volt rá, báránykám. Egyet sóhajtott, és vége volt. Előtte való nap egy kicsit gyöngélkedett, de amikor Mr. St. John megkérdezte, hogy ne küldjön-e el a kisasszonyokért, az úr kinevette. Másnap aztán megint a fejét fájlalta - ennek két hete -, és akkor lefeküdt, és nem kelt fel többé. Mikor a bátyjuk bement hozzá reggel, már majdnem ki is hűlt. Ó, gyerekek, borzasztó, hogy ő is elment, mert maguk meg Mr. St. John egészen másfélék, mint ő volt. Az édesanyjukhoz hasonlítanak, ő is olyan sokat olvasott. Arcra inkább Mary kisasszony hasonlít az édesanyjukhoz, Diana meg az édesapjához.

Amennyire én láttam; a két fiatal hölgy annyira hasonlított egymáshoz, hogy azt sem tudtam, az öreg cseléd (mert azt már kisütöttem, hogy az öregasszony afféle régi házibútor lehetett) hogyan tudja őket megkülönböztetni. Mind a két lány fehér bőrű volt és karcsú, mind a kettőnek az arca csupa sugárzó értelem. Az egyiknek a haja egy árnyalattal sötétebb volt, mint a másiké, s nem fésülködtek egyformán. Mary középen elválasztotta és copfba fonta be világosbarna haját. Diana sötétbarna haja fürtökben omlott a nyakára. Az óra tízet ütött.

- Biztos megéheztek már - mondta Hannah. - Mr. St. John is éhes lesz, mire hazakerül.

Nekiállt, hogy elkészítse a vacsorát. A hölgyek fölálltak, valószínűleg átvonultak a nappaliba. Egészen mostanáig olyan éberen figyeltem őket, és minden szavuk, minden mozdulatuk annyira érdekelt, hogy a magam nyomorúságáról jóformán el is feledkeztem. Most egyszerre minden eszembe jutott. Az ellentét még vigasztalanabbnak, még kétségbeejtőbbnek mutatta helyzetemet. Lehetetlen - gondoltam. Lehetetlen, hogy ennek a háznak a lakói megkönyörüljenek rajtam, lehetetlen, hogy higgyenek nékem, lehetetlen, hogy befogadjanak és szállást adjanak éjszakára. Amint az ajtó után tapogatóztam, és félénken bekopogtattam, különösen ezt az utolsó gondolatot - hogy éjszakára befogadjanak - éreztem képtelenségnek. Hannah kinyitotta az ajtót.

- Mi tetszik? - kérdezte csodálkozva, mikor a kezében tartott gyertya fényénél meglátott.

- Beszélhetnék úrnőivel?

- Mondja meg nekem, hogy mit akar tőlük. Honnan jön?

- Idegen vagyok itt.

- És mit keres itt, ilyen késő este?

- Éjszakai menedéket kérek akár egy ólban vagy istállóban, bárhol, és egy falat kenyeret.

Hannah bizalmatlanul nézett rám. Ettől féltem legjobban: a bizalmatlanságtól.

- Egy darab kenyeret kaphat - mondta némi szünet után. - De egy csavargót nem fogadhatunk be éjszakára. Lehetetlen.

- Engedje meg, hogy beszéljek úrnőivel.

- Nem engedhetem meg. Ők se tehetnek semmit. Miért kószál ilyenkor? Az nem való.

- De hová menjek, ha elkerget? Mihez kezdjek?

- Tudja azt maga nagyon jól, hogy hová menjen és mit csináljon. Csak valami rosszat ne tegyen. Itt van egy penny, fogja. Most menjen szépen.

- Egy pennyt nem ehetek meg, és nincs erőm továbbmenni. Ne csukja be az ajtót! Az isten szerelmére kérem, ne csukja be az ajtót!

- Az ajtót be kell csukni, mert becsap az eső.

- Mondja meg a hölgyeknek... Engedje meg, hogy beszéljek a hölgyekkel...

- A hölgyekkel nem lehet beszélni. Ha maga rendes nőszemély lenne, nem csapna ilyen lármát. Menjen innen!

- Ha elkerget, meghalok.

- Attól nem félek. Inkább attól félek, hogy valami gonosz tervet forgat a fejében. Másképp mért ólálkodik éjnek idején idegen házak tájékán? Ha társai is vannak - betörők vagy más effélék - valahol a közelben, megmondhatja nekik, hogy nemcsak nők laknak ebben a házban. Van itt férfi is, és kutyák is vannak meg fegyverek is.

A becsületes, de könyörtelen szolgáló itt becsapta az ajtót, és belülről elreteszelte.

Végem van - gondoltam. Mérhetetlen fájdalom és kétségbeesés marcangolta a szívemet. Halálosan kimerültem, egyetlen lépést sem tudtam volna tenni. Leroskadtam a vizes küszöbre. Zokogtam, jajgattam, kezemet tördeltem. Hát elérkezett az utolsó órám! Ilyen borzasztó a halál? Így kell elpusztulnom, kitaszítva az emberek közül, teljesen magamra hagyottan! Nemcsak a remény, a hit is elhagyott, szerencsére csak egy pillanatra. A következő pillanatban már így fohászkodtam:

- Meghalok, de hiszek Istenben. Legyen meg az ő akarata.

Ezeket a szavakat nemcsak gondoltam, hanem ki is mondtam. Minden nyomorúságomat visszagyűrtem a szívembe, s azon erősködtem, hogy ott is maradjon, némán, mozdulatlanul.

- Mindenkinek meg kell halnia - mondta mellettem egy hang. - De nem mindenkinek kell időnek előtte, éhhalállal elpusztulnia.

- Ki vagy, mit beszélsz itt? - kérdeztem megrémülve a váratlan hangtól, mert reményt vagy segítséget már igazán nem vártam. Valaki közeledett - hogy ki vagy mi, azt a koromsötétben és különben is meggyengült szememmel nem láthattam. De az illető hosszan és erősen meghúzta a koppantót.

- Maga az, Mr. St. John? - kiáltotta Hannah.

- Igen, igen. Nyissa ki gyorsan!

- Jaj, istenem, hogy átázhatott és átfázhatott! Borzalmas idő van. Jöjjön, jöjjön, a húgai már nagyon aggódnak, és mindenféle gyanús népség kuncsorog a ház körül. Egy koldusasszony járt itt az imént - azt hiszem, még most sem ment el -, lefeküdt a küszöbre. Keljen föl, hallja-e! Nem szégyelli magát! Takarodjék innen!

- Csendesebben, Hannah! Nekem is lenne egy szavam ehhez az asszonyhoz. Maga teljesítette a kötelességét, amikor kizárta őt, én pedig most azzal teljesítem a kötelességemet, hogy beeresztem. Itt voltam a közelben, és minden szót hallottam. Véleményem szerint ez egészen különleges eset, meg kell vizsgálnom közelebbről. Keljen föl, fiatalasszony, és menjen be a házba.

Nagy nehezen engedelmeskedtem. Most ott álltam a ragyogóan tiszta szobában, közvetlenül a tűzhely mellett. Egész testemben remegtem, émelyegtem; és tudtam, hogy külsőm ijesztő. A két hölgy; a bátyjuk, az öregasszony: mindnyájan engem néztek.

- Ki ez a nő, St. John? - kérdezte valamelyikük.

- Nem tudom. Itt találtam az ajtóban.

- Milyen sápadt - ezt Hannah mondta.

- Mint a fal vagy mint a halál. Rögtön elesik. Ültessétek le.

Fejem szédült, megtántorodtam, de egy székre estem. Eszméletemnél voltam, bár beszélni még nem tudtam.

- Talán egy kis víz majd magához téríti. Adjon neki vizet, Hannah! De milyen sovány. Csont és bőr. És milyen vértelen!

