XI. Az a bizonyos szegény asszony

– Apácskám, nekem mégis bajos így egyedül lenni a háznál. Így szólt egy napon Ankerschmidt leánykája haragos apjához.

– Hát mit gondolsz?

– Kellene valami asszonyfélének lenni körülöttem, akivel a házi felügyelést megoszthatnám, s okos dolgokról beszélhetnék vele.

– Igazad van. Valami társalkodóné?

– Az ám. Valami csendes, okos nő, akinek már megjött az esze.

– No, olyan asszonyra én is szeretnék akadni. De hát hol vesszük azt?

– Majd én utánajárok.

– Te jársz utána? Nohát csak szerezz egyet.

Pár nap múlva Erzsike folytatta a felvett tárgyat.

– Apácskám, találtam már olyan nekünk való asszonyt.

– Már találtál? Hol vetted?

– Egy barátném, akit Bécsben ismertem, ajánlott egy nagyon jó nőt.

– Jót? Csodálom, hogy Bécsben meg nem tartották.

– Szerencsétlen nő, szegény, apja akarata ellen ment férjhez, aztán az apja kitagadta.

– Azt – elhiszem.

– A férje pedig semmirekellő volt, aki csak azért vette el, mert azt hitte, hogy sok pénzt fog vele kapni.

– Hát’sz ez mindig úgy történik. Hát újság ez? Hogy ezt minden asszony csak akkor tudja meg, amikor már megtörtént rajta.

– A férje azután pört indított az apa ellen neje hozománya végett, hanem a törvény előtt kiderült, hogy az apának joga volt neki semmit sem adni, s elvesztette a keresetét.

– Elhiszem azt! Másutt is van az embereknek eszük. Ezt nem akarják hinni a fiatal gavallérok. Azt gondolják, hogy mihelyt valaki öregember, már lába szárába szállt az esze.

– A csúnya rossz ember aztán afölötti dühében elkezdte a feleségét kínozni, ütötte, verte.

– No, de azért csak ne fakadj ríva! Hiszen nem téged vert.

– De mikor az olyan cudarság: egy asszonyt megverni!

– Már az igaz. Hanem ha te minden megvert asszonyt el akarsz siratni, akkor korábban kelj fel, mert nem jössz ki az idővel.

– Igen, de még nem volt elég, hogy megverte; az asszony azt eltűrte volna, hanem egyszer hogy részegen jött haza…

– Még az is?

– Igen a korcsmából, ahol a felesége utolsó ékszerét is elkártyázta, akkor az asszonytól azt a gyűrűt kérte, amit az anyjától kapott, s hogy ezt nem adta neki, kitaszította az ajtón az utcára, s a szegény asszony ott virradt meg a küszöbön fekve.

– Ejnye, az akasztófáravaló!

– Ugye? A szegénynek aztán nem volt hova lenni. Ismerőihez menni szégyellt; apja házához visszatérni nem mert; kénytelen volt szolgálatba állni.

– Látod, ez a jutalma a könnyelműségnek.

– Az én bécsi barátném nagyon ajánlja nekünk ezt a szegény nőt társalkodónénak, kit a sors így megtört, s aki bizonyosan nagyon háladatos lesz, ha egy ily nyugalmas házhoz juthat, mint a mienk.

– Igen, de nem valami rossz természetű asszony-e?

– Oh, a legszelídebb a világon, maga a türelem.

– Te már arról is jót mersz állani? Honnan tudod?

– No, úgy következtetem, hogy annak kell lennie, miután annyi bántalmat szótlanul ki tudott állni.

– Hja, az egészen más, azt te nem érted. Még aki a férjétől meg hagyja magát verni, lehet valóságos hárpia.

– No ez nem az, ez nem az. Ugye beleegyezel, hogy ide fogadjuk?

– Jól van, jól; nem bánom. De meglásd, hogy ha tejbe, vajba mártod is itt, mégis visszaszökik a férjéhez.

– Tehát nem bánod? Írhatok dr. Grisáknak, hogy küldjön neki útiköltséget?

– Írhatsz, írhatsz.

– Nem tekintesz e nőnek a születésére?

– Bánom is én, akárminek született! Csak tisztességes emberek voltak a szüléi.

– Óh, nagyon tiszteletre méltó emberek voltak. Az anyja régen meghalt, hanem az atyja igen derék, kedves ember.

