Most már aztán szabad!

Szabad az anyának gyermeke véres öltönyével őrjöngve végigrohanni termein, míg a kőszívű férj arcképe elé jut, ott leroskadni a földre, és zokogva mutatni fel előtte azt az öltönyt.

„Nézd!… Nézd!… Nézd!…”

És azután csókjaival elhalmozni, könnyeiben megfüröszteni azt a drága öltönyt.

„Ő volt legkedvesebb fiam!”

Szabad neki őrjöngve feleselni a képpel.

„Miért vetted el? Te vetted el őt tőlem! Vétett ez valakinek valamit a nap alatt? Ártatlan volt, mint egy gyermek, mint egy leány! Nem szeretett úgy engem senki, mint ő, soha! Mellettem volt, míg gyermek volt, s eljött hívásomra, mint férfi; otthagyta kedvesét, rangját, dicsőségét, hogy velem jöjjön. Miért kellett ennek meghalni? Miért kellett ennek a szívét megszakítani, aki szelíd volt, mint egy galamb; csak mosolygott, ha bántotta valaki; soha harag nem lakott ebben a szívben! – Én űztem őt a halálba? Az nem igaz! Én nem űztem őt oda. – Igaz, hogy nehéz szó volt, amivel elbocsátám: »Nem azokat a fiaimat siratom, akik elvesznek, hanem téged, aki megmaradtál!« – De azért nem kellett volna neki énrajtam olyan rettentő bosszút állni! – Ez a gondolat nem támadhatott az ő lelkében. – Ezt te sugalltad neki. – Ez egészen a te rettentő szívedben szülemlett gondolatokhoz hasonlít. – Le akartál a földre zúzni; itt fekszem. Lábad alá akartál tiporni; ott vagyok. – El akartad velem ismertetni, hogy holtod után is megverhetsz kezeddel; érzem; vonaglom alatta. – Nem hazudok előtted emberfölötti erőt, nyomorult vagyok. Nyomorult, amilyen csak egy anya lehet, aki temet. Te pedig kegyetlen vagy, mint egy apa, ki fiait maga után hívja. – Óh, ismerj velem irgalmat. – Nem küzdök veled; meghódolok. – Ne vidd el a többit! – Másik fiam is ott áll, ugyanazon sír szélén; ne taszítsd bele rettentő kezeddel. Ne hívd el, ne hordd el tőlem egyenként valamennyit. Ne látogass meg így, amint fogadtad halálos órádban. – Én jót akartam. Isten a tanúm. Nem tudtam én, hogy ez így fájni fog.”

És ott maradt ájultan az arckép előtt.

…Az is szabad volt.

Az arckép pedig nem válaszolt semmit.

A végzet betölt; megváltozhatlan volt. Most már hasztalan lett volna Ödönnek előállni, és belekiáltani a világba: „Én vagyok az; nem a másik!”

Nemcsak oktalanság lett volna az most már, de kegyetlenség saját családjához, melynek most már ő egyedüli fenntartója. Nem maradt hátra más, mint tisztelettel hajolni meg a magát feláldozott testvér emléke előtt.

„Ő volt közöttünk az egyedüli hős.”

S ezt jól mondta; mert meghalni egy ügyért, melyet imádunk, s melyben hiszünk – emberi becsvágy; ámde meghalni egy ügyért, melyet imádunk, de melyben sohasem hittünk – emberfölötti áldozat.

Amazok „derék emberek”, de ez a „hős”.

Derült-e ki valaha e véres tévedés? Meglehet! Mind a két félnek annyi elrejtenivalója volt abban a titokban, hogy egyik sem híresztelhette el. Mire aztán kiderülhetett e szent csalás, akkorra már oly egyhangúlag riadt fel az egész világ kárhoztató szava e tények felett, hogy a megtörténtet és meg nem történtet örömest a feledékenységnek engedték. És elvégre – egy ember tényéért egy ember kiszenvedett. Az adósság le volt fizetve. Ödön már „bene latet” (jól rejtve van).

Meg van cserélve a szerep egy varázsló pillanatban; amazé lett a hősi vég; neki maradt a csendes munka, a világtól elvonult szemlélődés, a jobb időkre váró remény, a hallgató élet.

De hátra van még Richárd!