- Akár egy kísértet.

- Beteg vajon, vagy csak éhes?

- Azt hiszem, éhes. Ez itt tej, Hannah? Adja csak ide. És egy darab kenyeret is kérek.

Diana (megismertem hosszú hajfonatairól, melyek köztem és a tűz között lengtek, mikor fölém hajolt) tört egy falat kenyeret, belemártotta a tejbe, és a szájamhoz emelte. Arca egész közel volt az enyémhez. Láttam, hogy sajnál, és gyors lélegzésén is részvétet éreztem. Egyszerű szavaiban is balzsamos együttérzés nyilvánult meg.

- Próbáljon enni.

- Igen. Próbáljon enni - ismételte szelíden Mary is. Mary levette a fejemről ázott kalapomat, és etetni kezdett. Eleinte lassan, aztán egyre mohóbban ettem.

- Előszörre ne sokat - mondta a bátyjuk.

Elhúzta előlem a kenyeret és a tejet.

- Még egy kicsit, St. John, olyan sóvárogva néz az étel után.

- Most nem, majd később. Próbálj beszélni vele. Kérdezd meg a nevét.

Úgy éreztem, hogy már tudok beszélni.

- Jane Elliottnak hívnak - mondtam.

Már rég elhatároztam, hogy álnevet fogok mondani, nehogy rám találjanak.

- Hol lakik? Vannak rokonai?

Nem feleltem.

- Üzenhetnénk valakinek?

Csak a fejemet ráztam.

- Hogy került ilyen siralmas helyzetbe? Amióta átléphettem ennek a háznak a küszöbét, és szemtől szembe álltam lakóival, nem éreztem magam többé a társadalom kitaszítottjának, csavargónak. Ahhoz is volt már bátorságom, hogy ne játsszam a koldust, hanem természetesen viselkedjem. Mikor tehát Mr. St. John azt kérdezte, hogyan kerültem ilyen siralmas helyzetbe, rövid szünet után így feleltem:

- Ma nem mondhatom el részletesen, uram.

Nem is lett volna erőm a részletes beszámolóhoz.

- De mégis mit akar tőlem? Mit tehetek magáért?

- Semmit - feleltem.

Hosszabb feleletekhez még nem volt erőm. Diana vette át a szót:

- Azt akarja mondani, hogy már megadtuk azt a segítséget, amelyre szüksége volt? És most már megint képes lenne nekivágni az ingoványnak ebben a sötét, hideg éjszakában?

Ránéztem. Érdekes nő - gondoltam. Jó és erős. Biztató tekintetéből bátorságot merítettem, és mosolyogva mondtam:

- Bízom önben. Ha gazdátlan, kóbor kutya lennék, tudom, nem kergetne ki az éjszakába. Nem félek. Csináljanak velem, amit akarnak, csak azt az egyet kérem, hogy ma még mentsenek föl a beszéd alól. Nagyon fáradt vagyok, alig tudok lélegzeni, nehezemre esik beszélni.

Mind a hárman rám néztek, és mind a hárman hallgattak.

- Hannah - szólalt meg végül St. John -, hadd üljön csak itt egyelőre, ne kérdezzen tőle semmit. Tíz perc múlva adja oda neki a maradék tejet és kenyeret. Mary, Diana, gyerünk át a nappaliba, és beszéljük meg a dolgot.

Azzal ők visszavonultak. Nemsokára az egyik hölgy - nem tudom, melyik - visszatért. Kellemes bágyadtság fogott el, amint ott ültem a vidáman pattogó tűz mellett. A hölgy halkan mondott valamit Hannah-nak. Nemsokára Hannah segítségével fölkapaszkodtam egy lépcsőn Vizes ruháimat a szolgáló lehúzta rólam, s lefekhettem egy száraz, meleg ágyba. Hálát adtam istennek - a leírhatatlan fáradtságon túl valami jóleső, hálás örömet is éreztem és elaludtam.

26.

Arra a három napra és éjszakára, amely ez után az éjszaka után következett; csak homályosan emlékezem. Egy-egy érzés még felvillant bennem, de gondolkozni nemigen gondolkoztam, és nem is csináltam semmit. Egy kis szobában, keskeny ágyban feküdtem. Ehhez a keskeny ágyhoz mintha hozzánőttem volna. Olyan mozdulatlanul feküdtem benne, mint egy darab kő, és úgy éreztem, meghalnék, ha föl kellene kelnem. Az idő múlásáról sem vettem tudomást, sem a napszakok váltakozásáról. Mindegy volt, hogy reggel van-e, dél vagy éjszaka. Láttam, hogy néha bejön valaki, néha kimegy: azt is tudtam, ki az. Ha egészen közel voltak az ágyhoz, meg is értettem, amit beszéltek, de felelni nem tudtam. Ajkamat vagy tagjaimat mozdítani lehetetlenségszámba ment. Hannah volt a leggyakoribb látogatóm, ez nagyon bántott, mert az volt az érzésem, hogy Hannah a pokolba kíván: nem érti, miért vagyok itt, s nem rokonszenvez velem. Napjában egyszer-kétszer Diana és Mary is megjelent a kis szobában.

Harmadnapra jobban éreztem magam. A negyedik napon már beszélni is tudtam, felülni, megfordulni, mozogni az ágyban. Délidőben Hannah tejbefőtt zabkását és pirítóst hozott. Jó étvággyal ettem, ízlett az étel, nem volt már az a lázas íze, amely idáig minden falatot megmérgezett. Mikor Hannah kiment, aránylag erősnek és mozgékonynak éreztem magam. Untam már a fekvést, és szerettem volna csinálni valamit. Jó lenne fölkelni - gondoltam. Igen ám, de mit vegyek föl? Nincs egyebem, mint az az átkozott, piszkos holmi, amelyben a földön aludtam, és beestem a mocsárba. Szégyelltem volna jótevőim előtt ilyen öltözékben megjelenni. De erre nem is került sor.

Az ágy mellett egy széken ott volt minden holmim, tisztán és szárazon. Fekete selyemruhám a falra akasztva, a foltok eltűntek belőle, a gyűrődések kivasalva, egészen tűrhető állapotban. Cipőm, harisnyám is tiszta. Mosdótál, víz, szappan is volt a szobában, sőt fésű és kefe is. Hozzáláttam a mosakodáshoz. Nehezen ment, minduntalan pihennem kellett közben, de végre mégis elkészültem. A ruha lógott rajtam, mert erősen lefogytam, de a kendő jótékonyan eltakart, és így tisztán és rendesen felöltözve léphettem ki a szobából. Nyoma sem volt rajtam piszoknak vagy rendetlenségnek, amit úgy gyűlöltem, és amit elviselhetetlenül megalázónak találtam. A korlátba kapaszkodva lementem hát a kőlépcsőn, s egy keskeny folyosón át a konyhába.

A konyhában frissen sült kenyér illata fogadott, s a kemence áldott meleget árasztott. Hannah kenyeret sütött. Köztudomású, hogy az előítéletet nehéz kigyomlálni, különösen olyasvalakinek a szívéből, akinél a talajt nem lazította, nem termékenyítette meg a tanulás, a művelődés. Az ilyen szívben az előítéletek elburjánzanak, mint a gaz a kövek között. Hannah kezdettől fogva hideg és merev volt; újabban mintha egy kicsit fölengedett volna. Most, hogy tisztán és rendesen felöltözve léptem be a konyhába, még mosolygott is.

- Micsoda?! - kiáltott fel. - Fölkelt? Akkor hát jobban van. Üljön oda az én székembe, a kemence mellé.