– Úgy találod? Dacára annak, hogy a leányát kitagadta?

– Hiszen még kiengesztelődhetik iránta.

– Ha én volnék a helyében, alig hinném.

– Tehát megengeded, hogy ide fogadhatjuk. Köszönöm, ezerszer köszönöm.

Erzsike annyiszor megcsókolta apja kezét, hogy az utoljára kénytelen volt meggyőződni felőle, hogy az a bizonyos szegény asszony teljes mértékben megérdemli azt a jó elővéleményt, mellyel őt leánya oly buzgón igyekszik behízelegni.

Nehány nap múlva Erzsike levelet kapott Pestről.

Midőn azt magánszobájában elolvasta, sok idő kellett hozzá, míg apjához ki mert jönni, nehogy az észrevegye szemein, hogy sokat sírt. Nehányszor megindult már, de megint csak vissza kellett térnie, s újra egy verset sírni magában, mert nem bírta elfojtani.

Hanem mire apja elé ért, mégis oly tökéletességre vitte a tettetést, hogy az öregúr azt kérdezte tőle:

– Nos, miért van oly jó kedved?

– Hát az a bizonyos szegény asszony.

– S mi történt azzal a bizonyos szegény asszonnyal?

– Megérkezett már Pestre.

– Hozta Isten. Majd érte küldjük a kocsit.

– Ugye a fedett kocsit?

– Már minek volna neki fedett kocsi? A biz eljöhet a neuditscheinin is.

– No, de engedd hát, hogy a fedett kocsiba fogassunk.

Erzsike olyan szépen megcirógatta az apja arcát, melyen már akkor az új szakáll hüvelyknyi tarlót eresztett, hogy ez kénytelen volt átlátni, miszerint minden udvariasság és bevett szokás ellen volna egy újon érkező társalkodónét nem a fedett hintóval hozatni el. Legyen hát az is. Kell-e még valami?

– Igenis, kell még. De ne húzd össze a szemöldöködet. Azt írja a barátném, hogy annak a szegény teremtésnek még csak tisztességes öltözete sincs, amiben nálunk megjelenhessen.

– Teringettét! Ez hát ugyan könnyűszerrel utazott. Hát pénzt is küldjek neki, ugye?

– Nem; minek? Én azt gondoltam, hogy úgyis annyi ruha van itt nálunk, ami Hermine-től ittmaradt, abból küldhetnénk eléje; én úgysem viselhetem azokat; itt csak elpusztulnak magukban.

– De hiszen, kedves jószágom, te nem ismered annak a jámbor személynek a termetét, hátha valami vaskos perszóna?

– Óh, dehogy az.

– Honnan tudod te?

– Aki annyit szenvedett, az nem lehet kövér; az bizonyosan igen sovány.

– De hátha valami alacsony termetű? Tudod, hogy Hermine magas volt.

– Azon majd tud ő segíteni. Ez nők dolga; nem érted te azt, apácskám.

– Nem bánom én, hát küldj neki, amit akarsz.

Erzsike aztán nem is mondatott magának többet; futott, bőröndöt, kalaptokot keresett, összepakolt mindent, mi egy női öltözék tökéletességeihez szükséges, Hermine ruhatárából a legapróbb alkatrészekig, amiknek múlhatlan egybefüggése csupán női szívek előtt ismeretes titok; aztán befogatott; a kocsisnak sokáig magyarázott valamit, s végül egy pohár bort is adatott néki, hogy tisztábban felfoghassa feladatát; s aznap aztán késő estig kimagyarázhatlan jókedve volt; mikor nem sírt, akkor mindig nevetett.

Ankerschmidt egész nap vadászni járt; kezdődött a szalonkaidény. A vadásza pedig azt jövendölte, hogy e tavaszon nagyon bő szalonkaszüret lesz, mert nedves esztendő van.

Igen későn este jött haza a cserkészetből; volt is diadala, nem kevesebb, mint öt darab áldozat ékesíté vadásztáskája hurokjait. Erzsikének meg kellett tudnia minden egyes szalonka esetének történetét, mit a leányka, nagy figyelmes szemeit le nem véve atyja hevült arcáról, olyan részvéttel tudott hallgatni, mintha ő értene ahhoz legjobban.

