29.

Tőlem telhetően szorgalmasan és lelkiismeretesen végeztem munkámat a falusi iskolában. Eleinte nagyon nehezen ment. Jó időbe beletelt, míg nagy keservesen sikerült eljutnom odáig, hogy megértsem tanítványaimat. Kezdetben reménytelenül ostobának tartottam őket, sőt első látásra valamennyit egyformán ostobának. Csakhamar rájöttem, hogy tévedtem. A tanulatlan leányok majdnem annyira különböztek egymástól, amennyire a tanult emberek különböznek. Minél inkább megismerkedtünk egymással, ez a különbség annál feltűnőbben megmutatkozott. Mikor megszokták a beszédemet, modoromat, az iskolai fegyelmet, kiderül, hogy ezek között a bárgyú tekintetű, tátott szájú parasztleányok között meglepően sok az értelmes. A zöme szolgálatkész volt, sőt egyenesen kedves és ragaszkodó. Nem egy udvarias modorú, önérzetes, gyors felfogású akadt közöttük. Ezeket könnyű volt megszeretni. Rövidesen nekik is örömük telt abban, hogy mindennap tisztán megmosakodtak, és rendesen felöltözködtek; hogy feladatukat megtanulták, hogy illedelmesen viselkedtek. Bizonyos tekintetben egyenesen meglepő volt a haladásuk, s ez őszinte boldogsággal és büszkeséggel töltött el engem. Személy szerint is megszerettem néhány kislányt, s ők is megszerettek. Tanítványaim között voltak majdnem teljesen felnőtt leányok is: tanyai gazdák lányai. Ezek már tudtak olvasni, írni, varrni; őket tehát a nyelvtan elemeire, földrajzra, történelemre és finomabb kézimunkára tanítottam. Nagyon tiszteletreméltó egyéniségeket találtam közöttük, olyanokat is, akik tanulni vágytak, és fejlődésképesek voltak. Ezeknek otthonában sok kellemes estét töltöttem. Szüleik (falusi gazdaemberek) elhalmoztak figyelmességükkel. Öröm volt elfogadni természetes kedvességüket, és azt olyan elismeréssel viszonozni, amely egyrészt a saját szemükben is magasabbra emelte, másrészt nemes vetélkedésre indította őket, hogy minél inkább kiérdemeljék a jó tanulóknak kijáró megkülönböztetett bánásmódot.

Úgy éreztem, hogy az egész környék megkedvelt. Ha kiléptem a házból, mindenfelől szíves köszöntéssel, barátságos mosollyal üdvözöltek. Ha becsülik az embert, még ha csak egyszerű, dolgozó emberek is azok, akik becsülik, az olyan jó érzés, mintha az ember állandóan napfényben sütkéreznék, és szívében kellemes, derűs érzések bontakoznak ki. Életemnek ebben a korszakában szívem gyakrabban dagadozott a hálás meghatottságtól, mint ahányszor el voltam keseredve. És mégis, ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, hogy ebben az áldott nyugalomban, egy-egy becsületes munkában eltöltött nap, egy-egy olvasással, rajzolgatással eltelt csendes, megelégedett este után éjszaka megrohantak az álmok. Sokszínű, izgalmas, vad, viharos álmok, szokatlan környezetben játszódó, vakmerő kalandokkal és romantikus jelenetekkel zsúfolt álmok. És minden álmomban Mr. Rochesterrel találkoztam, mindig valami válságos helyzetben, és a karjába simultam, hallottam a hangját, szemébe néztem, megérintettem a kezét és az arcát, szerettük egymást. És a reménység, hogy egy életet tölthetek az ő oldalán, a régi erővel, a régi tűzzel gyúlt ki újra. Aztán fölébredtem. Kijózanodva láttam, hogy hol vagyok, és fölültem függönytelen ágyamon, egész testemben remegve és reszketve, és csak a néma, sötét éjszaka volt tanúja kétségbeesésemnek, szenvedélyes kifakadásomnak. Reggel kilenckor pontosan ott voltam az iskolában, nyugodtan, higgadtan, fölkészülve a nap megismétlődő kötelességeire.

Rosamond Oliver többször meglátogatott az iskolában, leginkább délelőtti sétalovaglásai alkalmával. Libériás inas kísérte, ugyancsak lóháton. Gyönyörű volt Rosamond bíborvörös lovaglóruhájában, a fekete bársony amazonkalap alól leomló hullámos fürtjeivel. Nála szebbet el sem lehetett képzelni. És így lépett be az ámuló falusi gyermekek közé. Rendszerint Mr. Rivers hittanórája alatt jött. Attól félek, a látogató erősen megsebezte a fiatal pap szívét. St. John ösztönösen megérezte, ha Miss Rosamond megjelent, megérezte, mielőtt látta volna a leányt. És ha a lány belépett az osztályba, Mr. Rivers soha nem nézett az ajtó felé, de arca ilyenkor lángra gyúlt, és márványba metszett vonásai, ha nem enyhültek is meg, elképzelhetetlenül megváltoztak, és mozdulatlanságukban is elárulták a visszafojtott érzelmet; erősebben elárulták, mint ahogyan egy megránduló izom vagy egy futó pillantás elárulhatta volna.

A leány természetesen tisztában volt hatalmával. A férfi, ha akarja, sem tudta volna eltitkolni, hogy Miss Oliver milyen hatással van rá. Keresztény sztoicizmusa ellenére, ha a lány szólt hozzá, ha vidáman, bátorítóan, sőt szeretettel rámosolygott, Mr. Riversnek remegett a keze, és égett a szeme. Szomorú és elszánt tekintetével - ha ajkával nem is - azt mondta a fiatal pap: "Szeretem, és tudom, hogy maga sem idegenkedik tőlem. Nem azért hallgatok, mert félek a visszautasítástól. Ha felajánlanám szívemet, azt hiszem, elfogadná."

Miss Rosamond ilyenkor duzzogott, mint egy gyermek, akinek megtiltottak valamit; sugárzó élénksége kicsit megcsendesedett, gyorsan visszavonta kezét St. John kezéből, és elfordította tekintetét a lelkész vértanúarcáról. St. John kétségtelenül mindent odaadott volna érte, ha a lány után mehet, ha visszahívhatja, ott tarthatja őt ahelyett, hogy szó nélkül elengedi. A világot odaadta volna, de a mennyországot nem kockáztatta: a lány szerelmének gyönyörűségét nem cserélte volna el az örök boldogság egyetlen reménysugaráért. Bonyolult lényét, a benne élő költőt és papot, nagy céljait, kalandvágyát különben sem tudta volna egyetlen szenvedély korlátai közé szorítani. A Vale Hall kastély szalonjaiért és nyugalmas életéért nem tudott-nem is akart - a missziós hadjárat vad csatamezőiről lemondani. Ennyit tőle magától tudtam, amikor egyszer voltam olyan vakmerő, hogy minden tartózkodása ellenére megpróbáltam Mr. St. John bizalmába férkőzni.

Miss Oliver már többször megtisztelt azzal, hogy otthonomban is meglátogatott. Egy este, mikor szokott, gyerekesen megfontoltan, de nem sértő kíváncsisággal kis konyhám szekrényében és asztalfiókjában kutatott, előbb két francia könyvet fedezett fel, továbbá egy kötet Schillert, egy német nyelvtant, meg egy szótárt; azután megtalálta rajzeszközeimet, és előkotort néhány rajzot is, többek között egy angyalian szép kis tanítványom képét és néhány tájképet, amelyet a környékről rajzoltam. Először szóhoz sem jutott a csodálkozástól, aztán az elragadtatás valósággal fölvillanyozta.

Hogy én rajzoltam-e ezeket a képekét? Hogy tudok-e franciául és németül? Milyen nagyszerű ez, milyen csodálatos! Hiszen én jobban tudok rajzolni, mint az ő tanára, aki S. város legelső intézetében tanította a rajzot. Nem rajzolnám-e le őt, hogy a papájának megmutathassa?

- Örömmel - feleltem, és valóban megborzongatott az az öröm, amelyet művészek érezhetnek, ha ilyen tökéletesen szép modelljük akad. Sötétkék selyemruhát viselt éppen; a ruha szabadon hagyta karját és nyakát; egyetlen dísze gesztenyebarna haja volt, amely természetes hullámokban omlott vállára. Elővettem egy darab finom kartont, és gondosan felvázoltam a körvonalakat. Gondoltam, majd ki is színezem - az külön öröm lesz -, és minthogy már későre járt, sürgettem Miss Olivert, hogy menjen haza, majd legközelebb folytatjuk.

Úgy látszik, annyit beszélt rólam az édesapjának, hogy Mr. Oliver már másnap este elkísérte leányát hozzám. Magas, középkorú, őszülő hajú férfi volt. Bájos leánya úgy festett mellette, mint egy szép virág egy szürke torony tövében. Komoly, talán büszke ember volt, de hozzám nagyon kedves, Rosamond arcképe roppantul tetszett neki, alig várta, hogy elkészüljön. Másnap estére meghívott a kastélyába.

Elmentem hozzájuk. Tágas, pompás otthon volt, elárulta, hogy lakói gazdag emberek. Rosamond végtelenül kedvesen fogadott, apja is nagyon szíves volt. Mikor tea után Mr. Oliver beszélgetni kezdett velem, nyomatékosan megdicsért azért az eredményért, amelyet a mortoni iskolában elértem. Azt mondta: csak attól fél, hogy én túl jó vagyok egy ilyen falusi iskolának, és előbb-utóbb találok megfelelőbb állást.

- Igen - kiáltott fel Rosamond. - Miss Jane akármilyen előkelő családban megállná a helyét mint nevelőnő, ugye, papa?

Magamban azt gondoltam, hogy sokkal szívesebben vagyok ott, ahol vagyok, mint az ország bármelyik előkelő kastélyában. Mr. Oliver aztán Mr. Riversről és a Rivers családról beszélt nagy tisztelettel. Azt mondta, a Rivers név ősi név a megyében; a család valamikor nagyon gazdag volt, egész Morton az övék volt valaha, és az ő véleménye szerint a Rivers család tagjait ma is befogadnák a legelőkelőbb társaságba. Sajnálkozott, hogy egy ilyen tehetséges és művelt fiatalember mindenáron hittérítő akar lenni; kár egy ilyen értékes életet így elvesztegetni. Szavaiból úgy láttam, semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy Rosamond St. Johnhoz menjen feleségül. Mr. Oliver a fiatal lelkész úri származását, ősi nevét, szent hivatását nyilván bőséges kárpótlásnak tekintette volna a vagyon hiányáért.

November ötödike volt, ünnepnap. Kis szolgálóm, miután segített kitakarítani a házat, elment. Nagyon meg volt elégedve az egy penny jutalommal. Minden ragyogott körülöttem a tisztaságtól; a padló felsúrolva, a kandalló rácsa Kifényesítve. Magamat is rendbe hoztam, és örültem a szabad délutánnak, amelyet kedvem szerint tölthetek el.

Egy óra eltelt német fordítással; aztán elővettem palettámat és ecseteimet, és nekiláttam a sokkal kellemesebb, mert könnyebb feladatnak: hogy Rosamond Oliver miniatűrjét befejezzem.

A fej már elkészült, csak a hátteret kellett árnyékolni. Egy parányi kármin, hogy az ajkak pirosak legyenek, a haj hullámait még lágyabbra, a szempillákat még sötétebbre festeni. Mélyen elmerültem munkámban. Egyszerre rövid kopogtatás után kinyílt az ajtó, és St. John Rivers lépett a szobába.

- Meg akartam nézni, hogyan tölti szabadnapját - mondta. - Remélem, nem tépelődéssel. Jól van, látom, hogy nem. Rajzolás közben mégsem tud úgy elszomorodni. Látja, még mindig nem bízom magában, bár meg kell hagyni, bámulatosan hősiesen viselkedik. - St. John beszéd közben a rajzomat nézte. Föléje hajolt, de magas alakja abban a pillanatban kiegyenesedett újra. Nem szólt semmit. Fölnéztem rá - kerülte a tekintetemet. Tudtam, mit gondol, olvastam a szívében. Most az egyszer én voltam a nyugodtabb, higgadtabb kettőnk közül, s ezt a pillanatnyi előnyt az ő érdekében akartam kihasználni.

Minden önuralma és fegyelmezettsége ellenére - gondoltam - St. John túlbecsüli saját erejét. Minden érzését, minden fájdalmát magába fojtja - nem mond el, nem vall meg, nem közöl semmit. Biztosan jólesnék neki erről az aranyos Rosamondról beszélnie, ha azt hiszi is, hogy nem veheti el feleségül. Most majd beszélni fog.

- Üljön le, Mr. Rivers - mondtam, de ő, mint mindig, most is azt felelte, hogy nem maradhat. Hát akkor álljon - gondoltam magamban -, de elmenni nem fog. A magányosság neki éppen olyan rossz lehet, mint nekem.

- Hasonlít ez az arckép? - kérdeztem, mindjárt fejest ugorva.

- Hogy hasonlít-e? Kihez? Nem néztem meg közelebbről.

- De igenis megnézte, Mr. Rivers.

Megütközött ezen a szokatlan és váratlan támadáson. Csodálkozva nézett rám. "Ez még semmi - gondoltam magamban -, egy kis merevségtől én nem ijedek meg. Csak menjünk tovább."

- Maga közelről és alaposan megnézte ezt a rajzot, de semmi kifogásom az ellen, hogy még egyszer megnézze.

Fölálltam, és kezébe nyomtam a képet.

- Szép - mondta. - Finom színezés, pontos és művészi rajz.

- Jó, jó, nem azt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy kihez hasonlít.

Kicsit küszködött magával, aztán kimondta:

- Azt hiszem, Miss Oliverhez.

- Hát persze. És most, uram, jutalmul azért, hogy ilyen pontosan kitalálta, megígérem, hogy festek magának erről a képről egy hű másolatot, feltéve, hogy elfogadja. Mert hiábavaló munkát nem szeretnék végezni. Kár lenne az időért és a fáradságért, ha maga nem örülne ajánlatomnak.

Mr. Rivers még mindig a képet nézte. Minél hosszasabban nézte, annál szorosabban fogta a képet, mintha nem akarna megválni tőle.

- Mennyire hasonlít! - mondta. - A színek, a szem, az arckifejezés, minden tökéletes. És hogy mosolyog az egész!

- Mondja meg őszintén: megnyugtatná, ha lenne egy ilyen képe? Vagy annál jobban fájna a szíve? Ha majd Madagaszkárban vagy a Fokföldön vagy Indiában jár, vigasztaló tudat lenne, hogy van egy emléke róla? Vagy az emlék éppen ellenkezőleg: elcsüggesztené és elkeserítené?

Most hirtelen rám emelte tekintetét, zavartan; tétován. Aztán megint csak a képet nézte.

- Hogy szeretnék egy ilyen képet, azt nem tagadom. Hogy ésszerű vagy bölcs dolog lenne-e magammal vinni, az más kérdés.

Amióta meggyőződtem arról, hogy Rosamondnak igazán tetszik Mr. Rivers, és hogy valószínűleg apja sem ellenezné a házasságot, én - aki korántsem voltam olyan emelkedett gondolkozású, mint St. John - szívem mélyén elhatároztam: hogy mindent elkövetek, hogy ők ketten egymásra találjanak. Úgy vélekedtem, hogy ha Mr. Oliver nagy vagyona az övé lenne, Mr. Rivers itthon éppen annyi jót tehetne, mint odakint, és nem kellene testi és lelki erőit eltékozolnia a trópusok táján. Ebben az értelemben feleltem tehát:

- Amennyire én látom, sokkal okosabb lenne, ha az arckép eredetijét venné magához, de rögtön.

Ekkor már ült. A képet maga elé tette az asztalra, és homlokát két tenyerébe hajtva nézte. Úgy láttam, hogy ezúttal se nem bosszankodott, se meg nem ütközött vakmerőségemen. Sőt az, hogy ilyen nyíltan szól hozzá valaki erről a megközelíthetetlennek vélt témáról - úgy véltem -, örömet, nem remélt megkönnyebbülést szerzett neki. Zárkózott embereknek gyakran valóban szükségük van arra, hogy megnyílhassanak, és beszélhessenek érzelmeikről; nagyobb szükségük van erre, mint a közlékeny természetűeknek. Alapjában a legszigorúbb sztoikus bölcs is ember, és az, aki merészen, de, szeretettel felkavarja lelkük tavának sima tükrét, talán hálára kötelezi őket.

- Az biztos, hogy maga tetszik neki - mondtam. - Mr. Oliver pedig nagyra becsüli magát. Ráadásul a leány igazán elragadó, kicsit szeleburdi, az igaz, a maga komolysága viszont kettőjüknek is bőven elég. Vegye feleségül.

- Tetszem neki?

- Feltétlenül. Jobban, mint bárki más. Állandóan magáról beszél; nincs téma, amelyre gyakrabban visszatér.

- Ezt jólesik hallani - mondta -, nagyon jólesik. Nem bánnám, ha egy negyedóra hosszat folyton ezt ismételné.

Elővette az óráját, és letette az asztalra, hogy ellenőrizze az időt.

- De miért beszéljünk róla, ha eltökélt szándéka, hogy megint valami ellenérvet kovácsol, vagy újabb bilincsekbe veri szívét?

- Most ne gondoljon ilyenekre. Képzelje azt, hogy engedek és ellágyulok; a szerelem, mint valami frissen fakadt forrás, elönti édes árjával lelkemnek azt a területét, amelyet olyan gondosan, annyi fáradsággal munkáltam meg; amelybe olyan szorgalmasan vetettem el a jó szándék és az önmegtagadás magvait. Mondom, a lélek területét elönti ez a nektárfolyam, az édes méreg elfojtja a zsenge csírákat. Látom magamat a Vale Hall-beli szoba kerevetén nyújtózkodni, látom magam menyasszonyom, Oliver Rosamond lába előtt. Rosamond az ő édes hangján szól hozzám, lenéz rám azzal a gyönyörű szemével, amelyet a maga ügyes keze olyan híven lerajzolt. Rám mosolyog égőpiros ajkával. Ő az enyém, én az övé, élvezzük a jelent, ne gondoljunk a jövőre! Pszt! Ne szóljon egy szót sem, úszom a boldogságban, az érzéki gyönyörűségben - egy negyed óra hosszat.

Ráhagytam. Az óra ketyegett, St. John lélegzete meggyorsult, én némán álltam mellette. A negyedóra lejárt. St. John visszatette zsebébe az órát, letette a képet, felállt, és a kandallónak támaszkodott.

- Egy negyedórát engedtem a mámornak és az öncsalásnak - mondta. - Fejemet a kísértés keblén pihentettem, nyakamat önként hajtottam a virágokból font járomba. A serleget is ajkamhoz emeltem. De a vánkos égetett, a virágfüzérben kígyó leselkedik, a nektár íze keserű, és minden ígéret üresen és hamisan kong; én tudom és látom ezt.

Csodálkozva néztem rá.

- Különös - folytatta Mr. St. John -, hogy amíg ilyen őrülten, az első szenvedély forróságával szeretem Rosamond Olivert, és tudom róla, hogy tündéri szép, bájos, elragadó - ugyanakkor csalhatatlanul meg vagyok győződve arról is, hogy nem lenne nekem való feleség, nem az, akit Isten élettársnak rendelt mellém; és hogy erre, ha megesküdnénk, egy éven belül ráeszmélnék, és tizenkét hónapi boldogságért egy élet boldogtalanságával kellene fizetnem. Ezt biztosan tudom.

Nem állhattam meg, hogy föl ne kiáltsak:

- Ez igazán különös!

- Amíg lényemnek egyik fele nem képes kivonni magát egyéniségének varázsa alól, lényem másik fele tisztán látja Rosamond hibáit. Olyan a természete, hogy nem is tudja törekvéseimet megérteni, nemhogy bármiben is segítségemre lehetne. Rosamond mint szenvedő, dolgozó asszony? Mint női apostol? Mint egy misszionárius felesége? Soha!

