Az egyszeri embernek szép, de együgyű felesége volt, akit nagyon féltett, kiváltképpen pedig a huszároktól.
Hát egyszer el kellett neki mennie hazulról, mire nézve nehogy valami kedve ellen történjék azalatt, előbb megfogadtatá a feleségével, hogy ha huszárt találnak a házhoz szállásolni, annak mindenre azt felelje, hogy „nem”! és azután úgy is cselekedjék.
Jön még aznap a beszállásolt huszár, s rögtön szemébe ötlik a csinos menyecske.
– Ejnye, lelkem teremtette, leány-e maga, vagy menyecske?
Az asszony azt felelte rá, hogy „nem”.
– Hát tán özvegy? – Nem.
– Ád-e nekem szállást? – Nem.
A katona a sok nemből valamit kezdett gyanítani, s egyet fordított a kérdésformán.
– De csak nem haragszik meg érte, ha itt maradok?
Az asszony arra is azt mondta, hogy „nem”.
– Főz-e nekem, lelkemadta, jó vacsorát? – Nem.
– De azt nem bánja, ha hozzáülök, mikor készen lesz? – Nem.
– Hát a lovamnak kapok-e szénát? – Nem.
– De azt nem bánja, ha magam hozok neki a padlásról? – Nem.
– Hát bort kapok-e a vacsorához? – Nem.
– De a pince nem messze van, ugye? – Nem.
– Hát egy csókot nem ád-e a bajuszom alá? – Nem.
– De ha én adok magának egyet, azért nem haragszik meg, úgy-e gyöngyömadta?
A menyecske erre is azt felelte, hogy „nem”.