– Pedig még egy hatodikat is meglőttem; de csak szárnyazva volt a kópé, s mire fel akartam venni, úgy elment a bokrok között, hogy rá nem bírtam találni, pedig mindaddig kerestem, míg csak a hold le nem ment. No, holnap majd megtalálom.

– Holnap is el fogsz menni?

– Hajnalban; még te akkor alszol.

– De ebédre hazajössz?

– Az ebédet viszem a tarisznyában.

– S megint ilyen későn jössz haza este?

– Valamivel még későbben, mert a hold utóbb megy le.

– Ah, ne maradj olyan későre.

– De kedves madaram, akkor húznak a szalonkák legjobban.

– Igen, de azalatt meg fog érkezni az a szegény asszony.

– Az a „bizonyos szegény asszony”. Teringettét! Azt a szegény asszonyt itt találom én holnap is, meg egy hónap múlva is, de a szalonka odábbmegy, mert az vándormadár. Ugye pedig magad is szereted a szalonkát? Mikor olyan kicsi gyermek voltál, valahányszor a puskát megláttad vállamon, mindig azt mondtad: papa, aztán lőj szalonkát!

– Hát tudod mit? Amit nekem szántál, azt hagyd estére, aztán mikor az én részemre kerül a sor, azt ne lődd meg, azt hagyd ott, és gyere haza.

– No már ilyen ceremóniával egy hercegasszonyt sem vártak még, mint ezt a te bizonyos szegény asszonyodat. Jól van no; hazajövök kilenc órára.

– Óh nem, nem; hétre kell hazajönnöd.

– Szent Hubertre mondom! Nem jövök haza hamarabb fél kilencnél.

– No még azt a kis félórát engedd le.

– De mikor már szent Hubertnek adtam szavamat.

– Ki tudja, hallotta-e? Aztán kipótolhatod holnapután.

– No legyen meg, hát hazajövök nyolcra. Ha egypár perccel el találnék maradni, abból aztán szemrehányás ne legyen. Teringettét! Mennyit kell nekem egy szegény asszonyért szenvednem, akit sohasem láttam életemben.

– No látod, milyen jó atyuska vagy te.

Ekként kiérdemelve leánya dicséretét, Ankerschmidt lovag oly módon iparkodott magának kárpótlást szerezni, hogy másnap reggel egy órával hamarább kiment a cserjére. Hanem szent Hubert mégis bosszút állt rajta, amért neki adott szavából le engedett alkudni, mert délelőtt nem kapott puskavégre két szalokánál többet; azok közül is az egyiket mérgében úgy szétlőtte, hogy nem volt érdemes a földről felszedni, délután öt óra tájon pedig oly zivatart küldött rá, amilyent még a legelvetemültebb kalendáriumcsináló sem mer ilyen kora tavasszal megjövendölni. Csupán annak köszönheté, hogy szárazan megmenekült előle, mert útban találta egyik hazatérő szekerét, amivel különben nem valami sokat törődött volna. Az ő csontjai nincsenek cukorból, ázott ő eleget.

Éppen csak azt várta az eső, hogy ő belépjen a kapuján, amint rákezdte egyszerre önteni szapulószámra a záport, mennydörgéssel, villámlással vegyest.

Erzsike aggódó arccal futott eléje.

– No te, rossz leány – szitkozódék mérgesen a lovag –, te ugyan a nyakamba imádkoztad a garaboncás diákot. Valld meg, te boszorkányfajta, hogy imádkoztál érte, hogy ez a zivatar rám jöjjön, s hazakergessen.

– Óh dehogy – rebegé reszketve a lányka. – Dehogy imádkoztam ezért, dehogy. Istenem, Istenem. Ő az úton van; mi történik vele ebben az iszonyú viharban?

– Ő? Kicsoda „ő”?

– Ah, az a szegény asszony.

– Az a „bizonyos szegény asszony”? Mennykő áldotta! Ennek semmi gondja arra, hogy az apja nem ázik-e meg, mint egy ürge; hanem hogy „az a szegény asszony” nem lesz-e nyavalyás féltében a fedett hintóban? – Ördög látta kölyke!

A megharagudott vadász iszonyú dühvel vágtatott fel saját szobájába, amit mindenki jogosultnak fog találni, ha elgondolja, micsoda válogatott szerencsétlenség az az életben, mikor az ember ugyanazon a helyen, ahol tegnap hat szalonkát lőtt, ma csak kettőt kapott, azok közül is az egyiket úgy szétlőtte, hogy vadászhasé lett belőle; akkor meg a zivatar hazakergeti, s itthon a tulajdon gyermeke nem akar bánatot érezni apja szerencsétlensége fölött.

