Valának azonban barátságosabb szellemek is, kikkel Hatvani jó egyetértésben állt, s szokás szerint kellett egy nagy könyvének is lenni, cifra ákom-bákom betűkkel és jelképekkel teleírva, melyet ha felnyitott, akkor rögtön meg is jelentek ama meghódított szolga lelkek, és kérdezték, hogy mit parancsol?
Ezt a könyvet azonban nem volt szabad senki másnak felnyitni, amiért Hatvani mindazon legkedvesebb embereit, akik hozzá be szoktak járni, előre gondosan figyelmeztetni szokta, hogy azon bűbájos könyvhöz ne nyúljanak.
Egyszer éppen közvizsgálat alkalmával egy könyvet otthon feledett Hatvani, s nem mehetvén maga haza, egyet diákjai közül, legkedvesebb tanítványát, az első eminenst bízta meg, hogy menjen haza szobájába, s ott az elfeledett kézikönyvet a könyvtárból keresse ki és hozza el.
Az ifjú odament, s amint a kért könyvet keresné, szemébe ötlik ama bűbájos könyv, melynek felnyitásától Hatvani mindenkit el szokott tiltani. A fiú nem állhatott ellent tudnivágyának, s erőt véve tartózkodásán, kikapcsolá a nagy fóliáns rézkapcsait, s felnyitá a könyvet. Azon pillanatban ott termettek mindazon szellemek, akik azon könyvet szolgálták, s miután a megijedt fiú nem tudott nekik parancsolni, azt ízekre szaggatták.
Hatvani várta soká az elküldött fiút, s miután nem győzte várni, maga felkerekedett, s hazament az egzámenből. Otthon látta csak, hogy a fiú széjjel van szaggatva. Mit csináljon? A fiú első eminense volt, dísze az egész classisnak, akitől mindenki legtöbbet várt. Rögtön előidézi a szellemeket, s megparancsolá nekik, hogy rakják össze azonnal a szétszaggatott ifjút, s egy közülök helyezze el bele magát léleknek.
Így visszatért az iskolai terembe. Az ifjú helyet foglalt, s az egész vizsgálat alatt úgy felelt minden kérdésre minden tudományból, hogy szinte gyönyörűség volt hallani. Az esperesek, a cenzorok, a szenátorok, a presbiterek nem győzték eléggé magasztalni.
Egyszer valami korhelynek, aki az ifjú mögött ült, eszébe jut azt a kézikönyvet kérni tőle, amelyből éppen feleltek. „Nincsen nálam semmi könyv”, viszonz az ifjú. „Lehetetlen, hogy ne volna”, szabódik ismét amaz: „add ide, az Isten áldjon meg!”
Amint ez az Isten nevét kimondta, a szellemtől megszállt tetem egyszerre összeomlott, mint ahogy a lelkek szétszedték, s a benne lakó szellem elrepült belőle.
Ezért jó félni minden fajától a szellemnek.