XII. Mit neveznek archimedesi csavarnak?

Doktor Grisák e rá nézve nagyon kedvező ajánlat után rögtön a legelső gyorsvonattal sietett fel Bécsbe.

Straff szállására érkezve, még más régi ismerősre is talált; Maxenpfutsch úr volt ott.

Doktor Grisák amint az előszobába belépett, már akkor mindjárt az első tekintetre kitalálta, hogy hányadán van itt a dolog; tudniillik a bútorokon kivétel nélkül mind bizonyos hivatalos pecsétek voltak alkalmazva, ami annak a jele, hogy itt hitelezők jártak.

Már az ajtón kívül hallá Grisák úr, hogy odabenn két ember nagyon lármáz, mégpedig egyszerre, és hogy nem valami tréfás dolog felett vitatkoznak, amiről annál jobban meggyőződhetett, amint az ajtót kinyitá, s tanúja volt azon jelenetnek, hogy a két kedves ismerős oly közelségből lármáz egymásra, mintha mind a kettő föltette volna magában, hogy ellenfelének coûte que coûte, az orrával kell azt meghallani, amit mondanak neki.

– Ah, uraim, miről vitatkoznak önök oly tudományos zélussal? – kérdé tréfásan doktor Grisák a láttára széthökkent veszekedőktől. – Mi a kétséges tézis? Nem segíthetnék megoldani?

Míg a sodrából egészen kihozott Maxenpfutsch szavakat látszott keresni méltó elkeseredése számára, addig Straff vállat vonítva dugó kezeit lábszáröltöny-zsebeibe, s tréfásan felelt:

– Hát a tisztelt barátommal előadásokat tartunk egymásnak a váltótörvényből, s ő nem akarja megérteni, hogy ámbár ő foglaltatta le legkorábban a bútorokat, de ha egy másik utóbb jött hitelező bebizonyította azt, hogy ezek a nőm bútorai voltak, s a váltóján a nőm neve is ott áll, hát az viteti el. Ez már csak természetes.

– De ördög, pokol! – ordíta közbe Maxenpfutsch. – Ez nem tréfa! Tessék nézni, doktor úr, itt vannak a váltók, amikre én ennek az embernek tízezer forintot adtam.

– No, no, csak ötezret, hanem mindig kétannyit íratott.

– Én nem mondok semmit! A váltók beszélnek. Tíz darab, per ezer forint. Mit érnek nekem ezek a rongy bútorok?

– Hát hisz én is azt mondom.

– De így én ruinált ember vagyok!

– Hát én nem az vagyok?

– De én meg nem foghatom ennek az úrnak a jókedvét! Nekem minden pénzemet kölcsönveszi; nem tudja visszafizetni és még kacag!

– Kérem, kérem – szólt dr. Grisák –, engedjenek engemet szóhoz jutni. Hátha nincs még minden elveszve. Mennyi pénzzel tartozik Straff úr Maxenpfutsch úrnak?

– Higgye el, doktor, csak ötezer forint volt.

– De hát annyit is mire tudott kegyed elkölteni?

– No hát az ipam ellen indított peremre. Abba is maga vitt bele, doktor; nem tudta megmondani, mikor elutasított, hogy azért nem vállalja el, mert a végrendelet annak a vén bolondnak adott jogot élet és halál fölött?

– No de arra csak nem költhette el mind?

– Óh, hagyja el! Ön tudhatja jól, hogy ha az ember a doctor jurisnak csak köszön is az utcán, már az pénzbe kerül. Ha valaki krida alá jut, csak annyit mondjon: „perem volt”, igazolva lesz. Aztán meg rangomhoz illően élnem is kellett. Mi az az egynehány ezer forint Bécsben egy olyan embernek, aki egy méltóságos úr leányát vette feleségül? Tehetek én arról, ha a méltóságos úr nem adott semmit?

– No meg egy kicsit kártyáztunk is, ugyebár?

– No az is. Hát ki nem kártyázik? Szeretnék olyan embert ismerni. Jó, hogy még azt nem vetik szememre, hogy szivaroztam is.

– De ne az enyimből szivarozott volna ön! – ordító közbe mérgesen Maxenpfutsch úr, kit csak az bosszantott leginkább, hogy adósa most is kabanoszt szí.

– Kérek egy kis csendet, uraim – szólt csitítólag doktor Grisák. – Engedjenek engem szólni. – Hátha lehetne ez ügyet szép barátságosan elintézni. Maxenpfutsch úr, úgy hiszem, nagyon meg lehetne elégedve, ha az ötezer forintot és annak törvényes kamatjait megmenthetné.

– Mit nevez ön törvényes kamatoknak?

– No – teszem fel: tíz procentot.

– Vagy úgy! És mint gondolja ön, doktor úr?

– Az egészen tisztelt barátomtól, Straff úrtól függ. Legyen szíves ide figyelmezni, barátom uram. Engem Ankerschmidt úr őméltósága megbízott, hogy kezdjek válópert ön ellen.

– De abból semmi sem lesz, mert én az asszonyt haza kívánom.

– Haza kívánja! – övölte Maxenpfutsch fejét dühösen rázva. – Hisz nincs önnek egy széke, amire leültesse.

– Majd lesz, ha ő eljön.