- De hát ne legyen misszionárius maga sem. Mondjon le tervéről.

- Mit beszél? Hogy mondjak le a hivatásomról? Életem céljáról? Arról az alapról, amelyet itt a földön le kell fektetnem, hogy majdan a mennyben lakóhelyet kapjak? Mondjak le a reményről, hogy valaha is a kevesek közé számíttassam, akik minden törekvésüket az emberi faj megjavításának dicsőséges szolgálatába állították? Akik tudást vittek a tudatlanság birodalmába, akik háború helyett békét hirdettek, rabszolgaság helyett szabadságot, a pokoltól való rettegés helyett az örök üdvösség reményét? Hogy erről mondjak le? Hiszen ehhez jobban ragaszkodom, mint az ereimben csörgedező vérhez! Ez az, amiért érdemes küzdeni, érdemes élni.

Fogta a kalapját, amely ott hevert az asztalon, a palettám mellett. Még egy pillantást vetett az arcképre.

- Nagyon szép - mondta halkan.

- Hát ne fessek egyet magának is?

Letakarta a képet azzal a vékony papírlappal, amelyet munka közben a kezem alá szoktam tenni, nehogy a rajz piszkos legyen. Hogy mit látott meg hirtelenében azon az üres papírlapon, arról sejtelmem sincs, de valamit meglátott, az biztos. Fölkapta, megnézte, aztán rendkívül különös és teljesen értetlen tekintetet vetett rám: olyan tekintetet, amely alakomat, arcomat, ruhámat pontosan megfigyelte; végigfutott rajtam, mint a villám. Ajka szétnyílt, mintha mondani akarna valamit, de aztán lenyelte, amit mondani akart.

- Mi baj? - kérdeztem.

- Semmi a világon - hangzott a felelet. Visszatette a papírlapot a képre, de láttam, hogy gyorsan leszakított egy csíkot a széléből, és azt becsúsztatta a kesztyűjébe. Aztán egy kurta jó estéttel eltűnt.

"Hát ez aztán a teteje mindennek!" - mondtam magamban.

Én is szemügyre vettem azt a papírlapot, de nem láttam rajta egyebet, mint néhány színes foltot, ahol a ceruzáimat kipróbáltam. Egy-két percig még törtem a fejemet a rejtélyen; de minthogy megoldhatatlannak találtam, és különben sem tartottam fontosnak, másra gondoltam, és csakhamar megfeledkeztem róla.

30.

Mikor Mr. St. John elment, éppen havazni kezdett, s a hóvihar egész éjszaka tombolt. A másnap megint havazást hozott; mire bealkonyodott, a völgy jóformán járhatatlanná vált.

Egyszerre zajt hallottam, de azt hittem, csak a szél rázza az ajtót. Nem: St. John volt az, aki félretolta a reteszt, és a jeges hóförgetegből, üvöltő sötétségből belépett hozzám. Ott állt előttem; a köpeny magas alakját beburkolta, fehér volt, mint egy hófödte csúcs. Valósággal megijedtem: ilyen késő este az eltorlaszolt völgyből igazán nem vártam vendéget.

- Valami baj van? - kérdeztem. - Mi történt?

- Nincs semmi baj. Milyen könnyen megijed! - felelte. Aztán kibújt a kabátjából, fölakasztotta az ajtóra, és visszatolta a szőnyeget, amely elmozdult a helyéről, mikor ő belépett. Leütögette cipőjéről a havat.

- Bepiszkítom a maga tiszta padlóját - mondta. - Bocsásson meg, kérem. - Közelebb ment a kandallóhoz. - Nem volt könnyű eljutni ide - jegyezte meg, miközben a kezét melengette. - Egyszer derékig betemetett a hó; még szerencse, hogy egyelőre egészen puha.

- De miért jött el ilyen időben? - Nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem.

- Nem valami szíves fogadtatás, de ha már kérdi, megmondom őszintén, hogy meguntam a néma könyveket és az üres szobákat, és egy kis beszélgetésre vágytam. Különben is tegnap óta olyanformán vagyok, mint aki egy érdekes történetnek csak az elejét hallotta, és alig várja a folytatást.

Leült. Eszembe jutott a tegnap esti furcsa viselkedése, és komolyan attól kezdtem félni, hogy nem egészen épeszű. Bár azt el kellett ismernem, hogy ha bolond is, rendkívül higgadt, fegyelmezett bolond. Szép arca még sose hasonlított annyira a csiszolt márványhoz, mint most. Kisimította átázott haját a homlokából, és ahogy a tűzfény megvilágította sápadt arcát, fájt látnom, hogy milyen gondterhelt, milyen szomorú ez az arc. Vártam, hogy mond valamit, amit legalább megérthetek. De egyelőre nem szólt semmit; állát tenyerén nyugtatva, ujját ajkához szorítva gondolkozott.

"Hát, ha nem akarsz beszélni, barátom - gondoltam magamban -, akkor csak hallgass. Én bizony nem törődöm veled, hanem tovább olvasok."

St. John csakhamar megmozdult, odanéztem, és láttam, hogy egy bőrtárcát vett ki a zsebéből, a tárcából pedig egy levelet. A levelet szó nélkül végigolvasta, összehajtogatta, visszatette a tárcájába, és megint gondolatokba mélyedt. Nem volt nyugtom olvasni, bosszantott ez a néma és mozdulatlan ember. Türelmetlenségemben magamat is képtelen voltam némaságra kárhoztatni. Nem bánom, ha lehurrog is - határoztam el -, azért is beszélni fogok.

- Mikor kapott levelet Dianától és Marytól?

- Egy hete, hogy utoljára írtak. Azt a levelet megmutattam magának.

Újabb szünet. Az óra nyolcat ütött. Erre felriadt Mr. Rivers, kihúzta magát, felém fordult.

- Tegye le egy kicsit azt a könyvet, és jöjjön közelebb a kandallóhoz - mondta.

Fogalmam sem volt róla, mit akar, de azért szót fogadtam.

- Fél órával ezelőtt azt mondtam, alig várom, hogy megtudjam a történet végét. Azóta, gondolkozván a dolgon, úgy találom, hogy okosabb, ha én mondom tovább a mesét, és maga hallgatja. Mielőtt belekezdenék, figyelmeztetem, hogy a történet kissé ismerősen fog hangzani. De mások szájából az elcsépelt részletek néha újszerűen hatnak. Egyébként pedig akár unalmas, akár érdekes, mindenesetre rövid lesz.

Húsz esztendővel ezelőtt egy szegény pap, a neve pillanatnyilag nem fontos, beleszeretett egy gazdag lányba. A gazdag lány viszontszerette őt, és feleségül ment hozzá annak ellenére, hogy családja hevesen ellenezte a házasságot. A család ki is tagadta a lányt. A házaspár két éven belül meghalt; közös sírba temették el őket. Láttam a sírjukat az N. nevű, túlméretezett iparvárosban; ott pihennek a patinás, vén székesegyházat körülvevő óriási temetőben. Egy kislányuk maradt, akit az úgynevezett irgalom nevelt föl; ez az irgalom volt olyan hideg, mint az a hóvihar, amely idejövet csaknem jéggé dermesztett. Az irgalom az apátlan-anyátlan árvát gazdag, anyai rokonaihoz sodorta, és nagybátyjának felesége fogadta be házába. Most már rátérünk a nevekre: az asszonyt Mrs. Reednek hívták, Gatesheadben lakott. Miért rezzent úgy össze? Valami zajt hallott? No de hadd folytassam. Mrs. Reed tíz évig tartotta magánál a kislányt. Hogy a gyermek boldog volt-e vagy sem, nem tudom, sohasem hallottam. De tízéves korában olyan helyre adták, amelyet maga is ismer: a lowoodi árvaházba, ahol maga sok évet töltött. Úgy látszik, ott elég jól ment sora, növendékből idővel tanítónővé lépett elő, akárcsak maga igazán különös, hogy a maga története meg azé a kislányé mennyire hasonló -, és idővel elszegődött valahova nevelőnőnek. Megint azt kell mondanom, hogy éppen úgy, mint maga. Az a lány, akiről beszélek, egy Rochester nevű úr gyámleánya mellé került nevelőnőnek.

- Mr. Rivers! - kiáltottam föl.

- El tudom képzelni, mit érez - mondta ő -, de még kicsit uralkodjék érzelmein. Mindjárt végére érek a mesének, addig kibírja. Mr. Rochesterről mindössze annyit tudok, hogy tisztességes házassági ajánlatot tett a lánynak, de az esküvőn, az oltár előtt kiderült, hogy már van neki felesége, igaz, hogy az közveszélyes őrült. Hogy ezek után a férfi mit csinált, mit nem, erre vonatkozóan nincsenek pontos adataim. Valami történt azonban, amivel kapcsolatban érdeklődni kellett a nevelőnő után, és akkor kiderült, hogy a nevelőnő eltűnt, senki sem tudja, hová, Még aznap éjszaka megszökött Thornfield Hallból, és idáig minden keresés, minden nyomozás hiábavalónak bizonyult. Az egész megyét széltében-hosszában átkutatták: semmi hír a lányról. Holott nagyon fontos lenne, hogy megtalálják. Minden újságban hirdetések jelentek meg. Én magam is kaptam levelet Briggs ügyvédtől, onnan tudom ezeket a részleteket. Ugye, furcsa történet?

- Csak azt az egyet mondja meg - könyörögtem -, és ha ennyit tud, bizonyára azt is tudja: mi történt Mr. Rochesterrel? Hogy van, és hol van? Mit csinál? Nincs semmi baja?

- Mr. Rochesterről én nem tudok semmit. A levélben csak annyi szó esik róla, amennyi a törvénytelen házassági kísérlettel kapcsolatban feltétlenül szükséges. Miért nem inkább a nevelőnő neve után érdeklődik, és miért nem azt kérdezi, mi volt az az esemény, amellyel kapcsolatban nyomozni kellett a nevelőnő után?

- Hát senki sem járt Thornfield Hallban? Senki sem találkozott Mr. Rochesterrel?

- Azt hiszem, senki.

- De írni írtak neki?

- Hát persze.

- És mit felelt? Kinél van a levele?

- Mr. Briggs azt mondja, hogy levelére nem Mr. Rochester válaszolt, hanem egy Alice Fairfax nevű hölgy.

Mérhetetlenül el voltam keseredve. Tehát a legrosszabb következett be: Mr. Rochester minden valószínűség szerint elhagyta Angliát, és féktelen kétségbeesésében, isten tudja, hol barangol. És mivel próbálja szenvedését enyhíteni? Szenvedélyét kielégíteni? Nem mertem felelni magamnak sem ezekre a kérdésekre. Ó, én édes gazdám, kis híján a férjem! Hányszor szólítottalak "drága Edwardom"-nak!

- Mr. Rochester rossz ember lehetett - jegyezte meg Mr. Rivers.

- Maga nem ismerte. Ne ítéljen fölötte.

- Jó, nem ítélkezem - felelte St. John nyugodtan. - Különben is más jár a fejemben. Még nem fejeztem be a mesét. Minthogy maga nem kérdezi a nevelőnő nevét, majd én megmondom - maradjon, itt van nálam, okosabb, ha a fontos dolgokat fehéren és feketén leírva látja az ember.

Megint előkerült a bőrtárca. St. John kinyitotta, átlapozta; kihalászott belőle egy keskeny, gyűrött papírszeletet. Ráismertem az ultramarin és a piros foltokról. Ezt a csíkot szakította le St. John annak a papírlapnak a széléről, amelyet rajzolás közben a kezem alá szoktam tenni. St. John fölállt, szemem elé tartotta a papírszeletet. Én magam írtam rá tintával a nevemet, nyilván szórakozottságból. "Jane Eyre" állt a papíron.

- Briggs egy Jane Eyre nevű nőt emleget a levelében, az újsághirdetések is Jane Eyre-t keresik. Én pedig csak egy Jane Elliottot ismerek. Igaz, hogy más régóta gyanakszom, de bizonyságot csak tegnap délután szereztem. Bevallja, hogy ez az igazi neve, és a másik csak álnév, s hajlandó megtagadni álnevét?

- Igen, igen, bevallom. De hol van az a Mr. Briggs? Ő talán többet tud Mr. Rochesterről, mint maga.

- Briggs Londonban van. Kötve hiszem, hogy tud valamit Mr. Rochesterről. Őt nem Mr. Rochester érdekli. Maga mellékvágányra siklik, és megfeledkezik a fontos dolgokról. Nem kérdezi, hogy Mr. Briggs miért keresi magát? Hogy mit akar magától?

- Jó, hát mit akar?

- Semmi egyebet, csak közölni magával, hogy nagybátyja, Mr. Eyre, Madeira szigetén meghalt, és mindenét, amije volt, magára hagyta. És hogy maga most gazdag. Csak ennyit akart mondani Mr. Briggs, semmi többet.

- Hogy én gazdag vagyok?

- Úgy bizony, gazdag örökös.

Egy darabig csend volt.

- Személyazonosságát természetesen igazolnia kell - mondta St. John -, de hát ennek semmi akadálya. A pénzt rögtön meg fogja kapni. A szükséges okmányok Briggsnél vannak, ő kezeli a vagyont is.

Hát ez kétségtelenül nagy meglepetés volt. Mindenesetre szép dolog, ha egy olyan ágrólszakadt valaki, aki én voltam, máról holnapra meggazdagszik, de ezt a váratlan fordulatot nem lehet rögtön felérni ésszel, és nem is lehet rögtön olyan nagyon örülni neki. Vannak az életben sokkal izgalmasabb és boldogítóbb dolgok is. Pénzt örökölni, ez valóság, rideg próza, nincs benne semmi költői, semmi eszményi; minden, ami összefügg vele: józan és komoly. Az ember nem ugrál, nem vet bukfencet, nem ujjong örömében, amiért pénzhez jutott. A vagyon felelősséget, bizonyos fokig gondot is jelent. Az ember nem mosolyog, hanem összevonja szemöldökét.

Meg különben is, ezek a szavak: örökség, végrendelet, a képzettársítás folytán a halál és a temetés fogalmát idézik fel. Nagybátyám, aki rám hagyta vagyonát, egyetlen rokonom volt. Amióta tudtam, hogy a világon van, mindig azt reméltem, hogy egyszer majd megismerhetem. Aztán a pénz egyedül az enyém, nem egy örvendező családé. Kétségtelenül nagy jótétemény. A tudat, hogy független leszek, boldogsággal töltött el.

- No, csakhogy végre megmozdul - mondta Mr. Rivers. - Olyan arcot vágott, mintha Medúza kővé bűvölte volna. De talán végre lenne szíves megkérdezni, mennyi az a pénz.

- Hát mennyi?

- Csekélység az egész, szót sem érdemel. Mindössze húszezer font. Mi az? Semmi!

- Húszezer font?

Elámultam. Én legföljebb négy-ötezer fontra számítottam. Most a lélegzetem is elállt. Mr. St. John nevetett, pedig őt még sohasem hallottam nevetni.

- Ha gyilkosságot követett volna el, és most tőlem tudta volna meg, hogy a rendőrség a nyomában van, akkor sem igen vághatott volna rémültebb arcot.

- Ilyen óriási összeg! Nem gondolja, hogy tévedés lehet a dologban?

- Tévedésről szó sincs.

- Talán rosszul nézte meg a számokat, kétezer helyett húszezret olvasott.

- Nem számokkal, hanem betűkkel van beleírva az összeg. Húszezer.

Olyanféleképpen éreztem magam, mint egy közepes étvágyú ember, akit egyes-egyedül egy százszemélyes lakomára terített asztalhoz ültetnek. Mr. Rivers felállt, és belebújt a kabátjába.

- Ha nem lenne ilyen istenkísértő idő mondta -, átküldeném Hannah-t magához, hogy ne legyen egyedül. Látom, nagyon nekikeseredett, nem szívesen hagyom magára. De szegény Hannah nem tud úgy megbirkózni a hófúvással, mint én, a lába sem olyan hosszú, mint az enyém. Hát isten áldja meg, jó éjszakát!

Mikor a reteszt félretolta, egyszerre eszembe jutott valami.

- Még egy pillanatra! - kiáltottam föl.

- Tessék?!

- Nem értem, hogy Mr. Briggs miért fordult éppen magához. Honnan tudhatta vagy miből sejthette, hogy ebben az isten háta mögötti kis fészekben maga segítheti kinyomozni, hogy én hol vagyok.

- Azért, mert pap vagyok; ilyesféle ügyekben gyakran fordulnak a papokhoz segítségért.

Az ajtó retesze ismét megzörrent.

- Nem hiszem, hogy csak ezért - mondtam, és St. John kitérő feleletében csakugyan volt valami, ami nemhogy lehűtötte volna, inkább felcsigázta kíváncsiságomat. - Hát ez nagyon furcsa história. Szeretném a részleteket is hallani.

- Majd máskor.

- Nem máskor: ma! - és ahogy megfordult, odaálltam közéje és az ajtó közé. Zavartnak látszott.

- Innen addig nem megy el, amíg mindent el nem mondott!

- Ne kívánja, hogy most mondjam el.

- De igen, kívánom!

- Jobban szeretném, ha Diana vagy Mary mondaná el a többit.

Ellenkezése csak még jobban felcsigázta kíváncsiságomat. Követeltem, hogy azonnal mondjon el mindent.

- Tudhatja, hogy én kemény dió vagyok - vitatkozott St. John. - Engem nehéz rábeszélni valamire.

- De én is kemény dió vagyok ám - feleltem. - Engem meg nehéz lerázni.

- Azon kívül én hideg is vagyok, engem nem könnyű felmelegíteni.

- Én pedig forró vagyok, és a tűz felolvasztja a jeget. A kandalló melege mind leolvasztotta a jeget a kabátjáról, és ugyancsak a meleg következtében, sáros tócsa keletkezett a padlón. Ha azt akarja, hogy valaha megbocsássam, amit az én tiszta padlómmal művelt, akkor mondjon el mindent.

- Hát jó, engedek az erőszaknak. A követ is kivájja idővel a csepegő víz. Előbb-utóbb úgyis megtudja. Tehát magát, ugye, Jane Eyre-nek hívják?

- Persze. Ezt már megállapítottuk.

- De azt nem tudja, hogy az én nevem St. John Eyre Rivers. Névrokonok vagyunk.

- Nem, ezt nem tudtam. Most már emlékszem, hogy láttam az E betűt néhány könyvben, amelyet kölcsönadott, de eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mit jelent. Na és? Csak...

Torkomon akadt a szó. Nem, az lehetetlen! Képtelenség - és mégis, a következő pillanatban csaknem holtbiztosan tudtam, hogy mégis úgy van! Az összekuszálódott szálak kisimultak, a lánc, amelynek szemei összevissza akaszkodtak egymásba, egyenesre húzódott, minden láncszem pontosan a helyére került, és szabályosan illeszkedett bele a következő szembe. Ösztönösen megéreztem, hogyan áll a helyzet, még mielőtt St. John megszólalt volna. Az olvasótól azonban nem kívánhatom, hogy ugyanilyen ösztönösen érezzen, azért hát elismétlem St. John szavait.

- Anyám Eyre lány volt. Két bátyja volt, az egyik, a pap, Miss Jane Reedet vette feleségül, Gatesheadből. Anyám másik bátyja az a John Eyre nevű kereskedő volt, aki Funchalban, Madeira szigetén meghalt. John Eyre ügyvédje, Mr. Briggs, augusztusban értesített minket nagybátyánk haláláról, és közölte velünk azt is, hogy nagybátyánk minden vagyonát lelkész öccsének árvájára hagyta. Mireánk nem hagyott semmit, mert atyánkkal mindhalálig haragban volt. Néhány héttel később az ügyvéd ismét írt; megírta, hogy az örökösnőnek nyoma veszett, és kérdezte, hogy nem tudunk-e róla valamit. A többit tudja. Azon a papírlapon megláttam az aláírását.

