Azt mondtuk, hogy ha Dávid akkor, midőn a Hermione hercegnő palotája kapuján becsengetett, s azt kérdezte: nem tudhatna-e valami hírt Rozáliról, ahelyett, hogy egy rövid „nem” válasszal elutasították, megkapta volna mindazt, amit tudni akart, hát akkor nem ment volna át Amerikába, itthon maradt volna legalább egy hétig, visszament volna a Székelyföldre; ott időzött volna, ki tudja hány héten át. Aztán pedig hiába ment volna Amerikába; mert el lett volna szalasztva a legkedvezőbb alkalom, amit most üstökön ragadhatott. Észak-Amerikába megérkeztekor éppen olyan. üzletpangás volt a pénzpiacon, hogy Mr. Severusnak a legtöbb tőkéje hevert; három héttel később pedig egy szédületes nagyságú vállalat terve hozta egyszerre mozgásba New York tőkepénzeseit, melynek alapja az volt, hogy az egész Niagara-roham a vízesésen felül egy óriási hajtógép mozderejéül használtassék fel, mely hajtógép azután közlekedőszíjak által száz meg száz gyárnak osztaná szét erejét, ami kétmillió lóerőre volt kiszámítva, s ekkint egy lóerejű gép naponkénti fűtését 50 centnek véve, a megtakarított fűtőszerben naponkint (!) egymillió dollárt jövedelmezne, vagy pedig ugyanannyival tenné olcsóbbá a gyáriparcikkek előállítását Amerikában, mint Európában, s ezt az ó-világ már csakugyan nem csinálhatná utána, mert hiányzik hozzá a Niagara-zuhatag. – A terv lázas rohammal ragadta meg a tőkepénzeseket, kik beleöltek egy milliárdot; bizonyosan Mr. Severusnak a tőkéi is odasodortattak volna; a fekete Rothschild mohón kapott minden vállalaton, amiről azt mondták neki, hogy ezzel az európaiaknak torkukra lehet tenni a kést. Hanem mire a „Niagara-mobile” vállalat megszületett, már akkor ő a Gyilkos dágványa közepett ásatta a fundamentumot az óriási ichorgyár számára, s Dávidnak is más dolga volt, mint Rozáli után járni. S ha sóhajtott önkénytelenül, ha fájt a szíve szakadatlanul, mit tudott arról az a16–bC = x?
Őt fogva tartá a szellem, kit fölidézett a földből, hogy fölmenjen rajta az égbe.
Rozálival pedig ez történt azalatt:
Mazrur nem hagyta abba a dolgot.
Ő maga bosszúálló jellem volt; nem bírta elfeledni a rajta elkövetett meggyaláztatást; legkevésbé azt, hogy őt, a sámsoni erejű embert, egy suhanc testi ügyességgel úgy csúffá tette, levágta, megrugdalta, félholtan hagyta a földön. Brutális emberek, kik testi erejükre büszkék, az ilyen meggyalázást nem feledik könnyen. Másfelől részvényesei előtt is helyre kellett állítania elvesztett presztízsét. Nem volt szabad annak a hírnek lábra kapni, hogy a Sabinával lehetett egyszer valakinek packázni. És még büntetlenül? A katonai hatóság eljárása Dávid irányában csak növelte a sérelem nagyságát. Hogy a király Dávidot oly minden apropó nélkül kinevezte alhadnaggyá, egy miniszteri ellenjegyzéssel ellátott blankétát használva fel valószínűleg, vagy tán utólagosan ellenjegyeztetve a kinevezést a miniszterrel; ezáltal a király is bele lett keverve a dologba, s midőn Mazrur ezt nem hagyta abba, még bizonyos körökben népszerűségre is számíthatott. A királyt kompromittálni fenegyerekség, s legyen bár az tuniszi kalózvezér vagy lenociniumgazda, ki a királlyal szembe mer állni, vannak, akik nagyot röhentenek rá, s azt mondják: „fenegyerek!”
Talán éppen azt is akarta Mazrur.
Vagy talán még többet is akart.
Az is valószínű, hogy Rozálival messzebb néző tervei voltak, egészen emberi indulatokra építve, s azokat keresztül akarta vinni. Erről majd bizonyosak leszünk később.
A főindokot azonban legközelebb fel fogjuk deríteni, ami a Sabina igazgatóját arra indította, hogy pert kezdjen Hermione Peleia hercegasszony ellen. Micsoda alapon? Mint a Sabina statutumai értelmében lekötelezett Szentivánfai Rozálinak jogtalan visszatartóztatója ellen.