– Nem fog eljönni, uram – szólt nagy malíciával dr. Grisák. – Ankerschmidt önnek azon esetre, ha e válóperben akadályokat nem tesz, igen csinos kerek összegecskét ajánl kiegyenlítésül.

– Hallja ön! Hallja ön! – lovalá Straffot Maxenpfutsch erre a szóra.

Straff pedig csak úgy félvállról kérdezé:

– Mi az a kerek összegecske?

– Megérdemli, hogy összegnek neveztessék – szólt dr. Grisák, mellét előre vetve s kigombolva kabátját. – Itt az utalvány nálam; tessék olvasni: „tízezer forint pengő pénzben”.

– Hallja ön! Hallja ön! – nógatá Maxenpfutsch Straffot. – Tízezer forint. Vegye el, vegye el rögtön. Fogadja el, uram.

Straff pedig hidegvérrel, gúnyosan felelt neki:

– Fogadjam el, ugye? Aztán mindjárt adjam oda az egész tízezer forintot önnek? Csókoljon meg hát legalább „a conto” ezért a bolond gondolatért.

– Nem, nem, nekem csak a magam ötezre kell. Még a kamatokat is elengedem, uram! Tehetek-e többet?

– Ejh, menjen ön, ne rontsa az én üzletemet! – szólt Straff, eltolva magától hitelezőjét, s azzal összefont karokkal doktor Grisák elé állt, s nagy lélegzetet szíva, beharapott ajkai között így szólt: – Doktor úr! Ez ajánlatára számítottam. Tudom én azt jól, hogy ennek így „kell” következni. Hanem a dolog még nincsen megérve. Én nem vagyok az a bolond, aki a mai verébért odaadja a holnapi túzokot. Elébb szükséges, hogy ez az egész „affér” a lehető legkellemetlenebbé váljék Ankerschmidtékre nézve; mert bizonyos vagyok afelől, hogy ha ma tízezer forintot ajánlanak, hogy tőlem megszabadulhassanak, majd egy hónap múlva húszezret fognak kínálva kínálni: erről asszekurálom önt.

– De uram! – kiáltó egyszerre Grisák is, meg Maxenpfutsch is.

– És most vége minden értekezésnek; velem nem lehet többet beszélni. Én hazárdjátékos vagyok. Az egész nyert tételt benn hagyom a rulett tábláján: áll a tízezer forint! Dupla vagy semmi! Húszezeret akarok kapni, vagy asszonyt házamhoz. És most ne is vitatkozzék velem többet, mert nekem hiába minden biztatás, mint a beteg lónak. Faites vos jeux, messieurs!

– Kérek egy szót – könyörge még Maxenpfutsch úr összetett kezekkel.

– Semmit többé. Be van zárva a bolt!

– Ön egy kiállhatatlan ember!

– Tudom. Éppen arra számítok.

Maxenpfutsch úr kétségbeesve rohant el a szobából, de a lépcsők alján megállt, megtudni dr. Grisáktól, hogy vajon lehet-e reménye ennek a hóbortos embernek, hogy Ankerschmidt még azt a nagy áldozatot is meghozza az ő infámis két szép szeméért. Doktor Grisákot pedig még ott tartá egy szóra Straff:

– Kérem, doktor, értsük meg egymást. Ön okos ember, én is. Most olyan alkalom van a kezünkben, amit elhalasztanunk ostobaság volna. Ankerschmidt bizonyosan szép honoráriumot kötelezett önnek azon esetre, ha e válópert bevégzi. Én nem okoskodom a kék levegőbe. Ha az egyesség az én ajánlatom szerint fogadtatik el, én is kötelezem magamat kegyednek az alkudott összegből tíz procent remunerációt adni. Tehát húszezer forintnál kétezer forint. Az sem megvetendő honorárium egy ilyen rövid regényért.

Doktor Grisák látta, hogy praktikus emberrel van dolga, aki érti a maga mesterségét, s ennélfogva mosolygott az ajánlatra, s mikor elváltak egymástól, még kezet is szorított vele; azt mondva, hogy „no majd meglássuk”.

Odalenn a lépcsőknél a rá leső Maxenpfutsch elfogta a lejövő doktor urat, s korlátozhatlan tudnivággyal tudakoló tőle, vajon lehetséges-e, hogy úgy megdupláztassék az önkéntes kölcsön; mire dr. Grisák, hamisan hunyorítva szemével, olyasmit mondott, hogy csak őrá kell azt hagyni, majd jól lesz minden.

– Óh, ha még az ötezer forintomat megkaphatnám ön által, kedves doktor úr, az egész kamatot önnek engedném, higgye el.

– Ötszáz forint? Az is csak pénz.

Doktor Grisák ezt az ajánlatot is regesztrálta.

Még aznap visszautazott Pestre.

Ankerschmidt türelmetlenül várt már reá. Justinian jeles utóda előadá, miképpen járt el, hogyan találkozott Straff-fal, ki úgy látszik, nincs pénz dolgában megszorulva, mert Maxenpfutsch hitelez neki, amennyit csak kíván; ezért igenis erősen tartja magát, s nem akar egyezkedésbe ereszkedni húszezer forinton alul.

Ankerschmidt a szemét sem hunyorította meg e szóra. Íróeszközöket kért, s még egy utalványt írt másik tízezer forintról.

– Tessék doktor úr, adja meg neki, amit kívánt.