A hintaszékre mutatott. Leültem. Ő ott sürgött-forgott körülöttem, olykor szeme sarkából egy-egy pillantást vetett rám. Aztán, miután néhány cipót kivett a sütőből, egyszerre felém fordult, és nyíltan megkérdezte:

- Mondja: azelőtt is koldult, mielőtt idejött hozzánk? - Egy pillanatra fölháborodtam, de ráeszméltem, hogy megsértődni igazán semmi jogom; természetes, hogy koldusnak nézett. Nyugodtan, de minden szót külön hangsúlyozva feleltem tehát:

- Téved, ha azt hiszi, hogy koldus vagyok. Éppen olyan kevéssé vagyok koldus, mint maga vagy a kisasszonyok.

- Akkor hát nem értem, hogy lehet az, hogy se lakása, se pénze - morogta némi szünet után.

- Attól, hogy se lakása, se pénze, még nem lesz az ember koldus, legalábbis nem olyan értelemben, mint maga gondolja.

- Tanult? - kérdezte.

- Sokat.

- De intézetben nem volt?

- Nyolc évig voltam intézetben.

Tágra nyitotta a szemét.

- Hát akkor hogy lehet az, hogy nem tudja a kenyerét megkeresni?

- Megkerestem a kenyeremet, és isten segítségével újra meg fogom keresni. Mit csinál azzal az egressel? - kérdeztem, mert egy kosár egrest hozott ki.

- Gyümölcstortát sütök belőle.

- Adja ide, majd én megtisztítom.

- Nem akarom, hogy kifárassza magát.

- Én meg jobban érzem magam, ha csinálhatok valamit. Adja csak ide.

Beleegyezett. Még egy tiszta ruhát is terített a térdemre, nehogy összemaszatoljam magam, mint mondta.

- Nem szokta meg a cselédmunkát, azt a kezéről látom - jegyezte meg. - Talán varrónő?

- Nem találta el. Ne törje azon a fejét, hogy mi voltam. Egyáltalán ne törje rajtam a fejét, inkább mondja meg, mi a neve ennek a háznak.

- Vannak, akik Marsh Endnek hívják, és vannak, akik Moor House-nak.

- És annak az úrnak, aki itt lakik, Mr. St. John a neve?

- Nem, Mr. St. John nem lakik itt, csak látogatóba jött a húgaihoz. Különben a mortoni parókián lakik.

- Morton az a falu, néhány mérföldnyire innen?

- Igen.

- És mi a foglalkozása Mr. St. Johnnak?

- Lelkész.

Az az öreg házvezetőnő jutott eszembe, ott a parókián, aki azt mondta, hogy nincs otthon a gazdája.

- Ez tehát az édesapja lakása volt?

- Igen. Az öreg Mr. Rivers lakott itt, azelőtt meg az édesapja, még azelőtt a nagyapja meg a dédapja.

- Akkor hát ennek az úrnak Mr. St. John Rivers a neve?

- Igen. St. John a keresztneve.

- És a húgait Dianának és Marynek hívják?

- Igenis.

- Édesapjuk meghalt?

- Három héttel ezelőtt gutaütés érte.

- És az édesanyjuk?

- Édesanyjuk már sok évvel ezelőtt meghalt.

- Maga régóta van a családban?

- Harminc éve. Mind a hármat én dajkáltam. Hannah nagyon szeretett beszélni. Mialatt én az egrest szemeltem, ő meg a tésztát kavarta a tortához, sok mindenfélét elmondott megboldogult gazdáiról és a "gyerekekről", ahogyan a fiatalokat nevezte.

Az öreg Mr. Rivers, mint Hannah mondta, egyszerű ember volt, de tetőtől talpig úr, és nagyon régi családból származott. Marsh End, amióta felépült, a Riversek tulajdona volt. Hannah szerint a ház lehetett vagy kétszáz éves. Szerény házacska, össze sem lehet hasonlítani Mr. Oliver Morton Vale-beli pompás kastélyával. De ő, Hannah, még emlékszik arra az időre, amikor Mr. Oliver apja tűkészítő munkás volt, és a Riversek már akkor is, de már a Henrikek uralkodása idején is nemesemberek voltak, akárki utánanézhet a Morton Church egyházközség évkönyveiben.

Miután az egrest megszemeltem, azt kérdeztem, hol van most a három testvér.

- Átsétáltak Mortonba, de fél óra múlva, tea idejére itthon lesznek.

Úgy is volt. A konyhaajtón át jöttek be. Mr. St. John, mikor meglátott, csak meghajolt, és szó nélkül továbbment. A két hölgy megállt. Mary néhány kedves szóval örömének adott kifejezést, hogy ilyen jól érzem magam, és hogy le tudtam jönni. Diana megfogta a kezemet, és fejét csóválta.

- Várnia kellett volna, amíg megengedem, hogy lejöjjön - mondta. - Még mindig nagyon sápadt, olyan sovány! Szegény gyermek. Szegény kislány!

Dianának olyan volt a hangja, mint a galamb turbékolása. A szeme is olyan szép volt, hogy jólesett a szemébe nézni. És az arca kimondhatatlanul bájos. Mary arca is értelmes volt, vonásai szépek, de Mary modora, magatartása, ha kedves volt is, sokkal tartózkodóbb, mint Dianáé. Diana bizonyos fokú tekintélyt tartott; látszott rajta, hogy akarata erős. Én mindig szívesen engedelmeskedtem a tekintélynek, és ha lelkiismeretem vagy önérzetem nem tiltakozott, készséggel meghajoltam egy, az enyémnél erősebb akarat előtt.

- És mi keresnivalója van itt a konyhában? - kérdezte Diana. - Vendégnek nem itt a helye. Mary meg én szívesen üldögélünk néha a konyhában, mert idehaza szeretjük azt tenni, ami jólesik - de maga vendég, maga csak menjen be szépen a nappaliba.

- Én itt nagyon jól érzem magam.

- Azt kötve hiszem. Hannah sürög-forog, és teleszórja magát liszttel.

- Meg aztán ez a nagy meleg sem tesz jót fűzte hozzá Mary.

- Úgy van - helyeselt Diana. - Jöjjön, fogadjon szót.

Kezemnél fogva fölállított, és átvezetett a nappaliba.

- Ide üljön - mondta a díványra mutatva. Mi most levetkőzünk, és elkészítjük a teát. Ez is az itthoni kiváltságok közé tartozik, hogy ha kedvünk van hozzá, magunk készítjük el a teát vagy a löncsöt. Vagy olyankor is, ha Hannah kenyeret süt, vagy sört főz, vagy mos vagy vasal.

Becsukta az ajtót, és otthagyott kettesben Mr. St. Johnnal. Mr. St. John szemben ült, könyv vagy újság volt a kezében.

Olyan csendes volt, mint azok a megfakult képek a falon. Tekintetét mereven a könyv lapjára szegezte, ajka mintha le lett volna pecsételve. Könnyen megfigyelhettem. Ha szobor lett volna, nem élőlény, akkor sem lett volna könnyebb dolgom. Fiatal volt, talán huszonnyolc-harminc éves; magas, karcsú, az arca gyönyörű, nemes metszésű; görögös arc. Klasszikus formájú, egyenes orr, athéni száj és áll. Ritkaság, hogy egy angol arc ennyire megközelíti az antik tökéletességet.

Ő bizonyára megütközött az én szabálytalan vonásaimon, mikor az ő vonásai ilyen szabályosak. Nagy szeme kék volt, szempillája barna, magas homloka színtelen, mint az elefántcsont. Szőke hajának egy fürtje a homlokába hullott.

