Vadpávára voltam lesben, a puskám numero 2-re töltve, hát amint ott ülök egy ledöntött fatörzsön, egyszer csak nagy csörtetéssel jön felém egy veszett nagy vaddisznó. No legény, ez most vagy téged esz meg, vagy te őtet! Richtig: felkapom a puskámat, numero kettővel töltve, nekicélzok a szügyének, ropp! az egész töltés belement, a vadkan egyet ugrott félre, azzal bukfencet vetett, s elnyúlt nagy hörögve a harasztban, többet a lábát sem rázta. Én csak vártam, lövésre készen, hogy ha még egyszer felugornék, még egy másik csomó postával is megszerelmeslevelezzem; de biz az csak úgy maradt elnyúlva, meg sem moccant többet. Ez már az enyim! Mindjárt oldottam le a tarisznyámról a sinórt, s odamentem a prédához, hogy majd a két hátulsó lábát összekötöm, s annálfogva kivontatom a cserjéből; hát alig fogom meg a két hátulsó lábát, az én disznóm egyet röffen s fölelevenedik. Az a kis lövés, amit kapott, bizonyosan halálos volt ránézve, de biz az még olyan jó erőben maradhatott miatta vagy félóráig, hogy akár egy mérföldnyire elmehetett volna tőle. No már most mit csinálsz, Matyi? Ha eleresztem, nekem fordul s összetép; ha fogva tartom, addig küzd ellenem, míg kifáraszt; legjobb lesz, ha engedem futni a két első lábával, s magam meg a két hátulsóval szaladok utána. Úgy tettem, a vadkan futott, én pedig a két hátulsó lábánál fogva, toltam őt előre s kormányoztam, mint a talyigát, egészen a vadásztanyáig, ahol éppen csak annyi ereje volt még a vadkannak, hogy a kész lobogó tűzbe belefeküdt, s önkényt megperzselte magát. Nagy híre volt ennek akkor; kérdezzétek meg a Klobuki Mukit, az is látta, szemtanú volt; az pedig hiteles ember: minden második szava igaz – hanem azt nem szokta kimondani.