Doktor Grisák el volt ragadtatva a dolgok ily pompás menetelén, s még az éjszakai vonattal visszatért Bécsbe.

Ankerschmidt azt mondta, hogy meg fogja várni Pesten, míg visszajön; ne időzzék, ha lehet, sokáig.

Doktor Grisák gyorsabb volt Hermes istennél a hírvivésben. Nagyon sietett Straffot az eredményről tudósítani. Persze, nem úgy mondta el, ahogy történt.

– Nos, uram – szólt belépve hozzá –, mondhatom, ez kemény munka volt. Az öreg dühös volt, mint egy róka! Fuchswild, ahogy mi mondjuk. Szitkozódott, majd megvert.

Straff nagyon egykedvűen hallgatta ez előadást, hátratett kezekkel az egyik szék támlájának dűlve.

– Mondhatom, hogy nehezen tudtam kapacitálni – szólt a doktor, levetve magát egy bíróilag lefoglalt székre.

– Igazán?

– De végtére mégiscsak engedett.

– Úgy?

– Elmondtam neki, hogy leánya szerencséje forog kérdésben, elmondtam, hogy ön milyen rettenetes ember, hogy milyen bosszúálló természetű, egyszóval leszóltam önt kegyetlenül előtte.

– Köszönöm.

– Bizony köszönheti is, mert így értem el, hogy az öreg kiizzadta azt a másik tízezer forintot is. Itt van az utalvány nálam.

– Szép.

– Nos, mit mond ön ehhez?

– Semmit.

– Semmit? – kérdé doktor Grisák, tenyereit térdére rakva, hogy jobban megbámulhassa ezt az embert. – Semmit sem mond arra, hogy én önnek megnyerem a hazárdjátékát, s a feltett tízezer forint tételt kétszerezve hozom vissza?

Erre Straff odalépett doktor Grisákhoz, s miután ily konfidens lábra álltak, két kezével annak vállára támaszkodva, amint a széken ült, így szólt az orra alá:

– Azt mondom, doktor, hogy ahol húszezer forint volt, ott harmincezer is van.

– Micsoda? – kiálta fel elszörnyedve doktor Grisák, s felugrott a székről, mintha titkos rugók vetették volna fel.

– Ott harmincezer is van – ismédé hidegvérrel a kalandor.

– Meg van ön őrülve?

– Dehogy vagyok; sőt inkább nagyon is eszemen vagyok. Mit gondol ön, doktor? Mikor egy üzlet ily nagyon is „kulánt”, ki fogná azt akkor berekeszteni, ki zárná le a zsilipet, mikor az aranyözön legjobb folyásában van?

– De uram? – kiált doktor Grisák, egészen magánkívül ragadtatva a bosszúságtól –, én nem tudom, minek nevezzem önnek ezen eljárását?

– Minek? – szólt a kalandor cinikus gunyorral. – Hát ennek a neve „archimedesi csavar”; – nincsen vége. Sohase haragudjék, kedves doktor; én ismerem a magam embereit, bizonyosra játszom. Aztán önnek sem lehet rám semmi panasza; ma kétezer forintot kapna tőlem, nehány nap múlva fog kapni hármat.

– No – ön ördöngös egy fickó. Már én nem merném így túlfeszíteni a húrt. Azonban én megkísértem még egyszer Ankerschmidtet engedékenységre hangolni; ha azonban ő azt találja mondani, hogy már most nem ád semmit, tessék utánamenni Amerikába, ha ő elviszi a leányát oda, vagy legrosszabb esetben tessék hazahozni az asszonyt: engemet ne okoljon ön.

– Óh, az öreg fogatlan oroszlán, egyiket sem fogja tenni: nem utazik, nem válik meg leányától. Megváltja magát harmincezer forinttal, s kvittek vagyunk.

– Én csak annyit mondok önnek – szólt dr. Grisák –, hogy imádkozzék, nehogy ma látott légyen utoljára.

– A viszontlátásig, édes doktor! – szólt kezet szorítva Straff Grisákkal, s még csak ki sem kísérte az előszobába.

Érezte, hogy most ő a helyzetnek az ura.

Doktor Grisák hazaérve Pestre, szállásán találta már Ankerschmidtet.

Azon kezdte, hogy rágyújtott szörnyen gazemberezni azt a rafinírozott zsebmetszőt.

– Ne beszéljen felőle – kérte őt Ankerschmidt. – Mondja el röviden, mit végzett vele.

– A gaz szemfényvesztő, amint látta, hogy készek vagyunk húszezer forintot megadni neki, vérszemet kapott, s ismét feljebb csigázta követeléseit; most már harmincezer forintot kér.

Ankerschmidt nem jött dühbe. Nyugodtan elővonta tárcáját.

– Előre tudtam. Gondoskodtam újabb utalványról, mely tízezer forintról szól. Vigye ön neki, s minthogy nagyon valószínűnek találom, hogy amidőn azt fogja ön mondani, hogy íme harmincezer forintra is ráállok, akkor meg negyvenezret fog kérni, tehát elővigyázatból még egy negyedik tízezer forintos utalványt is adok önnek. Elégítse ki teljesen.

Doktor Grisák átlátta, hogy ez a katonaember praktikus és egyúttal szentimentális; „praktiko-szentimentális”.