Ez a személyleírás úgy hangzik, mintha egy szelíd emberről lenne szó. Pedig Mr. St. Johnt nemcsak hogy szelídnek, de még engedékenynek vagy befolyásolhatónak, sőt még nyugodt természetűnek sem lehetett mondani. Most is, hogy látszólag nyugodtan ült a helyén, volt valami az orra, a szája, a szemöldöke körül, ami az én megfigyelésem szerint nyugtalanságra, kemény és türelmetlen természetre vallott. Egyetlen szót sem szólt hozzám, egyetlen tekintetet sem vetett felém, amíg húgai vissza nem jöttek. Diana, amint teakészítés közben ki-be járt, hozott nekem egy kis friss süteményt.

- Egye meg ezt - mondta -, éhes lehet. Hannah azt mondja, reggel óta csak egy kis zabkását evett.

Nem utasítottam vissza a süteményt, mert valóban éhes voltam. Mr. Rivers becsukta a könyvét, odalépett az asztalhoz, leült, és szép kék szemét nyíltan rám emelte. Volt valami keresetlen őszinteség, valami elszánt határozottság a tekintetében; valami, ami arra mutatott, hogy idáig sem véletlenül, hanem szándékosan nem vett tudomást az idegenről.

- Nagyon éhes - mondta.

- Nagyon éhes vagyok, uram.

Mindig így szoktam: ha röviden kérdeznek, ösztönösen röviden felelek, s a nyílt kérdésre nyíltan.

- Szerencse volt, hogy az a kis láz háromnapi böjtölésre kényszerítette. Veszedelmes lett volna, ha mindjárt enged az étvágyának. Most már ehet, bár most se mértéktelenül.

- Remélem, nem sokáig kell az ön kenyerét ennem, uram - hangzott a nagyon ostoba, félszegen és udvariatlanul megfogalmazott válasz.

- Nem - mondta hűvösen. - Mihelyt közli velünk családja vagy barátai címét, írunk nekik, hogy vigyék haza.

- Sajnos, semmiféle címet nincs módomban közölni, mert sem otthonom, sem családom nincsen.

Mind a hárman rám néztek, de nem bizalmatlanul. Nem éreztem gyanakvást a tekintetükben, inkább kíváncsiságot. Már tudniillik a hölgyek tekintetében. St. John szeme, bár betű szerinti értelemben kristálytiszta volt, átvitt értelemben kifürkészhetetlen. Mintha inkább arra használná a szemét, hogy mások gondolatait kifürkéssze, nem pedig arra, hogy a saját gondolatait elárulja. S a nyíltságnak és a tartózkodásnak ez a keveredése inkább zavarba hozta az embert, semmint bátorította.

- Azt akarja mondani - kérdezte -, hogy semmiféle kapcsolata nincs az emberekkel?

- Azt. Nincs élőlény, akihez bármiféle kötelék fűzne, és nincs olyan ház Angliában, ahol joggal kérhetnék menedéket.

- A maga korában ez roppant különös. Észrevettem, hogy tekintete a kezemre téved. Összekulcsolt kezem az asztalon pihent. "Mit néz a kezemen?" - gondoltam, de szavai rögtön magyarázattal szolgáltak.

- Nem volt férjnél? Hajadon?

Diana nevetett.

- Hiszen nem lehet több tizenhét vagy tizennyolc évesnél, St. John - mondta.

- Majdnem tizenkilenc vagyok, de nem vagyok asszony.

Éreztem, hogy lángba borul az arcom, mert a házasságra való célzás keserű és izgalmas emlékeket ébresztett bennem. Ők is látták, hogy zavart és izgatott vagyok.

Diana és Mary megkönyörültek rajtam, és tekintetüket elfordították égő arcomról, de közömbösebb és hidegebb természetű bátyjuk továbbra is mereven nézett rám, úgyhogy kínomban kicsordult szememből a könny.

- Legutóbb hol lakott? - kérdezte St. John.

- Túl sokat kérdezősködöl - mormogta Mary halkan.

St. John azonban az asztalra támaszkodva, átható tekintettel várta a feleletet.

- Hogy hol laktam és kinél, az az én titkom - feleltem határozottan.

- Véleményem szerint joga van elhallgatni, amit nem akar elmondani, akár St. John faggatja, akár másvalaki - jegyezte meg Diana.

- De ha nem tudunk magáról semmit, akkor nem is segíthetünk - mondta St. John. - Magának pedig segítségre van szüksége, nem?

- Igen, uram, szükségem van segítségre, de csak addig, amíg egy nemes lelkű emberbarát hozzá nem segít valami munkához, amelyből meg tudok élni. Persze csak a lehető legegyszerűbb megélhetésre gondolok.

- Nem tudom, én az vagyok-e, akit nemes lelkű emberbarátnak neveznek, de amennyire tőlem telik, mindenesetre segíteni akarom ennek a tisztességes célnak elérésében. Előbb azonban mondja meg, hogy mit dolgozott idáig, illetve hogy mihez ért.

Közben megittam a teámat, és ez annyira felfrissített, amennyire egy óriást a bor felfrissített volna. Idegeim lecsillapodtak, és bátran mertem felelni ennek a szigorú, fiatal ítélőbírónak.

- Mr. Rivers - mondtam feléje fordulva és nyíltan, minden álszégyen nélkül a szeme közé nézve -, maga és testvérei nagy jót tettek velem. A legnagyobbat, amit valaki embertársának tehet: nemeslelkűségükkel az életemet mentették meg. Ezért a jótéteményért mérhetetlen hálával tartozom, önök pedig bizonyos mértékig igényt tarthatnak arra, hagy helyzetemet őszintén feltárjam. Arról a vándorról, akit befogadtak, el fogok mondani annyit, amennyit lelkem békéjének, továbbá a magam és mások erkölcsi és fizikai biztonságának veszélyeztetése nélkül elmondhatok.

Árva vagyok: egy lelkész árvája. Szüleimre nem is emlékszem. Kegyelemkenyéren nőttem fel; egy árvaházban taníttattak. Még az árvaház nevét is megmondom, ahol hat évet mint növendék és két évet mint tanítónő töltöttem. Lowoodi Árvaház, X. megye. Talán hallotta is hírét, Mr. Rivers? Robert Brocklehurst tiszteletes a gondnoka.

- Mr. Brocklehurstnek hallottam a hírét, és az intézetet ismerem.

- Majdnem egy éve, hogy Lowoodból eljöttem, és nevelőnői állást vállaltam. Jó helyet találtam, nagyon meg voltam elégedve. Négy nappal azelőtt, hogy idejöttem, kénytelen voltam otthagyni a helyet. Hogy miért, azt most nem mondhatom meg, nem sok értelme lenne, hogy elmondjam, veszedelmes is lenne, és úgysem hinnék el. Nem az én hibámból kellett eljönnöm. Én éppen olyan ártatlan vagyok, mint maguk hárman. Nyomorúságos helyzetbe kerültem, mert szörnyű katasztrófa kényszerített arra, hogy otthagyjam azt a paradicsomot. Menekülés közben mindössze két dolgot tartottam szem előtt. Minél gyorsabban és mennél nagyobb titokban! Ezért minden holmimat ott kel lett hagynom, csak egy egészen kis csomagot hoztam magammal, azt meg a nagy sietségben és amilyen feldúlt lelkiállapotban voltam, bent felejtettem a kocsiban, amely Whitcrossba vitt. Így kerültem ilyen ágrólszakadtan erre a környékre. Két éjszakát a szabad ég alatt töltöttem, és két napig bolyongtam anélkül, hogy egy küszöböt átléptem volna. Ez alatt az idő alatt mindössze kétszer volt étel a számban. Az éhségtől, a kimerültségtől összeestem, és akkor talált rám Mr. Rivers az ajtó előtt, és akkor mondta, hogy nem szabad éhen halnom, és befogadott a házba. Tudom, mit tettek értem a húgai - mert ha beszélni nem tudtam is, azért nem voltam mindvégig eszméletlen -, és az ő ösztönös, őszinte, szívből jövő jóságukért éppen olyan hálás vagyok, mint az ön evangéliumi könyörületességéért.