St. John most már igazán menni akart, de én még mindig nem engedtem el.

- Csak egy kicsit még - könyörögtem. - Engedje, hogy lélegzetet vegyek, és rendbe szedjem gondolataimat.

Ott állt előttem, kalapjával a kezében, türelmesen.

- A maga édesanyja tehát testvére volt az édesapámnak.

- Igen.

- Következésképpen az édesanyja nekem nagynéném lenne, ha élne.

St. John bólintott.

- És az én John nagybátyám a maguk John nagybátyja is? Maga, Diana és Mary az ő húgának gyermekei, én pedig az ő öccsének a lánya vagyok.

- Kétségtelenül.

- Akkor hát maguk hárman az én unokatestvéreim. Az ereinkben csörgedező vér fele ugyanabból a forrásból származik. Vérrokonok vagyunk.

- Igen, unokatestvérek.

Szemügyre vettem St. Johnt. Mintha egy bátyám született volna, egy bátyám, akire büszke lehetek, akit szerethetek. És két nővért is kaptam ajándékba, két olyan nővért, akiket már akkor is, amikor még idegenek voltunk egymásnak, őszintén csodáltam és szerettem. A két leány, akit azon az éjszakán, a vizes kövön kuporogva, az alacsony konyhaablakon át olyan érdeklődéssel vegyes kétségbeeséssel figyeltem: közeli rokonom. És éppen olyan közeli rokonom ez a szép, magas fiatalember is, aki a haláltól mentett meg, amikor ott talált a küszöbön. Milyen csodálatos ajándék egy ilyen elhagyatott, nyomorult valakinek, mint amilyen én vagyok! Ez az igazi boldogság, a szív gazdagsága, a tiszta, önzetlen szeretet kincsesbányája. Ez valóban áldás, boldogító áldás, nem úgy, mint az arany súlyos ajándéka, amely a maga nemében szintén drága, boldogító, de éppen súlyánál fogva kijózanító. Tapsoltam örömömben, szívem hevesen dobogott, ereimben sebesen keringett a vér.

- Ó, de boldog vagyok! Ó, de boldog vagyok! - kiáltottam.

St. John mosolygott.

- Nem megmondtam, hogy a lényegről megfeledkezik? Amikor megtudta, hogy vagyont örökölt, komoly maradt, most meg olyasmiért, ami egyáltalán nem fontos, majd kiugrik a bőréből!

- Még hogy nem fontos! Magának persze nem fontos egy unokatestvér, mert van két húga, de nekem senkim sem volt, és most egyszerre három felnőtt rokonom született, vagy mondjuk, kettő, ha nem akarja, hogy magát is közéjük számítsam. Én bizony nagyon boldog vagyok!

Fel-alá szaladgáltam a szobában, majd megálltam, mert a gondolatok szinte megfojtottak, sebesebben száguldtak, semhogy felfogásukra, megértésükre, elrendezésükre képes lettem volna. Mi lesz most? El sem tudtam képzelni. Most meghálálhatom azoknak a jóságát, akik megmentették az életemet. Idáig járomban görnyedtek, én most felszabadíthatom őket. Idáig egymástól távol kellett élniük, ezentúl együtt maradhatnak. A függetlenségen, a jóléten megosztozunk. Négyen vagyunk. Ha húszezer fontot négy egyenlő részre osztunk, mindenkinek jut ötezer. Ez igazságos elosztás lesz. Most már nem éreztem terhesnek a vagyont, mert már nemcsak a pénzt láttam benne, hanem az életet, a reményt, az öröm biztosítékát.

Hogy milyen volt az arcom, mialatt ezek a gondolatok kavarogtak az agyamban, azt nem tudom, de egyszerre csak azt láttam, hogy Mr. Rivers egy széket tol mögém, és szelíd erőszakkal le akar ültetni. Figyelmeztetett, hogy szedjem össze magam, erre valósággal megsértődtem, lesöpörtem kezét vállamról, és megint csak föl-alá kezdtem száguldozni.

- Holnap mindjárt írjon Dianának és Marynek - mondtam. - Írja meg nekik, hogy haladéktalanul jöjjenek haza. Diana azt mondta egyszer, hogy Krőzusnak éreznék magukat, ha csak ezer fontja lenne mindegyiküknek, hát még ötezer fonttal!

- Mondja, honnan hozhatok magának egy pohár vizet? - kérdezte St. John. - Túlságosan fel van zaklatva.

- Ne beszéljen ostobaságokat! Inkább azt mondja meg, hogy maga mit kezd a pénzzel. Itthon marad Angliában, feleségül veszi Miss Olivert, és úgy fog élni, mint más közönséges halandó?

- Félrebeszél! Nem lett volna szabad ajtóstul rontanom a házba és mindent egyszerre elmondani. Olyan izgatott, hogy azt sem tudja, mit beszél.

- Túlságosan próbára teszi a türelmemet, Mr. Rivers! Én színjózan vagyok, maga az, aki minden szavamat félreérti, vagy legalábbis úgy tesz, mintha félreértené.

- Talán ha világosabban fejezné ki magát, megérteném.

- Világosabban! Ha a szóban forgó húszezer fontot négy egyenlő részre osztjuk a három unokahúg és az unokaöcs között, mindegyiknek ötezer font jut. Ez csak elég világos?! Azt akarom, hogy írja meg a húgainak, milyen szép összeget örököltek.

- Vagyis hogy maga milyen szép összeget örökölt.

- Kifejtettem álláspontomat. Egyebet nem tehetek. A legnagyobb önzés, igazságtalanság és hálátlanság lenne részemről, ha a pénzt teljes egészében magamnak tartanám meg. Különben is otthonra és családra vágyom. Nagyon megszerettem a maguk régi házát, ott akarok lakni, Nagyon szeretem Dianát és Maryt, és boldog leszek, ha együtt lakhatom velük. Ötezer font még kellemes összeg, húszezer már nyomasztóan sok pénz. És a húszezer különben sem illet meg jogosan engem, ha százszor elismeri is a törvény, hogy én vagyok a jogos örökös. A fölösleget átengedem maguknak. Tiltakozásnak, vitatkozásnak semmi értelme. Amit mondtam, megmondtam.

- Ilyesmit nem lehet egy perc alatt elhatározni. Meg kell fontolnia alaposan a dolgot. Addig nem is vehetjük komolyan a szavát.

- Tehát nem bízik bennem! Mondja: nem igazságos az én elgondolásom?

- Bizonyos tekintetben igazságos, de ellenkezik minden fennálló gyakorlattal. Az örökség különben is jogosan magát illeti. Nagybátyám maga szerezte a vagyont; arra hagyhatja, akire akarja. Nyugodt lelkiismerettel elfogadhatja az egész összeget.

- Ez nálam nemcsak lelkiismereti, hanem érzelmi kérdés is. Olyan ritkán tehetem azt, amit szívem diktál! Ha egy álló évig ellenkezik és vitatkozik is, akkor sem mondok le arról az örömről, hogy legalább részben lerójam hálámat maguk iránt, és hogy egy életre szóló barátságot kössek a családdal.

- Most így gondolja - felelte St. John -, mert még nem tudja, mi az: gazdagnak lenni, következésképpen nem is örül még a vagyonának. El sem tudja képzelni, hogy húszezer font mekkora tekintélyt ad az embernek, milyen helyzetet biztosít a társadalomban, milyen lehetőségeket nyit meg; el sem tudja képzelni...

- Maga pedig - vágtam közbe - nem tudja elképzelni, hogy én milyen kimondhatatlanul vágyom testvéri szeretet után. Nekem sohasem volt otthonom, soha nem voltak testvéreim. Maga nem akar befogadni a családjába? Nem ismer el húgának?

- Dehogyisnem, Jane! Én a bátyja leszek; húgaim is édestestvérüknek fogják tekinteni, de ezt az áldozatot, hogy jogos örökségéről lemond a mi javunkra, nem fogadhatjuk el.

- Mit érek vele, ha ezer mérföld távolságban van egy bátyám? És mit érek vele, ha nővéreim idegenek között gürcölnek? És én belefulladok az aranyba, amelyre nem szolgáltam rá, amelyet nem érdemeltem meg? Micsoda felebaráti szeretet lenne ez?

- De a család utáni vágyat másképpen is megvalósíthatja, Jane! Férjhez mehet.

- Ostoba beszéd! Én nem akarok és nem is fogok soha férjhez menni.

- Azt ma még nem tudhatja. Az efféle kijelentések is csak azt bizonyítják, hogy rendkívül izgatott lelkiállapotban van.

- Téved. Tudom, mit beszélek, tudom, mit érzek. A házasságnak még a gondolatától is irtózom. Szerelemből engem úgysem vesz el senki, legföljebb a pénzemért. Félek az idegenektől, mindenkitől, aki másképp gondolkodik, mint én. Rokon lelkű emberek után vágyom, akikkel megértjük egymást. Mondja még egyszer, hogy a bátyám akar lenni. Olyan boldog voltam az előbb, mikor ezt mondta. Mondja még egyszer, de úgy, hogy érezzem: szívből mondja.

- Szívből mondom. Tudja, hogy húgaimat is mennyire szeretem és becsülöm. Magát is nagyra becsülöm; ízlése, szokásai hasonlítanak a húgaim ízléséhez, szokásaihoz. Mindig szívesen vagyok együtt magával; ha beszélgetünk, sokszor megvigasztalódom. Mi sem könnyebb tehát, mint befogadni szívembe mint harmadik és legfiatalabb húgomat.

- Köszönöm. Ez elég. És most menjen, mert attól félek, ha tovább marad, megint felbosszant a bizalmatlanságával.

- És az iskola, Miss Eyre? Mi lesz az iskolával? Azt persze most be kell csukni.

- Nem kell becsukni. Én tanítok, amíg nem talál valakit helyettem.

Ennek örült. Kezet fogtunk, St. John elment. Nem akarom részletezni, hogy mennyi küzdelembe került, míg kívánságom teljesülhetett. Nem ment könnyen, de minthogy unokatestvéreim látták, hogy elhatározásom megmásíthatatlan; minthogy szívük mélyén nekik is érezniük kellett, hogy az osztozkodás igazságos; minthogy végül jól tudták, hogy az én helyemben ők is hasonlóképpen cselekedtek volna - végül is belementek, hogy választott bíróság dönt. Mr. Oliver és egy gyakorlott ügyvéd voltak a bírák. Véleményük egyezett az enyémmel: győztem. Az átírási okmányok elkészültek. St. John, Diana, Mary és én, valamennyien egy-egy kis vagyon urai lettünk.

31.

Mire minden elintéződött, december vége felé járt, itt volt a karácsonyi vakáció. Az iskolában is megkezdődött a szünet.

A tanterem meg a lakásom kulcsait átadtam St. Johnnak, és Hannah-val a Moor House-ba indultam, hogy rendbe tegyük az öreg házat. Nagyon boldog voltam odaát a Moor House-ban, és Hannah-val együtt keményen dolgoztam. Hannah el volt ragadtatva, hogy olyan jókedvű tudok lenni a felforgatott házban, és hogy annyi mindenhez értek: kefélek, porolok, súrolok, főzök.

A legrosszabbján két nap alatt túlestünk. Micsoda öröm volt aztán látni, hogy a kezünk nyomán hogy csinosodik minden! Még a takarítás megkezdése előtt bementem a közeli városba, és vásároltam néhány új bútort. Unokatestvéreim szabad kezet adtak nekem a lakás átrendezésére. Bizonyos összeget mindjárt félre is tettem erre a célra. A nappalit és a hálószobákat nagyjából úgy hagytam, ahogyan voltak. Tudtam, hogy ragaszkodnak a kedves, megszokott, régi asztalokhoz, székekhez, ágyakhoz, és egy cseppet sem örülnének, ha akár a legdivatosabb új holmival raknám is tele a szobákat. De azért egyre-másra mégis szükség volt. Szép, sötét tónusú szőnyegekkel és függönyökkel leptem meg rokonaimat, antik porcelán és bronztárgyakat vásároltam, új terítőket, tükröket, felszerelést az öltözőasztalokra. Mindez üdén hatott anélkül, hogy rikítóan elütött volna a régi bútoroktól. A másik nappalit és a vendégszobát teljesen újonnan rendeztem be, vörössel kárpitozott, szép, régi mahagóni bútorokkal. A folyosókra, a lépcsőkre is szőnyeg került. Mikor mindennel elkészültünk, a ház olyan barátságos, meleg fészek lett, amilyen barátságtalan, zord volt odakint a téli táj.

A várva várt csütörtök végre elérkezett. Késő délutánra vártuk őket, és már jóval előbb befűtöttünk mindenütt. A konyha is ragyogott a tisztaságtól. Hannah meg én szépen felöltözködtünk.

Elsőnek St. John jelent meg. A takarítás alatt nem volt szabad hazajönnie; azt akartam, hogy csak készen lássa otthonát. De nem is kívánt volna előbb hazajönni, irtózott a felfordulástól.

Ebben a barátságos otthonban ő nem érzi otthon magát - mondtam magamban. - A Himalája meredek szirtjein vagy a kaffer vadonban, sőt még a guineai mocsaras partvidék pestis sújtotta területein is sokkal otthonosabban mozogna. Igaza van, ha kerüli a nyugalmas családi életet; ez nem az ő világa, képességei itt csődöt mondanak, tétlenségre van kárhoztatva; itthon ő nem találja a helyét. De küzdelemben, veszélyben, ahol erősnek, bátornak, kitartónak kell lennie, ott igen, ott ő lesz az első! Itt, a meleg szobában egy boldog gyermek sokkal kellemesebb látvány lenne, mint ő. Nagyon helyesen tette, hogy a misszionáriusi hivatást választotta, az éppen neki való.

- Jönnek! Jönnek! - kiáltotta Hannah, fölrántva a nappali szoba ajtaját.

Abban a pillanatban már az öreg Carlo is csaholni kezdett. Kiszaladtam. Sötét volt már, de a kocsizörgést tisztán lehetett hallani. Hannah meggyújtott egy kézilámpást. A kocsi megállt a kertkapu előtt, a kocsis kinyitotta az ajtót. Előbb az egyik, azután a másik jól ismert alak szállt ki. A következő pillanatban arcom eltűnt a kalapok alatt; előbb Mary puha orcájával, majd Diana lebegő fürtjeivel került érintkezésbe. A lányok nevettek boldogságukban, hol engem csókoltak, hol Hannah nyakába borultak. Megsimogatták Carlót; az öreg kutya is magánkívül volt örömében. Izgatottan kérdezősködtek: minden rendben van-e, aztán megnyugodva siettek be a házba.

A hosszú, zötyögős utazástól egészen megmerevedtek, a csípős esti levegőben átfáztak, jólesett nekik a kandalló barátságos melege. Mialatt a kocsis Hannah-val együtt behordta a csomagokat, a lányok St. John iránt érdeklődtek. Ebben a pillanatban lépett ki bátyjuk a nappaliból. A lányok tüstént a nyakába ugrottak, ő megcsókolta húgait, csakúgy, mint máskor, egyáltalán nem viharos örömmel, néhány csendes szóval üdvözölte őket, egy kicsit még álldogált velük, aztán, mondván, hogy úgyis mind bemegyünk a nappaliba, sietve visszavonult, szinte menekült előlünk.

Már meggyújtottam a gyertyákat, hogy fölkísérjem a lányokat szobájukba, de Diana előbb intézkedett, hogy a kocsis vacsorát kapjon, csak azután jött utánunk. Mindketten el voltak ragadtatva szobáik új díszeitől: a függönyöktől, a szőnyegektől, a ragyogó színű kínai vázáktól. Hálájuk, elismerésük szavaival egyáltalán nem fukarkodtak. Megvolt az örömöm, hogy kitaláltam kívánságaikat, és hogy amit tettem, csak fokozta a hazatérés boldogságát.

Feledhetetlenül szép volt ez az este. Unokatestvéreim túláradó jókedvükben olyan bőbeszédűek voltak, hogy St. John hallgatagsága fel sem tűnt.

Azt hiszem, az egész hét komoly próbára tette türelmét. Karácsony hete volt, és mi, nők semmit sem csináltunk, csak élveztük a vakáció örömeit. A friss levegő, az édes otthon, a jólét hajnala úgy hatott Dianára és Maryre, mint valami életet adó elixír. Éjjel-nappal olyan jókedvűek voltak, hogy majd kibújtak a bőrükből. Rengeteget tudtak beszélni, és olyan szellemesen, olyan okosan és érdekesen beszéltek, hogy nem győztem betelni vele. Csak hallgattam hát a lányokat, és közben nem csináltam semmit.

St. John nem kifogásolta vidámságukat, csak éppen menekült előle. Ritkán tartózkodott otthon. A parókia nagy területén szétszórtan élt a lakosság; a szegények és betegek látogatása alaposan igénybe vette idejét.

Egyik nap reggeli közben, miután egy darabig elgondolkozva figyelte bátyját, Diana megkérdezte tőle, hogy terve ma is változatlan-e.

- Változatlan és változhatatlan - hangzott a felelet.

Aztán elmondta, hogy a jövő évben feltétlenül elutazik.

- És Rosamond Oliver? - kérdezte Mary.

A szavak - azt hiszem - önkéntelenül szaladtak ki száján, mert olyan mozdulatot tett, mintha szeretné visszavonni a kérdést. St. John egy könyvet tartott kezében - megvolt az a rossz szokása, hogy étkezés közben mindig olvasott. Most becsukta a könyvet, és fölnézett.

- Rosamond Oliver, úgy tudom, férjhez megy Mr. Granbyhez, S. város egyik legjobb összeköttetésekkel rendelkező és legtiszteletreméltóbb családjának fiához, Sir Frederic Granby unokájához és örököséhez. Ezt tegnap hallottam Miss Rosamond édesapjától.

Húgai egymásra néztek, aztán rám, aztán mind a hárman őt néztük, de ő higgadt és derűs maradt.

- No, akkor ezt a házasságot nagyon gyorsan ütötték nyélbe - mondta Diana. - Aligha hiszem, hogy régóta ismerik egymást.

- Két hónapja, hogy megismerkedtek. Októberben találkoztak a megyebálon. De ha egy házasságnak nincs akadálya, ha a kapcsolat minden tekintetben kívánatos, akkor szükségtelen a halogatás. Sir Frederic átadja a fiatal párnak S. Place-t, s mihelyt a házba beköltözhetnek, megtartják az esküvőt.

Amikor ez után a beszélgetés után első ízben maradtam négyszemközt St. Johnnal, kísértésbe estem, hogy megkérdezzem: nagyon fáj-e neki a dolgok ilyetén alakulása. De olyan kevéssé látszott sajnálatra méltónak vagy olyan valakinek, aki részvétre, rokonszenvre szorul, hogy elszégyelltem magam, és nem szóltam semmit. Különben is már megint nem tudtam beszélni vele, kiestem a gyakorlatból. St. John megint a tartózkodás jégpáncélját öltötte magára, és ezzel az én nyílt őszinteségemet is megfagyasztotta. Nem váltotta be ígéretét: nem bánt úgy velem, mintha édestestvére lennék. Minduntalan olyan elkedvetlenítő megkülönböztetéseket tett köztem és a két húga között, amelyek még inkább eltávolítottak tőle. Amióta kiderült, hogy közeli rokonok vagyunk, és amióta egy fedél alatt élünk, sokkal nagyobbnak éreztem kettőnk között a távolságot, mint falusi tanítónő koromban. Ha eszembe jutott, hogy valamikor milyen bizalommal viseltetett irántam, sehogyan sem tudtam megérteni ridegségét.

Annál nagyobb volt meglepetésem, amikor St. John hirtelen felkapta fejét, és így szólt hozzám:

- Látja, Jane, mégis győzedelmesen harcoltam meg a harcot.

