Baradlay Jenő megjelent pontosan a hívás szerint a hadbíró előtt az Újépület II-ik pavilonjában.

Csak két dolgot kellett bebizonyítania. Azt, hogy ő valóban Baradlay Eugen, és hogy Baradlay Eugen idézve van. A többi jött magától.

Bezárták.

Ott azután várhatott, míg a sor reá kerül.

Nem soká kellett várnia. Neve az első sorban állt.

De hát lehetséges volt-e ily tévedés?

Minden lehetséges volt azon időben.

Az egész emberi társaság fel volt fordulva fenekestül. Nem volt közélet, nem volt sajtó, nem volt nyilvánosság. A magánélet is fel volt dúlva. Minden család magának élt; alig volt egy, melyből ne hiányzott volna valaki, melynek hiányzó tagja bujdosó, menekült, fogoly vagy csatában elpusztult ne lett volna.

Sok nő elindult férjét keresni, kereste évhosszat, míg megtudta, hogy özvegy. Más meggyászolta férjét, újra nőszült, míg megtudta, hogy férje még él.

Bizalmatlan volt mindenki egymáshoz, rettegett a hatalomtól, félt a jövendőtől.

Rendes lakhelyétől messze szórva élt a nagyobb rész; idegen név alatt jártak-keltek, rejtőztek ezeren meg ezeren.

Egy egész nemzet volt a vádlott!

S e százezernyi vádlott perében bíró volt egy idegen testület, melynek tagjai senkit, de senkit nem ismertek itt.

Az Eumenydák voltak a bevádlók. Azoknak vér kellett. Mindegy, akárki vére: csak meleg legyen.

És akkor nem volt a magasban egyetlen bűbájos női szem, melynek egy elhullatott kegyelemkönnye lenyomta volna a vér tengerét.

Megtörtént, hogy nem az veszett el, ki legfelül állt a küzdésben, hanem aki legközelebb volt az elbukásban; nem az, aki legtöbbet tett, hanem aki egyet megsértett azok közül, akik bevádlói lettek.

Megtörtént, hogy egy ember meghalt azért, mert dicsekedett egy ténnyel, amit sohasem követett el, amin jelen sem volt, de mondta, mikor az dicsekvés tárgya volt.

Megtörtént, hogy egy másik megszabadult, mert merészen azt állította, hogy az, aki vádolva van, nem ő, hanem egy névtársa, ki másutt lakik. Míg azt keresték, elmúlt a zivatar, s ő megszabadult.

Megtörtént, hogy egy vádlottat már szabadon bocsátottak, s azután mentek utána, újból, és úgy ítélték el.

Megtörtént, hogy egy elítélt személyesen jelen volt, mikor a nevét a bitóra szegezték; senki sem tudta, hogy ő ott van. Megtörtént, hogy hasonló nevű két ember közül a vádlott menekült meg; a nem vádlott lett felhajhászva.

Százan meg százan, kik most boldog emberek, egy csodának, egy sorsszeszélynek köszönhetik, hogy most odakinn nem hallgatják a fű növését.

A közvádlók és bírák közül sohasem látta egy is sem Baradlay Ödönt, sem Baradlay Jenőt, s akkor még nem volt fotográfia kölcsönbemutató intézete létrehozva a híres emberek számára.

A két név magyarból németre fordítva számtalanszor összecseréltetik. Sok ember van, aki ma sem tudja kiválasztani Ödön és Jenő közül, melyik az Edmund, melyik az Eugen? E tévedést hivatalos okmányok bizonyítják. Mégpedig olyak, mikben nem is német, de magyar fordító tévesztette össze a két nevet.

És aztán a fő-fő vádlottak hermetice el voltak zárva. Még csak az sem történhetett meg, hogy egyik elárulja a másik kilétét.

Így történhetett meg az, hogy Baradlay Jenő feljelenthette magát, mint a vád alá fogott kormánybiztos.

Miután eszerint rubrikája be volt töltve, otthon maradt testvére hiába várta többé az idéző levelet, hiába kereste nevét a hivatalos lapban az edictaliter idézettek között. Nem bolygatta senki.

Pár hét múlva rákerült a sor, hogy Jenő kihallgattassék. Azalatt összegyűjtötték ellene az adatokat.