Ilyen szívtelen a világ a vadászok szenvedései iránt! Ott azután duzzogva járt alá s fel egyedül, haraggal eltelve szerencsétlensége közvetett és közvetlen okaira: a puskára, mely nagyon összehord; a szélre, mely elhajtja a vadat, Hubertre, ki oly bosszúálló; az esőre, amire semmi szükség, s arra a bizonyos szegény asszonyra, akit most hoz a tatár a házhoz. Szép kis beköszöntője lesz!

A vihar még egyre töltötte kedvét, midőn az ablakon át megpillantó hazaérkező hintaját. No, a szegény asszony hát itt van; de a szegény lovaim! Annak csak nem történhetett semmi baja; de a lovaimat bizonyosan agyonhajtotta most az a gazember kocsis. Ha kérdőre fogom, azt fogja mondani: nem ő, lépésben jöttek idáig; aztán most meg sem jártathatja ebben az esőben.

Ankerschmidt bosszúsan vetette magát végig pamlagán, s föltette magában, hogy sztoikus lesz, semmivel sem fog törődni; a világot úgysem lehet megjavítani.

Egyszer hallja, hogy valaki nyitja az ajtót csendesen. Ez Erzsike lesz. Persze, hogy az volt.

Félénken dugta be fürtös fejecskéjét a félig nyitott ajtón, s apját kereste szemeivel.

– Haragszol? – kérdé gyermeteg siránk hangon.

– Haragszom! – szólt mogorván a lovag.

– No hát ne haragudjál – szólt szelíd engesztelőleg a leányka, s odament apjához, és tréfásan enyelgésre akarta fordítani a dolgot, apja keze után nyúlva.

– Ejh, takarodjál! – kiálta mérgesen Ankerschmidt, elkapva kezét hevesen, mire a leányka egyszerre odaomlott melléje, s arcát eltakarva, elkezde oly keservesen zokogni, hogy apja ijedten ugrott fel: – Hát ezt mi lelte? Hát miért sírsz most olyan nagyon? No látott már valaki ilyen vékony porcelánt életében, ha erősen rákiáltanak, hát eltörik. Hát bántottalak én? Hát mivel bántottalak? No ne sírj, no. Hiszen nem haragszom már. Még megszakad a szíve az ostoba gyermeknek, úgy zokog. No hát mondom már, hogy nem haragszom, nem is haragudtam, csak tréfáltam. Kelj fel, no. Ülj ide mellém. Hát ilyen érzékenynek kell lenni? Hát teveled már tréfálni sem lehet? Jól van no, csókolj meg szépen, aztán ne sírj többet.

Erzsike megfogadta a szót, s apja nyakát átfűzte karjaival, aztán meg is csókolta, hanem a sírást nem olyan könnyű megállítani; ahhoz még idő kellett; utoljára is Ankerschmidtnek tréfás nevettető mondásokat kellett előhoznia, hogy Erzsikét a rendes életre térítse, amikor aztán a mosolygás úgy tört keresztül az utolsó könnycseppeken, mint felhőből a szivárvány.

– No hát most mondd el, hogy mit akartál mondani?

– Itt van már. – Megérkezett.

– Az a bizonyos szegény asszony? No hála a Mindenhatónak! Csakhogy már egyszer itt van, hogy nem kell rá várni. Hát mármost semmi baj sincs?

– Óh, dehogy nincs – sóhajtá a leányka. – A szegény asszony nagyon beteg.

– Hát le kell fektetni; herbatét kell neki főzni; bizonyosan meghűtötte magát az úton.

– De nem haragszol?

– Már hogy haragudnám?

– Megteszed, amire kérlek? Csak egyet.

– Meg no; ugyan mire kérhetsz?

– Az a szegény asszony elébb szeretne téged látni, mielőtt lefekünnék.

– Kíváncsi rám? Úgy a kíváncsiság nagyobb nála, mint a fejfájás, ez jó jelenség; hát más kabátot vegyek rám, ugye?

– Óh nem, így is jó: még jobb.