Szavai olyan váratlanul értek, hogy első pillanatban felelni sem tudtam, csak némi szünet után:

- De biztos-e benne, hogy nem azok közé tartozik, akiknek túlságosan nagy árat kell fizetniük a diadalért? Nem fél attól, hogy még egy ilyen győzelem, és belepusztul?

- Attól nem félek. És ha belepusztulnék, azt sem bánnám. De ilyen próbát, mint ez volt, nem kell még egyszer kiállnom, azt tudom.

Megfordult, és megint az asztal fölé hajolt. Egy este, lefekvés előtt, körülálltuk, és jó éjszakát kívántunk neki. Mint rendesen, megcsókolta húgait, és ugyancsak, mint rendesen, kezet nyújtott nekem. Diana, aki véletlenül tréfás hangulatban volt (őreá nem erőszakolta rá akaratát a bátyja, mint reám; mert Diana akarata, ha más módon is, éppolyan erős volt, mint bátyjáé), fölkiáltott:

- St. John! Te azt mondtad, hogy Jane a harmadik testvéred, de nem úgy bánsz vele, mint egy testvérrel. Csókold meg őt is.

S már tolt is engem St. John felé. Kicsit nehezteltem Dianára ezért az erőszakoskodásért, és nagy zavarban voltam. St. John lehajolt, görög arcéle egy vonalban volt az én arcommal, tekintetét kérdően fúrta szemembe, és megcsókolt. Tudom, nincsenek úgynevezett márványcsókok vagy jégcsókok; mert ha lennének, akkor az én szent életű unokabátyám csókja ezekbe a kategóriákba tartoznék. De azt hiszem, vannak kísérleti csókok, és ez a csók kísérleti csók volt. Miután megcsókolt, rám nézett, hogy lássa a hatást. A hatás nem volt valami nagy, el sem pirultam, sőt talán egy kicsit inkább elsápadtam, mert az volt az érzésem, hogy ez a csók megpecsételte bilincseimet.

Ezentúl minden este megcsókolt St. John, s úgy látszik, öröme telt abban a komolyságban és abban a nyugalomban, amellyel én alávetettem magam a ceremóniának.

Ami engem illet, én napról napra jobban igyekeztem, hogy tetszését elnyerjem. De egyúttal napról napra jobban éreztem azt is, hogy ha St. John elismerését ki akarom vívni, meg kell tagadnom fele természetemet, el kell fojtanom képességeim felét, és olyan célokat keh magam elé tűznöm, amelyeknek elérésére bennem semmiféle természetes hajlandóság nincsen. St. John a tökéletesség elérhetetlen magasságába akar fölemelni engem. A mértéket olyan magasra tűzte, hogy a küzdelem teljesen reménytelen volt; éppen olyan reménytelen, mintha - mondjuk - az én szabálytalan vonásaimat St. John a maga szabályos és klasszikus metszésű vonásainak mintájára kívánta volna átrajzolni, vagy szemem változékony zöld színét az ő tengerkék szemének komoly csillogásával akarná kicserélni.

De nemcsak ez izgatott, hogy ennyire St. John fölényes befolyása alá kerültem. Akkoriban különben is hajlamos voltam a szomorúságra. Emésztő bizonytalanság rágta a szívemet.

Az olvasó talán azt hiszi, hogy a környezetváltozás és helyzetem szerencsés alakulása elfeledtette velem Mr. Rochestert. Holott egy pillanatra sem felejtkeztem meg róla. Szüntelenül eszemben járt. Bárhol voltam, bármit csináltam, folyton arra kellett gondolnom, mi történt vele. Mortonban is minden este az ő nevével aludtam el, és itt Moor House-ban sem változott a helyzet.

Mikor az örökség ügyében néhány levelet kellett váltanom Mr. Briggsszel, megkérdeztem tőle, nem tudja-e, hogy van Mr. Rochester, és hol tartózkodik jelenleg. De amint azt St. John már gyanította, az ügyvéd nem tudott Mr. Rochesterről semmit. Akkor Mrs. Fairfaxnek írtam, és tőle kértem felvilágosítást. Biztosra vettem, hogy Mrs. Fairfax rögtön válaszol. Csodálkoztam, amikor két hét múlva sem jött válasz. Mikor aztán két hónap is elmúlt, s hasztalan lestem a várt levelet, nagyon nyugtalan lettem.

Újra írtam; hátha elveszett az első levelem? Az új reményre új izgalom következett; eleinte, mint az első alkalommal, mindennap vártam a postát, aztán, mint az első alkalommal, a remény egyre halványabban pislákolt. Egyetlen sort, egyetlen szót sem írt Mrs. Fairfax. Fél év kellett hozzá, hogy a reménysugár teljesen kihunyjon szívemben, de akkor aztán igazán úgy éreztem, hogy végképp beborult fölöttem.

Egyik nap a szokottnál is kedvetlenebbül ültem le tanulni. Reggel ugyanis keserves csalódás ért. Hannah felszólt, hogy levelem érkezett, és mikor lementem érte, kiderült, hogy a levelet Mr. Briggs írta valami jelentéktelen ügyben. Holott én biztosra vettem, hogy a várva várt levél érkezett meg. A csalódás keserű könnyeket fakasztott szememből, és most, ahogy az ágas-bogas, cifra hindu betűk fölé hajoltam, szememet megint ellepték a könnyek.

St. John hívott, hogy menjek oda az ő asztalához olvasni. De olvasás közben elcsuklott a hangom, és zokogásba fúlt. Pillanatnyilag csak ketten voltunk a szobában. Diana a szalonban zongorázott. Mary kertészkedett. Csodaszép májusi nap volt, derült, napfényes, és csak enyhe szellő fújdogált. St. John nem lepődött meg azon, hogy sírva fakadtam, nem is kérdezte, mi bajom, mindössze ennyit mondott:

- Majd várunk egy kicsit, Jane, amíg lecsillapodik.

És amíg én lázas igyekezettel próbáltam erőt venni magamon, ő nyugodtan és türelmesen várt. Olyan volt, mint egy orvos, aki a tudós szemével figyeli előre látott és régóta várt krízis lefolyását. Visszafojtottam a zokogást, letöröltem könnyeimet, valami olyasfélét motyogtam, hogy nem érzem jól magam, aztán tovább olvastam a leckét. Mikor az óra véget ért, St. John elrakta a könyveket, bezárta az íróasztalát, és azt mondta:

- Most pedig elmegyünk sétálni, Jane.

- Rögtön szólok Dianának és Marynek.

- Ne szóljon nekik, ma négyszemközt akarok beszélni magával. Öltözzék fel, aztán a konyhaajtón át menjen ki a Marsh Glen felé vezető útra. Rögtön megyek én is.

Nyugati szél fújt, a hegyeken át elhozta az erdők illatát. Az ég felhőtlen kék volt, a völgyben csörgedező patak vizét megduzzasztották a tavaszi esőzések, s a víz vidáman tükrözte vissza a nap sugarait s a mennybolt kékségét. Később mohos, puha smaragdzöld réten vágtunk keresztül; a rét telehintve csillag alakú, apró fehér és sárga virággal. A hegyek közben teljesen körülzártak bennünket. Mert a szurdok a vége felé teljesen a hegyek közé kanyarodott.

- Pihenjünk egy kicsit - mondta St. John, mikor a domb tövében az első sziklákhoz érkeztünk.

A patak itt vízesésszerűen zuhogott alá, s kissé odább a hegy már lerázta magáról a füvet és virágokat, csak hangaruhát viselt és szikla ékszereket, vadsága zordságba csapott át, üdesége komorságba; a magány vesztett reményének szállása volt ez s a csend végső menedéke.

Leültem. St. John mellettem állt. Fölnézett a hágóra, le a völgybe, pillantása a folyó kanyarulatait követte, aztán visszaemelkedett a felhőtlen égre, amely kékre festette a folyót. Levette a kalapját, hogy a szellő felborzolja haját, és megsimogassa a homlokát. Úgy tetszett, a hely szellemével társalog, s szemével búcsút intett valaminek.

- De azért látni fogom - szólalt meg - álmaimban majd, a Gangesz partján, és egy még távolabbi órában, amikor az a másik álom száll le majd szememre, egy még sötétebb folyó partján.

Különös szeretetből fakadt, különös szavak! Így szereti hazáját egy puritán hazafi! St. John leült, aztán vagy egy félóra hosszat egyikünk sem szólalt meg. Végre, nagy sokára ő kezdte:

- Hat hét múlva elutazom, Jane. Egy Indiába menő hajón már lefoglaltam a kabinomat. A hajó június huszadikán indul.

- A Jóisten majd gondját viseli, mert hiszen őt szolgálja.

- Igen. Büszke és boldog vagyok, hogy az örökkévalót szolgálhatom. Alig tudom megérteni, hogy körülöttem nem ég mindenki a vágytól, hogy a zászló alá álljon.

- Nem mindenki olyan erős, mint maga. Őrültség lenne, ha a gyöngék is együtt akarnának menetelni az erősekkel.

- Nem is a gyöngékről beszélek, és a gyöngékre nem is gondolok. Azokra gondolok, akik méltók a feladatra, és akik el is tudják végezni a feladatot.

- Azok nagyon kevesen vannak, és nehéz őket megtalálni.

- Ez igaz. De ha egyszer rájuk talál az ember, akkor föl kell rázni őket, a lelkükre kell beszélni, meg kell magyarázni nekik, hogy mire kapták képességeiket a Jóistentől.

- De hát akit a Jóisten kiszemelt erre a Hivatásra, annak nem súgja meg a szíve, hogy ő is a választottak közül való?

Úgy éreztem, hogy valami rettenetes varázslat kerít hatalmába. Reszkettem, hogy mindjárt elhangzanak a végzetes szavak, amelyek rögzítik a bűvkört.

- A maga szíve mit mond? - kérdezte St. John.

- Az én szívem néma. Az én szívem néma - dadogtam, mint akit fejbe ütöttek.

- Akkor hát majd én beszélek helyette mondta a mély, könyörtelen hang. - Jöjjön velem Indiába, Jane. Jöjjön velem mint munkatárs, mint segítőtárs.

A világ forogni kezdett körülöttem, a hegyek mintha fölemelkedtek volna, és mintha szózatot hallanék az égből, mintha egy égi látomás megszólalna: "Jöjj, és segíts nekünk!" De hát én nem vagyok apostol, az égi küldött nem jöhet hozzám, a szózat nem szólhat nekem!

- St. John, az istenért! Irgalmazzon nekem!

De akinek így könyörögtem, azt hitte, hogy kötelességet teljesít, következésképpen nem ismert sem könyörületet, sem lelkifurdalást.

- Magát Isten és a természet is egy misszionárius feleségének teremtette - folytatta. - Nem külső, hanem belső tulajdonságokkal ruházták fel. Maga munkára termett, nem szerelemre! Misszionárius felesége lesz - az én feleségem! Nem a magam gyönyörűségére, hanem az Isten szolgálatára.

- Nem érzek hivatást - feleltem.

- Hallgasson meg, Jane. Amióta először találkoztunk, állandóan figyelem magát, tíz hónapja figyelem. Ez alatt az idő alatt mindenféleképpen próbára tettem magát, és mit tapasztaltam? A falusi iskolában azt tapasztaltam, hogy pontos, kitűnően látja el a hajlamainak meg nem felelő munkát. Lelkiismeretes volt és tapintatos. Láttam, hogy ha akar, akkor tud is. Mikor máról holnapra meggazdagodott, meggyőződtem róla, hogy nem sokra becsüli az e világi gazdagságot. Azzal, hogy az örökölt vagyont rögtön négy részre osztotta, és magának csak egy részt tartott meg belőle, háromnegyed részét pedig valami elképzelt igazság nevében szétosztotta közöttünk: azzal bebizonyította, hogy önfeláldozó, áldozatkész lélek. Abban a készségben pedig, amellyel kívánságomra abbahagyta a német nyelv tanulását - holott a németet szívesen tanulta-, és belekezdett egy másik nyelv tanulásába, amely viszont csak engem érdekelt: abban a fáradhatatlan szorgalomban, abban a szívós kitartásban, amellyel ezt a nehéz idegen nyelvet tanulja, én biztosítékát látom annak, hogy maga az, akit keresek. Megvannak magában mindazok a tulajdonságok, Jane; amelyekre egy misszionárius feleségének szüksége van: tanulékony, szorgalmas, tárgyilagos, hűséges, kitartó, bátor: nagyon szelíd is tud lenni, de ugyanakkor hős is. Bízzék magában, Jane, én föltétlenül bízom. Mint egy hindu iskola vezetője, asszonyok segítője és tanácsadója, fölbecsülhetetlen értéket jelentene nekem odakint.

A vashurok egyre szűkebbre szorult körülöttem. A meggyőzetés lassú, de biztos léptekkel közeledett. Hiába hunytam le a szemem: ezek az utolsó szavak azt a meggyőződést ébresztették bennem, hogy az út, amelyet járhatatlannak véltem, mégis járható. Idáig azt hittem, hogy én csak hiábavaló, hasznavehetetlen, rendszertelen munkát tudnék végezni, de St. John irányítása alatt az alaktalan tömeg is formát ölt. Negyedórai gondolkodási időt kértem, mert láttam, hogy St. John választ vár. Nem mertem rögtön felelni.

- Nagyon szívesen várok - mondta ő.

Elsétált néhány lépésnyire tőlem, és lefeküdt e hanga közé.

"Meg tudom tenni, amit kíván tőlem - mondtam magamban. - Ezt kénytelen vagyok elismerni. Már tudniillik, ha életben maradok. De az indiai nap alatt aligha leszek hosszú életű. Persze St. Johnt ez nem érdekli. Ha elérkezik a halálom órája, szépen bele fog nyugodni Isten akaratába, mondván: "Az Úr adta, az Úr elvette." A dolog roppant egyszerű. Ha itthagyom házamat, egy szeretett, de üres Angliát hagyok itt, mert Mr. Rochester nincs Angliában, és ha itthon van is, mi hasznom belőle? Az én életemben ő többet nem játszhat szerepet. A legnagyobb őrültség azzal áltatni magam, hogy történhet valami, aminek következtében mégis egymáséi lehetünk.

Elképzelhető tehát, hogy megteszem, amit St. John kíván tőlem. Már lassan meg is barátkozom a gondolattal, csak egyvalamitől iszonyodom. St. John feleségül kért, holott annyi hitvesi szeretet sem él szívében irántam, mint abban a hatalmas sziklában ott, a vízesés mögött. Úgy értékel engem, ahogyan egy katona a jó fegyvert értékeli. Ha nem akarna feleségül venni, bánnám is én, hogy nem szeret! De csak nem tűrhetem, hogy hideg szívvel az oltár elé vezessen, és örök hűséget esküdjék nekem. Hogyan fogadhatom el tőle a jegygyűrűt, hogyan törődhetem bele, hogy férji jogait gyakorolja (mert az kétségtelen, hogy hitvestársi kötelességeit lelkiismeretesen fogja teljesíteni), mikor tudom, hogy a lelke valahol messze jár? El lehet viselni a tudatot, hogy minden gyöngédsége egy magasabb eszméért hozott áldozat? Nem, az ilyen mártíromság irtózatos lenne. Ezt nem vállalom. Mint a húga, hajlandó vagyok elkísérni: mint felesége: nem. Ezt meg is mondom neki."

Még mindig ott hevert a fűben, mozdulatlanul, mint egy kidőlt oszlop, de arcát felém fordította, szeme éberen figyelt. Most felállt, és visszajött hozzám.

- Jól van, elmegyek magával Indiába, de csak akkor, ha szabadon mehetek.

- Ezt nem értem. Mi az, hogy "szabadon"?

- Maga mostanáig az én fogadott bátyám volt, én pedig fogadott húga voltam. Maradjon minden a régiben, ne kössünk házasságot.

St. John a fejét rázta.

- Erről szó sem lehet. Ha valóban édestestvérek lennénk, akkor velem jöhetne, és akkor nem is keresnék feleséget. De ahogy áll a helyzet, kapcsolatunkat házassággal kell megpecsételni és szentesíteni, máskülönben nem mehetünk együtt. Minden más terv gyakorlati akadályokba ütközik. Nem érti, Jane? Maga olyan okos, gondolkozzék egy kicsit!

Hiába gondolkoztam rajta, józan eszem csak azt a tényt tárta elém, hogy mi ketten nem szeretjük egymást úgy, ahogyan férjnek és feleségnek kell, következésképpen nem is köthetünk házasságot. Ezt meg is mondtam.

- Nézze, St. John, én magát bátyámnak tekintem, maga a harmadik húgát látja bennem. Miért nem maradhatna ez így?

- Lehetetlen, lehetetlen - mondta határozottan. - Maga az előbb kijelentette, hogy eljön velem Indiába. Remélem, nem akarja visszavonni a szavát.

- Keressen más feleséget - mondtam -, magához illőbbet.

- Úgy érti, hogy célomnak megfelelőbbet? Már mondtam, hogy ez nem személyi kérdés, a személy teljesen háttérbe szorul, a férfi is, önző vágyaival. Nem a férfi kíván megházasodni, hanem a misszionárius keres magának női segítőtársat.

- És én odaadom a misszionáriusnak minden erőmet, minden energiámat, csak magamat nem; az már úgyis fölösleges ráadás lenne. Semmi hasznát nem venné, azt tehát megtartom.

- Nem lehet, Jane. Nem szabad. Isten nevében szólítom harcba magát, az ő zászlója alá akarom besorozni. Félmegoldást nem fogadhatok el az ő nevében.

- St. John! - kiáltottam föl.

- Tessék? - kérdezte fagyosan.

- Ismétlem - készségesen magával megyek mint misszionáriustársa, de nem mint felesége. Nem tudnék a felesége lenni.

- Akkor pedig szó sem lehet az egészről. Én még harmincéves sem vagyok, hogyan vihetnék magammal Indiába egy tizenkilenc éves leányt, ha nem veszem feleségül? Hogyan lehetnénk ott állandóan együtt, gyakran teljesen magunkban vagy vad törzsek között - ha nem vagyunk férj és feleség?

- Ha testvére lennék vagy paptársa, akkor nyugodtan mehetnék...

- De mindenki tudja, hogy nem a testvérem. Nem mutathatom be úgy, mintha a húgom volna; ha ezt tenném, igazságtalan gyanúsításra adnék okot. És különben is, ha az esze úgy vált is, mint a férfié, a szíve női szív... és... nem, erről szó sem lehet.

- A szívem női szív, az igaz - mondtam némi megvetéssel -, de maga iránt csak barátságot érzek. Ha kívánja, hűséges és őszinte barátja leszek, és mint újonc, mindenben alávetem magam feljebbvalóm akaratának. Egyébtől nem kell tartania.

- Éppen ez kell nekem - mondta St. John, mintha magában beszélne. - Éppen ez kell nekem. Az akadályokat majd elgördítjük az útból. Higgye el, Jane, nem fogja megbánni, ha feleségül jön hozzám. Ismétlem: össze kell házasodnunk. Más megoldás nincs. És talán az esküvő után megjön a szerelem is, legalább olyan mértékben; hogy ne tartsa bűnnek, képtelenségnek ezt a házasságot.

- Fütyülök arra, amit maga szerelemnek nevez! - szaladt ki a számon, amint fölkeltem, s ott álltam előtte, háttal a sziklának támaszkodva. - Fütyülök az álszeretetre; amit maga fölajánl! Igen, John, magára is fütyülök, ha ilyeneket beszél!

- Ezt nem vártam magától - mondta. - Semmi olyat nem tettem és nem is mondtam, amivel megérdemelném, hogy ilyen fitymálóan beszéljen rólam.

Még egyszer körülnézett, tekintete a folyó és a dombok felé siklott, aztán elindultunk hazafelé. Aznap este, amikor lefekvés előtt a húgait megcsókolta, velem még csak kezet sem fogott. Szó nélkül ment ki a szobából. Ha nem voltam is szerelmes belé, azért szerettem, és ez a semmibevevés annyira fájt, hogy könnyes lett a szemem.

