Most egy időre hagyjuk pihenni az anyagi harcok előkészületeit, s vessünk egy pillantást arra a még nagyobb harcra, mely a jövő századot a lelkiek terén fogja felzavarni.
Amily óriási mértékben nőnek a materializmus vívmányai, a találmányok, a közlekedés, az ismeretterjesztés által, oly arányban támad az ellenhatás a hitéhez ragaszkodó, a rajongásaiban boldog vagy boldogtalan népkedélyben.
A hitkérdés éppen olyan óriássá növekedik, mint a pénzkérdés, mint a hatalomkérdés, s a versenyző oltárlángok éppen olyan tűzzel fenyegetik a civilizált világot, mint a tűzaknák: csakhogy amazok felülről, ezek alulról.
A nagy politikai forradalmak, országalakulások és államforma-változások együtt jártak a pozitív vallásformák idomulásaival. Olaszország megszilárdulásával a nyugati latin egyház főnöksége egyszerű első püspöki ranggá hanyatlott alá, s most már pápaválasztáskor nem lesik a világvárosban a „fumatát”, az Angyalvár bizonyos kéményeiből adott füstjelt, mely a bíbornokok együttlétét hirdeté, vagy a hiányzókat hívta be. Most már elég az egyszerű többség jelenléte. Egyházi fejedelemség nincs többé: Szent Péter fillérei gyéren folynak be. S a „vajpénz”, mely egykor a vajas étel elengedéseért százezreket hozott be, most már csak kegyes alamizsna. Három hajdani király helyén, kiknek egyikét a „legkatolikusabb”, másikát a „leghívebb”, harmadikát a „legkeresztyénebb” királynak hítták, köztársasági elnökök ülnek, akik felekezet nélküliek; s a negyedik, „az apostoli” király versenytárs nélkül kapja évenkint a pápa által megszentelt kalapot s a Laetare-vasárnapon felszentelt aranyrózsát; de annak sem olyan szent a keze az ajándékok elfogadásához, mint őseié, akiknek az a kiváltságuk volt, hogy kezeiknek érintésével golyvásokat gyógyíthattak.
A hármas koronájú tiara, melynek hármas értelme volt: a harcoló, a szenvedő és a diadalmaskodó egyház, csak a középsőt tartá meg melléknevei közül, s másik értelme is a hármas koronának, mely szerint övé az „ég”, a „föld” és a „pokol”, nagyon alászállt, az eget elvették tőle a csillagászok, a földet a diplomaták s a poklot a geologok.
Megmaradt hatalma csupán a hagyományokban és az emberi szívekben.
De ott is nagy a dissolutió.
Az emberi kedély pozitív vallás után vágyik. Az embernek megfogható isten kell, akihez ragaszkodjék. Az ember aztán, ahány, annyiféle; s ebből következve, annyiféle alakot is ad az istennek, akihez ragaszkodni óhajt; vagy akivel ellenségeit ijeszteni akarja.
S most már nincs szent inkvizíció, hogy a carochasüveggel el lehessen nyomni minden újan keletkező schismát. Minden ember csinálhat új vallást, ha nincs egyéb dolga.
Észak-Amerika szabad államai a legnagyobb tökélyre vitték e kérdésben a sokféleséget. De még ezek elől is elragadja a pálmát a XX. századbeli Magyarország.
Először azért, mert már eleitől fogva azon ország volt, amelyben a legtöbbféle vallásfelekezet plántálta be magát; azután meg azért, hogy egész Európa minden keresztyén államában eltörölték már a szerzeteket, s a Sollicitudo omnium ecclesiarum bulla dacára mindenünnen száműzték a jezsuitákat; ez a sok egyházi rend aztán mind Magyarországra menekült, hol a kormányt e tekintetben a quietismus vezette, s ez engedte szabadon, hogy azok itt letelepüljenek, uradalmakat, házakat vásároljanak, iskolákat alapítsanak. Mindezek tetejébe jöttek aztán az ó- és újkornak mindenféle philosophi szektái; szabad kőmívesek, protestáns mukkerek, amerikai shakker-quakkerek, s benntámadott nazárénusok (kiknek nem kell templom, csak biblia); a hajdani szombatosok is fölébredtek, szemközt találkozva az antisabbathiánusokkal, akiknek meg nem kell sem szombat, sem vasárnap; ők minden napot munkanapnak vallanak.