– Így is jó? Hát nem valami kényeskedő dáma? Hát odamenjek? Jó estét kívánjak neki? Nem fogja magát zsenírozni?

– Éppen nem: gyere oda.

– No, ha csakugyan az kell a meggyógyulására, hogy engem lásson, hát isten neki.

– Ankerschmidt rászánta magát, hogy felkeljen a pamlagról. Erzsike átölelte mindkét kezével karját, úgy vezette őt azon lakrészig, hol az ő szobája volt.

Az első szoba az volt Hermine egykori lakása, ott állt a fehér függögyös ágy még azóta felvetetlen.

Az ágyhoz vezette Ankerschmidt lovagot kisebbik leánya.

Ott félrehúzta a fehér függöny egyik szárnyát, s ott azokon a fehér vánkosokon látta Ankerschmidt lovag fekünni betegen, eszméletlenül, beesett szemekkel, viaszsárga arccal, forrón lihegő ajkkal azt a „bizonyos szegény asszonyt” – tulajdon édes leányát –, a szerencsétlen Hermine-t…

…– Kocsis! Fogj a hintóba újra, s vágtass a városba vissza orvosért! – hangzott Ankerschmidt szava a tornácon.

– Azokkal a fáradt lovakkal?

– Igen. Azokkal a fáradt lovakkal!

– Ebben a zivatarban?

– Igen. Ebben a zivatarban!

Ankerschmidt házában nagyon hosszúk az éjszakák e nap óta. Beteg van a háznál; olyan beteg, aki éjente nem alszik.

Ankerschmidt lovag és kisebb leánya felváltva ott ülnek a beteg ágya mellett, néha együtt is, egymás kezét szorítva, s virrasztanak fölötte.

A beteg mindig arról álmodik, hogy ő most menyasszony. Beszél suttogva titokban imádott kedveséről, akit szeret, akitől bálványoztatik. Elmondja, hogy milyen legyen menyasszonyruhája, milyen legyen a koszorú: mirtusból, fehér rózsából. Elbeszél a násznépről, mely az oltárhoz kíséri; ott körülállja, a pap milyen szépen kérdezi: szereted-e? Szeretem. És te szereted-e? Szeretem. Elbeszéli, milyen szép a vőlegény kis háza, hova menyasszonyát viszi; van körüle kis kert, udvarán galambok, ablakán téli zöld, odabenn énekelnek a jókedvű cselédek. És utoljára mindig visszatér őreá magára, aki oly délceg, oly szeretetre méltó, majd boldog, majd szenved, majd hős, majd üldözött. De ő mindenütt vele van, vele érez, vele él. Az nem járhat ott, ahol ő ne látná, nem jelenhet meg úgy, hogy ő ölelve ne tartaná; egyedül ővelük kettőjükkel van tele a világ.

És ez így megy egyik éjjel, mint a mással.

Azt tartják az álomjósok, hogy amely leány halva álmodja magát a koporsóban, az menyasszony fog lenni nemsokára; hát aki menyasszonynak álmodja magát, arról mit mondanak?

És azután, mikor fölébred, mint irtózik attól, amit álmodott, hogy panaszolja el testvérének a kísértetlátó borzadályával, minő szörnyű álmai voltak! Ismét őt látta, őt szerette!

Szereti álmaiban azt, kit ébren gyűlöl, utánamegy lelkével, felkeresi, boldog utána, kitől eszmélve irtózik, kire gondolni fél. Egy gondolat kínozza különösen. Mikor már amaz ember kínzásaitól testileg, lelkileg össze volt törve, az egy törvénykönyvet mutatott neki sok szakaszokkal, s egyet azok közül ujjával megjelölt: „Nézd, ha engem el találnál hagyni, s apádhoz visszaszöknél, én ezen törvény hatalmánál fogva kényszeríteni foglak téged, hogy a te uradnak küszöbéhez visszatérj! Mert ha én nem akarom, engem soha el nem hagyhatsz: ha én azt mondom a bírónak, hogy én szeretlek, az visszaád birtokomba, mert nem elég, hogy te azt mondjad: gyűlölsz!”

Ez a fenyegetés üldözi egész napon át, amíg ébren van; ezt beszélte százszor atyjának, testvérének, s nem hisz nekik, midőn azok biztatják, hogy olyan törvény nincs a világon; óh ő látta, olvasta azt! Nem lehet attól menekülni. És aztán mikor ismét aludni kell menni, hogy fél a bekövetkező álomlátásoktól!

