A mesék világában emlegetnek egy gazdát, aki úgy szokott szegődni a szolgájával, hogy aki a másikat hamarább meg tudja haragítani, szíjat hasít a haragvó hátából.
A legelső szolgáját, ki ilyen alkuba lépett vele, első nap mindjárt elküldte a mezőre, hogy estélig egymaga tizenkét zsákot töltsön tele búzával, amit neki magának kellett kicsépelni és bemérni; mellé adott még egy kutyát is, s kettőjük számára egy kenyeret meg egy sajtot, de megparancsolta neki, hogy sem a kenyeret, sem a sajtot nem szabad neki megszelni, hanem azért a kutyát is jól kell tartani.
Az első legény mindjárt az első nap belebódult ebbe a mulatságba, három zsákot sem bírt teletölteni, s azonfelül éhesen tért vissza kutyástul.
– Haragszol-e, szolga? – kérdé tőle a gazda.
– Haragszom bizony, gazda.
Mindjárt szíjat hasított a hátából.
Nemkülönben járt a másik. Az is megharagudott, annak is szíjat hasított a hátából.
Jött azonban a harmadik; ez már furfangos legény volt. Ennek is elmondá a gazda, hogy menjen a mezőre, töltsön meg tizenkét zsákot búzával, vigyen magával egy sajtot meg egy kenyeret; egyiket se szelje meg, mégis maga is, a kutya is jóllakjék.
A legény megfogadta a szót, kiment a mezőre, délig nemigen nagy fáradsággal megtöltött egy zsákot búzával, arra a zsákra felhúzta a többi zsákot, ilyenformán mind a tizenkét zsák tele lett azzal az eggyel.
Több dolga azután nem levén estig, fogá a kenyeret és sajtot, mind a kettőnek a fenekén vágott egy nyílást, azon kiszedte a belét, azzal jóllakott maga is, a kutya is, s ismét beragasztotta a nyílást, úgyhogy nem lehetett észrevenni: hiányzik-e belőle valami?
Azután szép csendesen hazaballagott estefelé az egy zsák búzával, mellyel mind a tizenkét zsák tele volt; átadott a gazdának búzát, kenyeret és sajtot, s midőn az kérdezé tőle: „haragszol-e, szolga?”
– Nem haragszom én, gazda – felelt a szolga nyugodtan.
A gazda megcsóválta fejét. Látta, hogy itt ravasz fiúra akadt, de azért mégis hitte, hogy majd csak kifog rajta.
Másnap ad neki egy krajcárt.
– Nesze, eredj a piacra, végy ezen krajcáron lencsét meg babot. A lencsét főzd meg levesnek, a babot vastagételnek, minden készen legyen délre; együtt ebédelünk mind a ketten.
A szolga elvette a krajcárt, s délben feltálalt a gazdájának meg magának egy irtóztató nagy tál meleg víz közepében egy szem lencsét, meg egy másik tál közepében egy szem babot.
– Ez a lencse, ez a bab.
Most már a gazdának is éppen annyi oka volt haragudni, mint a szolgának, éppen azért egyik sem szólt a másiknak semmit; hanem estefelé ráparancsolt a gazda a szolgára:
– No, én most átmegyek a szomszéd faluba. Látod, milyen nagy a sár. Mire visszajövök, éjféltájon, akkor nekem hazáig száraz utat csinálj, s nekem egész a házamig ki legyen világítva az út.
A szolga megígérte, hogy mindenről gondoskodni fog.
Amint eltávozott a gazda, megrakott nagy társzekereket szénával, szalmával, s végig az egész utat behintette vele, úgyhogy a gazdának száraz lábbal lehetett hazamenni a saját szénáján, szalmáján.
Hogy pedig világossága legyen neki egész hazáig, a szolga nem tehetett célszerűbbet, mint hogy meggyújtott két asztagot. Annak a lángja azután elvilágított egész a szomszéd faluig.
Nyargalt azután haza a gazda nagy lóhalálába, milyen pusztítást vitt véghez a szolgája boglyában, kazalban. Hol vagy te, akasztófa címere?
A szolga nagy nyugodtan kérdezé:
– Hát haragszol, gazda?
– Haragszom bizony, szolga.
– Akkor hát tartsd a hátadat, gazda.
És ő hasított szíjat a hátából.