Egy reggelen két úr szállt ki a Parabolana menhely főkapuja előtt; egyik egy alacsony, pökhendi uracs, párducformán fölfelé fésült bajusszal; a másik egy vörös orrú, vörös kezű, vörös képű, görbe hátú férfi, kurta kabátban, melynek hosszabb zsebei voltak, mint szárnyai, s a legfelsőből kilátszott egy csomó írás.
A kisebbik úr csengetett, s azt kérdezé a kapusnőtől:
– Lehet-e a ház úrnőjével beszélni?
– Férfinak nem! – volt rá a válasz.
– De mi hivatalos küldetésben jövünk.
– Mi közöm hozzá?
– Ha nem lehet vele beszélni, akkor ön, mint hivatalos kapuőr, fogja átvenni ezen iratot, és kézbesíti azt úrnőjének – a király nevében!
– Hát az ördögök nevében! – kiálta az izmos hölgy, s becsapta az ablaktáblát; majd odaszorította az ifjú úr körmét, ki a táblát vissza akarta húzni. S aztán nem dugta ki a fejét többé.
Akkor a fiatal úr, ki nem volt más, mint a Sabina első ügyvédje, inte a végrehajtó törvényszéki orgánumnak, hogy teljesítse kötelességét, mire az készen tartott ostya és pecsétnyomó segélyével mind a négy szegleténél fogva odapecsételé a nem kézbesíthetett iratot az Alhambra bejáratának aranyos rácsozatára.
Azzal továbbmentek szépen.
A kapusnő, mikor látta, hogy eltávoztak, óvatosan kijött, s elszörnyedve látá a kapura pecsételt iratot.
Világért hozzá nem mert volna nyúlni. Befuttatá a kisleányt a palotába, hogy híja elő a doktornőt.
Az kijött; meghallgatá, mi történt, megnézte, mi van a kapun, és azt felelé, hogy ő ehhez nem mer nyúlni, hanem hivassák a másik doktornőt (doctrix juris), aki a hercegnő jogi tanácsadója, arra kell bízni a további teendőket.
Az ügyvédnő mintha csak ki lett volna csinálva, éppen jött.
– Hát ez mi? – kérdezé tőle a doktornő, a kiterjesztett iratra mutatva.
Az ügyvédnő finom arcélű, ifjú hölgy volt, összefogott ajkakkal és erősen kidomborult homlokkal. Megnézte az iratot, s aztán leszakítá azt pecséteiről, azt mondva a kapusnőnek: ezt el kellett volna önnek fogadni.
– De hát kinek szól ez? – szólt mérgében elvörösödve az orvosnő.
– A hercegnőnek.
– De hisz e cím így szól: „T. e. Saherij Hermione Peleia kisasszonynak.”
– Igen is. A Romanov-családnak, mielőtt Oroszország trónjára jutott volna, ez volt a családi neve, Saherij, s miután trónját elvesztette, aki a tényről tudomást akar venni, teheti, hogy utódait ismét az eredeti családi nevén címezze.
– De hisz ez alávaló, gyalázatos pimaszság!
– Azt én sem tagadom.
– De hát mit tartalmaz e vakmerő irat?
– Ez bizony hivatalos idézés Saherij Hermione Peleia kisasszonyhoz, mely által meghivatik a budapesti III. első bírósághoz, bizonyos Szentivánfai Rozáli kisasszonynak jogtalanul itt tartása miatt.
– Mit? Rozálit akarják innen elvinni?
– Igen. Felperesek, Mazrur és társai.
– Tudassuk ezt a hercegnővel?
– Ne addig, míg én nem szerzek magamnak tudomást az ügy mibenállásáról. Rögtön sietek a városba vissza. Addig ne szóljon a hercegnőnek, doktornő, semmit.
– Siessen, doktornő.
Már aztán pedig ha az ember még olyan nagyon doktornő is, azért csak nő marad, s az még a XX. században is a lehetetlenségek közé fog tartozni, hogy egy ilyen forró titok keresztül ne égesse magát nála, s azt el ne mondja annak, akit érdekel, az első két óra alatt.
Mire a doctrix juris utriusque visszakerül, már akkor a hercegnő türelmetlenül siet eléje az Alberca-csarnokban, s ezzel a kérdéssel fogadja:
– Nos, hogy áll Rozáli ügye?
– A lehető legrosszabbul.
– Hogyan? – kérdi a hercegnő felindultan.