- Ne engedd, hogy annyit beszéljen, St. John - mondta Diana, mikor elhallgattam. - Az izgalomtól még óvakodnia kell. Jöjjön, üljön ide a díványra, Miss Elliott.

Önkéntelenül összerezzentem, mikor álnevemet hallottam; elfeledkeztem új nevemről. Mr. Rivers, akinek a figyelmét semmi nem kerülte el, észrevette, hogy összerezzentem.

- Nem azt mondta, hogy Jane Elliotnak hívják? - kérdezte.

- De igen, azt mondtam. Egyelőre ezen a néven kívánok szerepelni, de ez nem az igazi nevem, és még nem szoktam meg.

- Az igazi nevét nem mondja meg?

- Nem. Rettenetesen félek attól, hogy fölfedeznek, és azért minden nyomot föl akarok égetni magam mögött.

- Igaza van - mondta Diana. - Most hagyd őt egy kicsit békén, St. John.

De néhány percnyi tűnődés után St. John folytatta a vallatást:

- Nem szeretné hosszasan igénybe venni vendégszeretetünket, ugye, még a húgaimét sem, semhogy az enyémet. Ezt nagyon megértem, és legkevésbé sem neheztelek érte. Igaza van. Egyszóval minél előbb független szeretne lenni?

- Így van, uram. Hiszen ezt már mondtam is. Mondja meg, mit dolgozzam, vagy hol keressek munkát, egyebet nem is kérek. Mihelyt munkát találok, nem leszek tovább terhükre, szívesen elmegyek a legnyomorúságosabb viskóba is. De addig engedjék meg, hogy itt maradhassak, irtózom attól, hogy megint az utcára kerüljek.

- Természetes, hogy itt marad - mondta Diana, és fehér kezével megsimogatta a fejemet.

- Itt marad - ismételte Mary is, magától értetődő őszinteséggel.

- Amint látja, a húgaim örülnek, ha közöttük marad - mondta St. John. - Mint ahogyan örömük telnék abban is, hogy egy félig megfagyott kismadarat dédelgethetnének, amely a hideg elől hozzájuk menekült. Én inkább azon lennék, hogy minél előbb talpra állítsam, és munkához juttassam. Igyekszem is mindent elkövetni, hogy ez sikerüljön, de a kilátások nem valami kecsegtetőek. Én csak egy szegény vidéki parókia papja vagyok, segíteni csak a legszerényebb eszközökkel tudok. És ha ezeket a szerény eszközöket megveti, akkor keressen más, tekintélyesebb pártfogót.

- Hiszen már mondta, hogy a legszerényebb munkával is megelégszik - felelt helyettem Diana -, és azt is tudod, St. John, hogy nemigen válogathat pártfogókban: meg kell elégednie az ilyen zsémbes emberekkel, amilyen te vagy.

- Elmegyek varrónőnek, elmegyek takarítónőnek, cselédnek, gyereklánynak, ha más munka nem akad - mondtam.

- Rendben van - felelt hűvösen St. John. - Megígérem, hogy segíteni fogok a magam módján, majd ha elérkezettnek látom az időt.

Kezébe vette a könyvet, amelyet tea előtt olvasott. Én nemsokára visszavonultam, mert már úgyis sokáig fent voltam; és sokat beszéltem, többet, mint amennyit erőbeli állapotom megengedett.

27.

Minél inkább megismertem a ház lakóit, annál jobban megszerettem őket. Egy-két nap alatt annyira megerősödtem, hogy már fent lehettem, és néha ki is sétáltam. Dianával és Maryvel sokat beszélgettem, és ha megengedték, segítettem is nekik. Nem először ért ez az öröm az életben, hogy rokon lelkekre találtam: ízlésünk, érzéseink, elveink teljesen megegyeztek.

Ami Mr. St. Johnt illeti, az a rokonszenv, amely olyan gyorsan és természetesen keletkezett köztem és húgai között, őrá nem terjedt ki. Ennek egyik oka az is lehetett, hogy ő aránylag ritkán volt otthon. Idejének nagy része a szétszórt népességű parókia betegeinek és szegényeinek látogatásával telt el.

Lelkipásztori teendőinek elvégzésében semmiféle időjárás nem akadályozta. Jó időben, rossz időben egyaránt fogta a kalapját, és apja vén vadászkutyájának, Carlónak társaságában nekivágott. Igazán nem tudom, hogy a szeretet irányította-e munkáját, vagy csak a kötelesség. Ha nagyon rossz volt az idő, húgai megpróbálták rábeszélni, hogy maradjon itthon. Ilyenkor különös mosollyal, de inkább komolyan, mint vidáman, így felelt:

- Ha már egy szélroham vagy egy kis eső visszatart kötelességem teljesítésétől, hogyan készülök elő a jövő nagy feladataira?

Diana és Mary rendesen csak egy sóhajjal felelt erre, aztán néhány pillanatra komor hallgatásba merültek.

Gyakori távollétein kívül még valami volt, ami útjában állt a barátság kibontakozásának. Mr. St. John zárkózott, szórakozott, tépelődő természetnek látszott. Habár papi feladatait buzgón ellátta, s életmódja és szokásai ellen semmiféle kifogás sem lehetett, azért nem sugárzott belőle az a megelégedettség, az a jóleső derű, amely minden igazi kereszténynek és minden nemes szívű emberbarátnak jutalma kell hogy legyen. Gyakran esténként, mikor az ablakban üldögélt, előtte az asztalon a papírjaival, abbahagyta az írást vagy az olvasást, állát a tenyerén nyugtatta, és átadta magát, nem tudom, miféle gondolatoknak. De hogy a gondolatok nem lehettek nagyon megnyugtatóak, az riadt tekintetén és kitágult szemén látszott.

Közben eltelt egy hónap. Dianának és Marynek nemsokára vissza kell térnie abba az egészen más életbe, amely Dél-Angliának valamelyik előkelő városában várja őket. Mind a ketten nevelőnők voltak, szerény alkalmazottak olyan úri családoknál, amelyeknek gazdag és gőgös tagjai nem keresték és nem méltányolták lelkük kincseit, csak megszerzett tudásukat értékelték, mint ahogyan a szakácsnőben is csak azt nézték, hogy jól tudjon főzni, a komornában pedig, hogy ügyesen kiszolgálja őket.

Mr. St. John még idáig egy szót sem szólt az ígért állásról, pedig már égetően sürgős lett volna, hogy akadjon számomra valami.

Egy reggel, mikor néhány percet kettesben maradtam vele a nappaliban, odamerészkedtem az ablakfülkéhez, mely egy asztallal és egy székkel az ő dolgozószobájának számított. Elhatároztam, hogy megkérdezem, mi lesz, bár azt sem tudtam, hogyan fogalmazzam meg a kérdést, mert az ilyen zárkózott természetű emberekkel szemben nagyon nehéz megtörni a jeget. Ő azonban segített rajtam, mert ő kezdett beszélni.

- Ugye, kérdezni akar valamit? - nézett fel rám, mikor közeledtem asztalához.

- Igen. Szeretném megkérdezni, nem hallott-e valami olyanféle munkáról, amelyet én is el tudnék végezni.

- Már három héttel ezelőtt kitaláltam valamit, de minthogy szemmel láthatólag olyan jól érezte magát itt közöttünk, és a húgaim is megszerették, nem akartam megzavarni a kellemes együttest, amíg az ő távozásuk szükségessé nem teszi a maga elhelyezkedését is.

- Úgy tudom, ők három nap múlva utaznak.

- Igen. És ha ők elutaznak, én hazamegyek a mortoni parókiára. Hannah velem jön, és ezt az öreg házat lezárjuk.

