Egyszer a baranyai bortermő hegyek között táborozva, vígan ittak a főurak a király sátorában. Bizonyosan valami győzelmi hír áldomását itták.
Tust ittak már mindenért a jó villányi borbul, mialatt kinn a hegyek között, a nagy meleg napon a szőlőmunkások kapáltak.
– Szeretitek a jó bort meginni – monda a király –, lássuk, tudnátok-e azt mívelni is? Jertek, segítsünk kapálni a derék embereknek.
A főurak váltig szabódtak, hogy nem méltó munka ez sem a király nagyságos, sem az ő vitézlő tenyereikhez. De hasztalan volt minden kifogás, ha a király ment, menni kellett nekik is.
A szőlőbe érve, kivették a munkások kezéből a kapát, s elkezdtek dolgozni.
A király úgy kapált, mint akármely vincellér. A főurak csak várták, hogy mikor únja meg már, s mikor hagyatja velök is félbe a munkát. Volt közöttük elég, kinek méltóságos dereka nem volt szokva az ilyen mulatsághoz.
Végre nem állhatta tovább az országbíró, kinek testén az izzadság csurgott végig.
– Uram király, légy kegyelemmel, mind kidűlünk itt melletted eme dísztelen munkában. Ám vígy bennünket ágyúk elé, ott szívesen követünk, de megöl ez a paraszt dolog.
– Látjátok-mond a király –, nektek egy óráig is sok ez a munka; hát aki egész életén át ebben törődik! Azért máskor ha áldomást isztok, ne felejtsétek ki belőle a népet, mely mindnyájunkért izzad.