A magasabb körök képviselték az ultramontanismus régióját, azoknak a befolyása alatt alakult az új sanfedisták tábora, de az megint annyifelé oszlott, ahányféle hazai vagy bevándorlott szerzet tagja egyik vagy másik főúri családnál befészkelte magát. Az oratórium-barátok s a Formaria-apácák igen nemes, magasztos célú szerzetek voltak, tagjaik művelt, erényes emberek, kik meg tudták egyeztetni a hazaszeretetet az egyházi szubordinációval. Ezen kategóriába lehetett sorozni a rég időtől megtelepült bencéseket, kegyesrendieket, irgalmasokat, premontreieket, cisztercitákat s az ideiglenes fogadalommal alakuló Parabolana női szerzetet s a Port Royal des Champs apácákat. Hanem ezek mellett aztán itt van a sok Frères ignorants, akik szerint minden világi tudomány az ördög munkája; a Paternianok, kik előtt csak két szentség van: a nőtlenség meg a koldulás; aki nem azt követi, az nem jut mennyországba. Van egy különös szerzet: a Basilianoké, akiket fogadalmuk kötelez a kézi munkára: azok csizmát, kabátot varrnak, asztalosmunkát készítenek; a konventben mindenféle műhely van; pénzt birtokolni az egyeseknek nem szabad, annálfogva nagyon olcsón dolgoznak, annálfogva a közönség nagyon kap rajtuk, annálfogva a konventnek roppant pénz halmozódik a ládájába, s mindezeknél fogva az iparosvilág, a kézművesek minden osztálya dühös ellenük.
A szabadelvűbb magasabb köröket aztán a spiritizmus tanai tartják elfoglalva: ez a gazdag kereskedő – és üzércsaládok vallása. Ők az asztrálszellemek közvetítése által nyerik a túlföldi revelációkat, miket Mózes idejében a villámok és égő csipkebokrok hirdettek. És az ő médiumaik és táncoló asztalaik épp oly „csalhatatlanok”, mint a pápa.
Az okos emberek, a philosophok pedig meghasonlásban vannak afölött, hogy vajon a „praeexistentianismus”, vagy a „creatianismus”, s a „traducianismus” tanai vezetnek-e az üdvösségre? Az elsők szerint minden emberi lélek egyszerre lett megalkotva a teremtés napján, s csak a test születik hozzá később; az utóbbiak szerint egyszerre születik mind a kettő.
A magyar alsópapság között el van terjedve a propaganda egy önálló hungarican egyház megalakítására, mellyel egy szögletből kiinduló divergencia a német katolikusok ligája; egyik sem összezavarandó az ó-katolikus felekezettel, mely elveti a csalhatatlan pápát.
És mindezen tanoknak külön templomaik vannak Magyarország fővárosában, és mindezeknek a hívei már a templomok keresztein hirdetik, hogy ők különböző felfogás szerint magyarázzák az atyák írásait.
A metodisták tornya az Antal-keresztet viseli, mely T alakú.
A német katolikusok tornyán az András-kereszt van, mely X alakban van felállítva.
A patarénusok keresztje a publikus kereszt, mely Y-t képez.
Az ókatolikusok fenntarták a latin keresztet, mely rövidebb ágával áll fölfelé †.
A hungaricánok azonban a Péter-kereszttel tüntetnek, mely a hosszabb ágával mered fel ^
A görögök maradnak a + jegyű kereszt mellett, melynek minden ága egyforma hosszú.
A sanfedisták keresztje hármas, a legrövidebb ággal felül, ‡ különbséget téve a roskolnik kereszt ellenében, melynek rövidebb ága alul van. A jezsuiták nem képeznek külön szektát: azok mindenütt bennvannak.
Ezenkívül van a kálvinista kakas és a török félhold, s a zsidó törvénytábla s az uniált protestánsok csillagos keresztje, mind együtt Budapesten.
Hanem ez hát még csak Budapest.
Azonkívül van minden vidéknek saját hitfelekezete.
Holdmező-Vásárhelynek van saját prófétája; Szegednek, Somogynak nazarénusai; Szerémben elterjedtek a skipetárok, a horvát nép között a baptisták. Ausztria felől beszivárogtak az ázsiai testvérek, akik kabbalistikus csodatételekkel szaporítják hivőik számát; Moldva felől becsempészték magukat a manichaeusok, kik egymást „signaculumaikról” ismerik fel; Csehország felől a tót vidékeken elharapódzott az adamiták tana; sőt a román nép között még a pabulatores szektának is vannak követői, kik csak önkényt termő erdei gyümölccsel és ehető füvekkel élnek; ezért legelészők a nevük; Olaszországtól pedig megkaptuk a barabbistákat, akiknek tana: semmi királyt, semmi világi hatóságot el nem ismerni. Németalföld elküldte a popelinitáit, kiknek nem kell hús; s azoknak a válfajait chazarokat, petrobrusiánokat, kiknek nem kell feleség. Maguk a míveltség zászlóvivői pedig írók, széplelkek, művészek, tanaikban a carpocratianismust hirdetik: az élvet, a gyönyört mint földi célt.
