Beálltak az őszi esős idők.

A Baradlay család visszaköltözött a Körös-szigeti nyári villából a nemesdombi kastélyba.

Az nem volt többé sebesültek kórháza. Elvitték azokat másfelé. Az államnak volt már joga hozzájuk. A harcos időknek semmi nyoma többé az úri lakban.

A melankólia élő képe e táj. Az udvar mindig tele sárga levelekkel, miket a platánfák hullatnak; a park minden fája veres, sárga és fakó. A kastély kétharmad része laktalan, ablaktáblái be vannak téve. Kocsinyom sincs az udvaron; vendég nem jár most! S a háziak szobáikon kívül nem mutatkoznak.

Fáj azoknak a természetet látni! A szabad lég agyonnyom ilyenkor. Jólesik a négy fal.

Minden cseléd fekete ruhát visel. Még most csak az ifjú úrnő atyjáért a gyász. A kis unoka is fekete ruhában jár. Kegyetlen gondolat. Egy kisgyermekre fekete ruhát adni, azt is megismertetni a búskomorsággal. A legkisebb is egész nap sír, valami baja van, amivel kisgyermekek vesződnek, s ami azoknak annyi kínt okoz.

És aztán az egész napot együtt tölti a család. Szűk körben, egy szobában. Néha órákig nem szólnak egy szót, s midőn megszólal egyszerre a két nő, megesik, hogy ugyanazon a szón kezdik beszédüket; mint kik folyvást egy tárgy után, egy nyomon jártak lelkeikkel.

Ilyenkor azután egyedüli jó barát a könyv, a hallgatva társalgó betű.

Mert vannak betűk, amik nem hallgatnak. Sorok, amikben jajkiáltás, égzengés, gyászharang hangzik! Sorok, mik a posztóval bevont dobok hangján dübörögnek.

Ilyen sorokat találni azon év őszi hónapjainak hírlapi hasábjain.

Sorok, miknek olvasása után reszketve veti magát férje keblére Aranka, s némán öleli át karjaival, mintha azt hinné, hogy akkor azután nem veszítheti el.

És oly halavány minden arc.

A kisfiú félve kérdezi egyszer anyjától:

– Megnémult-e az én atyám?

Egy ilyen hallgató együttlét alatt, a késő esti órákban, az együtt búslakodó Giant, a newfundlandi, hirtelen felugrott helyéről, s dühös ugatással rohant az ajtónak.

A mellékteremben nehéz léptek hangzottak.

Giant nem hallgatott semmi szóra; üvöltött, ugatott, s az ajtóra ugrált. Oly magaviselet, mely e faj komoly természetéhez s Giant jó neveléséhez éppen nem illett.

Ödönnek nyakörvénél fogva kellett az ebet az ajtótól elvonszolni, s meg kellett fenyíteni, hogy szokott helyére visszafeküdjék. Azzal kinyílt az ajtó, s belépett rajta a vendég, bejelentés nélkül.

Olyan vendég volt az, aki nem szokta magát bejelenteni. Akinek joga van mindenüve belépni, szentélybe vagy az úrnő hálószobájába; nappal vagy éjfélkor, mikor ebédelnek, alusznak, vagy imádkoznak, engedelmet nem kérve és fedett fővel: egy zsandár.

Fején a rézhegyű sisak.

Azon rézhegyű sisak, amit a muszka testőröknél legjobban megbámultak a magyarok; s úgy látszik, e bámulat akar megörökítve maradni az új csendőrök fövegeiben. Amiért is elnevezte őket a néphumor „muszkahagyás”-nak.

A csendőr katonásan üdvözölt, fejéhez emelve kezét, és száraz hangon szólt:

– Bocsánat, hogy ily órában jövök, de sürgönyt hoztam, Pestről. Újépület. Második pavilon. Baradlay Edmund úrnak.

Tehát itt van!

Ödön egy gyertyát vett fel az asztalról.

– Én vagyok az. Szíveskedjék ön szobámba kísérni!

– Engedelmet. A két úrhölgynek is hoztam levelet. Özvegy Baradlay Kazimirné és Baradlay Ödönné asszonyságok.

