A cigány egyszer kiment lovon az erdőre, háta megé ültetve a purdéját, s míg az a lovat legelteté, ő felmászott egy fára, s elkezdte azt maga alatt vágni.
Arra vetődik egy parasztember, s amint meglátja, hogy a cigány maga alatt vágja a fát, felkiált rá: – Bolondos dádé! mindjárt le fogsz esni arról a fáról.
A cigány el nem tudta gondolni, miért kellene neki a fáról leesni, s csak vágta a fát maga alatt mindaddig, míg egyszer aztán vele együtt le nem bukott.
– Mondtam ugye, hogy lebukfencezel – szólt a paraszt, míg ez bámulva néze rá, el nem tudva képzelni, mi módon találhatta ki a paraszt, hogy ő leesik a fáról.
– Kend tán prófétaepret evett, hogy úgy tud jövendőt mondani? Mondja meg hát azt az egyet, mikor halok én meg?
A paraszt azt felelte rá: ha a lovad hármat botlik. A cigány megértve a szót, felült nagy búsan a lovára, purdéját háta mögé vette, s elkezdett baktatni hazafelé.
Még ki sem ért az erdőből, mikor a lova egy fa gyökerében egyet botlott.
Így már csak két botlás az élet, szólt a cigány felsóhajtva. Amint tovább ügetne, a lova egy az útban levő kőben újra meg talált botlani; no már csak egy botlás az élet, sóhajta még szomorúbban a cigány.
Végre egy rozzant hídra ér, s amint a ló a gerendákra lép, akkorát botlik harmadszor, hogy szinte elesik bele.
– Végem van, meghaltam – mond a cigány, s azzal leszáll a lováról, elbúcsúzik a purdéjától, megmondja neki, hogy tudósítsa az atyafiakat arról, hogy az apja meghalt, s azzal lemegy a híd alá, s ott lefekszik a nád közé, várva, hogy milyen lesz hát a mennyország.
Estefelé elkezdtek a békák körülette énekelni, csak énekeljetek mennyei angyalkák, mondá a cigány, tudom, hogy énnekem énekeltek, hanem amint egy zöld angyalka rá talált ugrani, azt megragadta, s kettéhasítván, meg akará kóstolni, hogy mily íze van az angyalhúsnak. Tapasztalá, hogy az nem megenni való. Az éhség azonban mindig erősebben kezdett nála jelentkezni, csupán arról nem volt még bizonyos, hogy szokás-e a halottaknak enni vagy sem.
Íme tehát egyszer csak hallani kezdi, hogy az úton egy halotti kíséret közelít, s éppen azon a hídon megy keresztül, mely alatt ő feküdt. Ő tehát bizonyossá akarván lenni a maga dolga felül, előmászik a híd alól, s a kántort, ki éppen torka szakadtából énekel, megszólítja.
– Ugyan édes kántoros uram, nem tudja kend, szokás-e a halottaknak enni adni?
A kántor nagy mérgesen kapta a nádpálcáját, s olyat vágott vele a cigány derekára végig, hogy majd hanyatt esett bele.
– Jaj, talán bizony rosszat mondtam? – kérdé a cigány ijedten – mit kellett volna mondanom? ne haragudjék kend, szent kántor uram.
– Máskor azt mondd – szólt a kántor oktatólag: „Az Isten nyugosztalja meg szegényt.”
A cigány megköszönte a vett tanítást, s odább ment vele, míg egy mezőre ért, ahol éppen disznót pörzsöltek; a cigány odament az emberekhez, s nagy ájtatosan elmondá nekik:
– Az Isten nyugosztalja meg szegényt.
A disznóölők azt hitték, hogy kötekedni akar velök a cigány, s tréfából rá találtak szedni az irhájára a piszkafával.
– Hát már megint mit vétettem? – kérdé a cigány savanyú képpel.
– Azt kellett volna mondanod bibast, hogy: „két szája végén folyjon a zsírja”.
A cigány ezt is bevette, s baktatott tovább, míg egy faluba ért; a falu közepén éppen szemközt jön rá egy lakadalmas menet, a cigány már messziről levette a kalapját az elöl járó vőfély előtt, ki nagy csinált-virágos pálcával, feszes kordovány csizmákban úgy lépegetett, mint aki sajnálja lábait.
A cigány nagy bókot csinált előtte, s szép áhítatos hangon felköszönté, mondván:
– Két szája végén folyjon a zsírja.
No még csinált-virágos pálcával sem ütötték oldalba a cigányt, csak ekkor. Megugrott a dadé egy árok mellé bölcsen, a vőfély csak egyet üthetvén rá, a többit levélben küldte utána.
– Köszönd, hogy új csizma van a lábamon, mert különben majd utánad szaladnék.
– Hát ugyan tanítson meg kend rá, mit mondjak máskor, ha ez rossz volt? – szabódék a bakhát mellől a cigány.
– Ha bölcsen akarsz szólani, így szólj: „szaporítsa meg kendteket a mindenható” – monda a vőfély, s a násznép kacagva ment tovább, a cigány oldalbordáit tapogatva és nem kacagva.
A szomszéd faluig mindig mondogatta magában a legutolsó felköszöntést, melyet a hátán keresztül tanult, hanem ott éppen nagy tűz volt. Nem tudom, hány ház égett, s az emberek csáklyákkal és vedrekkel szaladgáltak alá s fel kiabálva az utcákon.
A cigány odaérkezvén, megszólítja a vele találkozókat.
– Szaporítsa meg kendteket a mindenható.
De már itten majd rosszul járt, az emberek dühösek voltak, s csak hogy bele nem dobták a tűzbe, s végtére azt a tanácsot verték a fejébe, mégpedig ököllel, hogy máskor kapjon fel egy kanta vizet, s siessen vele oltani.
A cigány megjegyezte magának az utasítást; s amint másik faluba ért, meglátott két kútra járó menyecskét, kik a búbos tyúkon összeszólalkozva, olyan szépen összevesztek, hogy letették a korsóikat, s megragadva egymás kontyát, huzakodtak előre-hátra.
– Itt ugyancsak nagy a tűz – okoskodék a cigány –, víz is van, amivel oltsunk, s nosza, felkapá az asszonyok korsóit, s nyakuk közé öntötte a levét.
A lehűtött felek erre otthagyák egymás kontyait, de annál inkább belekapaszkodtak a cigány üstökébe, s míg a szegény megmagyarázta, hogy ő csak tévedésből működött, addig félreértésből becsületesen megrángatták a huncutkáit; azután pedig kibékültek egymással, s a felpofozott kibékítőnek azon jó tanáccsal szolgáltak, hogy máskor ha verekedőket lát, ne öntse őket nyakon vízzel; hanem menjen szépen közéjök, fogja meg az egyiket is, a másikat is, s mondja nekik szép csendes békítő hangon:
– Kend se bántsa, Jutka asszony, kend se bántsa, Örzsik asszony.
A cigány kezet csókolt és ment. Belebódorodott egy erdőbe, ordítást hallott, és felé tartván, meglátta, hogy két hímfarkas mint marakodik egymással dühösen.
A vett tanításhoz híven, odajárula a nyavalyás, s fogván a farkasok füleit, széjjelráncigálta őket.
– Kend se bántsa, Jutka asszony, kend se bántsa, Örzsik asszony.
A két fenevad azonban legkevésbé értette a tréfát: eleresztették ők egymást, de a cigányt ragadták meg, s ki tudja, most a szegény dade milyen különös alakban vár a feltámadás-napra.