És ezek mind valamennyien egymás között s egyenkint valamennyi ellen szünetlen harcban állanak.
A múlt századok Klinkowströmjei, Savonarolái, Ábrahám a Santa-Clarái végigutazzák az ország nagyvárosait, prédikálva, csodatéve. – Érkezésüket hírlapok, falragaszok hirdetik előre, mint valami nevezetes vendégművészekét, s a templomajtóban nem belépti, de kilépti díjt vesznek.
A csodakutak, mikben szent képek látszanak meg, az égből esett kövek, mikről isteni írás olvasható, mindennapi tüneményekké válnak.
Buchan Erzsi hulláját, ki 1802-ben halt meg, azt jósolva, hogy 150 év múlva fel fog támadni, egész 1952-ig tartogatták a hivők viasz között, s csak akkor engedték eltemetni. S alig múlik el év, hogy valamelyik országában a civilizált világnak megint egy Soutworth Johanna egy új messiás világra hozásával fel ne lármázza a hitközönséget. Majd meg egy thaumaturg, egy csodatevő tesz körutat az országban, aki a Szentföldről hozott vízzel mindenféle betegségeket meggyógyít; majd egy bámulatos nő, aki régi ficamokat, Szent Nikoméd segélyül hívásával helyre rak. Patentírozott mérgezők járnak fényes nappal országszerte, panaceák színébe öltöztetett örökségi poraikat hirdetni in nomine Domini, s nincs többé „Chambre Ardente”, mely elé lehessen őket idézni.
A lazult társadalmi összefüggés, a költészet, a szerelem maga, frivol kötekedéssel vallásos formákba önti bolondságait, a könnyelmű nők házát Madelonettek kolostorává szentelték fel; a magasabb rangú hölgyek, kik szerelmi botlásaikat takargatják, a theaterinnők szent szövetségébe avatják be magukat, mely elég vakmerő a szentlélek áldó befolyását a nőkre általában kiterjeszteni.
A pápai curia ugyan minden lehetőt és lehetetlent megkísért e zűrzavar kiegyenlítésére.
Pozsonyban és Esztergomban folyton tart az örök ima, melyet még VIII. Klemens decretált; egyik diakónus a másikat felváltva, az éjjel és nappal minden órájában hangoztatja a haereticusok elleni imádságot, „Pacem” pénzek osztogattatnak a hivőknek, miket azok olvasóikra felakasszanak, s hasonló célokra a magyar főurak és úrhölgyek megszentelt talizmánokkal, stricheiákkal és teraphimokkal ajándékoztatnak meg, míg in specie katonák és lovagok a magyar György-tallérok viseletével tétetnek golyó- és kardvágásmentesekké, viselik is azokat óraláncaikon. Az incastraturák ereklyéi minden vasárnap felmutattatnak. Az index librorum prohibitorumba folytonosan íratnak be az olvasástól eltiltott könyvek. Minden hamvazószerdán megújíttatik a minden tévelygőket megrettentő comminátió, Septuagesima vasárnapján megkezdetik a violaszín gyász, s végeztével kiosztatik az emlékkenyér. Nevezetes hírlapok segélyeztetnek péterfillérek útján a jobb hitű nép összetartására. Karácsony napján olasz szokás szerint minden háznál bemutattatik a Bambino, a Krisztusbáb. S a pápa minden évben egyszer, húsvét napján megjelenik a budapesti Szent Árpád-templomban személyesen pontifikálni.
De mindez keveset használ már.
Meghiúsult a syncretismus jóakaratú törekvése is, mely a sokfelé ágazó vallási nézeteket egymással összhangzásba hozni megkísérlette.
Hasztalan volt a pápai curia engedékenysége, mely a vitás kérdéséket százszámra adiaphoráknak nyilatkoztatta, olyanoknak, amiket így vagy úgy lehet hinni schismaticus szakadás nélkül.
Közbejött egy nevezetes fölfedezés.
A húsvét maga, amelyen a pápa személyesen pontifikál, a változó ünnepek közé tartozik.