Szépen rembursírozta a két új tízezeres utalványt, s most már egy metodista komolyságával állítá, kinél a mondott szó esküvel egyenértékű, hogy de már ezen az áron csakugyan teljesen biztos a kívánt eredmény.

– Hát csak tessék sietni vele.

Doktor Grisák már ekkor hat éjszaka egymás után nem aludt egyebütt, mint a vagonban; hanem ahol ügyletről volt szó, ott ő nem sokallta a fáradságot. Biztosító a lovag urat, hogy csak menjen haza, a legközelebbi telegram, amit Bécsből fog kapni, a legörvendetesebb sikerről fogja tudósítani.

Ebben meg is nyugodott Ankerschmidt, s hazautazott családjához.

Doktor Grisák pedig harmadszor is felrepült a rezidenciába. Ezúttal első gondja volt asszisztenciát venni maga mellé: elébb felszedte Maxenpfutschot, kinek is nem rukkolt elő a legjobb hírrel, hanem az egyiptomi hét sovány tehén egyikének az ábrázatjával kapacitálgató, hogy érje be az eredeti tőkéjével, örüljön neki, ha azt megkaphatja, ő aztán viszont magára vállalja, hogy Straffot inszinuálja a kontroverzia komplanálására.

Csakugyan rá is vette Vendelin urat, hogy írásba adja, miszerint kész felében kiegyezni a váltó követeléseire nézve.

Ekkor fűzte aztán karjára, s vitte Straff szállására. Vendelin még nem tudott semmit az archimedesi csavarról, mely húszról harmincezerre emelte a követelést.

– No, ön szerencsés kópé! Ön Fortuna kegyence! – E szókkal tárt ajtót Straff barátjára doktor Grisák. – Ön ugyan elmondhatja, hogy burokban született! Kár önnek a lutrira nem rakni, minden nagy nyerőt ön csípne el.

Straff látva Grisák ragyogó arcát, maga sem tartóztatta magát egy önelégült mosolygástól.

– Óh, a nagy lutrin csak az együgyűek nyernek, én ott játszom, ahol okos embereké a szerencse. Mi jót hoz, doktor?

– Hát azt kérdem legelébb is, hogy mit enged ön a harmincezer forintból?

– Harminc… – vakkant fel e szóra Vendelin úr, de a torkán akadt a többi.

– Egy fillért sem – válaszolt szilárdul a rendíthetetlen férfiú.

– Nem tréfál ön?

– Én a teljes harmincezer forintot kérem.

Maxenpfutsch úr még csak most lett harcképessé a nagy ijedtségtől, nekirohant Straffnak, s átölelte nyalábra.

–Mit gondol ön, barátom? Hisz a minap csak húszat kért! Ne kötekedjék! Fogadja el! Én mondom, hogy fogadja el!

– Ejh, ne beszéljen ön az én ügyeimbe. Hagyjon békét. Az egészet vagy semmit.

Doktor Grisák nagyon tréfás kedélyben volt ma.

– S ha én önnek itt huszonkilencezerkilencszázkilencvenkilenc forintot és két húszast letennék az asztalára, nem fogadná el ön az egy húszas híjával?

– Nem.

Maxenpfutsch úr kétségbe volt esve.

– Uram! Ne legyen ön bolond. Ihol van. Ihol van. Én magam kész vagyok hozzátenni azt a hiányzó húszast.

E minden komikum határát meghaladó nyilatkozványa a nagylelkűségnek honvéri hahotára egyesíté a két másik férfiút. A tréfa tökéletes volt, Vendelin úr nagy buzgalmában majd az egyik, majd a másik úrnak akarta markába nyomni azt az egy húszast, mely egyedüli differencia volt már közöttük. Itt már látni való, hogy az egyezség tökéletesen be van fejezve.

– No hát, uram – szólt doktor Grisák kedélyesen mosolyogva, midőn jól kimulatta magát –, ha ön oly megátalkodott, hogy nem akar harmincezer forintot elfogadni, hát én megmutatom, hogy ön mégsem fog harmincezer forintot kapni, hanem negyvenezret.

Ezzel diadalmasan vágta ki a tárcájából elővont négy utalványt az asztalra.

Maxenpfutsch úr arca e látványra egyszerre galvanikus mósolyra torzult, ami azután nagyon mulatságos fenomenon volt, ha valaki vigyázott rá, hogy e gömbölyű torzmosolygásból hogy nyúlt le négy másodperc alatt ismét haragosan duzzogó fancsali képpé. Az jutott eszébe, hogy: „De ha tudtad azt, mi a patvarért vettél rá engem, hogy tízezer helyett ötezerrel érjem be?”

Mi pedig azt kérdhetnők méltán a doktor úrtól, hogy ha látja, miszerint Straff harmincezerrel meg van elégedve, mit áll elő neki a negyedik utalvánnyal is, amit csak szükséges árverés esetére bízott rá védence; ha eszünkbe nem jutna, hogy néha az eszélyesség parancsolja az áldozatokat, márpedig eszélyesség azt gondolni, hogy mikor Straff tíz procentot ígér, azt harmincezertől fizesse-e vagy negyvenezertől?

– Most aztán egy szava sincs önnek többé, ugye? – kérdé fensőbbség érzetével doktor Grisák Straff urat.

– Parancsolhat ön velem – szólt ez minden szolgálatra készen.