Vártam egy kicsit, remélvén, hogy többet is mond. De úgy láttam, a gondolatai már megint másfelé kalandoztak. Megfeledkezett rólam. Kénytelen voltam eszébe juttatni a rám nézve annyira fontos ügyet.

- Milyen munkát talált nekem, Mr. Rivers? Remélem, a halasztás következtében nem vált tárgytalanná?

- Ó, dehogy. Kettőnkön áll a vásár, másnak nincs beleszólása.

Megint elhallgatott, mintha nem szívesen folytatná. Türelmetlen lettem, s ezt egy-két ideges mozdulattal s arcára szögezett, sürgető tekintettel érthetőbben és kevesebb fáradsággal adtam tudtára, mint ahogyan szavakkal tehettem volna.

- Ne nagyon örüljön neki - mondta. - Először is őszintén meg kell mondanom, hogy előnyös vagy csak megfelelő állást is nem tudok. Mielőtt tehát áttérek a részletekre, szögezzük le, kérem, hogy ha én segítek magán, az csak olyan, mint amikor vak vezet világtalant. Szegény ember vagyok. Mire apám adósságait kifizetem, az apai örökségből nem marad egyéb, mint ez az omladozó ház, ez a néhány rokkant fenyőfa meg ez a darab tőzegföld s a tiszafák és magyalbokrok a ház előtt. Azonkívül én egy névtelen senki vagyok. Családunk régi ugyan, de a három élő Rivers közül kettő idegenek között kénytelen megkeresni kenyerét, a harmadik pedig idegennek tekinti magát szülőföldjén, mégpedig nemcsak életében, hanem halálában is.

Azt hiszem, elfogadja az állást, amelyet fölajánlok - mondta -, de nem hiszem, hogy sokáig megtartja, ahogy én sem tudnám örökké betölteni egy angol vidéki lelkész szűk és egyre szűkülő, csendes, eldugott hivatalát, mert a maga természetében is megvan egy eleme a nyugtalanságnak, csakúgy, mint az enyémben, noha másfajta eleme.

- Beszéljen tovább! - sürgettem, mert már megint elhallgatott.

- Beszélek; és mindjárt hallani fogja, hogy milyen szegényes, milyen alantas állásról van szó. Most, hogy apám meghalt, és a magam ura vagyok, nem akarok sokáig Mortonban maradni. Valószínűleg egy éven belül elmegyek innen, de amíg itt vagyok, mindent meg akarok tenni a falu érdekében. Mortonnak, amikor két évvel ezelőtt idejöttem, nem volt iskolája, a szegények gyermekei nem tanulhattak. Nyitottam egy iskolát fiúk számára; most leányok számára is akarok nyitni egyet. Béreltem egy épületet erre a célra; van benne egy kétszobás lakás is a tanítónő számára. A tanítónő fizetése évi harminc font lesz; a lakás, egy Miss Oliver nevű hölgy jóvoltából, már be is van rendezve, nagyon egyszerűen, de megfelelően. Miss Oliver egyházközségem egyetlen gazdag emberének leánya. Miss Olivernek vasöntödéje és tűgyára van odalent a völgyben. Az említett Miss Oliver fizeti egy árvaházi növendék taníttatását és ruházatát, ennek fejében a kisleány köteles segíteni a tanítónőnek olyan házimunkák elvégzésében, amelyekhez a tanítónő elfoglaltsága miatt nem jut hozzá. Vállalná ezt a tanítónői állást?

Meglehetősen sietve tette fel a kérdést. Azt hiszem, el volt rá készülve, hogy méltatlankodón és megvetően visszautasítom az ajánlatot. Nem ismervén gondolataimat és érzelmeimet, ha sejtett is valamit, nem tudhatta, hogy fogom fel a dolgot. Hát az biztos, hogy nem volt valami fényes állás, de - menedék volt, és erre vágytam leginkább: biztos menedékre. Nehéz munka lesz, de egy nevelőnői álláshoz viszonyítva: független. Nem kell idegeneket szolgálnom - ettől nagyon féltem -, és végre is tisztességes, nem lealázó foglalkozás. Már határoztam is.

- Köszönöm, Mr. Rivers, hálás szívvel elfogadom az ajánlatot.

- De megértette, miről van szó? Falusi iskola; tanítványai mind szegény gyerekek, földművesek, legjobb esetben gazdálkodók gyermekei. Mindössze kötni, varrni, írni, olvasni, számolni kell tanítani őket. Magasabb képzettségre nem lesz szűkség. Mit csinál a tehetségével, ízlésével?

- Félreteszem, amíg majd szükség lesz rájuk. Nem romlanak el.

- Tehát akkor tisztában van azzal, amit elvállalt?

- Igen.

Minél inkább közeledett az elutazás napja, Diana és Mary annál szomorúbb lett. Igyekeztek erőt venni magukon, de a szomorúságot, amely ellen küzdöttek, nem tudták teljesen legyőzni, sem eltitkolni. Diana azt mondta, hogy ez egészen más búcsúzás lesz, mint az eddigiek voltak. St. Johnt valószínűleg évekig, talán soha többé nem fogják viszontlátni.

- St. Johnnak régi tervei vannak - mondta Diana -, régi tervei, amelyekhez szívósan ragaszkodik. St. John nyugodtnak látszik, Jane, de állandó láz emészti. Az ember szelídnek gondolná, de némely dologban olyan könyörtelen, mint a halál. És ami a legrosszabb, lelkiismeretem nem engedi, hogy lebeszéljem elhatározásáról, és egy pillanatig sem hibáztatom érte. Mert amit St. John elhatározott, az keresztényhez méltó, nemes, magasztos, csak éppen hogy a szívem szakad meg tőle.

Diana szép szeméből omlottak a könnyek. Mary mélyen a munkája fölé hajolt.

- Apátlan árvák vagyunk; nemsokára otthonunk és bátyánk sem lesz - mormolta.

Ebben a pillanatban történt valami, ami mintha csak a közmondás igazságát akarná bizonyítani, hogy "a baj sohasem jár egyedül". St. John szaladt el az ablak előtt. Levelet olvasott.

- John bácsi meghalt - mondta, mikor belépett.

A leányok arcán inkább meglepődés látszott, mint megdöbbenés. A hír váratlanul érte, de nem szomorította el túlságosan őket.

- Meghalt? - ismételte Diana.

- Meg.

Kutatva nézte a bátyja arcát.

- És most mi lesz? - kérdezte halkan Diana.

- Hogy mi lesz, Dia? - ismételte St. John, s arca mozdulatlan volt, mint a márvány. - Hát mi lenne? Semmi. Itt van, olvasd.

Húga ölébe dobta a levelet. Diana belenézett, aztán odaadta Marynek. Mary csendesen elolvasta, és visszaadta bátyjának. Mind a hárman egymásra néztek, és mind a hárman mosolyogtak, elmélázó, szomorú mosollyal.

- Ámen! De azért mi élhetünk, nem? - szólalt meg végre Diana.

- Természetesen. Nem hiszem, hogy anyagi helyzetünk rosszabb lesz, mint eddig volt mondta Mary.

- Igen, csak az ember önkéntelenül arra gondol, hogy hogyan lehetett volna - jegyezte meg Mr. Rivers. - És az ellentét túlságosan kiáltó a között, ami van, és a között, ami lehetett volna.

St. John a levelet elzárta a fiókjába, és elment.