- Úgy látom, veszekedtetek séta közben, Jane - mondta Diana. - Menj utána, fogadni mernék, hogy a folyosón vár.

Sohasem szenvedtem önérzet-túltengésben, és a lelki nyugalmat mindig többre becsültem az úgynevezett méltóságnál. Kiszaladtam a folyosóra: csakugyan ott állt a lépcső aljánál.

- Jó éjszakát, St. John - mondtam.

- Jó éjszakát, Jane - felelte nyugodtan.

- Adja ide a kezét.

Alig hogy megérintette hideg ujjaival a kezemet. Nagyon haragudott a mai beszélgetésért, kedvességgel, könnyekkel nem lehetett kiengesztelni. Nem sikerült kibékítenem. Nem mosolygott rám, nem mondta, hogy felejtsük el, ami történt. Mikor megkérdeztem, hogy megbocsát-e, azt felelte, nem szokása haragot tartani: nincs mit megbocsátania, hiszen nem sértettem meg.

Ezzel otthagyott. Jobban szerettem volna, ha ököllel ront nekem.

32.

Nem utazott el másnap Cambridge-be. Egy teljes hétig halogatta az utazást, és ez alatt a hét alatt alkalmam volt tapasztalni, hogy egy jólelkű, de szigorú, egy lelkiismeretes, de hajthatatlan ember milyen keményen képes megbüntetni azt, aki őt megsértette. Anélkül, hogy egy ellenséges szót szólt volna hozzám, anélkül, hogy összeszidott volna, a nap minden percében éreztette velem, hogy kiestem kegyeiből.

Az elutazása előtti napon alkonyattájt láttam, hogy St. John a kertben sétálgat, és árra gondoltam, akármennyire haragszik is most rám, egyszer mégis ő mentette meg az életemet, és utóvégre közeli rokonok vagyunk - még egy utolsó kísérletet teszek kibékítésére. Kimentem hát, és odaléptem hozzá, éppen amikor kihajolt az alacsony kertajtón.

Rögtön a tárgyra tértem.

- St. John, én olyan szerencsétlen vagyok, hogy maga még mindig haragszik rám. Béküljünk ki. Legyünk megint jó barátok.

- Én remélem, hogy most is jó barátok vagyunk - mondta ridegen, és közben a felkelő holdat nézte, mint már az előbb is.

- Hát így válunk el egymástól, St. John? Képes lesz elmenni Indiába anélkül, hogy egyetlen jó szót szólna hozzám?

Most végre elfordult a holdtól, és szembenézett velem.

- Megfordítom a kérdést, Jane! Elválunk egymástól, ha Indiába megyek? Hát maga nem jön Indiába?

- Azt mondta, hogy csak akkor mehetek, ha a felesége leszek.

- És nem jön hozzám feleségül? Ragaszkodik elhatározásához?

- Ragaszkodom elhatározásomhoz, St. John. Nem megyek magához feleségül.

Roppant keserűen mosolygott, és a leghatározottabban húzta ki kezét kezemből.

- Tehát most visszavonja ígéretét, és egyáltalán nem akar Indiába jönni? - szólalt meg hosszú szünet után.

- De igen. Mint munkatársa, elmegyek.

Most még hosszabb hallgatás következett. Hogy micsoda harcot vívott szívében ezalatt a természet az isteni kegyelemmel, azt nem tudom; de szeme olykor különös fényben csillant meg, és arcán különös árnyékok suhantak keresztül. Végre megszólalt:

- Már a múltkor bebizonyítottam magának, milyen képtelenség még csak gondolni is arra, hogy egy ilyen fiatal nő kettesben mehessen külföldre egy korombeli fiatalemberrel. Olyan érveket sorakoztattam fel, hogy azt hittem, erre az eshetőségre soha többé nem tér vissza. Hogy tévedtem, azt nagyon sajnálom - főképpen maga miatt.

Ez legalább olyan szemrehányás volt, amelybe belekapaszkodhattam.

- Legyen esze, St. John - mondtam. - Gondolkozzék józanul. Úgy tesz, mintha megbotránkozott volna azon, amit mondtam. Pedig nem botránkozhatott meg, mert amilyen okos, nagyon jól tudja, hogy szavaimat nem lehet félreérteni. Mint káplánja elmegyek, de nem mint felesége.

- Akkor hát számomra nem marad egyéb, mint megemlékezni magáról imáimban, könyörögni Istenhez, hogy világosítsa meg, nehogy rossz útra térjen.

Kinyitotta a kertajtót, kiment, és eltűnt szemem elől.

Mikor visszamentem a házba, Diana elgondolkozva állt a nappali ablakában. Diana sokkal magasabb volt, mint én. Odaléptem hozzá, kezét a vállamra tette, és lehajolva fürkészte arcomat.

- Jane - mondta -, te mostanában mindig olyan sápadt és izgatott vagy. Valami nincs rendben, ne is tagadd. Mondd el szépen, mi történt közted és St. John között. Az előbb egy fél órán át figyeltelek kettőtöket innen az ablakból. Ne haragudj, hogy meglestelek, de már régóta izgat, hogy... magam sem tudom, mi. St. John olyan különös valaki.

Elhallgatott. Én nem szóltam, ő folytatta:

- Ennek az én bátyámnak bizonyos tekintetben olyan furcsa elképzelései vannak. Azt már réges-rég észrevettem, hogy téged mindenki másnál többre értékel, de - mi lehet ebből? Én boldog lennék, ha beléd szeretne, Jane. Mondd meg őszintén: szeret?

Diana hűvös kezét homlokomra tettem, úgy feleltem:

- Nem, Diana, egy makulányit sem szeret.

- Hát akkor miért tartja szemmel minden mozdulatodat, miért vagytok olyan sokszor kettesben, miért akar mindig együtt lenni veled? Mi Maryvel biztosra vettük, hogy feleségül akar venni.

- Ezt eltaláltátok. Feleségül kért.

Diana összecsapta a kezét.

- Jaj, de jó! Ebben reménykedtünk! És, ugye, hozzá mégy, Jane? Akkor biztosan itthon marad Angliában.

- Szó sincs róla, Diana. Kizárólag azért kért meg, hogy legyen neki egy munkatársa odakint, Indiában.

- Gondolatnak is elviselhetetlen - természetellenes! Szó sem lehet róla!

- Azután meg - folytattam -, habár most csak testvéri szeretetet érzek iránta, mit lehet tudni, hogy ez a szeretet nem alakul-e át idővel önkéntelenül valami furcsa, gyötrelmes szerelemféle érzéssé. St. John olyan rendkívüli ember, olyan tehetséges; külsejében, magatartásában, szavaiban gyakran van valami hősi nagyság, amely bámulatot gerjeszt. Ha beleszeretnék, akkor meg éppen szánalmas lenne a sorsom. Ő nem kérne szerelmemből, és ha mégis elárulnám, hogy szeretem, értésemre adná, hogy erre semmi szükség. Biztos, hogy így lenne.

- Pedig St. John azért jó ember - mondta Diana.

- Jó ember és nagy ember - feleltem -, de ő nagy távlatokban gondolkozik, és közben könyörtelenül megfeledkezik a kisemberek érzéseiről és igényeiről. Azért hát jobb, ha egy magamfajta jelentéktelen senki félreáll az útjából, nehogy esetleg keresztülgázoljon rajta. De itt jön éppen! Fölmegyek, Diana, nem akarok vele még egyszer találkozni.

Mihelyt St. Johnt belépni láttam a kertbe, fölszaladtam a szobámba.

Vacsoránál mégis találkoznunk kellett. Étkezés közben éppen olyan fegyelmezetten viselkedett, mint máskor. Azt hittem, szóba se fog állni velem, azt meg éppen biztosra vettem, hogy a házasságot nem említi többé. Később kiderült, hogy alaposan tévedtem. Éppen úgy beszélt velem, ahogyan szokott, pontosabban ahogyan az utóbbi időben szokott: szinte kínos udvariassággal.

Mikor az esti ima véget ért, elbúcsúztunk tőle. Úgy volt, hogy másnap hajnalban utazik. Diana és Mary megcsókolta bátyját, aztán - úgy hiszem, közös megegyezéssel - kettesben hagytak vele. Kezet nyújtottam, és kellemes utazást kívántam neki.

- Köszönöm, Jane. Amint mondtam, két hét múlva visszajövök Cambridge-ből; ez alatt a két hét alatt ráér gondolkozni. Ha az emberi büszkeségre hallgatnék, nem beszélnék többé a házasságról magával. De én nem a büszkeség, hanem a kötelesség szavára hallgatok.

Minden tehetséges embernek, akár érzéki szívű, akár nem, akár hivő, akár vakbuzgó, akár zsarnok - feltéve, hogy egyenes lelkű -, vannak nagyszerű, magasztos, fenséges pillanatai, amikor ő kerekedik fölül. Nagy tiszteletet éreztem St. John iránt, olyan nagy tiszteletet, hogy majdnem rászántam magam arra, amitől oly sokáig irtóztam.

Ott álltam hát mozdulatlanul, és St. John keze fejemen nyugodott. Elfelejtettem, hogy hányszor visszautasítottam - nem féltem többé semmitől -, képtelen voltam tovább viaskodni, mintha megbénultam volna. A lehetetlen - a St. Johnnal való házasság - majdnem lehetségesnek, látszott.

- Vagy nincs szüksége gondolkozási időre? - kérdezte a lelkész. - Most mindjárt tud határozni?

Milyen szelíd volt a hangja, és milyen szelíden vont magához! Ó, ez a szelídség! Mennyivel nagyobb erő, mint a nyers erőszak! St. John dühének ellen tudtam állni, de szelíd szavaira hajlékony lettem, mint a nád. Holott akkor is tudtam, egész idő alatt tudtam, hogy ha most engedek, St. John akkor is levezekelteti velem korábbi lázadásom bűnét. Ez az egyetlen imádság nem változtatta meg természetét; csak pillanatnyilag magasabb szempontból tekintette a dolgokat.

- Ha biztosan tudnám, hogy Isten akarata, hogy feleségül menjek magához, azt se bánnám, ha most rögtön megtartanánk az esküvőt. Utánam az özönvíz!

- A Jóisten meghallgatta imáimat! - kiáltott föl St. John, és kezét olyan erősen szorította a fejemre, mintha ezzel is jelezni kívánná, hogy az ő tulajdona vagyok.

Azután átölelt, majdnem úgy, mintha szeretne; azt mondom: majdnem, mert én ismerem a különbséget a kettő között, tudom, milyen az, ha szeretik az embert; de éppen úgy, mint ő, most én is kikapcsoltam a szerelmet, és csak a kötelességre gondoltam). Fejem zúgott, de őszintén és mélyen, erősen vágytam arra, hogy helyesen cselekedjem, és csak azt tegyem, ami helyes.

Olyan izgatott voltam, mint talán még soha, s hogy ami ezután történt, az izgalom következménye volt-e, annak eldöntését az olvasóra bízom.

Az egész ház csendes volt; a többiek már régen lefeküdtek. Az asztalon utolsókat lobbant a gyertya, de a hold még világított. Szívem vadul, sebesen dobogott, hallottam a dobogását. Egyszerre mintha megállt volna a szívem verése, mert valami különös, megnevezhetetlen érzés szaladt keresztül rajtam. Nem mondhatom, hogy olyan volt, mint egy áramütés, de éppen olyan erős és éppen olyan riasztó. Érzékeimre úgy hatott, mintha most ébredeznék valami zsibbadtságból. Szemem kitárult, fülem erősen figyelt, testem megremegett.

- Mi az? Mit hallott? Mit lát? - kérdezte St. John.

Nem láttam semmit, de valahonnét egy hangot hallottam:

- Jane! Jane! Jane!

Csak ennyit.

- Ó, istenem, mi az? - dadogtam.

Azt is kérdezhettem volna, honnan jön a hang. Mert nem a szobából jött, nem is a házból, sem a kertből; nem a levegőből jött, nem is a föld alól, sem az égből. De hallottam a hangot honnan, hogyan, nem tudom a mai napig sem! Egy emberi lény hangja volt, egy jól ismert, szeretett, emlékeimben élő hang: Edward Fairfax Rochester hangja, és fájdalmasan, hátborzongatóan, vadul, sürgetően csengett.

- Megyek! - kiáltottam. - Várjon meg! Megyek! - Az ajtóhoz szaladtam, kinéztem a folyosóra, nem volt ott senki. Leszaladtam a kertbe. A kertben nem járt senki.

- Hol van?! - kiáltottam.

A völgy mögött a hegyek gyöngén visszhangozták: "Hol van?"

Hallgatóztam. Csak a szél sóhajtott a fenyőfák ágai között. Egyébként az éjfél csöndje feküdt a tőzegpusztán.

Ez nem babona - mondtam magamban, mikor Mr. Rochestert véltem látni a kertajtóban. Ez nem lehet a képzelet játéka, nem is boszorkányság, hanem a természet műve. Ennek így kellett történnie.

Kiszakítottam magam St. John kezéből. Most én voltam felül. Most az én erőim estek súlyosabban a latba. Megmondtam St. Johnnak, hogy ne szóljon, ne kérdezzen semmit. Kértem, hogy hagyjon magamra, egyedül akarok maradni. Rögtön engedelmeskedett. Hiába, az erélyes parancsot nyomon követi az engedelmesség. Fölmentem a szobámba, bezárkóztam, térdre omlottam, és a magam módján imádkoztam, másképpen, mint St. John, de hiszem, nemhiába. Úgy tetszett, mintha egy hatalmas szellem közvetlen közelébe férkőztem volna, s lelkem alázatosan kuporodott elébe.

Aztán fölálltam, döntöttem és lefeküdtem. Alig vártam a reggelt.

33.

Megvirradt. Már kora hajnalban fölkeltem. Egy-két óra eltelt azzal, hogy tervezett rövid távollétem idejére elrendeztem holmimat a szekrényeimben és fiókjaimban. Rakosgatás közben hallottam, hogy St. John kilép szobájából. Megállt az ajtóm előtt, attól féltem, bekopogtat - de nem, csak egy papírszeletet csúsztatott be az ajtó alatt.

A papírszeleten ez állt:

"Tegnap este nagyon hirtelen hagyott ott engem. Végleges válaszát mához két hétre várom, aznap érkezem vissza. Kérem, imádkozzék, és vigyázzon, hogy ne essék kísértésbe. A lélek kész, azt hiszem, de a test erőtlen, amint látom. Minden órában imádkozom magáért. - Üdvözlettel St. John."

Reggeli közben megmondtam Dianának és Marynek, hogy elutazom, és körülbelül négy napig távol leszek.

- Egyedül, Jane? - kérdezték.

- Egyedül. Érdeklődni akarok egy barátom iránt, aki miatt az utóbbi időben sokat nyugtalankodtam.

Délután három órakor indultam el hazulról, és kevéssel négy után már ott álltam a whitcrossi postakocsi megállójánál, várva a kocsit, amely a távoli Thornfieldbe visz. Itt, ezek között a magányos dombok és elhagyott utak között, a nagy csendben messziről hallottam a kerekek zörgését. Ugyanaz a jármű volt, amelyről egy évvel ezelőtt, egy nyári este, ennél a jelzőoszlopnál leszálltam. Ó, milyen kétségbeesetten, milyen reménytelenül, milyen céltalanul!

Intésemre a kocsi megállt, fölszálltam. Most már nem kellett az egész vagyonomat odaadni azért, hogy továbbvitessem magam. Ahogy kiértünk a thornfieldi országútra, úgy éreztem magam, mint a postagalamb, amely hazafelé repül.

Harminchat órás utazás volt. Whitcrossból kedden délután indultam, és a rákövetkező csütörtökön reggel megállt a kocsi lovakat itatni. Útszéli kocsma előtt vesztegeltünk, olyan környezetben, amelynek zöld sövénykerítései, téres mezői, alacsony, pásztori hegyei (milyen nyájas, milyen szelíd-zöld volt ez a táj az észak-angliai Morton zord, ingoványos vidékéhez mérten!) úgy tűntek szememben, mint egy rég nem látott, ismerős arc vonásai. Igen, ezt a tájat ismertem. Biztos voltam benne, hogy közel vagyok célomhoz.

- Mennyire van innen Thornfield Hall? - kérdeztem a fogadóst.

- Éppen két mérföldnyire, madame, a réteken keresztül.

Megérkeztem - mondtam magamban. Kiszálltam, a ládámat a fogadós gondjaira bíztam, megfizettem az útiköltséget, borravalót adtam a kocsisnak, és elindultam. A reggeli nap sugarai megcsillantak a fogadó cégérének aranybetűin. "The Rochester Arms" - olvastam. Szívem hatalmasat dobbant: már gazdám földjén járok! De az ujjongó boldogságot nyomon követte a csüggedés.

Én itt vagyok, az igaz, de lehet, hogy ő a Csatorna túlsó oldalán van: s ha itt van is Thornfield Hallban, ahová olyan nagyon igyekszem, ki tudja, ki van még itt vele. Bolond felesége bizonyára itt van, és neked - szidtam magamat - különben sincs semmi közöd hozzá, nem beszélhetsz vele, nem keresheted társaságát Kárba veszett fáradság volt idejönni, legokosabb lenne visszafordulni. Kérdezősködni kellett volna a fogadóban, ott biztosan mindent megtudhattál volna, ami érdekel. Eloszlatták volna kétségeidet. Menj vissza - unszoltam magam -, és kérdezd meg a kocsmárost, hogy Mr. Rochester itthon van-e.

Ez józan ötlet volt, és mégsem tudtam rászánni magam, hogy visszaforduljak. Rettenetesen féltem attól, hogy a válasz minden reményemet elhervasztja. Ha meghosszabbítom a bizonytalanság állapotát, legalább tovább reménykedhetem. Meglátom még egyszer a kastélyt, az is valami.

Végre, végre előttem volt az erdő, s láttam messziről a varjútanyát feketélleni; hangos károgás verte föl a reggel csöndjét. Szinte megmámorosodtam az örömtől: meggyorsítottam lépteimet. Még egy rét, még egy ösvény - ezek itt már az udvar kőfalai, itt voltak a gazdasági épületek, de maga a ház még nem látszott. Elhatároztam, hogy a homlokzat felé kerülök, elölről akarom először látni, a homlokzat lenyűgözően hat az emberre, és megkeresem gazdám ablakát. Hátha éppen ott áll majd az ablakban - mindig korán kelő volt -, vagy talán kint sétál a gyümölcsösben vagy a kastély frontja előtt a kövezeten. Remegő örömmel vártam, hogy viszontlátom álmaim kastélyát, és helyette fekete romokat láttam.

Fölösleges egy kapuoszlop mögött kuporognom, óvatosan lesnem, vajon a hálószobák ablakaiban nem jelenik-e meg valaki. Nem kell már ajtók nyílására figyelnem - vagy attól félnem, hogy léptek zaja csikordul meg a kőszegélyen vagy a kavicsos úton. A fű letaposva, minden elgazosodva, a kapuboltozat üresen ásít. A homlokzat olyan, amilyennek egyszer álmomban láttam: magas és törékeny, átlyuggatva üvegtelen ablakszemekkel. Se tető, se oromzat, se kémény - minden leomolva.

És körös-körül a halál csendje, az őserdő magánya. Nem csoda, hogy az ide címzett levelekre soha nem érkezett válasz; akárha egy templomba írt volna az ember. A kövek üszkös feketesége elmondta, milyen sors érte a kastélyt. Leégett - de ki gyújtotta fel? Mi rejlik e mögött a katasztrófa mögött? A falakon, a márványon; faburkolaton túl mi esett még áldozatul a tűzvésznek? Emberélet is - nemcsak vagyon? És ha igen, kinek az élete? Iszonyatos kérdés, és itt senki sincs, aki felelhetne rá; még egy néma jel sem igazít útba.

