Lakodalmat ült a parasztlegény a mátkájával. Jómódú gazda volt mind a kettő apja; vígan folyott a bor; egyszer ki is fogyott már mind a kancsókból, s mint legfiatalabbat a háznál, a menyasszonyt küldték le a pincébe, hogy hozza tele a kancsót.
Soká odamaradt azonban, nem győzték már várni, s utána küldték a vőlegényt, hogy nézze meg, nem kapta-e el valami.
A vőlegény lement a pincébe, s nagy bámulatára ott találta a menyasszonyát a káposztáshordó előtt ülve, és keserves könnyhullatások közt sírva.
– Mi baj, lelkem? – kérdi a vőlegény. – Min rísz oly nagyon?
– Már hogyne rínék, mikor amint eljöttem a káposztáshordó mellett, s megláttam rajta ezt a nagy követ, eszembe jutott, hogy majd ha énnekem kis Jancsi fiam lesz, s annak kis ködment veszünk, s aztán leküldjük, hogy hozzon fel káposztát a hordóból, s az magára találja ejteni a követ, a kő agyonüti, kire marad a kis ködmen?
A vőlegény oly siralmasnak találta ezt a gondolatot, hogy ő is ríva fakadt, s sírtak aztán mind a ketten egymás barátságáért.
De odafenn már zúgolódtak a késedelemért, s utánuk küldék az egyik örömapát, hogy hozza fel őket borostól.
Odalenn annak is elmondák a szomorú gondolatot, hogy ha majd a Zsuzsinak kis fia lesz, és annak kis ködmene lesz, s azt a káposztakő agyon találja ütni, kire marad a kis ködmen?
Az apjukat is elfogta rá az érzékenység, s sírtak aztán mind a hárman.
Ilyenformán egyesével levándoroltak a pincébe örömapák, nászasszonyok, nyoszolyólányok, vőfélyek, násznagyok és komasszonyok, s valamennyien meghallák ezt a szomorú esetet, mindnyájan sírván sírának azon szomorú kérdés felett, hogy „kire marad a kis ködmen?”
Ezen mese hihetőleg azok tréfájára alkottatott, kik idő előtti aggodalommal rongálják magokat olyan veszedelmek felett, amiknek elbocsátása még Isten kezeiben vagyon.