Jó darabig egyikünk sem szólt. Aztán Diana hozzám fordult:

- Maga biztosan csodálkozik azon, Jane, hogy mi ilyen furcsa emberek vagyunk, és azt hiszi, hogy isten tudja, miféle titkaink vannak. Valószínűleg keményszívűeknek hisz minket, amiért ilyen közömbösen vettük tudomásul egy közeli rokonunk halálát. De nem ismertük John bácsit, soha nem is láttuk. Anyánk bátyja volt. Apánk sokáig haragot tartott vele, mert apánk John bácsi tanácsára fektette bele vagyonát abba a vállalkozásba, amely tönkretette őt. Kölcsönösen szemrehányásokkal árasztották el egymást, haraggal váltak el, és nem is békültek ki soha. Nagybátyám később jövedelmezőbb vállalkozásokba fogott; azt hiszem, körülbelül húszezer fontnyi vagyont sikerült szereznie. Nem házasodott meg, és mi vagyunk a legközelebbi rokonai, illetve egyvalaki van még, aki éppen olyan közeli rokona, mint mi vagyunk. Apánk mindig azt remélte, hogy John bácsi jóvá fogja tenni hibáját azzal, hogy ránk hagyja vagyonát. Ez a levél arról értesít, hogy minden fillért arra a másik rokonára hagyott. Mi hárman összesen harminc fontot kaptunk, hogy gyászgyűrűt vehessünk rajta. Természetesen joga volt úgy rendelkezni vagyonával, ahogy neki tetszett, de azért pillanatnyilag mégis hideg zuhanyként érint a hír. Mary meg én ezer fonttal is Krőzusnak éreztük volna magunkat. St. Johnnak is rendkívül sokat jelentett volna ezer font, mennyi jót tehetett volna ennyi pénzzel!

A témáról nem esett több szó. Sem Mr. Rivers, sem a leányok nem említették többé a nagybácsit. Másnap én átmentem Mortonba, két nappal később pedig a lányok elutaztak a távoli B. városba. Egy hét múlva Mr. Rivers Hannah-val együtt átköltözködött a parókiára; a régi házat lezárták.

28.

Otthonom - ha szabad remélnem, hogy végre otthont találtam - egy kis falusi ház. Van benne egy kis meszelt falú, kőpadlós szoba, benne négy festett szék, egy asztal, egy óra, egy szekrény, a szekrényben néhány tál és tányér és egy delfti porcelán teáskészlet. Fönt az emeleten egy ugyanakkora hálószoba, benne puhafa ágy, fiókos szekrény. A fiókos szekrény kicsi ugyan, mégis üres, mert nincs ruhám, amivel telerakjam. Bár jótevőim elláttak a legszükségesebbel.

Este van. A kis árva lányt, aki segít a ház körül, egy naranccsal eleresztettem. Egyedül ülök a tűzhely mellett. Ma reggel megnyílt a falusi iskola. Húsz tanítványom van. A húsz közül csak három tud olvasni; írni és számolni egy se. Többen tudnak kötni, néhányan egy kicsit varrni is. Olyan sajátságos tájszólásban beszélnek, hogy pillanatnyilag alig értjük egymás nyelvét. Vannak közöttük modortalanok, durvák, szófogadatlanok, akik amellett teljesen tudatlanok. De vannak szelídek, kedvesek, tanulnivágyók is. Mindig arra kell gondolnom, hogy ezek a kis parasztlányok éppen úgy húsból és vérből valók, mint a legelőkelőbb családok sarjadékai, s hogy a tehetség, a lelki előkelőség, az értelem, a jóakarat csírái az ő szívükben éppen úgy megvannak, mint a legjobb családok gyermekeinek szívében. Az én feladatom az, hogy kitenyésszem ezeket a csírákat; azt hiszem, örömem fog telni munkámban. Más örömét úgysem várhatok ettől az élettől, amely ma kezdődött számomra. De ha fegyelmezem magam, és ha képességeimet igyekszem megfelelően felhasználni, valahogy majd eltengetem az életemet.

Hogy vidám voltam-e, nyugodt, megelégedett azokban az órákban, amelyeket a szerény, kopár tanteremben töltöttem ma délelőtt és délután? Nem akarom ámítani önmagamat: nem voltam sem vidám, sem nyugodt, sem megelégedett. Bizonyos tekintetben valósággal kétségbeesett voltam. Úgy éreztem - én, ostoba! -, hogy nagyon mélyre süllyedtem. Ahelyett, hogy emelkedtem volna a társadalmi ranglétrán, lejjebb csúsztam. Elkeserített az a tudatlanság, az a szegénység, az a durvaság, amit magam körül tapasztaltam. De nem kellett gyűlölnöm és megvetnem magam ezekért az érzésekért: én magam is tudtam, milyen nagy hiba, hogy így gondolkozom, s a hiba beismerése már nagy lépés a javulás útján. Majd idővel megemberelem magam. Már holnap is könnyebb lesz valamivel, mint ma volt, és néhány hét alatt szétfoszlanak ezek a csúnya és kellemetlen érzések. Néhány hónap múlva pedig, tanítványaim haladását és megváltozott magaviseletüket látva, nemcsak hogy megnyugszom, hanem még boldog is leszek.

Ahogy elnéztem a nyugalmas tájat, szinte úgy éreztem, hogy boldog vagyok, és meglepődtem, amikor rajtakaptam magam, hogy hullanak a könnyeim. Miért sírok? Azért, mert a kegyetlen sors elrabolta tőlem szerelmemet. Őérte sírok, akit nem láthatok többé viszont. Ki tudja, hogy a bánat és a düh - mert biztosan bánkódik utánam, és egyúttal tajtékzik is, hogy megszöktem előle -, ki tudja, mondom, hogy a bánat és a düh nem indítják-e valamely végzetes, jóvátehetetlen lépésre? Nem tér-e le a becsület útjáról, és nem tesz-e valami olyat, amivel végképp fölégeti a hidat maga mögött?

Elfordítottam tekintetemet az alkonyodó égboltról és a magányos, elhagyatott mortoni völgyről. Azért mondom, hogy magányos és elhagyatott, mert ameddig csak elláthattam, nem volt más épület, mint a templom és a parókia, ezek is félig elrejtve a fák között, és a völgy túlsó végén. Vale Hall, ahol a gazdag Mr. Oliver lakott leányával. Eltakartam a szemem, és fejemet az ajtókeretnek támasztottam. Egyszerre valami zajt hallottam a kiskapu felől, amely az én parányi kertemet a földektől elzárta. Egy kutya, a vén Carlo, Mr. Rivers vadászkutyája lökte be orrával a kertajtót. St. John pedig karba font kézzel az ajtónak dőlt. Összevont homloka, tekintete komolyságot, sőt nemtetszést fejezett ki. Hívtam, hogy jöjjön be.

- Nem maradhatok - mondta. - Csak egy kis csomagot hoztam el, a húgaim küldik magának. Azt hiszem, festékesdoboz van benne, ceruza és papiros.

Odamentem, hogy átvegyem a csomagot. Nagyon megörültem az ajándéknak. Úgy láttam, hogy St. John az arcomat fürkészi; bizonyára észrevette a könnyek nyomait.

- Nehezebb volt ez az első nap, mint gondolta? - kérdezte.

- Ó, dehogy! Ellenkezőleg, azt hiszem, rövidesen nagyon meg fogok barátkozni tanítványaimmal.

- Akkor jó. Remélem, őszintén beszélt. És főként remélem, van annyi esze, hogy tudja: még túl korai lenne hátranézni. Hogy mit hagyott ott, mielőtt találkoztunk, azt persze nem tudhatom. De azt ajánlom, szilárdan álljon ellen minden kísértésnek, amely arra csábítja, hogy visszanézzen. Szentelje magát új munkájának, legalább néhány hónapon át.

- Ez eltökélt szándékom - feleltem.

