Sokkal mulatságosabban végződött az a jelenet, mikor Hatvani egy ízben összehívatta valamennyi ismerőseit, tisztelőit és pártolóit, akik Debrecenben laktak, meghíván magához ebédre.
Akik szállását ismerték, csóválni kezdték fejöket, el nem képzelhetve, hogy hol fog annyi embernek majd helyet adhatni. S egy héttel már előbb bő alkalmuk volt a meghítt urak asszonyságainak afölött tanakodni, vajon ki fog főzni erre a lakomára, miután Hatvani nőtelen, s még csak szakácsnéja sincsen, s még akkor híre sem volt mandoletti boltnak, ahonnan kész pástétomokat lehessen megrendelni. Egyik azt kérdezte, hol vesz annyi tányért, amennyi kelleni fog, a másik azt hozta kétségbe, vajon hová ülteti az embereit, hacsak a nagy kutyabőrös könyvekre nem, s voltak olyanok is, kik bár nem akarták azzal megbántani a professzort, hogy meghívására el ne menjenek, odahaza mindenesetre megrendelték az ebédet, számolva rá, hogy éhen fognak visszatérni a vendégségből.
Eljött azonban a lakoma napja, s a vendégek a város minden részeiből megindultak felkészülten a déli harangszóra Hatvani háza felé, a kíváncsiság nem engedte, hogy egy is otthon maradjon.
Már messziről látták azonban, s nem sok jót sejtettek belőle, hogy a kémény nem füstölög, s midőn keresztülmentek a konyhán, hét nagy ordas macskán kívül semmit sem láttak egyebet a tűzhelyen.
Hatvani szokott dolgozószobájában fogadta el vendégeit, mely alig volt akkora, hogy hármat lehessen benne lépni, s melyben most ötven-hatvan embernek kellett helyet találnia.
Azonban mentül többen érkezének, a szoba csak tágult, nagyobbodott, egyre jöttek a vendégek, s mégsem panaszkodhatott senki, hogy szorosan vannak, senki sem tudta hogyan? de midőn mind együtt voltak, akkor is úgy elfértek ott, mint mikor csak kettő-három érkezett meg.
Egyszer csengetés hallatszik a mellékszobában.
– Kész az ebéd! – szól Hatvani. – Ha úgy tetszik, uraim, asszonyaim, tessék előbbre kerülni.
Azzal megnyílt a mellékszoba ajtaja, s a belépkedő vendégek álmélkodva látták maguk előtt a legpompásabban felkészített termet, az ablakok tele keleti virágokkal porcelán edényekben, a falak befuttatva a legritkább folyondár növényekkel, s közepett a terített asztal, mely görnyedezett a legfölségesebb ételek terhe alatt. Szakácskönyvnek kellene lennem, ha azt mind el akarnám számlálni, ami oda fel volt hordva, s még akkor is török szakácskönyvnek, mert olyan ételekhez sem azelőtt, sem azóta Debrecenben kanállal nem nyúltak, a legszokatlanabb kinézésű, a legismeretlenebb ízű eledelek, fűszerek és gyümölcsök voltak itten, sült madarak, miknek arany tollazatú feje meg volt hagyva, átlátszó jégből készült csemegék, s zamatos gyümölcsök, mikbe az ember nem tudja, hogy az orrával harapjon-e inkább bele vagy a fogával. S ami az egészet bekoronázta: minden vendég mellé kétféle ital volt téve, egyik forróan, a másik jégbe hűtve, s az a kétféle pedig aztán volt ötvenféle, magában foglalván minden nemeit azon nedveknek, miktől az emberek bölccsé szoktak lenni, a puncstól kezdve a serbetig, s a tokaji máslástól a pálmaborig.
A vendég urak nem sokat hagyták magukat kínálni, a vendég asszonyságok pedig éppen nem, s nem emlékezik róla a krónika, hogy lett volna a társaságban csak egy szemérmes kisasszony is, aki csupa szégyenkedésből éhen maradt volna. Ellenkezőleg, ebéd vége felé oly docte kezdett lenni a társaság, hogy most nemcsak a szobát kellett kitágítani, hanem hellyel-közzel a mellényeket, sőt néhol a vállfűzőket is.
Feketekávé után a víg uraságok rágyújtának a legjobb perzsa dohányból, mely valaha emberi szemeket ríkatott, az asszonyságok pedig elkezdék a mindenféle élő virágokat és gyümölcsöket körülbámulni, miket máskor is ritkaságképpen lehetett volna mutogatni az országban, hát még akkor, midőn éppen tél volt az idő.
A polgármesternének különösen egy felfutó ugorka tetszett meg nagyon, melyről nagy bibircsos zöld ugorkák függtek alá; a főbíróné pedig egy szép nagy úritökbe szeretett, mely guggon ülve termett egy nagy porcelán vederben, s miután ezek a gyümölcsök karácsony utáni időkben nagy ritkaságnak látszottak, megkérte a két asszonyság Hatvanit, képét körülcirógatva, hogy engedje meg nekik, hadd szakíthassák le azt az uborkát és dinnyét.
Méltóztassék! – szólt Hatvani. – Örülök, ha szolgálhatok vele. Amint azonban a polgármesterné megfogta a nagy bibircsos uborkát, hogy majd leszakítja, férje, a polgármester, felordít: jaj az orrom! s jajgatva kap az orrához, azt állítva, hogy valaki le akarja szakítani. Amint pedig a főbíróné egyet fordított az úritökön, akkor meg az ő férje ugrott fel helyéről, rimánkodva, hogy ne tekergessék a fejét, s hagyjanak békét a nyakának.
Így valahányszor egy-egy asszonyság valamit le akart szakítani a fákról, egy fügét vagy egy virágot, az illető férj mindannyiszor jajgatva kapott illető részeihez, füléhez vagy bajuszához, annak rángattatását érezve, s könyörögve, hogy ne bántsák.
Két hét múlva egy konstantinápolyi újságban azt lehete olvasni, hogy ezen s ezen a napon (melyen éppen Hatvani vendégsége esett) a szultán valamennyi szakácsát és étekfogóját megselyemzsinóroztatta, amiért azt akarták vele elhitetni, hogy a kész felterített szultáni ebédet elragadták a szellemek a szeráj közepéből.