Tehát mind a hárman? Tehát együtt!

E gondolattól átvillanyozott mosoly rebbent át a két nő arcán. Csak egy pillanatig. Azután Aranka rettegve borult kis, szopós gyermekére. Baradlay Kazimirné féltve takarta el kezeivel ölébe búvó kis unokája fejét.

Hát ezekből mi lesz akkor?

Kire marad a szopós gyermek, akinek az anyját befogják?

Bánja azt Themis?

A csendőr elővette keblébe dugott piros bőrtárcájából a leveleket, s kiosztá azokat címeik szerint az illetőknek.

– Itt fogok várni az előszobában önök további rendelkezéseig. Azzal ismét szalutált, sarkon fordult, és kiment.

Mind a hárman sápadtan tekintének a kapott levelek címére, pecsétjére: ahogy szoktak fenyegető, rettegett tartalmú leveleket elébb borzadállyal körülnézegetni, mielőtt felbontanak. A pecséten a hadbíróság körirata, a cím szabályos irodai kalligráfia, kétszer aláhúzva e szók: „ex offo”.

Aranka bölcsőjébe fekteté ölében lévő gyermekét.

Azután ki-ki feltörte a maga levelét. Ugyanazon irodai szépírászattal mindenikben egyformán ez van írva:

„Kötelességemnek tartom, az ide mellékelt, hivatalosan megvizsgált, s elküldhetőnek talált iratot önhöz átmenesztetni.”

Alatta olvashatlan macskakaparás mint név.

A mellékletben odacsatolt iratok voltak Jenő levelei.

Az Ödönhöz írt levél így szólt;

„Kedves Edmund!

Én ma bevégzem azt, amiért éltem; meghalok elveimért.

Ne sújtson le ez eset; én felemelt fővel állok előtte.

Itt hagyom áldásomat, s magammal viszem hitemet.

Kiomló vérünk nem hull háládatlan földbe; arany boldogságot fog az teremni egykor hazánknak, az emberiségnek.

Ti csendesen fel fogjátok építeni a romokat, amik most a mi fejünkre szakadtak.

A hajó kormánya ismét kezetekbe fog kerülni, előbb vagy utóbb.

A mi sírköveink lesznek a jel, hogy ott szikla van, amerre nem kell a hajót kormányozni.

Én sorsommal kibékülve halok meg.

Jó nőmet, két kis gyermekemet van kire hagyjam; egy oly jó testvér mellett, mint te vagy, nincs miért aggódnom sorsuk felett.

Törüld le Aranka könnyeit, kis Bélát, kis Edömért csókold meg helyettem, s ha kérdik egykor a gyermekek: hol vagyok? mondjad: szívedben vagyok!

Mondjad, otthon vagyok – anyám házánál vagyok – a haza sírjában vagyok.

Te pedig légy férfi, és ne hagyd el magadat!

Élj családunknak, kit tartson meg sokáig, és hazánknak, kit tartson meg örökké az Isten.

Testvéred Eugen.”

A fiatal nő levelében pedig ez volt:

„Kedves, szeretett Arankám!

Lelkemben hangzik most is édes szavad: »Kövesd amit szíved parancsol!« Követtem azt.

Bocsáss meg nekem azért, hogy meghalok.

Kívánom, hogy midőn értem sírsz, tőlem vigasztalva légy!

Kisgyermekeidet bánatos arcoddal ne szomorítsd; tudod, hogy azok félnek bánatos arcodtól, s korán elszoktatod vele gyönge szíveiket az örömtől.

Légy jó anyámhoz, testvéreimhez; ők gondot viselnek rátok.

A kis arcképet takard be fátyollal, hogy ne jusson róla annyiszor eszedbe a múlt.

Nem kínozlak soraimmal sokáig; úgy szeretnék elmúlni, hogy az teneked ne fájjon.

Egy csókot küldök hozzád, keresztül a légen, keresztül az égen; – vajon megkapod-e?

Isten oltalmazzon örökké!

A síron túl is szerető

Eugenod.”

Az ifjú nő az ég felé emelte arcát, s ha szállnak szellemek a légen keresztül, e csókot éreznie kellett.

