Nagy engesztelődési lakoma volt kicsinálva ** vármegyében. A fehér és fekete toll közt készült valami fúzió.
Azon boldog időkben volt ez, mikor még a tollakat nemcsak a madarak viselték, s a lapszerkesztőknek egyéb tárgyuk is volt egymással hajba kaphatni, mint a Nemzeti Színház ügyei és Oliva Pepita tüllanglaise kantusa.
Az alispán, ki a feketetollas pártnak volt elnöke, adá az ebédet, s úgy volt kicsinálva, hogy az alispánné elnökölvén a táblánál, a fehértollasok legtekintélyesebb hasú egyénisége álljon fel, és köszöntsön áldomást az érdemes asszonyságra.
Mint a németeknél vannak kedélyes improvizátor zsenik, úgy vannak nálunk ünnepelt toast celebritások. Némely embernek speciális hivatása van arra, hogy hét országra szóló toastokat mondjon, míg másoknak ellenben az a hivatásuk, hogy minden elkezdett toastba belesüljenek.
Az illető táblabíró egyike volt a legderekabb politikusoknak, ő tehát restellé megvallani megbízóinak, hogy könnyebb egy tízíves válaszfeliratot fogalmazni, mint egy három sorból álló áldomást elköszönteni, s elvállalá a neki szánt szerepet.
Egész ebéd alatt azután folyvást a tartandó beszéden törte a fejét, s mint ez rendesen történni szokott, mire a végit kigondolta, elfelejtette az elejét; éppen ezek a gondolatok úgy el szoktak múlni az ember fejéből, mintha jégre írta volna.
Közelgett végre az elkerülhetlen perc; a szónok előre megtölteté poharát, az asztalnál ülő dévaj fiatalság előre csitított kézzel-lábbal, asztal alatt őgyelgő kutyákat, macskákat, s biztatta egymást, hogy csendesen legyenek, meg ne mukkanjanak.
A szónok felállott; minden szem ránézett, s látta őt éktelenül halaványnak; mert vala neki igen szűk ez a világ, s először kezdé tapasztalni Arago azon mondatának valódiságát, miszerint minden emberen tizennyolcezer mázsányi levegő súlya fekszik. Nagyot szítt belőle elszoruló tüdejébe, és elkezdé a mondást.
– A legelső királynétól, a legutolsó alispánnéig…
Mikor kigondolta e mondást, azt hitte, hogy azzal valami nagyon hízelgőt fog kifejezni, s csak akkor vevé észre, midőn elmondá, hogy micsoda bêtise-t mondott ő most a felköszöntendő hölgynek, őt legutolsónak helyezve! s efelett úgy megrettent, hogy mondata közepén megállt…
De mégis, hogy tekintélyét ne kockáztassa, körülnézett a jelenlevő fiatalságon, s mintha az ő dévajságuk okozná megállapodását, rájuk förmedt haragosan:
– Azt a kutyát, azt a macskát!
– Azt a kutyát, azt a macskát!! – hangzott egyszerre az egész asztali társaságban óriási kacagás közepett, mely nem engedte többé a szónokot szóhoz jutni. Az alispánné haragosan ugrott fel helyéről, s odahagyta az asztalt.
Az egész tervezett fúzióból nem lett semmi.
De maig is fennáll e mondás emléke, s ha valaki társaságban valami ügyetlenséget mond, vagy belesül a megkezdett beszédbe, csak annyit kell rá mondani:
„Azt a kutyát, azt a macskát!”