Szorgalmas, figyelmes életírói voltak, kik nem hagytak feljegyzetlen egy tettet, egy lépést sem, mely halálbűnt képezett e pillanatban; nem egy villanást, mely életére fényt vetett. Ezúttal a sírbolt fényét.

Ott volt az egész hágcsó, mely ama bizonyos magaslathoz vezet, lépcsőről lépcsőre.

– Ön Baradlay Eugen? – kérdezé a hadbíró.

– Én vagyok az!

– Nős, gyermekes?

– Van nőm és két fiam.

– Ön kormánybiztos volt a felkelő seregnél?

– Az voltam végig!

– Ön ugyanazon Baradlay Eugen, ki megyéje adminisztrátorát erőhatalommal elűzte elnöki székéből?

– Ugyanaz vagyok!

– Ön a márciusi mozgalmakban a magyar küldöttség élén megjelent Bécsben, s ott izgató beszédeket tartott a nép előtt.

– Nem tagadhatom.

– Ráemlékezik ön, hogy ezen itt feljegyzett szavakat mondta akkor?

A hadbíró egy tárcából kiszakasztott lapot adott kezébe, hogy olvassa, ami azokon van írva plajbásszal.

Hogyne emlékezett volna azon szavakra Jenő? hisz Alfonsine írta azokat fel amaz emlékezetes erkély alatt, midőn testvére szónoklatát hallgatták együtt. Az ő vállára téve tárcáját jegyezgeté fel e nevezetes mondásokat – albuma számára.

És őrajta hideg borzadály futott akkor végig. Valami azt susogta akkor lelkében, hogy e nap ragyogásáért valakinek még meg kell egykor fizetni.

Az a valaki most itt áll.

Amaz erkély volt a második lépcső azon megjósolt magaslathoz. Az utolsó lépcsőfokon áll – Jenő.

Hidegvérrel nyújtá vissza az elolvasott sorokat.

– Igaz. Mindezeket én mondtam.

A bírák bólogattak fejeikkel: „Ezt nem lett volna kénytelen bevallani, csak »egy tanú« van ellene.

Folytattatott.

– Önnek egy testvére volt a gárdánál, később a huszároknál, azt egész csapatjával együtt ön bírta rá a hadsereg elhagyására.

(Ah! Ezt nem tudják, ki tette? Vagy tán szándékosan az egész család terhét mind egynek a vállaira halmozta össze valaki, hogy annál biztosabban elsüllyessze, s meg akarja hagyni az anyát, hogy fiait elsirassa.)

Jenő sietett felelni rá:

– Igen, én tettem azt.

Oly mohón válaszolt, hogy feltűnt a vallatónak.

– Önnek volt egy másik testvére is, Edmund, vagy Jenő?

– Igen. Magyarul Jenő, németül Edmund.

– Nem megfordítva van? Eugen a Jenő, Edmund az Ödön? Efölött hallottam vitatkozni.

– Ezt mi jobban tudjuk. Úgy van, ahogy mondtam.

– Ezen testvére is eltűnt önnek Bécsből a másikkal egyidejűleg. Mi oka volt arra?

– Úgy hiszem az, hogy az udvari kancelláriával együtt az ő állomása is megszűnt, s így neki nem volt oka Bécsben miért lézengeni tovább.

– S hová lett önnek e legkisebb testvére?

– Az egész hadjárat alatt otthon volt; ügyelt a gazdaságra, nem vett részt semmi mozgalomban, festészettel, zenével foglalkozott, s tanította játszani kisfiamat. Most is otthon van.

– Ön azalatt egy szabadcsapatot alakított saját költségén.

– Igen. Kétszáz lovasból, háromszáz gyalogból állt az; a kápolnai ütközetben magam vezényeltem a lovasságot.

– Ön megelőzött. Nem volt ön jelen a debreceni országgyűlésen?

– Miután két helyen egyszerre nem lehettem.

– Ez igaz. Hanem ahelyett a hadseregnél működött ön mint kormánybiztos.

– Elejétől végig.

– A forrói csata után nagy buzgalommal segített a szétrobbant felkelő sereget összegyűjteni.

– Úgy volt.

– E hatáskörében ön nagy erélyt fejtett ki. Hogyan tudott ön két hét alatt három ujonczászlóaljat felruházni? Nem lenne szíves ez iránt felvilágosítást adni?

