Még a táblabírói világban élt egy szolgabíró, kinek minden mozdulatában egy-egy tréfa rejlett. Az ember sohasem volt tisztában vele, ha víg volt, bizonyos, hogy lefőzte az embert, ha komoly volt, tudhatta, hogy nem jóban töri a fejét.
Egyszer X. táblabíró meglátogatja többedmagával. Nagyon jól mulattak, sőt azt is indítványozták: délután jó volna »busírozni« menni a közeli cserjésbe. Azonban ebéd után megrestültek, egy se akart menni, csak X. táblabíró nem tágított, ő mindenáron ma rókát akart lőni.
– Jó – mondá a szolgabíró –, mi ketten hát kimegyünk, addig ti itthon mulassatok, kártyázzatok.
Elmentek tehát ketten a cserjés alá, s magukkal egy vadászkutyát is vittek, de hogy, hogy nem, a kutya visszatért útközben – tán éppen így kellett annak történni – elég az hozzá, hogy midőn kiértek, kutya sehol sem volt, s a táblabíró rettenetesen bosszankodott, hogy mivel fognak már hajtani.
– Tudod mit, barátom? – mond a szolgabíró – itt annyi róka van, hogy kutya nélkül is könnyen lőhetünk; én itt majd felmegyek, s kopó módjára ugatok, te addig itt lesed őket.
– Nagyon okosan! – mond a táblabíró – tehát én itt lesem – s egy állást szemelt ki magának.
A szolgabíró meg bebújt a cserjésbe, s elkezdett, mint egy valóságos kopó ugatni s hajtani.
Egy fél óra múlva visszajött a szolgabíró X. barátjához.
– No hát semmi sem jött még?
– Nem még, de lenni kell itt valaminek, mert levélzörgést hallottam – mond a táblabíró.
– Csodálom, pedig egy akkora rókát ugrasztottam föl, mint egy farkas. Hanem tudod mit? Én elfáradtam, eredj most te, s hajtsd meg ezt a kis dombot, én addig itt lesem, s ha valamit lövök, neked adom, s azt mondjuk odahaza, hogy te lőtted.
Tetszett a táblabírónak a terv, elindult, s oly hatalmasan kezdett hajtani, hogy még a távoli erdők is visszhangoztak bele.
A szolgabírónak se kellett több, amint a táblabíró az erdőbe tűnt, azonnal hazasietett, s a bírónak megparancsolja, hogy a cserjésbe, honnan, honnan nem, egy veszett ember tévedt, rögtön menjen ki többedmagával, fogassa el, s az udvarba vigye be.
A bíró se volt rest, minden útjában talált embert összeszedett, s az erdőt körülfogatta.
Távolról már hallották, de szűkebb körre szorulva már látták is, hogy egy ember ugrándozva minden bokorba beleugat.
– De ez már nem tréfa – mondák az emberek magok is megijedve –, ez valósággal veszett ember, csak rajta, fogjuk el.
A táblabíró látta az embereket, de nem konfundálta magát, hajtott kegyetlenül, éppen egy rókát vett üldözőbe.
– Hó! hó! megálljon! – kiáltának az emberek.
– Mi baj? – kérdé a táblabíró.
– Nagy baj! szerencsétlen ember! adja meg magát! – s próbálták megragadni.
– Mit akartok, gazemberek?
– Semmi rosszat, csak megfogni s szépen bevinni, az úr nagyon rossz nyavalyába esett. Nosza rajta, fogjuk meg!
– Takarodtok innen? most mindjárt közitek lövök.
– Csak nem kell tágítani – mond a bíró –, veszett emberrel nem kell tréfálni – s míg néhányan nekiugrottak, azalatt egy hátulról subájával szépen lefülelte.
X. táblabíró kénytelen volt az erőnek engedni, szépen megkötözték s bekísérték a faluba a szolgabíró lakához; útjokban, ha valakit láttak, messziről kiabálták, hogy kitérjen az útból, mert veszett embert hoznak.
A szolgabíró vendégeivel várta az érkezőket, s rettenetes nevetéssel fogadták, csak X. táblabíró nem nevetett, rettenetesen haragudott, azt mondá: ez nem tréfa, hanem valóságos „major potentia”, s akcióval fenyegetett mindenkit, aki csak nevetni mert.
Végre nagy későn aztán a víg pohár közt kibékült, de csak úgy, hogy mindez örökös titok maradjon.