– Tehát legelébb is egy okmányt kell szerkesztenünk, melyben ön elismeri, hogy neje iránt engesztelhetetlen gyűlölettel viseltetik; vele élni nem akar, s az elválásba beleegyezik.

– Tegye ön fel, doktor úgy, ahogy legjobbnak látja, én aláírom.

Doktor Grisák leült és extempo fogalmazott.

– Helyesli ön így?

– El sem olvasom; ha önnek jó, nekem jó.

– Nem tudna ön némely olyan tényeket is felhozni, amik önt a törvény előtt gyűlöletes színbe állítanák, s még jobban indokolnák a nő gyűlöletét?

– Óh, igen szívesen, csak tessék írni. Elismerem először is, hogy őt verni szoktam.

– Mivel, kérem?

– Néha az óra pondusának a zsinórját csavartam kezemre, s az ólommal ütöttem.

– Ah, ez erős.

– Azután. Bezártam reggel, s estig nem adtam neki enni.

– Ez is igen jó.

– Továbbá: elvettem tőle erővel a jegygyűrűjét, s szeme láttára a szobaleánynak az ujjára húztam.

– Ah. No elég lesz már.

– Ha tetszik, akár még erősebbeket is diktálhatok.

– De már ez elég erős. A többit bízza ön rám. Majd lefestem én önt úgy, hogy maga is megborzad tőle.

– Kétlem.

– Egyébiránt elég lesz ez a nyilatkozat; mi ketten előttemezzük Maxenpfutsch úrral, erre aztán akár felakasszák önt.

Straff úr olyan hidegvérrel diktálta ez infámiákat saját magáról, mintha csak egy harmadik, jelen nem levő embert kellene rágalmazni; még egy szivart is kiszítt mellette.

Legelébb doktor Grisák írta alá az okmányt mint tanú, azután Maxenpfutsch úrnak adta kezébe a tollat, hogy írja ő is oda a nevét. Az is megtörtént.

Akkor aztán átengedte a széket Straff úrnak.

Straff nagy lanyhasággal letette magát a székre; közelebb húzta az asztalhoz, végigfutotta, magában dönögve, a sorokat ötödéből-hatodából; azután rábillentette a fejét, mint aki helyesli az egészet. Akkor kezébe vette a tollat, meghegyezte, ablak felé tartotta, nincs-e kis pihe rajta? belemártotta a kalamárisba, s megpróbálta neutrális papírszeleten, hogyan fog. Akkor aztán nekifogott; nagy kanyarítást mért a tollal a légben, a kezdőbetű rajzolásának indulva. Ott megállapodott. Megint nekihajolt, megint meggondolta magát. Utoljára lecsapta a tollat és felugrott.

– Ejh, nem írom alá!

– Mit mond ön? – kiáltának rá egyszerre két oldalról.

– Most már nem írom alá – hatvanezer forinton alul.

Azzal ízekre tépte az okmányt, s elszórta széjjel a szobában.

Ankerschmidt oly jókedvű volt odahaza, hogy „madarat lehetett volna vele fogatni”, ahogy mi szoktuk nagy parasztosan mondani.

Mint ki bizonyos arról, hogy a legjobban intézte el dolgát, s a leggonoszabb boszorkánynyomástól menekült meg. Ah, e gondolatban volt foglalva sértett büszkesége, megalázott becsérzete, apai szeretete, ebben összpontosult mindaz, amit fájdalomban, szégyenben és megbosszulhatlan haragban érzett. És íme, mindettől megmenekült potom negyvenezer forintért. Nem nagy ár az előtt, aki ért hozzá.

Fel is vidult kedvétől a ház; mikor a gazdának örömét látja, átveszi azt minden cseléd, mindenkire elterjed az.

De legbámulatosabban látszott e szimpatikus hatás a család betegén. Hermine nehány nap alatt annyira magához tért, hogy mindenki megcsodálta.

Ő volt most Ankerschmidt gyöngédségének kiválasztott tárgya. Látszott, hogy őkörüle forognak az eszméi.

– Hiszen semmi baj sincs már – mondá reggelenkint, midőn leányát szobájában meglátogatta. – Ne félj, leányom, levetjük azt, ami bennünket bánt, mint egy ócska ruhát, és nem fog bántani többet. Egy nap, két nap múlva olyan örvendetes hírt fogunk hallani, hogy ünnepet tartunk bele. Táncolni fogunk! Igenis. Muzsika lesz a háznál. Cigányokat hozatok, a legjobb bandát. Az fogja húzni, és megvendégelek minden embert, még akikre haragszom is! Nem, azon naptól nem lesz kire haragudnom. Pfuj! Csak egy volt, s arról nem fog beszélni senki. Csak te gyógyulj meg akkorra, mert táncolni kell azon a napon minden embernek.

Az öregúr azt is közölte leányaival, hogy egy telegramot vár Bécsből, doktor Grisáktól, ami azt az örvendetes hírt fogja hozni. S miután ennyit elmondott, nagyon erős Wertheim- és Wiese-féle szekrénybe kellett volna elzárva tartani titkát, hogy abból Erzsike legalább annyit ki ne vegyen, miszerint bizonyos egyezségről van szó, melynek folytán Hermine férje beleegyezik jó pénzért, hogy nejétől törvényesen elválasszák.

