A szegény ügyetlen diák először ment ki életében a kollégiumból, hogy embereket lásson, valahova legációba.
Kérdezősködik tapasztaltabb társaitól, hogy mit tegyen ő, ha valahova vagy ebédre, vagy mi találják hívni, úri házakhoz, nehogy valami balgaságot kövessen el.
Semmit se tégy, mondának neki, hagyj rá mindent, amit mondanak, s egyél meg mindent, amit elődbe tesznek.
Szokás azonban magyar helyeken, hogy a pecsenyét nem aprítják fel a konyhán, hanem behozzák az asztalra, s ott metélik széjjel az egész vendégsereg szeme láttára, hogy mindenki gyönyörködhessék egyenként mindegyik falat ízletes lekanyarításában, úgyhogy az eldarabolás az asztal fő-főgyönyörűségei közé tartozik, s rendesen a legifjabb embert szokta illetni.
Hoznak tehát egy egész pulykát, a legátus levén legfiatalabb ember az asztalnál, elébe teszik. Ez csak néz egy darabig szemre-főre, hogy hát ezt mind neki kell megenni, utóbb is nagy sóhajtva nekifog a roppant állatnak, levág belőle egy darabot, azután a másikat, s egyenként elkölti szépen. Mikor a végére jutott, már akkor majd kiugrott bele mind a két szeme.
A háziúr azt gondolta, hogy vendége hatalmas étvággyal lehet ellátva, int az inasnak, hogy tegyen elébe még egy kacsát.
A legátus erre felkapja a kést a kezébe, s rákiált:
Ide ne hozd, aki lelked van, mert mindjárt elvágom a kezedet.