– Úgy, hogy a Sabinának jog szerint teljesen igaza van. Szentivánfai kisasszony még ma is hajadon. Mint hajadon, legközelebbi rokonai gyámsági hatalma alatt áll. Ezt törvény szerint csak a férj joga váltja fel. Vőlegények jogáról a törvény mit sem tud. Tatrangi úr a Sabina pénzbeli követelésének eleget tett ugyan, de nem a szerződés szerinti kötelességének. Menyasszonyát leányfővel elhagyta rögtön, s mint nem tagadható, a parabolana azilumba hozta, ahol házasságok nem köttetnek. Most ezáltal a hajadon feletti gyámi jog a rokonokra visszaesik, s azok szerződésüket a Sabinával fenntarták. A Sabina visszafizeti Tatrangi úrnak a letett összeget, s azzal Rozáli kisasszony ismét az ő védencévé válik. Erre statutumai jogosítják.
– Isten és emberi jog ellen kiáltó statutumok!
– Az más kérdés. Fődolog az, hogy érvényben vannak.
– De ha a leány nem akar odamenni.
– Rokonai kényszeríthetik gyámi hatalomnál fogva.
– De hisz ennek igen egyszerű ellenmérge van. Iratunk Tatrangi Dávidnak. Rozáli tudja, hol lakik, jöjjön fel; esküdjék meg rögtön Rozálival, s ha akarja, vigye őt magával; ha körülményei nem engedik, hagyja itt, míg elviheti. Mint asszonyt csak nem fogja a törvény Rozálit a Sabinának odaítélni.
– Igaz, hercegnő. Ez egészen egyszerű dolog. Így fogunk tenni. Én írni fogok Tatrangi Dávid úrnak, megírom neki a helyzetet, s felhívom, hogy rögtön siessen a fővárosba.
A jogtudornő azután, hogy buzgalmát ez ügyben tettleg is bebizonyítsa, rögtön írt levelet Tatrangi Dávidnak, azt a hercegnő maga is elolvasta, és jónak találta; a jogtudornő ott előtte pecsételé le az iratot, ráírva a címzetet, s azt a levelet a hercegnő saját cselédje által küldé el a postára.
Csak azt az egy hibát követte el a jogtudornő az egészben, hogy a lakhelyet egyszerűen „Szent-Miklós”-nak írta, annálfogva az a levél legelőször is elment Sziget-Szent-Miklósra, ott nem talált semmiféle Tatrangi Dávidot; onnan elment Rába-Szent-Miklósra, onnan Török-Szent-Miklósra, onnan Hegyköz-Sz.-Miklósra, onnan Oláh-Szent-Miklósra, onnan Rácz-Nagy-Szent-Miklósra, onnan Tisza-Szent-Miklósra, onnan Német-Nagy-Sz.-Miklósra, onnan felkerült Somogy-Szent-Miklósra, megfordult Fehér-Szent-Miklóson, betekintett Fertő-Szent-Miklósra, s csak miután körülutazta Szent-Miklós barátságából egész Magyarországot, akkor jutott valakinek eszébe a postán, hogy hátha Gyergyó-Szent-Miklóssal lehetne szerencsét próbálni? Az volt Tatrangi utolsó postája.
És a hercegnő hasztalan várta, hogy Dávid jönni fog Rozáliért, vagy legalább válaszol valamit. És azalatt a hercegnőt mindenféle peres támadásokkal bosszantották. Utoljára a hercegnő megharagudott; kiadta a kapusnőjének a rendeletet, hogy semmiféle férfival szóba ne álljon többé. Az el is kergette magát Dávidot, ki Rozáli felől nagy későre magától tudakozódott. Dávid elutazott Amerikába, s elvégre a sokat utazott levél visszakerült küldőjéhez tizenhárom postabélyeggel ellátva, s a hátára ráírva, hogy a címzett elutazott Amerikába.
Eszerint Rozálit azon egyszerű módon, hogy vőlegényével összeeskessék, a Sabinától megmenteni nem lehetett.
Egyéb törvényes ellenszerek pedig azon idő alatt már meglehetősen ki voltak merítve.
És a jogtudornő nem tévedésből tette azt az elhibázott címzetet a levélre, hanem szándékos kiszámításból.
Mazrur csak eszköz volt mások kezében, Rozáli nagy baja csak előkapott alkalom. Hatalmasabb ellenségek avatkoztak itt be.
És a cselszövény maga Hermoine Peleia személye ellen volt intézve. S azonkívül egy nagy országos és világraszóló helyzet fordulatának titka rejlett mögötte.
Egy napon azt mondá a hercegnő jogtudornőjének:
– Én ezt a leányt erőhatalommal sem engedem házamból kivitetni. Az én házam kapuja szent. Az én házam zárda.
Erre a jogtudornő azt felelte a hercegnőnek:
– Csak ideiglenes fogadalmi menhely. Hogy zárdának elismertessék, fölszentelt fejedelemnővel kellene bírnia, és törvénycikkelybe iktatva lennie.