A keresztyén hittudósok a hagyományban örökített holdelsötétülést vették alapul, mely csak holdtöltekor jöhet létre, s így ezt nagypéntekre téve, rendesen a tavaszelői első holdtölte utáni vasárnapot fogadták el húsvét vasárnapjának. Ezzel azt a célt is remélték elérhetni, hogy a keresztyén húsvét a zsidó paskáhval ne essék egy napra. És így az alexandrini időszámítás szerint a húsvét március 21. és april 18-a között váltakozott. Ezt a nicaeai concilium is ekként fogadta el. Dacára ez elővigyázatnak, mégis megtörtént, hogy 1903-ban april 12-én, 1923-ban april 1-én és 1927-ben april 17-én a keresztyén húsvét és a zsidó paskah egy és ugyanazon napra estek. Ez sok bosszúságot okozott.
A legutóbbi évben aztán egy hírhedett orientalista és archaeolog a sztambuli szultáni könyvtárban kutatva, fölfedezte Gamalielnek, Paulus tanítójának iratait, melyben a megváltó contemporaneusa a leghitelesebben megírja Krisztus halálának napját, világosan kitéve, hogy ez a nap VIII. Idibus Martii, tehát március 7. napja volt. Ez nagy zavart idézett elő ismét a hívők világában. Sokan azt állították, hogy március idusa Sosigenes előtt a tél közepére, tehát január 15-ére esett, éppen két hónappal korábban. Mások betű szerinti értelemben fogadták el a hagyományt, ismét mások apokrifnak nyilatkoztatták azt ki, s mármost aztán mind a katolikus, mind a protestáns, mind az egyéb variáns keresztyén hitfelekezetek egyenkint megint háromféle nézetre hasonlottak meg; aszerint, hogy az egyik január 10-én, a másik március 10-én, a harmadik a tavaszi újhold utáni vasárnapon tartá a húsvét napját. És valamennyien külön templomot építettek maguknak.
És a kétségek dolgában a protestánsoknak sem volt kedvezőbb helyzete. Náluk is megvolt a meghasonlás azon kérdés fölött, hogy vajon minden ember a mostani testében támad-e fel ítélet napján, vagy éppen csak a bibliai szent „lus” csont marad meg minden emberből, s ahhoz alkotódik hozzá az újraébredő tulajdonos? A dunántúliak papjai másként magyarázták a komjáthi kánonokat, mint a tiszántúliak; néhol lutheránusok és kálvinisták uniáltak, másutt ugyanazon evangélikus felekezet is kétfelé oszlott, mindnyájának nagy küzdelme volt a saját nazarénusaival, s együtt valamennyinek a szombatosokkal, monophysitákkal.
A zsidók is éppen ily forrongásba kerültek. A Schulchan Aruch híve nem követte az újítókat, s nála a tephillim, az imaszíj még ma is megkülönböztető jel, ő most is 248 szóból álló imádságát mondja fel, s hogy a Thorát ott énekeljék, ahol a hagyomány rendeli, hogy a nők a karzaton üljenek ezentúl is, ne a földszinten, avégett ő is külön templomot épít: ragaszkodik a Talmud szavaihoz; beszéli sok helyütt egymás közt a sajátszerű Ladinó zsargont, s szombatnapon felköti az egyik hívő házától a másikig áthúzott összekötő szabbathzsinórt, a hagyományos Airufot; s a szétszakadást éppoly kevéssé tudta náluk is megorvosolni a Beth din Haggadol, a nagy Sanhedrin, és a Keneseth Hagdoleh, a nagy Sinagoga, valamint a kormány által egybehívott kongresszusok és a bölcs országos törvények, mint ahogy hasztalan igyekezett kibékíteni a katolikusok és protestánsok vallásküzdelmeit minden oecumeni concilium, zsinat és enquête bizottmány.
A beavatkozás csak keserűbbé tette az ellenkezést.
De hát ez még mind igen szép volt: buzgalom és ellenbuzgalom; hit és ellenhit. De egyszer aztán óriásra nőtt a közös ellenség: a nemhit.
Nem schisma ez többé, mely külön hitet szakít; ez az indifferentismus, mely nem hisz; sőt még azt sem tudja, hogy nem hisz.
A Nihil világa ez.
A múlt századokban is létezett a nihilizmus fogalma, csakhogy akkor ez azon tant jelenté, melyben az ember annyira el van merülve az istenség bámulatában, hogy saját énjét „semmi”-nek tekinti. De most megfordították a tant: a modern nihilizmus szerint minden embernek csak saját „énje” az imádat tárgya, minden egyéb: isten, haza, embertárs, család, szerető: – az a semmi.
