Szép volt a falu mészárosnéja, s ezért járt is utána a faluban szállásolt huszárok őrmestere, s megesett néha, hogy estenként, ha férje honn nem volt, unalmas óráit megrövidíteni meg is látogatta.
Az asszony panaszolta férjének, hogy az őrmester néha azt is kívánja, hogy jó vacsorával kínálja, az pedig sokból telik. Felforrott a mészáros vére, s elhatározta, hogy legelső alkalommal ágy alá rejtőzve várja be az őrmestert, s ha nejét cirógatni meri, fontra vágja.
Még jó délután béült az ágy alá, s várta az estét, az is eljött végre, de el az őrmester is, leült, megölelte, megcsókolta a mészárosnét, s vacsorát kért tőle.
A jó asszony minden kívánatát teljesíté, s a beszédet férjére vezeté, ha véletlenül meg találna jönni.
A bortól nekihevült őrmester kardját kirántotta, s mondott sok mindent, hogy aprítaná így meg úgy a mészárost ezer meg ezer darabra.
A szegény mészáros homlokát kiverte a hideg veríték, s ijedtében nagyot nyögött.
– Mi volt ez? – kérdi az őrmester.
– Megborjúzott a tehén, s borját az ágy alá tettem, hogy meg ne fagyjon – mondá az asszony, ki rettegett férje életeért.
– Böh! böh! böh! – hallik az ágy alól, de az őrmester nem figyelt rá, hanem utolsót cuppantva a szép asszony arcára, eltávozott.
Alig húzta ki a lábát a szobából az őrmester, előmászott a mészáros, s fontos képpel homlokára mutatva mondá:
– Itt az ész, feleség! mihelyt borjút emlegettél, mindjárt bőgtem.