– Ébressz fel sokszor! – kéri testvérét –, ne engedj mélyen aludnom; amint látod, hogy nyugtalan vagyok, szólíts meg, attól magamhoz térek; ha beszélek álmomban, rázz fel, ne engedj álmodnom. Óh, az rettenetes, hogy mindig álmodni kell!

Az orvos, ki gyakran kijárt a városból, azt mondá, hogy mélyen elhatalmasodott idegbaj vett erőt rajta, melyen csak egy kedvező kedélyváltozás segíthetne.

Legtanácsosabb volna, ha férjétől törvényesen elválasztanák, s azután a világban keresne szórakozást.

Ankerschmidt is gondolt ilyesmire, s elhatározá, hogy a válóper megindítása végett tanácskozni fog dr. Grisákkal.

Egy kiválóan szép tavaszi délután annyira magához tért már Hermine, hogy szabad volt neki egy órára a kertbe lemenni, s Erzsike karján a friss pázsiton sétálni.

– Ez a meleg napsugár, ezek a zöld füvek meggyógyítanának engem – szólt Hermine testvére vállára dőlve –, csak egy gondolatom ne volna.

– Majd elmúlik.

– Nehezen múlik, s mikor az elfog, akkor sárgának látom a füvet, s a napsugártól fázom.

– Nézd, az ibolyák már nyílnak – szólt Erzsike, hogy testvére eszméinek más irányt adjon, s azzal lehajolt a fűbe, s nehányat leszakasztott e szerény gyermekeiből a tavasznak, s Hermine-nek nyújtó. – Milyen pompás illatuk van. – Hermine megszagolta a nyújtott ibolyákat, s azzal undorodva veté el magától.

– Pfuj! Éppen olyan szaga van, mint azoknak a szivaroknak, amiket ő szív.

Erzsike csodálta azt nagyon. Azokat a kedves ibolyácskákat ilyennel még nem rágalmazta senki. Nem mert aztán többet leszakítani.

Leültek Hermine-nel egy kerti padra, Hermine folytatá töprengéseit.

– Pedig sokkal jobb volna, ha meg nem gyógyulnék. Most, hogy beteg vagyok, kíméletből nem tesz senki szemrehányást, de ha semmi bajom sem volna, atyámnak eszébe jutna, amit ellene vétettem.

– Rég megbocsátott ő neked.

– Tudom, hogy te addig nem nyugodtál, míg azt nem mondta neked, hogy nem haragszik rám többé, de nem felejthette ő azt, valamint én nem bocsáthattam meg magamnak soha.

– Nézd, éppen itt jő felénk, látod, hogy mosolyog rád, most is.

Ankerschmidt éppen akkor jött feléjük egy útkanyarulatnál.

– Éppen nem látom, hogy mosolyogna; én azt látom, hogy haragszik.

– Azért látod úgy, mert a nap ellen van fordulva.

Pedig ezúttal csakugyan Hermine-nek volt igaza; Ankerschmidt arca nagyon borult volt.

Olyannak látta azt Eliz is, de nem akarta.

– Gyere csak, papa – kiálta elé, csengő vidor csevegéssel –, mi itt vitázunk Hermine-nel, ő azt állítja, hogy te haragos vagy, én pedig azt, hogy mosolyogsz.

– Hó? Persze, hogy mosolygok – szólt Ankerschmidt odalépve hozzájuk; és megtette, hogy jó kedvet mutatott.

– De csak most kezdte – súgá Hermine Erzsike fülébe.

(Még apjához egyenesen nem mert szólni, mióta hazajött.)

Ankerschmidt meghallá e súgást, s sietett őt megnyugtatni:

– Igen, egy kicsit rossz kedvem volt, mert éppen valami pörös ügyről értesítettek, ami miatt el kell mennem Pestre, s az tett rosszkedvűvé, hogy itt kell benneteket hagynom.

– Látod, hogy nekem volt igazam – suttogá Hermine. – A fű is sárga olyankor, mikor én annak nézem.

– Ne búsulj, leányom; amíg én Pesten leszek, addig megkérem az orvost, hogy maradjon idekinn.

Hermine ismét súgva szólt Erzsikéhez:

– Kérd meg atyánkat szépen, ne küldjön ide orvost. Én szeretek beteg lenni.