S ha már ennyit tudott Erzsike, az megint nagy szívtelenség lett volna tőle, ha azt apródonkint nem tudatta volna Hermine-nel; úgyhogy elvégre a két testvér olyan jól tudta a titkot, mint maga az apa, s éppen olyan nyugtalansággal vártak az érkezendő telegramra, mint ő; annyival kevésbé segíthetve magukon, amíg atyjuk mindennap kétszer eléje lovagolt az érkezendő telegramnak, hogy azt még a stafétás lovas tarisznyájában elfoghassa, addig nekik helyükbe kellett azt várni, nehezen fékezhető türelemmel.

Úgy járt azután Ankerschmidt ezzel is, mint a nyughatatlan vadász, ki el-elhagyogatja leshelyét, s éppen akkor nincs ott, mikor a vad megjelen. Valahol az útban elkerülte a lovast, ki a postaállomásról érkezett, s midőn a nehezen várt telegram megérkezett a kastélyba, akkor ő éppen nem volt honn.

Aki valaha távirati sürgönyt kapott, az tudja, hogy mi különbség van a közt és egy közönséges postai levél közt a kedély felizgatása műtételében. Egy rejtélyes izenet, aminek tudása oly sürgetős volt, hogy a villámot kelle megkérni, hogy vigye odább! Tudósítás, mely a légen keresztül jött; mellyel várni nem lehetett, melynek nagy örömet, nagy meglepetést, nagy gyászt, nagy ijedelmet lehet hirdetni.

Kinek ne reszketett volna a keze, midőn az első telegram borítékját felszakítá? Ki ne félt volna először beletekinteni?

No, de e sürgöny nem az, amitől félni lehet. Ez örömhírt hoz, mely előre tudva, jósolva van már; ez az, amire vártak napokon át; ez, amivel egy család boldogsága újra vissza lesz adva!

Ankerschmidt nem volt odahaza; a vevényt pedig nyomban alá kellett írni, mert a sürgönyhozónak ki kell mutatnia, hogy hány percre érkezett meg; mennyire igyekezett sietni a rábízottal; ez az ő érdemeinek a versenytere. – A vevényt tehát atyja honn nem létében Hermine-nek kelle aláírni; a sürgönyt ő vette át.

Hogy dobogott a szíve, hogy kigyulladt az arca, midőn azt kezében tartá! Ez hát a levél, mely élte nyugalmát visszaadja; ebben van megírva, hogy őneki szabad lesz még valaha boldognak is lenni!

Ki venné rossz néven a sokat szenvedett nőtől, hogy egy ily hírt minél előbb óhajta olvasni?

A két nővér tanácsot tartott a sürgöny felett, ha szabad-e ezt nekik atyjuk nélkül feltörni és elolvasni?

Az osztrák büntetőtörvénykönyv az idegen levelek feltörésére nagy büntetést szab: de másfelől meg valószínű, hogy Ankerschmidt nem fogja őket e kriminalitásért törvény elébe állítani.

Hisz a titok úgysem titok már; s valakit érdekel, hát az legelsősorban bizonyosan maga Hermine.

Erzsike ugyan azt az ókonzervatív észrevételt tette, hogy ámbár a levélben foglalt titok az ő tulajdonuk, tán mégis meg kellene várni, míg azt a papa alkotmányos úton maga át fogja nekik szolgáltatni; de Hermine azt veté ellen, hogy ő addig meghal nyugtalanságában, míg a papa megérkezik.

Erzsike ugyan az ilyen neme ellen a terrorizálásnak ünnepélyesen óvást tett, hanem azért mégis odakölcsönözte hímzőollóját a pecsétfelmetszési államcsínyhez.

Furcsa levél! Egészen kék plajbásszal van írva; mintha azt akarná mutatni, hogy a telegráfos oly sietségben van, miszerint nem ér arra sem, hogy a tollát untalan a tintába mártogassa. Hermine reszkető kézzel tárta fel a sürgönyt, s beletekinte. Hamar elolvashatta, csak ennyi volt benne:

„Straff nem enged. Újra követel. Pokoli ember. Nem tudok vele mit csinálni.

Dr. Grisák.”

Erzsike átellenben ült testvérével a kis kerek asztalka mellett, s látta, hogy Hermine arca e pillanat alatt hogyan válik halálra; mintha egy sötét, hideg kéz egyszerre letörülte volna arcáról az élet minden színét.

Hirtelen kikapta kezéből a sürgönyt s elhajítá. Késő volt: a méreg szívig hatott; csak annyi ideje volt még, hogy a székéről aléltan lehanyatlót karjaiba foghassa fel.

A hazaérkező Ankerschmidtet, amint lováról leugrott, azzal a hírrel fogadták, hogy leánya ismét beteg lett, elájult, még most sem bírták eszméletre hozni.

A postaállomáson megtudta már, hogy a sürgönyt elküldték. Sietett fel egyenesen leányai szobájába. A fáradt nyögés egy küzdő ajkairól már az ajtón keresztül hangzott elé.

Erzsike, apja lépteit hallva, eléje sietett.

– Mi történt? – kérdé az apa remegő ajakkal.

Erzsike eléje mutatta a felbontott sürgönyt, s csak ennyit szólt:

– Ő olvasta ezt.

Ankerschmidt egy pillanatot vetett az átvett levélbe, s azután összegyűrve azt markában, csüggedten sóhajtá:

– Akkor meg van ölve.

