Egyszer Szekszárdon valami darabot adtak, melyhez a színi személyzeten kívül némi statisztéria is kellett, amit rendesen a városi hajdúsággal volt szokás betölteni.
A próbán tehát felállítja a rendező az őröket, egyiket jobbról, a másikat balról, s megmagyarázza nekik a dolgot.
– Kend itt fog állani jobbról, kend meg amott. Mikor én kilépek a gunyhóból, kendre rálövök, arra kend a hasához kap, összerogyik, s azt kiáltja, hogy „meghaltam”! kend pedig, másik, elszalad, és azt kiabálja, hogy „segítség! segítség!” Értették jól?
– Megértettük.
Este az előadásnál az ügyelő meg találta cserélni a két hajdút, a jobbról lévőt állította balra, a balról lévőt jobbra; mikor aztán kijött, amelyiknek gyilkolódzni kellett, s rásütötte a pisztolyt az egyikre, amelyik a háta mögött állt, akit senki sem bántott, az rogyott össze ordítva, hogy ő meghalt; az pedig, amelyiket agyonlőtt, elszaladt, torkaszakadtából kiabálva: segítség! segítség!