– Miért, gyermekem? – kérdé aggódva Ankerschmidt, s megsimogató Hermine homlokát. – Miért mondod ezt?

Hermine megint csak testvérének küldé a feleletet.

– Azért, mert addig, amíg beteg vagyok, atyám nem haragszik reám.

– Óh, édes gyermekem – monda Ankerschmidt, magához karolva elveszett gyermekét –, mit irtózol te apád haragjától? Az apa haragja méz és balzsam a sors haragjához képest, s te elébb érezted ezt, mint amazt.

Hermine megkapottan tekinte e szókra atyja szemébe, s megragadá két kezével annak kezét.

– Igaz, igaz – rebegé halkan, és azután lecsüggeszté fejét –, és mi olyan későn tanuljuk ezt meg!

– Hanem gyermekeim, nekem rögtön utaznom kell, mert ez ügy igen sürgetős.

– Óh atyuskám! – szólt bele Erzsike. – Hova indulnál estefelé? Mi nem eresztünk.

– Teringettét, nem fogadok ám szót. Holnap reggel Pesten kell lennem, ha törik, szakad.

– Éjszaka rossz az út.

– Dehogy rossz. Hát a posta? Egész éjjel megy. Nem első utam ez éjjel.

– Dehát miért sietsz úgy?

– Miért? Miért? Mit értenéd, ha megtudnád is? Úgy mondják diákul, hogy „periculum in mora”. Látod, már a kocsi is előjárt. Menjetek fel szobátokba. Vigyázz Hermine-re, ha rossz idő van, ki ne jöjjön.

– De hát útravaló ruha s egyéb?

– Semmi sem kell, minden van már – sietett röviden végezni Ankerschmidt, s azzal mind a két leányát megcsókolva, felugrott a nyitott kocsiba, mely elé négy csikóparipa volt fogva, s nagy sebesen elrobogott.

Hermine ott állt a bejárat lépcsőinél, s el nem mozdult onnan mindaddig, míg egy porfelhőt lehetett látni a távolban, melyet a távozó szekér maga után fölvert.

Ankerschmidt azon porosan, ahogy a szekérről leugrott, sietett fel dr. Grisákhoz.

– Tetszett a levelemet venni? – kérdé a jogok matadorja.

– Az hozott ide.

– Megértette méltóságod a bennfoglaltakat?

– Tökéletesen. Azon ember tehát pört akar indítani, hogy eltávozott feleségét hazatérésre kényszerítse.

– A polgári perrendtartás, az osztrák törvénykönyv…

– Nem kérdeztem, mit mondanak? Mit akar ez az ember azzal?

– Világosan beszéljek?

– Nagyon kérem.

– Tehát én megvallom őszintén, hogy én e lépésben semmi egyebet nem látok, mint hogy Straff úr pénzt akar méltóságodtól kicsikarni.

– Nagyon örülök, hogy ön ezen a véleményen van.

– Straff komisz fráter, ezen nincs mit tagadni; nagyságod igen derék ember. Straff éppen úgy meg van győződve az elsőről, mint a másodikról, s erre alapítja egész számítását. Nagysád kezében semmi olyan bizonyíték nincs, ami a törvény előtt indokul szolgálhasson arra, hogy egy nőt férjétől elválasszanak. Anélkül pedig, tetszik ismerni nagyon morális kormánynézeteinket, nőnek férjétől külön élni nem szabad. Válóperben mind a két félnek engesztelhetlen gyűlölséget kell bevallani a bíróság előtt. Mindaddig, amíg Straff úr azt mondja, hogy ő a feleségét szereti, nem fogunk ellene semmire mehetni.

– Tehát kell, hogy megvegyük tőle azt a szót, hogy „gyűlöli” nejét.

– Valóban – ez így szokás.

– Nagyon jó, mi lesz az ára?

– Azt még előre nem tudhatom, de úgy sejtem, hogy tízezer forintot rá kell szánnunk ez egyezségre.

– Megadatik. Indítsa meg az ügyet doktor úr azonnal; amint a válóper részünkre kedvezően dűl el, ön szolgálati díjául szinte tízezer forintot fog tőlem kapni. És most adjon papírt és tollat, hadd írjak utalványt bécsi bankáromnak, s kötelezvényt önnek. Tessék diktálni, hogyan írjam.