- Egy évvel ezelőtt én is rettenetesen el voltam keseredve, azt hittem, nem lett volna szabad papi hivatást választanom. Az egyhangú robot halálosan untatott. Tevékenyebb életet szerettem volna élni kint a világban - irodalmi babérokra vágytam -, művész szerettem volna lenni, író, szónok; minden inkább, mint pap. Igen, a reverendám alatt egy politikus, egy katona szíve, egy hírnévre, dicsőségre, hatalomra vágyó szív dobogott. Számot vetettem magammal. Ez így nem élet, változtatni kell rajta vagy meghalni. Egyévi gyötrelem után egyszerre égi fény vetődött utamra, és határtalanul megkönnyebbültem. Isten küldetést szánt nekem, s hogy küldetésemet jól végezzem, szükségem van a katona, az államférfi, a szónok legkiválóbb tulajdonságaira, erőre, bátorságra, ékesszólásra, mert jó misszionárius csak az lehet, aki a katona, az államférfi, a szónok minden képességét egyesíti magában.

Elhatároztam tehát, hogy misszionárius leszek. Ettől kezdve teljesen megváltoztam. Felszabadultam, a bilincsek lehullottak rólam, csak a helyük fáj még, de ezeket a sebeket majd az idő begyógyítja. Apám ellenezte elhatározásomat, de amióta ő meghalt, nincs előttem akadály. Még néhány ügyet el kell intéznem, utódról gondoskodnom, egy-két érzelmi köteléket felbontanom vagy keresztülvágnom - ez lesz utolsó találkozásom az emberi gyöngeséggel; de tudom, hogy én leszek a győztes, mert megfogadtam, hogy győzök mindenáron -, és akkor itthagyom Európát, és elmegyek a Távol-Keletre.

Mindezt az ő különös, halk és mégis nyomatékos hangján mondta el. Mikor elhallgatott, nem ám nézett, hanem a lemenő napra. Én is a lemenő napot néztem. Mind a ketten hátat fordítottunk a kapuhoz vezető ösvénynek, s így nem hallottunk lépéseket a puha fűben. A völgyben kanyargó patak csobogása volt az egyetlen hang a csöndben, mind a ketten összerezzentünk tehát, amikor egy ezüstös csengésű, vidám hang megszólalt:

- Jó estét, Mr. Rivers. És jó estét, öreg Carlo. A kutyája hamarább megismeri barátait, mint maga. Már akkor hegyezte a fülét, és csóválta a farkát, amikor én még a rét közepén voltam, maga pedig most is háttal áll felém.

Ez igaz volt. Habár Mr. Rivers a dallamos hang hallatára úgy összerázkódott, mintha a mennykő csapott volna bele a feje fölött lebegő felhőkbe, mire a mondat véget ért, még mindig pontosan úgy állt ott, mint mielőtt a női hang megszólalt: karjával a kapura támaszkodva, arcát nyugat felé fordítva. Végre lassan megfordult. Nekem úgy tetszett, hogy egy tünemény jelent meg mellette. Bájos, ifjú nő, hófehérben, telt és mégis karcsú. Miután lehajolt, hogy Carlót megsimogassa, kiegyenesedett, fölemelte fejét, fátylát hátravetette, s a fátyol mögül tökéletes szépségű arc tűnt elő. Tudom, sok kell ahhoz, hogy valaki tökéletes szépség lehessen. Mégsem vonom vissza és nem módosítom, amit az előbb állítottam. Igazi angol szépség, amilyet csak Albion mérsékelt éghajlata alatt lehet látni, s a rózsaszínbe játszó liliomfehérnek ezeket a leheletszerűen finom árnyalatait is csak a mi esőt hozó szeleink, páratelt levegőnk tudják létrehozni.

Semmiféle hibát nem lehetett fölfedezni benne. A fiatal leány arcvonásai finomak és szabályosak voltak; ilyen szép szemeket csak festményeken látni; a nagy, sötét szempárt hosszú, fekete szempillák árnyékolták be; rajzolni sem lehetne szebben ívelt szemöldököt. Azután a márványsima, fehér homlok, a tojásdad alakú, üde, bársonyos arc, az édes, friss, piros ajkak, a hibátlan és vakító fehérségű fogsor, a gödröcskés áll, a dús, fényes haj - mindez együtt eszményien széppé tette. Nem győztem bámulni őt, tiszta szívből gyönyörködtem benne. A természet kétségtelenül jókedvében formálta meg, és a megszokott, mostoha szűkmarkúsággal mért adományok helyett ezt az egyet a kedvencnek kijáró nagyúri bőséggel halmozta el.

Amint vele született gráciával lehajolt, hogy a kutya fejét megsimogassa, St. John arca hirtelen megváltozott. Komoly szemében tűz lobbant fel, és ez a lobogás ellenállhatatlan szerelemről beszélt. Így kigyúlva a férfi majdnem éppen olyan tökéletesen szép volt, mint a lány. Mélyet lélegzett, mintha szíve nem bírná el a rákényszerített fegyelmet, és nagyot dobbant volna a szabadság reményében. De Mr. St. John megint csak megfékezte, mint ahogyan egy elszánt lovas megfékezi zabolátlan lovát. Sem szóval, sem mozdulattal nem válaszolt a leány gyöngéd próbálkozásaira.

- Papa éppen ma mondta, hogy maga sohasem jön át hozzánk - csacsogott Miss Oliver. - Úgy viselkedik velünk szemben, mint egy idegen. Ma este is egyedül van papa, és nem érzi magát valami jól. Igazán hazakísérhetne, és bejöhetne egy kicsit.

- Ilyen későn nem illik zavarni Mr. Olivert - felelte St. John.

- Még hogy nem illik! De ha én azt mondom, hogy illik, akkor illik. Papa éppen így este kívánja legjobban a társaságot; mikor a munkaidőnek vége, és nincs más dolga. No igazán, Mr. Rivers, jöjjön el ma hozzánk! Miért olyan szótlan, és miért olyan rosszkedvű?

Minthogy feleletet nem kapott, megint csak ő beszélt tovább.

- Jaj, persze! - kiáltott fel, és megrázta szép fejét, mintha önmagára haragudnék. - Milyen tapintatlan és feledékeny vagyok! Bocsásson meg. Teljesen kiment a fejemből, hogy ma van oka rosszkedvűnek lenni, hiszen Diana és Mary elutazott, a házat becsukták, és maga teljesen egyedül maradt. Úgy sajnálom magát. Jöjjön át papához.

- Ma nem lehet, Miss Rosamond, ma nem.

Mr. St. John olyan gépiesen mondta ezt, mint valami automata. Csak ő tudta, milyen erőfeszítésébe került a meghívást visszautasítania.

- Hát ha ilyen makacs, akkor isten áldja meg, én elmegyek, nem merek tovább maradni, már úgyis hull a harmat. Jó éjszakát!

Kezet nyújtott St. Johnnak, az alighogy megérintette a kis kezet.

- Jó éj szakát! - ismételte halk és üres hangon, mint valami visszhang.

A lány elindult, de megint visszafordult.

- Nem jól érzi magát? - kérdezte. Joggal kérdezhette, mert a férfi arca olyan fehér volt, mint Miss Oliver ruhája.

- De igen. Tökéletesen jól érzem magam - jelentette ki Mr. Rivers. Meghajolt, és elindult ő is. Az egyik jobbra ment, a másik balra. A lány kétszer is hátrafordult, amint ott tipegett, mint egy tündér, a harmatos réten. Hátrafordult és utánanézett Mr. St. Johnnak. De a férfi határozott léptekkel haladt a maga útján, és egyszer sem nézett vissza.

Ez, hogy más ember szenvedésének és önfeláldozásának tanúja lehettem, eltérítette kissé gondolataimat a magam bánatáról. Diana Rivers azt mondta volt, hogy a bátyja "könyörtelen, mint a halál". Nem túlzott!