Straff úr a múltkori scéna után csaknem összeverekedve doktor Grisákkal és Maxenpfutsch-csal, azt gondolta ki, hogy két napig nem ment haza a szállására.

Csak a harmadik nap estéjén szólt be a házmesterhez, hogy hányszor kereste azóta Grisák és Maxenpfutsch úr.

A doktor úr kereste azóta nyolcszor, Maxenpfutsch úr pedig minden félórában, még éjfélkor is.

Ezt gondolni lehetett.

Straff föltette magában, hogy még ma sem fog otthon hálni. Pedig már az elmúlt két éjszakát is egy sörkocsmában a padon hálva tölté, mert pénze nincs fogadóba szállni.

Egész diszponibilis kasszája áll egy legújabb divatú negyedrész bankóból, melyből nemigen futja ki vacsorára egyéb egy pár kreuzerwirstlinél, obligát seres stiblivel együtt.

A kalandor nevette magában a dolgot, amint az utcán végiglőgérezett.

„Nincs több egy felnégyelt bankótöredékemnél, s azon gondolkozom, hogy két pár krajcáros kolbászt hozassak-e és egy pohár sert, meg egy stinkadorest, vagy egy pár virslit, de két pohár sert és semmi stinkadorest?”

„Pedig csak ki kellene a kezemet nyújtanom, hogy rögtön negyvenezer forint legyen a markomban, s akkor beülhetnék az első hotelbe, s olyan traktát csaphatnék, hogy híre menne.”

„Negyvenezer forint szép pénz.”

„De ha négyezret ki kell belőle adni Grisáknak, ötezerötszázat Maxenpfutschnak, ezerötszázat apró-cseprő hitelezőknek, harmincezer sem marad belőle.”

„Hanem az mégis szép pénz.”

„De hátha még várunk, s engedjük nőni a füvet.”

„Az az archimedesi csavar szép találmány.”

„Igen jó az, amikor az embert olyan nagyon utálják, mint engem Ankerschmidt.”

„Oh, elég gazdag ember, marad neki még egy milliója, ha azt a hatvanezer forintot kidobta is.”

„A leányát pedig nagyon szereti.”

„Ha már valaki kétharmadát megtette az útnak, valószínűbb, hogy a harmadikát is előre teszi még, mint hogy a két elsővel hátramenjen.”

„És hát legrosszabb esetben is a negyvenezer forint már itt van; azért csak az üres tárcát kell kinyitni, hogy berepüljön.”

„Tehát csak az a kérdés még: vajon még ma kreuzerwirstli-e és hatvanezer forint, vagy pedig negyvenezer és pompás vacsora?”…

No, ha erre a kérdésre nehéz volt határozatot hozni, tehát a sors kegyeskedett segítségére jönni egy nemtő alakjában, akit mi Maxenpfutsch név alatt ismerünk.

– Megkaptam önt valahára! – kiálta egyszerre valaki félöröm, féldüh hangján az őgyelgőre, s midőn a galléron kapott férfiú hátratekintett, Vendelin barátját látta maga előtt. – No, csakhogy ráakadtam! Kerestem önt mindenütt; minden kocsmában, minden kávéházban, ahova járni szokott; lesbe álltam a szállása előtt. Hol volt ön? Hol rejtőzött? No mármost nem szabadul tőlem, míg doktor Grisákkal ki nem egyezik.

S menten alá is dugta kezét Straff úr karjának, ekként bizonyítva be, hogy e barátságos érintkezésből tényleg nem lehet menekülni.

– De uram – pattogott Straff –, mit erőszakoskodik velem? Ön nekem nem gyámapám, hogy oda vigyen, ahova nem akarok menni.

– No no no; csak semmi tüzeskedés! Majd mindjárt meg fogja ön tudni, hogy mije vagyok én önnek.

– Hát hitelezőm, no! Ugyan nagy érdem. Én nem félek ettől a nemétől a fenevadaknak. Pereljen ön be.

– Csak legyen szépen nyugodt. Nem vagyok önnek hitelezője. Nézze, itt a levél a zsebemben, ebben küldöm mind a tíz váltót Ankerschmidtnek. Ő majd kifizeti azokat nekem. Tanácsot is adok neki, hogy mit csináljon velük. Ne pörölje be egyszerre, hanem mindig csak egyet-egyet; ön sohasem fog fizetni, hanem becsukatja magát. A hitelezőnek joga van önt egy évig saját költségén csukva tartani. Egy év múlva bepereli önt a másik váltóval, akkor önt megint becsukják és így tovább. Tíz évig van ön biztosítva koszt és kvártély felől, ha addig meg nem unja. Mégiscsak vagyok én önnek valamije, ugyebár?

Straff egészen képesnek hitte Vendelin barátját e fenyegetés kivitelére, ahogy szemei forogtak.

– Akkor aztán nincs szüksége Ankerschmidtnek önnel egyezkedni. Lehet ön felől nyugodtan, mert az adósok börtönébe nem parancsolják a feleséget a férje oldalához. Hát jön-e doktor Grisákhoz, kedvesem? Hee?

– Majd meglátom.

– De nézzen utána, hogy rögtön meglássa, mert én missz Natalie férje vagyok, s az engem megöl, ha vagy a pénzt nem viszem haza, vagy önön bosszút nem állok.