Ahogy körüljártam az omladékot és elpusztult belsejét, meggyőződtem arról, hogy a szerencsétlenség nem új keletű. Ezeket a romokat már egész télen át verte a hó meg az eső. A sok törmelék és szemét között az épület belsejében is kiserkedt a fű meg mindenféle gaz. És - ó, istenem, hol lehet ezalatt a kastély hajdani ura? Melyik országban? Milyen körülmények között? Tekintetem önkéntelenül a kapu közelében álló szürke templomtoronyra tévedt. Talán Damer de Rochesterrel osztja meg a kripta keskeny márványágyát.

Ezekre a kérdésekre mindenáron feleletet kell kapnom. A fogadóban biztosan tudják, mi történt itt. Visszamentem hát a fogadóba. A gazda maga hozta be reggelimet az étterembe; kértem, hogy csukja be az ajtót, és foglaljon helyet: egyet-mást szeretnék kérdezni tőle. Mikor aztán rákerült a sor, azt sem tudtam, mit kérdezzek először, annyira féltem az esetleges válaszoktól. Pedig a pusztulásnak az a képe, amely Thornfieldben elém tárult, eléggé előkészített a legrosszabbra.

A gazda középkorú, tisztes külsejű férfi volt.

- Ugye, ismerős Thornfield Hallban? - szólaltam meg végre.

- Igenis, asszonyom. Valaha magam is a kastélyban szolgáltam.

- Igazán?

"De nem az én időmben - gondoltam -, én téged nem ismertelek."

- A megboldogult Mr. Rochester komornyikja voltam - tette hozzá.

A megboldogulté! Mintha teljes erővel zúdult volna le reám az ökölcsapás, amelyet úgy szerettem volna kikerülni!

- A megboldogulté?! - kérdeztem hangtalanul. - Hát Mr. Rochester meghalt?

- Úgy értem, hogy a jelenlegi Mr. Rochesternek, Mr. Edwardnak az édesapját szolgáltam - magyarázta.

Föllélegzettem. Ereimben újra megindult a vérkeringés. Most már nyugodt lehettem, hogy Mr. Edward, az én Mr. Rochesterem legalább él, mert csak ő lehet a "jelenlegi Mr. Rochester". Úgy éreztem, hogy ezek után bármi rosszat hallok is, aránylag nyugodtan el tudom viselni. Ha Mr. Rochester nem halt meg, akkor az sem báj, ha a világ túlsó végében tartózkodik.

- Mr. Rochester most is Thornfield Hallban lakik? - kérdeztem.

Természetesen tudtam, hogy mi lesz a felelet, de nyíltan nem mertem megkérdezni, hogy hol él.

- Nem, asszonyom, ó, dehogy! Thornfieldban már senki sem élhet. Madame bizonyára idegen ezen a vidéken, mert különben tudná, hogy mi történt tavaly ősszel. Thornfield Hall ma már puszta rom; éppen aratáskor égett le. Szörnyű volt! Hogy mennyi érték, mennyi drágaság ment ott veszendőbe! Alig néhány darab bútort lehetett megmenteni. A tűz éjszaka keletkezett, s mire a millcote-i tűzoltók kiértek, már az egész épület lángokban állt. Irtózatos látvány volt; magam is láttam.

- Éjszaka keletkezett a tűz? - ismételtem gépiesen, és arra gondoltam, hogy minden rossz éjszaka érte Thornfieldet. - És kiderült, hogyan keletkezett?

- Kiderült, madame; én legalább azt hiszem, hogy kétségtelen bizonysággal kiderült. Madame talán nem tudja - folytatta, és székét közelebb húzta az asztalhoz, és halkabbra fogta a hangját -, hogy a kastélyban egy hölgy, egy elmebeteg hölgy is élt.

- Valamit mintha hallottam volna róla.

- Ezt a hölgyet szigorú őrizetben tartották; a környéken évekig nem is volt biztos senki a létezésében. Soha senki nem látta, csak úgy rebesgették, hogy egy őrült él a kastélyban, de hogy kicsoda-micsoda, azt még találgatni sem igen lehetett. Azt beszélték, hogy Mr. Edward külföldről hozta magával; egyesek szerint a kedvese volt valamikor. De egy évvel ezelőtt nagyon különös, roppant különös dolog történt.

Féltem tőle, hogy most saját történetemet fogom hallani, azért igyekeztem a gazda figyelmét a főcselekményre visszaterelni.

- És mi történt az elmebeteg hölggyel?

- Kiderült róla, madame, hogy Mr. Rochester felesége! De milyen hihetetlen módon derült ki! Volt a kastélyban egy fiatal hölgy, egy nevelőnő; akibe Mr. Rochester...

- A tűzről akart beszélni...

- Mindjárt rátérek, asszonyom. Tehát akibe Mr. Rochester beleszeretett. A cselédek azt beszélték, hogy soha ilyen megveszekedett szerelmet nem láttak: Mr. Rochester állandóan a nevelőnő sarkában volt. A személyzet persze állandóan figyelte az urat - tetszik tudni, milyenek a cselédek. Pedig azt mondják, a kisasszony egyáltalán nem volt szép, csak Mr. Rochester találta gyönyörűnek. Azt mondják, vézna kis jószág volt, akár egy gyerek. Én magam sohase láttam, de egy Leah nevű szobalánytól sokat hallottam róla. Leah eléggé szerette a nevelőkisasszonyt, Mr. Rochester körülbelül negyvenéves lehetett, a nevelőnő még a húszat sem érte el; és tetszik tudni, ha egy ilyen korú úr beleszeret egy fiatal lányba, olyanná lesz, mintha megbabonázták volna. Elég az hozzá, Mr. Rochester feleségül akarta venni a nevelőnőt.

- A történetnek ezt a részét majd egy más alkalommal mondja el - szóltam -, most különös okom van rá, hogy arra kérjem: mondja el részletesen, amit a tűzről tud. Azt hiszik, hogy Mr. Rochester bolond feleségének a keze is benne volt?

- Nagyon helyesen tetszik gondolni. Biztos, hogy ő volt a bűnös, senki más nem lehetett, csak ő. Volt neki egy Mrs. Poole nevű ápolónője, nagyon derék, nagyon megbízható asszony, értette is a dolgát, csak egy hibája volt - és ez a hiba nagyon sok ápolónőben megvan -, mindig volt nála gin, és olykor egy, kicsit többet ivott a kelleténél. Szerintem ez megbocsátható, hiszen nehéz élete volt, de azzal a veszedelemmel járt, hogy amikor Mrs. Poole mélyen aludt a pálinkától, a bolond asszony, aki olyan ravasz volt, mint egy boszorkány, kicsente az ápolónő zsebéből a kulcsokat, kilopózott a szobából, és a házban garázdálkodott. A legkellemetlenebb dolgokat művelte ilyenkor. Mondják, hogy már egyszer felgyújtotta a férje ágyát, de ezt nem tudom biztosan.

Azon az emlékezetes éjszakán a szomszéd szoba függönyeit gyújtotta meg, aztán lement abba a szobába, amely valaha a nevelőnőé volt - mintha csak tudta volna, mi történik, bámulatosan megérezte a dolgokat, és gyűlölte a nevelőnőt -, ott pedig az ágyat gyújtotta meg, de szerencsére az ágyban nem aludt senki. A nevelőnő már két hónappal előbb megszökött. Mr. Rochester úgy kerestette, mint a legdrágább kincset, de semmit sem sikerült megtudnia róla. A sikertelen keresés egészen megvadította Mr. Rochestert. Azelőtt egészen normális ember volt, de akkor, mondom, teljesen megvadult. Hát az igaz, hogy nagyon magára maradt szegény. Mrs. Fairfaxet, a házvezetőnőt elküldte rokonaihoz, de nagyon gavallérosan bánt vele, szép életjáradékot biztosított neki; meg is érdemelte, nagyon jó asszony volt. Miss Adèle-t, a gyámleányát meg intézetbe adta Mr. Rochester. A környékbeli nemesurakkal megszakított minden kapcsolatot, bezárkózott a kastélyba, és úgy élt, mint egy remete.

- Mit beszél? Hát nem utazott külföldre?

- Dehogyis utazott! Még a háza küszöbét sem lépte át, legföljebb éjszaka, akkor úgy bolyongott a gyümölcsösben vagy kint a mezőkön, mint egy kísértet vagy mint aki elvesztette a józan eszét. Az én véleményem szerint el is vesztette. El sem lehet képzelni daliásabb; eszesebb, vakmerőbb urat, mint amilyen ő volt, mielőtt azt a szúnyogot útjába vezérelte a sors. Nem ivott, nem kártyázott, nem lóversenyezett, mint némelyek. Nem volt nagyon szép ember, az igaz, de kiváló tulajdonságainál fogva sok szép társánál különb. Tetszik tudni, én gyerekkora óta ismertem, és a magam részéről nemegyszer kívántam, bár fulladt volna a tengerbe az a Miss Eyre, mielőtt betette a lábát Thornfield Hallba.

- Tehát Mr. Rochester otthon volt, amikor a kastély kigyulladt?

- Igen, otthon volt. Mikor már a harmadik emelet is lángokban állt, ő felment a padlásra, kirángatta ágyukból a cselédeket, és lesegítette őket a lépcsőn, aztán még egyszer visszament, hogy azt a bolond asszonyt is kiszabadítsa cellájából. De akkor fölkiabáltak neki, hogy az asszony fönt van a tetőn, ott is volt a szerencsétlen, és karjával integetett az oromzat fölött. Úgy üvöltött, hogy egy mérföldnyire elhallatszott, magam is láttam és hallottam őt. Nagy darab asszony volt, hosszú haja fekete; a tűz világánál egészen jól láthattuk lentről. Én is láttam, többen is láttuk, hogy Mr. Rochester egy tetőablakon át oda akart menni hozzá, azt is hallottuk, hogy a nevét kiáltotta. Berthának hívták az asszonyt. Láttuk, mondom, amint Mr. Rochester közeledik az asszonyhoz; de az egyszer csak egy nagyot kiáltott, levetette magát a tetőről, és a következő pillanatban ott hevert összezúzva a földön.

- Meghalt?

- Hogy meghalt-e? Az a kő, amelyiken az agyveleje meg a vére szétfreccsent, az a kő sem lehetett élettelenebb nálánál.

- Jóságos isten!

- Bizony, asszonyom. Iszonyú volt.

A fogadós megborzongott.

- És azután? - nógattam.

- Azután, asszonyom, a ház tövig leégett, csak egy-két faldarab áll még.

- Más haláleset nem volt?

- Nem. Pedig talán jobb lenne, ha lett volna.

- Hogy érti ezt?

- Szegény Mr. Edward! Nem hittem volna, hogy ilyen sorsra jut. Sokan azt mondják, igazságos büntetés volt azért, hogy első házasságát titokban tartotta, és másodszor is meg akart házasodni, holott az első felesége még élt. De én azért nagyon sajnálom szegényt.

- Hiszen azt mondta, hogy Mr. Rochester nem halt meg! - kiáltottam föl.

- Nem halt meg, persze hogy nem halt meg; de sokan azt mondják, bár inkább meghalt volna.

- De miért? Hogyan? - ereimben megint elhűlt a vér. - Hol van Mr. Rochester? Angliában van?

- Igen, igen, Angliában van. Azt hiszem, ha akarna, se igen tudna most elutazni. Mozdulatlanságra van kárhoztatva.

Mintha kínpadra feszítettek volna.

- Megvakult - mondta végre a gazda. - Szegény Mr. Edward teljesen vak.

Én még rosszabbtól rettegtem. Attól féltem, hogy ő is megzavarodott. Minden erőmet összeszedve megkérdeztem, hogyan veszítette el szeme világát.

- Tulajdonképpen a bátorságának és jóságának köszönheti a szerencsétlenséget. Addig nem hagyta el a házat, amíg mindenkit biztonságba nem helyezett. Mikor végre lejött a főlépcsőn ez már azután volt, hogy Mrs. Rochester levetette magát a harmadik emeletről -, a mennyezet nagy recsegéssel-ropogással beszakadt, és őt is maga alá temette. Élve szedték ki a romok alól, de súlyosan megsebesült; egy gerenda úgy zuhant alá, hogy bizonyos fokig menedéket nyújtott neki. De fél szemét elvesztette, és egyik keze is úgy összeroncsolódott, hogy Mr. Carter, az orvos, azonnal kénytelen volt amputálni. Sajnos, a megmaradt szemére sem lát. Így aztán teljesen tehetetlen, vak és nyomorék.

- Hol van most Mr. Rochester? Hol lakik?

- A ferndeani tanyáján, körülbelül harminc mérföldnyire innen, egy isten háta mögötti zugban.

- Ki látja el?

- Az öreg John meg a felesége; mást nem is tűr meg maga körül. Azt mondják, teljesen megtört.

- Van itt valami kocsiféle alkalmatosság?

- Van egy hintónk, asszonyom, egy szép úri hintónk.

- Fogasson be, kérem, de rögtön, és ha a kocsisa besötétedés előtt el tud engem a ferndeani majorba szállítani, dupla fuvart fizetek.

34.

A ferndeani udvarház közepes nagyságú, meglehetősen ódon és egyszerű épület volt, mélyen bent az erdőben. Mr. Rochester gyakran emlegette, és néha föl is kereste. Ezt a birtokot a hozzá tartozó vadászterület kedvéért vásárolta meg Mr. Rochester édesapja. A házat szívesen kiadta volna, de egészségtelen fekvése és megközelíthetetlensége miatt nem akadt rá bérlő. Ferndean tehát lakatlanul és üresen állt, mindössze két-három szobáját bútorozták be, hogy a vadászidény alatt az uraságoknak és társainak legyen hol megszállniuk.

Ehhez a házhoz érkeztem el alkonyattájt. Szomorú idő volt, hideg északi szél süvített, és apró cseppekben, de szüntelenül esett a csontig ható eső. Az utolsó mérföldet gyalog tettem meg. A kocsit visszaküldtem, a kocsisnak, amint megígértem, kifizettem a dupla fuvardíjat. A ház annyira el volt temetve a fák között, hogy jóformán közvetlen közelről sem látszott belőle semmi. Előbb egy kerítést fedeztem föl, aztán megláttam a házat, bár a sötétben alig-alig lehetett a fáktól megkülönböztetni: korhadó falai egészen olyan színűek voltak, mint a fák. Olyan nagy volt a csend, mint hétköznap a templomban. A faleveleken kopogó esőcseppek zaja volt az egyetlen hallható nesz. "Lehet itt élet?"

Igen, valami élet azért volt itt; mozgást hallottam, a keskeny ajtó kinyílt, és valaki megjelent a küszöbön.

Lassan nyílt az ajtó, egy férfi lépett ki rajta, és megállt a lépcsőn. Kalap nem volt a fején, kezét kinyújtotta, nyilván azt akarta tudni, hogy esik-e. Bármilyen sötét is volt, megismertem: ő volt, gazdám, Fairfax Rochester, senki más.

Lélegzet-visszafojtva álltam ott, és néztem őt - őt, aki nem láthatott engem! Váratlan találkozás volt, és éppen olyan fájdalmas, mint amilyen boldogító. Nem sikoltottam fel örömömben, és nem szaladtam elébe.

Alakja éppen olyan erős és daliás volt, mint régen, tartása egyenes, haja hollófekete. Arca sem látszott elgyötörtnek vagy beesettnek. Egy év szenvedése nem tudta megtörni atlétaerejét. De arckifejezése megváltozott: tűnődő és fájdalmas lett; ketrecbe zárt vadra vagy kalitkában tartott ragadozó madárra emlékeztetett, amelyhez veszedelmes lenne közeledni. A rabságban vergődő sas, melynek aranykarikás szemét kegyetlen kezek kioltották, az lehet ilyen, amilyen ez a vak Sámson volt.

Ám aki azt hiszi, hogy féltem tőle, az rosszul ismer engem. Szomorúságomat, hogy így kellett őt viszontlátnom, enyhítette a remény, hogy talán-talán nemsokára csókot lophatok arra a sziklakemény homlokra, azokra a szigorúan összeszorított ajkakra. De most még nem. Még nem akartam megszólítani.

Lelépett azon az egyetlen lépcsőn, és lassan, tapogatózva a gyepágy felé indult. Hová lettek kemény léptei? Aztán megállt, mint aki nem tudja, merre forduljon. Kezét fölemelte, kinyitotta szemét, üres tekintetét az ég felé fordította, aztán a fákkal körülvett gyeptérség felé. Jobb kezét kinyújtotta (a csonka balt elrejtette kabátjában), tapintással akarta megtudni, mi van körülötte. De csak az ürességbe nyúlt, mert a fák még elég messze voltak tőle. Feladta a küzdelmet, karját összefonta mellén, nyugodtan és némán állt az esőben, amely most sűrűn hullott födetlen fejére. Ebben a pillanatban John bukkant elő valahonnan.

- Tessék a karomba kapaszkodni, uram. Zuhog az eső. Nem lenne jobb bemenni?

- Ne törődjék velem - hangzott a felelet.

John visszahúzódott anélkül, hogy engem észrevett volna. Mr. Rochester sétálgatni próbált, de hiába; nagyon bizonytalannak érezte magát. Visszabotorkált a házhoz, bement, és becsukta az ajtót maga után

Egy idő múlva kopogtam az ajtón. John felesége jött ki.

- Mary - szóltam hozzá -, megismer?

Rám meredt, mintha kísértetet látna. Megnyugtattam.

- Lehetséges, hogy ilyen késő este eljött a kisasszony erre az elhagyott helyre?!

Megfogtam a kezét, és bementem vele a konyhába, ahol John ült a tűz mellett. Röviden elmondtam nekik, hogy megtudtam, mi történt Thornfieldban, amióta én eljöttem onnan, és elhatároztam, hogy meglátogatom Mr. Rochestert. Megkértem Johnt, hogy menjen le a csőszházhoz, mert ott szálltam ki a kocsiból, és ott hagytam a bőröndömet. Azután, miközben kalapomat, kendőmet levettem, Maryt faggattam, hogy el tudna-e helyezni éjszakára itt a házban, mert ha igen, akkor itt maradok. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

- Ha bemegy - mondtam Marynek -, mondja meg az úrnak, hogy valaki szeretne beszélni vele, de a nevemet ne említse.

- Nem hiszem, hogy fogadja - mondta Mary. - Senkit sem enged maga elé.

Mikor visszajött, megkérdeztem, hogy mit szólt az úr.

- Azt mondta, hogy tessék megmondani a nevét és azt, hogy milyen ügyben akar beszélni vele.

Mary vizet öntött egy pohárba, és a poharat két gyertyával együtt egy tálcára helyezte.

- Ezért csengetett? - kérdeztem.

- Igen. Ha besötétedik, mindig be kell vinni a gyertyákat, pedig nem lát szegény.

- Adja ide a tálcát, majd én beviszem.

Kivettem a kezéből; Mary megmutatta, melyik a nappali szoba ajtaja. Kezem remegett, a víz kiömlött a tálcára. Szívem sebesen és hallhatóan dobogott. Mary kinyitotta előttem az ajtót, aztán becsukta mögöttem.

A szoba barátságtalan volt; egy maroknyi tűz égett a kandallóban, s a tűz mellett, fejét az ódivatú, magas kandalló párkányának támasztva, ott ült a szoba világtalan lakója. A másik oldalon öreg kutyája, Vezér feküdt összekuporodva, mintha attól félne, hogy rátaposnak. Mikor beléptem, a kutya rögtön hegyezni kezdte a fülét, aztán csaholva nekem ugrott, majdnem kiütötte a tálcát kezemből. Letettem a tálcát az asztalra, megveregettem a kutya nyakát, és gyöngéden azt mondtam neki:

- Lefeküdni, Vezér.

Mr. Rochester gépiesen arrafelé fordította a fejét, hogy lássa, mi okozza ezt a nagy zajt. De minthogy nem látott semmit, csak sóhajtott, és visszadőlt a székre.