Jenőnek szomorú szerencséje volt, hogy erről is pontosan értesülve kellett lennie.

– Megtudtam, hogy egy hajószállítmány posztó megy alá a horvát határőrök számára; azt elfogtam az útban. Ugyanazon barna posztót használtuk honvédeink atillájához is.

Jenő feleletei többet árultak el, mint kellett volna. Nemcsak nyugalmat, hidegvért, de életuntságot, önelhagyást.

A hadbíró próbára tette. Talán gyanúja volt.

Keresgélt a félretett vádiratok között. Talált egyet.

– Itt az mondatik, hogy ön a bányavárosi hadjárat alatt az állam pénzverdéiből minden érckészletet elkobzott, s azt magának tartotta.

Most már a harag pírja lepte el az ifjú arcát. Indulatosan kiálta fel:

– Az nem igaz! Az rút rágalom! Azt egy Baradlay nem tette!

E felindulás pecsételte meg halálát.

Ez bizonyítá, hogy ő az igazi. Így haragra gerjedni csak az képes, aki érezte a vádat, csak Baradlay Ödön maga.

Még azután sok apró részletet kérdeztek tőle. Meg tudott mindenre felelni. Ödönnek anyjához írt leveleiből ismerte bátyja szerepét.

Voltak olyan kérdések is, amik által más személyek lettek érintve; azokra megtagadott minden választ.

– Amit magam tettem, azt elmondom; másra nem fogok tanúskodni.

Tartania kellett tőle, hogy ha valakivel a többi vádlottak közül szembesítik, az rögtön elárulja kilétét. Azon kellett igyekeznie, hogy röviden és gyorsan végezzenek vele.

Célt ért.

Olyan idő volt, amikor röviden végeztek és gyorsan.

Még egy utolsó vádpontot kellett meghallania.

– Ön a budai várostrom alatt a testvérével Richárddal összezördült, s emiatt párbajt vívtak együtt.

– Mink? – riadt fel Jenő, elsápadva. Erről a két testvér minden levele, miket anyjukhoz írtak, hallgatott mélyen.

– Igen. „Forradalmi párbajnak” hívják azt; a francia forradalom alatt volt az a divat, hogy ha két bajtárs összekapott, a vitát úgy egyenlítették ki, hogy mind a ketten az ostromlott várfal vagy a megrohant ellenség harc-sora ellen vezették csapataikat; míg egyik győz, vagy elesik. Ön ott is első volt a lábtón, s testvérét megelőzte. Igaz ez?

Jenő keble elszorult. Mi szörnyű háborgás lehetett az, mely ilyen hullámokat vetett! Hogy két ilyen testvér azt tehette? Ő még hinni sem képes azt; ki feküdt azalatt a tenger fenekén.

Mit feleljen erre? Talán nem is volt igaz?

– Egy Baradlay nem szokott dicsekedni!

Jó felelet volt.

Meg voltak vele elégedve.

– Mit tud ön felhozni védelmére?

Az ifjú büszkén felelt meg mindannyi helyett.

– Tetteinkben a védelem. Az utókor ítélni fog azok felett.

A hadbíró kikeresé könyvéből az esketési formát; a vészbírák felálltak, és utánamondták azt, a vádlott jelenlétében.

Azután kivezették az előszobába.

A vészbíróság ülnökei voltak egy ezredes, egy őrnagy, egy százados, egy főhadnagy, egy alhadnagy, egy őrmester, egy tizedes, egy szakaszvezető és egy közlegény.

Legelső e közlegény, aki szavazatát adja, és így fölfelé.

Egy óranegyed múlva visszahívták.

A hadbíró felolvasta előtte az ítéletet.

El voltak számlálva tettei, bevallva, rábizonyítva. Ki volt hagyva az, amit visszautasított. Marad még elég.

És ezekért meg kell halni.

Fejével inte, hogy jól van.

Holnap reggel.

Nagyot fohászkodott.

Célt ért.

Csak azt kérte, hogy engedjék meg neki, hadd írjon levelet az utolsó éjszakán nejének, anyjának, testvérének.

Az meg lett engedve.

Megköszönte.

És olyan szelíden mosolygott végig bíráin. Egy könny nem ragyogott szemében.

Hanem a bírákéban igen.

Hiszen ők nem voltak okai annak, hogy az Eumenydák szomjaznak, hogy a Diráknak vér kell.