Ez csakugyan erős indok volt. Akit otthon oly veszedelem vár, az nem gyakorolhat az utcán irgalmat.

– No – hát, az ördög nevében – menjünk!

– Végtére! Hanem én nem tágítok ám öntől.

– Nem bánom, menjünk karon fogva. Hol van szállva dr. Grisák?

– Az „Arany báránynál”.

– Odáig gyalog nem mehetünk; bérkocsit kell fogadnunk.

– Nagyon jó, legalább annál kevésbé szökhetik ön el tőlem.

– Van önnél pénz?

– Óh, igen. Ámbár ez az ön kiadása volna igazság szerint.

– Valóban?

– No, de nem bánom, ha megfelezzük.

– Hahaha! Megfelezzük? Alig hiszem, hogy nálam kifussa.

– Hát mennyi pénze van?

– Egy firtli…

– Egy firtli? Semmi több! És nem akar negyvenezer forintot elfogadni? No, ön csakugyan ördöngös egy fickó! Az utolsó garasig hagyja menni a játékot.

– Itt jön egy bérkocsi. Aztán csak arra az egyre kérem, hogy ne jöjjön be velem ezúttal Grisákhoz; ön mindig rontja a maga spíszburgeres mohóságával az én üzletemet. Mikor az ember alkuszik, úgy kell tennie, mintha nem volna szüksége arra, amit követel. Ön képes volna kivakkantani, hogy az utolsó filléremből vagyok, s még lealkudtatna az eddig megajánlott összegből.

– No jó. Be nem megyek önnel. De az ajtóig elkísérem, amíg belép; mert én már mindent fölteszek önről.

– Hanem mármost kínáljon meg egy szivarral, mert nekem nincs.

Nehány perc múlva az „Arany bárány” fogadó előtt szállt ki a bérkocsiból Orestes és Pylades.

A kapus Vendelin úr örömére, mondá, hogy a doktor itthon van; éppen most kapott egy telegramot.

Fel is kísérte Straffot mindjárt a mondott numeróig, s csak akkor nyugodott meg, midőn látta őt belépni az ajtón. Azután lement a bérkocsishoz, s elszánta magát a bérkocsiban ülve várni meg barátját, míg kijön.

Straff úr doktor Grisákot az ablak felé fordulva találta, ki úgy látszik, nagyon érdekes tanulmányt talált abban, hogy este az utcai lámpásokat nézegesse.

– Szép jó estét, doktor! – köszönt az érkező.

Grisák a vállán keresztül nézett, s azt mondta rá, hogy:

– Szervusz!

(– Üm, be nagyra tartja magát.)

Straff úr nagy bizalmassággal veté le magát a pamlagra, s diskurzust kezdett.

– Nos, doktor? Hát mit csinál az archimedesi csavar? Széna-e vagy szalma? – Negyven-e vagy hatvan?

Erre hirtelen megfordult a sarkán a doktor, s üregeiből kikelt szemekkel meredve a kérdezőre förmedt rá:

– Elmehet már ön zabot hegyezni Sziléziába! Nem kell már önnek sem archimedesi csavar, sem negyvenezer forint, sem negyven rézkrajcár. Ma reggel meghalt önnek a felesége.

Azzal odaveté eléje a telegramot.

„Hermine éjfél után 2 órakor meghalt.”

Straffnak legelőször is az jutott eszébe: nem lehet-e ez mesterfogás a doktortól, az ő megijesztésére; hátha ő maga táviratoztatott így magának megrendelésre?

Ennélfogva mosolyogva kérdezé:

– Nem lehet ez tréfa, doktor úr?

De már ez aztán kihozta türelméből a jámbor Treboniánt:

– Takarodjék ön innen; ön ostoba, marha, gazember! Az ön veszett őrültsége tizennégyezerötszáz forintot lopott ki a zsebemből, ami már benne volt. Ön szemtelen, akasztófáravaló stb. stb. stb.!

Hallott ugyan már Straff úr hasonló hízelkedéseket másutt is; de oly kompakt tömegben, mint ezúttal, még soha.

Végül a düh, mely oroszlánokat szül, annyira potenciázta doktor Grisák tetterejét, hogy midőn a frázisokból kifogyott volna, nehogy azokat elöl kelljen kezdenie: megragadá Straff barátját nyakánál fogva, s úgy kilökte az ajtón, hogy az kettőt ugrott bele.

Straff úr, e barátságtalan expedíció után, amint a lökés közben fél szemére csúszott kalapja alól előre tekintett, amint két keze ujjhegyeit mellénye zsebébe dugta, elmosolyodva mondá magában: „Eszerint mégiscsak a kreuzerwirstlinél kell maradni!”

Azzal fütyörészve haladt le a lépcsőn.

Amint Vendelin úr megpillantá, ugrott ki a kocsiból, s sietett eléje.

– Na? Na? Megvan?

Midőn e kétségbeeséssel és reménnyel torzított arcot megpillantó Straff úr, meg nem állhatta, hogy hangosan fel ne kacagjon. Megfogta a két vállát a bámuló férfiúnak, úgy kacagott a szeme közé:

– Hahahaha, hahahaha! Ön nagyon mulatságosan járt, kedves barátom. Az éjjel meghalt a feleségem. Agyiő negyvenezer forint. Mármost fiákereztessen, ahova akar.