- Kérem a vizet, Mary - mondta.

Odaléptem hozzá, a már csak félig telt pohárral. Vezér izgatottan a sarkamban.

- Mi baj? - kérdezte Mr. Rochester.

- Lefeküdni, Vezér! - mondtam újra.

A pohár megállt Mr. Rochester kezében. Hallgatózott, ivott egy kortyot, letette a poharat.

- Maga, az, Mary?

- Mary a konyhában van - feleltem. Hirtelen mozdulattal kinyújtotta a kezét, de minthogy nem látta, hol állok, nem érintett meg.

- Ki az? - kérdezte. - Ki az?

Vak szemével mindenáron látni akart. Ó, milyen szívszaggató és hiábavaló kísérlet!

- Ki az? Feleljen! - mondta most már hangosan és parancsolóan.

- Parancsol még egy kis vizet, uram? A fele kilötyögött, amint behoztam.

- Ki az? Ki az? Ki beszél?

- Vezér megismert, és John meg Mary is tudja, hogy ki vagyok. Ma este érkeztem - feleltem.

- Jóságos isten! Micsoda káprázat játszik velem?! Micsoda gyönyörű téboly ez?

- Nem káprázat, nem téboly, uram. Ön sokkal fegyelmezettebb, semhogy a képzelet csalóka játékot űzhetne önnel, és sokkal egészségesebb, semhogy elmezavartól kellene tartania.

- De hol van az, aki beszél? Vagy csak puszta hang ez? Ó, istenem! Látni nem látok, de meg kell tapintanom, mert különben szétpattan az agyvelőm, és megáll a szívem dobogása. Akármi, akárki szól hozzám, engedje, hogy megérintsem, mert rögtön meghalok!

Kinyújtotta tapogatózó kezét, én mind a két kezemmel megfogtam.

- Az ő ujjai! - kiáltotta. - Az ő karcsú ujjacskái! De ha ez az ő keze, akkor neki is itt kell lennie!

Az izmos kéz kiszaladt a tenyeremből, megragadta karomat, megtapogatta a vállamat, nyakamat, derekamat, aztán magához ölelt.

- Igazán ő az? Jane? Ez az ő alakja, az ő dereka...

- És az ő hangja - tettem hozzá. - Teljes valójában itt van, a szívét is elhozta. Hála legyen a Jóistennek, hogy megint itt lehetek a közelében, uram.

- Jane Eyre! Jane Eyre! - csak ennyit tudott mondani.

- Én édes gazdám - feleltem. - Igen, én vagyok, Jane Eyre. Megtudtam, hogy itt van, és visszajöttem magához.

- Igaz ez, Jane? Az én régi Jane-em jött vissza? A húsból és vérből való?

- Hiszen megérintett, átölelt, uram. Érezheti, hogy meleg a testem, és nem vagyok puszta levegő.

- Ó, én egyetlen szerelmem! Igen, ez az ő alakja, ez az ő arca. De mégsem lehet igaz, hogy annyi nyomorúság után rám virradt a boldogság napja. Ez csak álom, hiszen álmomban oly sokszor öleltem szívemre, mint ahogyan most ölelem. És álmomban százszor megcsókoltam, ahogyan most csókolom - és éreztem, hogy szeret, és azt hittem, hogy soha többé nem hagy el.

- Nem is hagyja el soha többé, uram.

- Nem hagy el többé? Ezt mondja a látomás? De hiszen mindig föl kellett ébrednem a sivár valóságra, vigasztalan elhagyatottságomra, reménytelen, sötét, magányos életemre. Lelkem szomjúhozott, és nem volt mivel oltanom szomjúságát; szívem éhezett, és nem volt mivel táplálnom. Te édes, szelíd álom, itt a karomban, ügye, megint elszállsz, mint ahogyan testvéreid elszálltak?! De csókolj meg még egyszer, mielőtt elszállsz! Ölelj meg, Jane!

Rászorítottam ajkamat egykor ragyogó, most elhomályosult szemére, kisimítottam haját a homlokából, és megcsókoltam a homlokát is. Mintha most egyszerre ráébredt volna a valóságra.

- Maga az, Jane? Igazán maga az? Visszajött hozzám?

- Visszajöttem.

- És nem fekszik holtan valami árok vagy folyó mélyén? És nem senyved idegenek között?

- Nem uram! Én most már teljesen független vagyok.

- Független? Hogy érti ezt, Jane?

- Madeirai nagybátyám meghalt, és ötezer fontot testált rám.

- Hát ez nem álom. Ez józan valóság. Ilyesmit nem lehet álmodni. Különben is most már megismerem a hangját, ezt a drága, élénk és mégis lágy hangot. Ez a hang felvidítja szívemet, új életet önt belé. Mit beszél, Jane? Független és gazdag nő lett magából?

- Bizony, uram. Olyan gazdag vagyok, hogy házat építtethetek magamnak közvetlen a magáé mellett, feltéve, hogy nem akarja, hogy itt maradjak. És esténként bármikor átjöhet hozzám beszélgetni.

- De ha pénze van, Jane, akkor kétségtelenül barátokat is szerzett, akik törődnek magával, és nem fogják engedni, hogy maga egy vak nyomoréknak áldozza az életét.

- Mondtam már, hogy független vagyok és gazdag. Senki nem parancsol nekem. Azt teszem, amit akarok.

- És velem akar maradni?

- Természetesen. Feltéve, hogy nincs kifogása ellene. Szomszédja, ápolónője, házvezetőnője leszek, ahogy kívánja. Maga most nagyon egyedül van, én majd szórakoztatom; felolvasok, elviszem sétálni, vagy elüldögélek maga mellett, kiszolgálom; keze és szeme leszek. Ne nézzen rám ilyen szomorúan, édes gazdám: amíg én élek, maga nem lesz többé elhagyatott.

- De nem lehet örök időkre az ápolónőm, Jane. Maga fiatal, egyszer férjhez kell mennie.

- Én nem kívánok férjhez menni.

- Pedig férjhez kell mennie, Jane. Ha én még az volnék, aki voltam, megpróbálnám meghódítani magát, de így... vakon és nyomorékon!

Megint tépelődésbe merült, én azonban felvidultam, nekibátorodtam újra. Utolsó szavai rávilágítottak arra, hogy mi bántja. Egészen megkönnyebbültem, és vidámabb húrokat kezdtem pengetni.

- Legfőbb ideje, hogy valaki megint embert faragjon magából - mondtam, elsimítva sűrű és régóta nyíratlan haját -, mert úgy látom, újabban oroszlánná változott, vagy valami hasonló, sörényes vadállattá. Úgy él itt, mint Nabukodonozor a pusztában, a haja mint a sas tollazata. Talán ragadozómadár-körmöket is növesztett, de azt még nem volt alkalmam megfigyelni.

- A bal karomon se kéz, se köröm - mondta, előhúzva a melléből csonka karját. - Ez csak egy csonk... szörnyű látvány, ugye, Jane?

- Hát bizony szomorú így látni, és szomorú a szemét is látni meg ezt az égési sebhelyet a homlokán. De a legnagyobb baj az, hogy az ember hajlandó mindezekért még jobban szeretni és kényeztetni magát.

- Azt hittem, megundorodik, ha rokkantságomat és eltorzult arcomat látja, Jane.

- Úgy? Azt hitte? Ne mondjon nekem ilyeneket, mert nagyon rossz véleménnyel leszek a maga emberismeretéről. Most egy pillanatra kimegyek, mert jól meg akarom rakni a kandallót. Észreveszi, ha jobban ég a tűz?

- Igen, a jobb szememmel látok valami vöröses izzásfélét.

- És a gyertyafényt látja?

- Nagyon homályosan, mint valami fehér felhőt.

- Engem nem lát?

- Nem, tündérkém. De boldog vagyok, hogy hallhatom és megérinthetem.

- Mikor vacsorázik?

- Soha nem vacsorázom.

- De ma vacsorázik, mert én nagyon éhes vagyok. Biztosan maga is éhes, csak elfeledkezett róla.

Behívtam Maryt, egy kicsit rendbe hoztuk a szobát. Aztán ízletes vacsorát készítettem a tálcára. Nagyon izgatott voltam, de azért a vacsoránál fesztelenül és vidáman elbeszélgettünk, sőt még azután is sokáig. Csodálatosan könnyen eltaláltam vele szemben a hangot, mert éreztem, hogy szeret, és hogy minden szavam vigasztalja és felvidítja. Ó, milyen boldogító volt ez a tudat! Az ő társaságában éreztem csak igazán, hogy élek, benne élek, és ő bennem él. Mosoly derítette fel az arcát, homlokán elsimultak a komor redők, arcvonásai ellágyultak.

Vacsora után sok mindent kérdezgetett; hogy hol jártam, mit csináltam, hogyan találtam rá, de egyelőre nagyon szűkszavúan felelgettem kérdéseire. Későre járt, ma már nem lehetett részletekbe bocsátkozni. Különben sem akartam mély húrokat érinteni, nem akartam még inkább felbolygatni lelkét. Puszta jelenlétem megnyugtatta, azt láttam. Amint mondom, egészen jókedvűen beszélgetett, de ha egy pillanatra megakadt a beszélgetés, nyugtalan lett, megérintett, nevemen szólított.

- Biztos, hogy maga valóság, Jane? Nem álom?

- Tudtommal húsból és vérből vagyok.

- De hogyan bukkanhatott fel ilyen váratlanul ezen a sötét és szomorú estén, az én magányos tűzhelyemnél? Kinyújtottam a kezemet, hogy egy pohár vizet vegyek át a szakácsnőtől, és a vizespoharat maga adta a kezembe. Kérdeztem valamit, azt hittem, John felesége fog felelni kérdésemre, és a maga hangja szólalt meg.

- Mert Mary helyett én hoztam be a tálcát.

- Csodálatos óra ez, Jane. Ha tudná, milyen sivár, örömtelen, reménytelen életet éltem az elmúlt hónapok alatt! Nem csináltam semmit, nem vártam semmit. A nappalok egybeolvadtak az éjszakákkal. Ha kialudt a tűz, fáztam. Ha elfelejtettem enni, éhes voltam, de más érzésem nem volt, csak a szűnni nem akaró, fájdalmas sóvárgás az én Jane-em után. Sokkal jobban fájt az, hogy Jane-t elveszítettem, mint az, hogy megvakultam. El nem tudom képzelni, hogyan lehetséges, hogy Jane visszajött, itt van velem, és azt mondja, hogy szeret. Attól félek, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnik megint. Holnap már nem lesz itt.

Nem akartam elérzékenyülni, gondoltam, az lesz a legjobb, ha csak köznapi dolgokról beszélünk. Végighúztam ujjamat a szemöldökén, és megjegyeztem, hogy lepörkölődött. Hozzátettem, hogy majd szerzünk valami kenőcsöt, amitől éppen olyan sűrű és fekete lesz megint, amilyen volt.

- Mire való ilyen terveket szőni, ha egy végzetes pillanatban megint magamra hagy? Eltűnik, mint egy árnyék, hová és merre, még csak nem is sejthetem, és nem is fogom megtudni soha.

- Nincs egy zsebfésűje? - kérdeztem.

- Minek az, Jane?

- Hogy ezt a kócos fekete sörényt hátrasimítsam. Így közelről igazán riasztó látvány. Maga azt mondja, hogy én tündér vagyok, de maga meg olyan, mint valami erdei manó.

- Csúf vagyok, Jane?

- Nagyon. Mindig is az volt.

- Puff neki. Látom, a gonosz nyelve megmaradt, akárhol járt is azóta, hogy nem találkoztunk.

- Pedig jó emberek között jártam; sokkal jobb emberek között mint amilyen maga. Százszor jobb emberek voltak, bizony sokkal finomabbak és előkelőbb gondolkozásúak.

- Az ördögbe is, hát kikkel volt együtt?

- Ne fészkelődjék, mert meghúzom a haját, és akkor majd nem fog kételkedni abban, hogy valóság vagyok.

- Kikkel volt együtt, Jane?

- Azt ma már nem szedi ki belőlem, barátom. Várnia kell holnapig. Ha abbahagyom a mesét, az biztosíték arra nézve, hogy holnap újra megjelenek a reggelizőasztalnál, és befejezem. Mellesleg megjegyzem, holnap reggel nem pusztán egy pohár vízzel jelenek meg itt a kandallója előtt. Legalább egy tojást kell hoznom, hogy a sonkáról ne is beszéljek.

- Ó, maga gúnyolódó lidérc! Emberbe oltott tündér! Egy év óta nem voltam ilyen boldog! Ha maga lett volna Saul Dávidja, a gonosz szellemet hárfapengetés nélkül is kiűzte volna belőle.

- Így, uram, szépen megfésültem, és most elmegyek, mert fáradt vagyok. Három napig utaztam egyfolytában. Jó éjszakát.

- Még egy szót, Jane. Ott, ahol volt, csak hölgyek voltak?

Nem feleltem, nevetve surrantam ki az ajtón.

Hála istennek - gondoltam boldogan -, van, amivel felrázzam a melankóliájából.

Másnap már korán hajnalban hallottam mozogni. Egyik szobából a másikba ment, és mihelyt Mary benyitott hozzá, az volt az első kérdése: "Miss Eyre még itt van?" Aztán: "Melyik szobában aludt? Nem nedves a szoba? Fölkelt már? Kérdezze meg, hogy nem parancsol-e valamit, és hogy mikor jön le."

Mihelyt úgy gondoltam, hogy elérkezett a reggeli ideje, lementem. Nagyon halkan léptem be a nappaliba, megfigyelhettem őt, mielőtt észrevett engem. Szívbe markoló volt látni, hogy ez az eleven szellem testi tehetetlenségre van kárhoztatva. A karosszékben ült, csendesen, de nyugtalanul. Látszott rajta, hogy vár valamit. Az utolsó esztendő szenvedései mély árkokat véstek arcába. Olyan volt, mint egy kioltott lámpa, amely arra vár, hogy újra meggyújtsák. S oly szomorú volt az a tudat, hogy a lámpát ő maga nem, csak más gyújthatja meg. Elhatároztam, hogy élénk és jókedvű leszek, de ennek az erős férfinak a gyámoltalansága szívembe nyilallt. Mégis esőt vettem magamon, és lehetőleg vidáman szólaltam meg:

- Szép, napsütéses reggel van, uram. A tegnapi zápor felfrissítette a világot. Reggeli után sétálunk egyet.

Sikerült mosolyt varázsolnom arcára.

- Hát itt van az én kis pacsirtám! Jöjjön ide hozzám! Nem tűnt el mégsem? Minden napfény az én Jane-emből árad!

Könnyes lett a szemem e fájdalmas vallomás hallatára. De nem akartam elérzékenyedni; gyorsan letöröltem a könnyeimet, és nekiláttam a reggeli elkészítésének.

A délelőtt nagyobb részét a szabadban töltöttük. A nedves és bozótos erdőből derűsebb tájakra, nyílt mezőkre vezettem. Elmondtam neki, hogy milyen üde zölden csillog minden a napsütésben; mennyire felfrissültek a virágok és a sövénykerítések; milyen szikrázóan kék az ég. Egy száraz fatörzsre leültettem, és nem tiltakoztam, mikor arra kért, hogy üljek az ölébe. Miért tiltakoztam volna, mikor mind a ketten boldogabbak voltunk együtt, mint egymástól távol? Vezér is ott hevert mellettünk. Nagy volt a csend. Egyszerre csak szenvedélyesen magához szorított Mr. Rochester, és felkiáltott:

- Kegyetlen, kegyetlen szökevény! Ó, Jane, hogy én mit éreztem, mikor rájöttem, hogy elmenekült Thornfieldból! És amikor a szobájában meggyőződtem arról, hogy sem pénzt, sem más értéket nem vitt magával! Az a gyöngysor, amit magának adtam, érintetlenül feküdt tokjában; ott sorakoztak a fal mellett a leszíjazott bőröndök, amelyekkel nászútra akartunk indulni. Mit csinálhat, mihez kezdhet az én egyetlenem egyedül, pénz nélkül? - kérdeztem magamtól újra meg újra. Hát mit csinált? Legalább most mondja el.

Most aztán rendre elmondtam neki a tavalyi év történetét. Az első három nap viszontagságait csak futólag érintettem, mert nem akartam neki fölösleges fájdalmat okozni, hiszen az a kevés is, amennyit mondtam, megfájdította hűséges szívét.

Nem lett volna szabad szó nélkül elhagynom őt - mondta -, terveimről tájékoztatnom kellett volna; nem volt szép tőlem, hogy nem bíztam benne, pedig sohasem kényszerített volna arra, hogy a szeretője legyek. Akármennyire elragadta is a kétségbeesés, alapjában sokkal gyöngédebben szeretett, semhogy képes lett volna zsarnokoskodni fölöttem. Fele vagyonát boldogan odaadta volna, s egy csókot sem kért volna cserébe, ha nyugodt lehet, hogy nem bolyongok egyedül a világban. Azt mondta, biztos benne, hogy nem volt olyan sima az életem, mint ahogyan neki elmondottam.

- Mindegy most már, akármennyit szenvedtem is, az egész nem tartott sokáig. Elmondtam neki, hogyan kerültem Moor House-ba, hogyan kaptam meg a tanítói állást s a többi. Aztán hogy örököltem, rokonokat fedeztem föl. Természetesen St. John Rivers neve is gyakran szóba került. Mikor befejeztem mondókámat, Mr. Rochester rögtön visszatért St. Johnra.

- Tehát eszerint St. John az unokabátyja?

- Igen.

- Sokszor említette őt. Szereti?

- Áldott jó ember, uram. Lehetetlen nem szeretni.

- Jó ember? Azt jelenti, hogy egy tiszteletre méltó, ötven körüli férfi? Vagy mit jelent?

- St. John mindössze huszonkilenc éves.

- Tehát még nagyon fiatal. Külsőre milyen? Alacsony növésű, jelentéktelen arcú? És a természete? Közömbös? Olyan ember, akinek jósága inkább a bűn kerülésében, mint cselekvő erényességében rejlik?

- St. John fáradhatatlanul tevékeny. Nagy, nemes tetteket akar véghezvinni.

- Hát ami a szellemi képességeit illeti? Nem valami ragyogó elme, ugye? Jó szándékú, de maga csak vállvonogatva hallgatta, amit mondott?

- St. John keveset beszél, de amit mond, annak mindig veleje van. Elsőrendű koponya. Nem befolyásolható, de rendkívül fogékony szellem.

- Egyszóval kitűnő ember.

- Kitűnő.

- És művelt is?

- Kész tudós.

- És a modora? Gondolom, azt mondta, hogy a modora nem a maga ízlése szerint való. Miért? Mesterkélt? Szőrszálhasogató? Nagyképű?

- A modoráról nem is volt szó, de semmi kifogás nem lehet ellene. Csiszolt, úri modor.

- És a külseje milyen? Elfelejtettem, hogy mit mondott róla. Afféle egyszerű falusi pap, aki szorosan kötött fehér nyakkendőt visel, és durva, vastag talpú cipőben jár?

- St. John kifogástalanul öltözködik. Szép ember is. Magas, szőke, kék szemű. A profilja görögös.

- Tehát szerette őt, Jane?

- Igenis, szerettem. De ezt már kérdezte egyszer.

Természetesen tudtam, hogy honnan fúj a szél. Féltékeny volt. De ez az érzés éppen jókor jött, mert legalább felrázta búskomorságából. Azért nem is siettem megnyugtatni.

- Talán már nem is szívesen ül a térdemen, Miss Eyre? - ez volt a legközelebbi, váratlan kérdése.

- Miért ne ülnék itt szívesen, Mr. Rochester?

- Túlságosan nagy az ellentét közöttem és a St. Johnról rajzolt kép között. Ő a belvederei Apolló; ahogyan lefestette: magas, szőke, kék szemű s arca görögös. Ezt látja maga képzeletében, a valóságban pedig mit lát? Egy Vulkánt, egy széles vállú, sötét arcú kovácsot, aki ráadásul még vak is és béna.

