Egy másik esete is volt Hatvaninak az ördöggel, ki neki egyáltalában nem látszott jóbarátja lenni, ellenben annál nagyobb megátalkodottsággal incselkedett a jámbor fiatalság után.
Egyszer éjjel tizenkét órakor összecsengetik az egész fiatalságot, s amint a diákok összegyűltek nagy ásítozva és szemeiket törülgetve a főteremben, el nem bírva gondolni, hogy mi okból hívják őket össze ily szokatlan órában, íme megjelenik közöttük Hatvani, s felmenve a tanítószékbe, elkezd nekik prelegálni, tudtokra adva, hogy ezentúl éjfélkor fogja a leckéket tartani. A diákok megnyugodtak benne, s szokott áhítattal hallgatták a professzor előadását. Azonban mégis valami szokatlan különösséget vettek észre ezúttal a professzoron, mintha a képe sötétebb volna, s a hangja a talpai alól jönne, s a szemei világítanának a sötétben. Mikor ütötte az egy órát, a professzor betevé a könyvet, s a hóna alá csapva eltávozott, miközben a diákok csudálkozva vették észre, hogy lépéseinek kopogása nem hallik a folyosón.
Másnap éjjel ismét fölcsengették őket, s összegyűjték az éjjeli előadásra a főteremben. Akkoriban még minden tanuló a patriarchális rend szerint benn lakott a kollégiumban, s köteles volt a csengetésre egész ornátusban megjelenni.
Ez így tartott hat éjszakán keresztül, minden éjfélkor fölcsengették az ifjakat, s egy óráig hallgatniok kellett a különös prelekciót. Hatodnapra azonban már zúgolódni kezdtek, s kiválasztva maguk közül a két legokosabbat, elküldék Hatvanihoz, hogy instálják meg szépen, ne tartsa éjfélkor felolvasásait, mikor nappal is elég idő van rá.
Hatvani elcsudálkozott, mikor a küldöttek előadták kérelmöket. Ő egyszer sem hívatta a diákokat éjfélkor. Kilehetett hát az, aki az ő személyében felolvasásokat tartott? Ez volt a kérdés.
– Tudják mit? Ha az éjjel ismét csengetni fognak, jelenjenek meg együtt mindnyájan, a küszöbre hintsenek hamut, s ha a rejtélyes alak keresztülmegy rajta, nézzék meg a lába nyomait, s ha látni fogják, hogy azok lúdláb nyomok, kezdjék rá ezt az éneket: „Erős várunk nekünk az Isten.”
A diákok úgy tevének: mikor jött éjfélkor az álprofesszor, behinték a küszöböt hamuval, s lesték nyomait, a reverenda hosszúsága miatt lábait meg nem láthatván, s midőn észrevevék, hogy azok lúdláb nyomok, egyszerre rákezdték harsogó hangon énekelni: „Erős várunk nekünk az Isten.”
Az álprofesszor erre rögtön kiejté kezeiből a könyvet, melyből prelegálni szokott, s szikrázó szemekkel fordult az éneklők felé.
– Köszönjétek – ordítá rendítő hangon –, mert ha még egy nap hallgattátok volna beszédeimet, mind az enyimek lettetek volna!
E szavakkal nagyot mennydörgött, s iszonyú puskapor és gyantafüst közt a föld alá elsüllyedt.
Azt mondják, hogy ez alkalommal egy diák az egész tintásüveget utána vágta az ördögnek; meglehet, hogy azért fekete most az ördög.