Biz azt ítélték János vitézre, hogy felakasztják; hiába akarta tréfával elütni a dolgot, az auditorok nem hagynak magukkal komázni, azt mondták rá, hogy mars az akasztófához.
Csak annyit kért, hogy engedjék legalább, hogy odáig pipázva mehessen, mert azután úgysem igen fog ráérni többet. Megadatott ez a kívánsága.
Egész a vesztőhelyig szítta a kapadohányt s fújta a füstjét a profuz szeme közé; az akasztófa alatt azonban azt mondta neki a hóhér, hogy tegye le azt a pipát, mert nem fér a nyakához tőle.
– Szép kis hóhér kend, ha még ettül a pipátul sem tud felakasztani.
Nagy huzalkodásra végre ő lett az okosabb: enged; leteszi a pipát az akasztófa tövébe, megtámasztja szépen; azzal felmászik a lajtorján, nyakába akasztja a kötelet.
– No hát?
Ekkor jön a fehér zászló, mondják neki, hogy kegyelmet kapott. János vitéz megint leszáll csendesen a hágcsón; megy a pipához, s keseredve tapasztalja, hogy az már kialudt.
– Mondtam, hogy addig haszontalankodnak az emberrel, amíg a pipája is kialszik! – szól bosszúsan, hátrafordulva a gratulálókhoz.