- Ez még idáig nem jutott eszembe, de kétségtelen, hogy ha valamelyik istenhez hasonlít, akkor Vulkánhoz hasonlít, uram.

- Hát, rendben van. Elmehet, asszonyom, de mielőtt távozik - és erősebben szorított magához, mint valaha -, lesz szíves még egy-két kérdésemre felelni.

- Halljuk a kérdéseket, Mr. Rochester.

Keresztkérdések közé fogott:

- St. John tanítói állást szerzett magának, még mielőtt kiderült volna, hogy rokonok?

- Igen.

- Gyakran találkoztak? Ő bizonyára el-ellátogatott az iskolába.

- Naponta.

- És meg volt elégedve magával? Bizonyára jól tanított; Jane, hiszen tudom, hogy maga okos és tehetséges.

- Igen, meg volt velem elégedve.

- Bizonyára sok nem remélt jó tulajdonságot fedezett föl magában, nem mindennapi képességeket.

- Ezekről nem tudok.

- Ugye, azt mondta, hogy ott lakott az iskola mellett? A lakásán is meg szokta látogatni St. John?

- Hébe-hóba.

- Esténként is?

- Egyszer-kétszer.

Szünet.

- És miután a rokonságot kisütötték, mennyi ideig lakott együtt vele és testvéreivel?

- Öt hónapig.

- Sok időt töltött Rivers a húgaival?

- Igen. A hátsó nappali közös dolgozószobánk volt. St. John az ablaknál ült, mi meg az asztalnál.

- Sokat dolgozott?

- Nagyon sokat.

- Mivel foglalkozott?

- A hindusztáni nyelvet tanulta.

- És maga azalatt mit csinált?

- Eleinte németül tanultam.

- Ő tanította magát?

- Nem. Németül nem tudott.

- Semmire se tanította magát?

- Egy kicsit hindusztánul.

- Rivers hindusztánul tanította magát?

- Úgy van.

- És a húgait is?

- A húgait nem.

- Csak magát?

- Csak engem.

- Maga kérte őt, hogy tanítsa?

- Nem én kértem.

- Ő akarta magát tanítani?

- Ő.

Újabb szünet.

- Miért akarta magát hindusztánul tanítani? Mi hasznát vehette volna maga valaha a hindusztán nyelvnek?

- Azt akarta, hogy menjek vele Indiába.

- Ahá! Végre kilátszik a lóláb. Szóval feleségül akarta venni magát??

- Feleségül kért.

- Ez nem igaz! Azért találta ki, hogy ugrasson.

- Bocsánatot kérek, ez a színigazság. Nem is egyszer, hanem többször kérte meg a kezemet, és nagyon erőszakos volt.

- Már mondtam, Miss Eyre, hogy elmehet, ha akar. Hányszor mondjam még? Miért ül itt ilyen makacsul a térdemen, mikor megmondtam, hogy le is út, fel is út?

- Azért, mert nagyon jól ülök itt.

- Nem, Jane, nem ülhet jól itt a térdemen, mert a szíve másutt van. A szívét otthagyta unokabátyjánál, St. Johnnál. Ó, istenem, és én még azt hittem, hogy az én kis Jane-em egészen az enyém! Azt hittem, hogy akkor is szeretett, amikor elmenekült tőlem. A nagy keserűségben ez a csöpp vigasztalásom megmaradt. Soha egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy mást szeret. De hát hiába búslakodom. Menjen innen, Jane, és legyen Rivers felesége.

- Hát akkor rázzon le, vagy lökjön le, mert én a magam jószántából el nem megyek innen.

- A hangja biztató, Jane, olyan őszintén cseng, új reményt éleszt. Ha a hangját hallom, elfelejtem, hogy hűtlen lett hozzám. De azért nem vagyok bolond - menjen...

- Hová menjek, uram?

- Menjen a maga útján, azzal az emberrel, akit élettársul választott.

- Ki az?

- Hiszen tudja: az a St. John Rivers.

- St. John nem élettársam nekem, és soha nem is lesz az. Ő nem szeret engem, és én sem szeretem őt. St. John egy Rosamond nevű, szép fiatal hölgyet szeret - már ahogyan ő szeretni tud; nem úgy, ahogyan maga tud szeretni. Engem csak azért akart feleségül venni, mert azt gondolta, hogy misszionáriusnak való feleség vagyok. Az a hölgy viszont nem való misszionáriusfeleségnek. St. John nagy lélek, de rendkívül szigorú és hideg, mint egy jéghegy. Nem olyan, mint maga, nem lennék vele boldog, de még csak a közelében sem. Nem elnéző, és nem gyöngéd. Nem talált bennem semmi vonzót, még a fiatalságom sem vonzotta, csak a természetemben talált néhány tetszetős vonást. Tehát hagyjam itt magát, és menjek vissza hozzá?

Önkéntelenül megborzongtam, és ösztönösen közelebb simultam vak szerelmemhez. Ő mosolygott.

- Igaz ez, Jane? Hát így állnak a dolgok maga és Rivers között?

- Így. Nem kell féltékenynek lennie. Csak azért ugrattam egy kicsit, hogy ne legyen szomorú. Azt-gondoltam, a bosszúságot könnyebb elviselni, mint a bánatot. De ha azt akarja, hogy szeressem: boldog és büszke lehet, hogy ennyire szeretem. Egész szívem a magáé, és a magáé is marad mindörökre, még akkor is, ha a végzet újra elszakítana kettőnket egymástól.

Megcsókolt, de a homloka elborult.

- Ó, istenem! Mi lett belőlem!

Megsimogattam, hogy megnyugtassam. Tudtam, mire gondol, beszélni akartam helyette, de nem mertem szólni. Amint egy pillanatra félrefordította arcát, láttam, hogy lehunyt szemhéja alól könny szivárog. Nagyon fájt a szívem.

- Olyan vagyok, mint az a villámsújtotta gesztenyefa Thornfieldban - mondta. - Nincs jogom hozzá, hogy egy ilyen viruló, fiatal életet egy roncshoz kössek.

- Maga nem roncs és nem is villámsújtotta gesztenyefa. Tele van életerővel. Gyökeréből, akár akarja, akár nem, friss hajtások sarjadnak, mert szívesen bújnak meg dús lombú árnyékában. És ha megnőnek az új sarjak, maga felé hajlanak majd, és derekára fonódnak, mert ereje oltalmat ad a viharok ellen.

Megint elmosolyodott. Sikerült megnyugtatnom.

- Maga barátságról beszélt, Jane?

- Igen, barátságról - feleltem habozva, mert nem barátságot akartam mondani, de nem jutott eszembe más, megfelelőbb szó.

- De nekem nem barátság kell. Nekem feleség kell!

- Feleség?

- Igen. Újdonság ez magának?

- Hát persze. Erről idáig nem volt szó.

- És nem szívesen hallja?

- Az a körülményektől függ. Attól, hogy kit akar elvenni.

- Magára bízom a választ, Jane.

- Én azt választanám, aki a legjobban szereti magát.

- Én pedig azt választom, akit én a legjobban szeretek. Akar a feleségem lenni, Jane?

- Akarok.

- Egy szegény vak ember felesége, egy emberé, akit kézen fogva kell vezetni?

- Igen, uram.

- Egy nyomoréké, aki húsz évvel idősebb, mint maga? Akit egész életén át ápolni kell?

- Igen, uram.

- Igazán, Jane?

- Igazán, uram.

- Ó, én édes egyetlenem! A Jóisten áldja meg!

- Mr. Rochester! Ha életemben valami csekély jót tettem, ha volt valaha egy könyörületes gondolatom, ha valaha szívből imádkoztam, most megkaptam a jutalmat érte. Az, hogy a felesége lehetek, a legnagyobb boldogság, ami engem a földön érhet.

- Igen, mert magának öröme telik az önfeláldozásban.

- Önfeláldozás! Mit áldozok én fel? Az éhséget a jóllakásért, a sóvárgást a megelégedettségért. Átölelni, megcsókolni azt, akit szeretek, itt élni mellette - ez csak nem önfeláldozás? Ha önfeláldozás, akkor persze hogy örömem telik benne.

- Elviselni az én rokkantságomat! Elnézni fogyatékosságaimat!

- Az én szememben maga nem rokkant, és fogyatékosságai sincsenek. Most, hogy igazán segítségére lehetek, jobban szeretem, mint valaha. Jobban szeretem, mint akkor, amikor büszke függetlenségében csak a pártfogó és az ajándékozó szerepét szerette játszani.

- Idáig irtózatos volt a tudat, hogy másokra szorulok, hogy vezetnek, hogy kezemet fizetett szolgák fogják. Most, hogy Jane ujjacskái fognak vezetni, most egészen más lesz. Idáig szívesebben voltam egyedül, mint a fizetett személyzet társaságában, de Jane társasága az öröm kiapadhatatlan forrása lesz számomra. Jane megfelel nekem, de vajon én megfelelek-e Jane-nek?

- A legtökéletesebb mértékben, Sir. Sürgősen meg kell esküdnünk.

- Ha így áll a helyzet: nincs mire várnunk.

Ezt az utolsó mondatot egészen a régi követelő hangján mondta.

- Haladéktalanul megtartjuk az esküvőt, Jane. Csak az írásokat kell megszerezni.

- Most látom, Mr. Rochester, hogy dél már elmúlt. Vezér rég hazament ebédelni. Mutassa az óráját.

- Vegye magához az órámat, Jane. Nekem úgy sincs szükségem rá.

- Mindjárt négy óra. Nem éhes?

- Három nap múlva megtartjuk az esküvőt, Jane. Nem baj, hogy nincs szép ruhája, nincsenek ékszerei. Nem az a fontos.

- A nap teljesen felszárította az esőcseppeket. A szél is elállt, egészen meleg van.

- Tudja-e, Jane, hogy azt a kis gyöngysort azóta is a nyakamban hordom, amióta maga elment? Most is itt van.

- Az erdőn keresztül megyünk haza, az a legárnyékosabb út.

Nem hederített rám, tovább mondta a maga mondókáját:

- Néhány nappal ezelőtt ott ültem szobám nyitott ablakában; jólesett, hogy a balzsamos éjszakai levegő végigsimítja arcomat, bár természetesen nem láthattam a csillagokat, s csak valami homályos fehérségből tudtam, hogy holdtölte van. Úgy vágytam utánad, Jane! Testem-lelkem szomjazott! Alázatosan azt kérdeztem Istentől: nem szenvedtem-e még eleget. Nem voltam-e elég sokáig elhagyatott, elgyötört, szomorú? Nem ízlelhetném meg egyszer az örömöt és a békességet? Elismerem, hogy minden büntetést megérdemeltem, de úgy éreztem, többet már nem bírok elviselni. S szívem vágyainak alfája és omegája, szerelmesem neve önkéntelenül kiszaladt a számon: "Jane! Jane! Jane!"

- Hangosan mondta a nevemet?

- Hangosan, Jane. Ha valaki hallotta volna, azt hihette, hogy bolond vagyok, olyan nagyon hangosan mondtam.

- És azt mondja, hogy ez múlt hétfőn éjszaka történt? Éjfél felé?

- Akkor. De az időpont nem fontos. Az a fontos, ami ezután következett. Maga biztosan azt fogja hinni, hogy babonás vagyok, hát valami babonaság van a véremben, mindig is volt, de azért az, amit most mondok, szóról szóra megtörtént.

- Amikor elkiáltottam magam: "Jane! Jane! Jane!" - egy hang, nem tudom, honnan jött, de azt tudom, kinek a hangja volt, egy hang felelt: "Jövök! Várjon rám!" - és egy pillanattal később mintha a szellő suttogva azt kérdezte volna: "Hol van?"

Letett a térdéről, felállt, és kalapját tiszteletteljesen megemelve, világtalan szemét a föld felé fordította. Azután kinyújtotta kezét, hogy fogjam meg és vezessem. Megfogtam azt a drága kezet, egy pillanatra ajkamhoz szorítottam, aztán hagytam, hogy átfogja a vállamat. Minthogy sokkal alacsonyabb vagyok, mint ő, így támogattam és vezettem is egyszerre.

Az erdőn át hazasétáltunk.

35.

Befejezés

Feleségül mentem hozzá. Csendes esküvőnkön nem volt más jelen, mint a pap, az egyházfi és mi ketten. Mikor a templomból hazaértünk, egyenesen a konyhába mentem, ahol Mary ebédet főzött, John pedig a késeket tisztította.

- Most jövünk az esküvőnkről, Mary - mondtam -, Mr. Rochester meg én ma reggel örök hűséget esküdtünk egymásnak.

A házvezetőnő és a férje azok közül a derék, nyugodt természetű cselédek közül való volt, akik nem álmélkodnak, nem csapják össze a kezüket, ha valami szokatlan dolgot hallanak, nem óbégatnak, és nem árasztják el szózuhataggal az embert. Mary fölnézett, egy pillanatig rám bámult; a kanál, amellyel a sült csirkét öntözte, megállt a levegőben, John kései is pihentek egykét percig, de Mary, a tűz fölé hajolva, csak ennyit mondott:

- Igazán, kisasszony? - Aztán némi szünet után így folytatta: - Láttam, hogy el tetszenek menni az úrral, de nem tudtam, hogy a templomba. - S azzal tovább öntözte a csirkét.

John szélesen vigyorgott.

- Én mondtam Marynek, hogy össze fognak házasodni. Ismerem én Mr. Edwardot (John régi házibútor volt, gyerekkora óta ismerte gazdáját, azért emlegette keresztnevén), sejtettem, mit forgat a fejében. Nagyon jól tette az úr, hogy elvette a kisasszonyt, az isten áldja meg mindkettőjüket.

- Köszönöm, John. Mr. Rochester küldi ezt maguknak.

Egy ötfontos bankjegyet nyomtam John kezébe, és kijöttem a konyhából. Később arra menvén, véletlenül meghallottam ezeket a szavakat:

- Jobb feleség lesz belőle, mint valamelyik nagyúri hölgyből lett volna. Ha nem is valami gyönyörű, az biztos, hogy jó lélek. És mindenki láthatja, hogy Mr. Edwardnak ő a legszebb a világon.

Rögtön az esküvő után írtam a lányoknak Moor House-ba, és St. Johnnak Cambridge-be. Diana és Mary fenntartás nélkül helyeselték házasságomat. Diana azt írta, hogy a mézeshetek után meglátogat.

- Írd meg neki, hogy ne várjon olyan sokáig - mondta Mr. Rochester, mikor ezt a levelet felolvastam. - A mi mézesheteink életünk végéig fognak tartani.

Hogy St. John mit szólt a házasságomhoz, azt nem tudom, mert levelemre nem válaszolt. Fél év múltán írt ugyan, de Mr. Rochesternek még a nevét sem említette, és házasságomra sem tett célzást. Levele nyugodt hangú volt, s bár nagyon komoly: határozottan kedves. Ettől kezdve, ha nem is gyakran, de állandóan leveleztünk. St. John mindig azt írta: reméli, hogy boldog vagyok, de azt is reméli, hogy nem feledkezem meg Istenről, és nemcsak a földi dolgokkal törődöm.

Az olvasó talán még emlékszik a kis Adèle-re. Én sokat gondoltam a gyermekre, és Mr. Rochester beleegyezésével meg is látogattam az intézetben. Adèle viharos öröme mélyen meghatott. Sápadt és sovány volt szegényke; bevallotta nekem, hogy nem érzi jól magát az intézetben. Én is úgy láttam, hogy az intézet szabályzata és tanítási rendszere túlságosan szigorú egy ilyen kislánynak, és hazahoztam Adèle-t. Gondoltam, majd én nevelem tovább, de túlságosan el voltam foglalva férjemmel, a gyermekre nem fordíthattam elég gondot, tehát kerestem egy másik, megfelelőbb intézetet, amely közelebb is esett hozzánk, így gyakrabban meglátogathattam és hazahozhattam a kislányt. Gondom volt rá, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Adèle ezt az új intézetet nagyon megszerette, és tanulmányaiban szépen haladt. Irántunk mindig hálás szeretettel viseltetett, és réges-rég visszafizette kedvességével azt a keveset, amit módomban állt tenni érte.

A történet befejezéséhez közeledik. Még néhány szót a házasságomról s néhány szót azokról, akiknek a neve leggyakrabban fordult elő a mesében:

Tíz év óta vagyok Edward Rochester felesége. Most már tudom: milyen boldogság azzal a valakivel és azért a valakiért élni, akit az ember a világon legjobban szeret. Kimondhatatlanul boldog vagyok, mert tudom, hogy éppen úgy az életet jelentem a férjemnek, mint ahogyan ő az életet jelenti nekem. Soha asszony nem került közelebb párjához, mint én; mi ketten valóban egy test és egy lélek vagyunk. Én soha rá nem unok az én Edwardom társaságára, és ő soha rá nem un az enyémre, ahogy tulajdon szívverésünket sem unjuk meg - s így mindig együtt vagyunk: fesztelenül, mintha egyedül lennénk, és vidáman, mint a legkellemesebb társaságban. Azt hiszem, reggeltől estig beszélgetünk; ez a beszélgetés nem egyéb, mint hangos gondolkodás. Én teljes bizalommal tekintek rá, ő teljes bizalommal fordul felém. Tökéletesen illünk egymáshoz, s így az eredmény: tökéletes egyetértés. Házasságunk első két évében Mr. Rochester teljesen vak volt; talán ez hozott bennünket oly nagyon közel egymáshoz. Én voltam a szeme, mint ahogy máig is én vagyok az egyik keze.

A második év vége felé történt, hogy miközben egy levelet diktált nekem, egyszerre odajött hozzám, és fölém hajolt.

- Mondd csak, Jane, valami csillogó van a nyakadon? - kérdezte.

Az arany óraláncom volt a nyakamban, tehát igennel feleltem.

- És valami halványkék ruha van rajtad?

Elmondta, hogy egy idő óta úgy érzi, mintha az egyik szeme előtt oszladoznék az állandó felhő.

Fölmentünk Londonba, megvizsgáltatta magát egy kitűnő szemorvossal, és fél szemére visszanyerte látását. Most sem látott egészen tisztán; írni és olvasni keveset tudott, de nem kellett többé kézen fogva vezetni, s ég és föld nem volt többé tátongó üresség számára. Amikor elsőszülöttjét a karjába tettem, láthatta, hogy a gyermek az ő szemét, az ő hajdani ragyogó, fekete szemét örökölte.

Edwardommal tehát boldogan élünk; annál inkább, mert azok, akiket legjobban szeretünk, szintén boldogok. Diana és Mary férjhez ment. Évente egyszer kölcsönösen meglátogatjuk egymást. Diana férje tengerészkapitány, vitéz katona és jó ember. Maryé lelkész: bátyjának egyetemi barátja, s képességeiből, nézeteiből ítélve méltó erre a barátságra.

St. John valóban Indiában él. Arra az útra lépett, melyet maga választott, s most azt járja. Erélyesebb, fáradhatatlanabb úttörő nemigen birkózott még ez idegen föld ezer veszedelmével. St. John csupa erő, csupa buzgalom és csupa áhítat, egyengeti hívői számára a tökéletesedés útját, és vaskézzel irtja ki a régi kasztrendszer csökevényeit.

St. John nem házasodott meg, most már nem is fog megházasodni. Nagyon sokat dolgozott, a munka befejezéséhez közeledik; a dicsőség napja nemsokára lehanyatlik. Utolsó levele emberi könnyeket sajtolt ki szememből, de szívemet isteni örömmel töltötte el. Érzi, hogy rövidesen elnyeri jutalmát: az örök élet koronáját. Tudom, hogy a legközelebbi levelet idegen kéz írja majd Indiából, és arról értesít engem, hogy a jó és hűséges szolga behívatott Ura örömére.