A túlvilágról jövő szerelemvallomás volt az; tiszta, éteri, csillagi szerelem, minő az angyaloké, a szellemeké, a testvérlelkeké.

Az anyához írt levél pedig így szólt:

„Kedves imádott jó anyám!

Ami szóval eljöttem tőled, azon szóval térek vissza hozzád: »Szeretlek!«

Tudod, hogy engedelmes, szófogadó fiad voltam mindig.

Aranka gyermekei koldulni nem fognak; ugyebár?

Mindent jól, bölcsen intéz el a sors.

Aki meghal, annak meghalni jó.

Neked erős szíved van, neked magas lelked van; nem szükség, hogy az én erőmből hagyjak rád valamit.

A Graccchusok anyjának is odatették megölt fiait az ölébe – és nem sírt.

Azokat, kik dicsőn haltak meg, anyjaik nem siratják meg!

Te mondád.

Tehát ne sirass!

Légy keresztyén, és mondjad: »Atyám, a te akaratod!«

És bocsáss el halálomért mindenkinek.

Bocsáss meg annak, ki vádjával siettetett a sírhoz; és egykor tudasd vele, hogy nehéz tettével nagy jót cselekedett. Megkönnyíté rám nézve a meghalást. Köszönöm neki!

Én mindenkivel kibékülve válok meg innen, s hiszem, hogy nekem is megbocsát mindenki ideát.

Egy óra múlva odafenn vagyok az atyámnál. Ti ketten engem szerettetek legjobban valamennyiünk között. Mikor kicsiny voltam, s nehéz vitáitok voltak együtt, sokszor voltam köztetek engesztelő közbenjáró. Most ismét az leszek.

Anyám. Hívnak! – Isten veled!

Szerető fiad

Eugen.”

Csak csendes, elfojtott zokogás hangzott, midőn a három levelet egymás közt ők hárman kicserélték. Nem volt szabad hangosan. A szomszéd szobában van az idegen ember, és mindent meghall!

Attól pedig meg kell kérdezni, hogy mire vár még.

De ki kérdi meg? Kinek van beszélni való szava e pillanatban? Ki tud magának parancsolni most?

Ödön letette homlokát az asztalra, és mozdulatlan maradt. Aranka odaomlott napa lábaihoz, s annak ölébe rejté zokogó arcát. A nagyobbik fiú, ki nem értette még az élet bajait, megrettenve húzódott kisöccse bölcsőjéhez, s csitítva inté, hogy most pisszenni sem szabad!

Leghamarább tudott keblének tengercsendet parancsolni az özvegy.

Letörülte könnyeit. Felállt.

– Egy percig ne sírjatok! Üljetek helyeiteken nyugodtan!

Példát mutatott, hogyan kell nyugodt arcot mutatni.

Azután az ajtóhoz ment, azt kinyitotta, és kiszólt.

– Uram, bejöhet már.

A csendőr belépett. A sisak a fején, bal keze a kardján.

– Van önnek még valami közlendője velünk?

– Van.

Azzal keblébe nyúlt, s egy kis, összehajtott csomagot vett elő.

– Ez.

Baradlay Kazimirné kibontá a csomagot. Egy kék selyemmellény volt abban. Aranka hímezte egykor; gyöngyvirágfüzérek voltak rajta és pensée-k. S a gyöngyvirág és pensée-hímzet között három lyuk, minőket golyók szoktak ütni, perzselt szélű, véres ajkú lyukak. A hímzetekről megtudták, „ki” küldte azt, a három lyukról azt, hogy „honnan”.

A csendőr nem szólt hozzá semmit. Csak egy percre levette fejéről a fövegét, amíg a csomagot kibontá a nő.

Baradlayné megkeményíté szívét. Még nem szabad!

Szilárd, ingatlan léptekkel ment szekrényéhez, felnyitá, kivett belőle egy papírba göngyölt tekercset, s azt a csendőrnek adta. – Száz arany volt.

– Köszönöm – monda.

A csendőr arra valamit beszélt az Istenről (mi köze hozzá?), s ismét szalutált, és elhagyta a termeket.

Most már aztán „szabad”!