A XVIII. század végén a frígiai süveg kormánya alatt Franciaország élvezett ilyen állapotot, midőn a népakarat ünnepélyesen letette a trónról magát az Úristent, s helyébe emelé az „Észt”-t, egy szép táncosnő, Aubry kisasszony által személyesítve; hanem a nihilizmus tana nem volt a franciának való, akinek a kedélye dicsvágytól, honimádástól, lovagiasságtól, emberszeretettől van átmelegedve. Átköltözött a nihilizmus oda, ahol legjobb termőföldére talált: Oroszországba. A XIX. század társadalmi és politikai viszonyai, szövetkezve az uralkodók szerencsétlen, egymásnak ellenmondó közjogi kísérleteivel, kitörésre kényszeríték az elterjedt szövetséget. Akkor tűnt ki, hogy a társadalom minden osztálya saturálva volt már azzal. A Nihil győzött.
Itt is egy asszony alakja magasult ki az óriási népmozgalomból, név szerint Alekszandra Petrovna; közönségesen Sasza; ki azzal kezdte meg szerepét, hogy mikor a lázongó nép palotája előtt összegyűlt, s férjével, egy büszke herceggel alkudozni kezdett, ő maga kiáltá le erkélyéről: „le a bojárokkal! à bás les aristocrates!” s saját kezével nyitá fel a kaput a szuverén nép előtt, s mialatt a herceget saját palotája címerére felakasztották, Sasza asszony rövidre vágott hajjal, férfiruhába öltözve, maga fogta kezébe a fáklyát tulajdon palotáját felgyújtva vele. „Le a palotákkal!” És követték azt a többi paloták.
Most ott a Nihil uralkodik. Nem is nevezi magát Oroszországnak többé, hanem „Nihil országának”. Nem hazája többé a pánszlávizmusnak, nem fenyegeti Európát azzal, hogy „kozákká” fogja tenni: csak a „Semmi”-vé akarja tenni. Nem fenyeget hódítással, nemzeti elnyomással, csak mindannak az eltörlésével, ami úr, ami szuverén, ami hit, ami magasság.
S még mielőtt átlépne a határon, már előtte jár az árnyéka.
Nihilnek mindenütt van követője. A Nihil nagy Religio.
Csakhogy nem kell hinni, hogy a Nihilben mármost megvan az egység, az egyformaság. Nem: még a „Semmi” sem tökéletes. Még a Semminek is vannak árnyalatai, még a Semmi vallásában is van schisma.
Az abszurdumok igyekeznek egymást felülmúlni. A képtelenségek szörnyei szaporák.
A Párizsból importált zseniális, rafinált nihilizmusnak az élvezetekkel biztató, a könnyűvérrel mindent tagadó nihilizmusnak már ellentétei is akadtak a saját regiójában: a pozitív nihilizmus szektái.
„Pozitív nihilizmus!” Hisz ez paradoxon! És mégsem az.
Némely szektának még csak a nevét hallják a Kárpátokon innen, s a név jelentéséből találgatják, mi rejlik a kontradeisták, az animalisták tanaiban:
Többeknek a dogmáit már nagyjában ismerik is. A kainisták tana ez: minden, ami rossz, az a jó. A tízparancsolatban minden megfordítva értendő. Az antimoralismus a vezető.
A kathairetesek (skopcsik) tana azzal akarja a világi boldogtalanságnak végét vetni, hogy az emberiség teljes kiirtását indítványozza, s kötelességévé teszi minden férfinak, hogy ezt kezdje el önmagán, folytassa másokon. E rettenetes szekta már a cárok idejében is százezreket számlált, s a szabaddá lett fanatizmus őrjöngő hódításokat tesz e tannal, mely egyszerre embertelen és istentelen!
És a Kárpátokon innen lakó nép látja ezeket a rémeket magára szakadni: látja őket egyre nőni, a láthatárra emelkedni. Fenyegetik hitét és vagyonát; hazáját és mennyországát; családját és férfiúi értékét.
A félelem, a hitbuzgalom, a bizonytalanság érzete ekkor valamennyi felekezetet egyesít egy közös vakhitben.
Ez a chiliasmus…
A kétezredik év betelése közelg; már az utolsó század második fele foly. Az ígért második millennium itt lesz!
Az első millennium várása is felháborította a világot. S most a második jön már. És a világ odajutott, hogy az emberiség tovább fennmaradása iránt el kellett vesztenie a hitét, hacsak az ígért csoda el nem következik.
Ez az apocatastasia.
A chiliasmus: az a hit, hogy a jelen világnak, úgy ahogy áll, el kell pusztulnia, s a Messiás országának kell rá elkövetkeznie, élt már a régi zsidóknál, gyökeret vert a keresztyének között; tudós teológusok egész tudományt csináltak belőle: eschatologia cím alatt, s okadatolva kiszámították annak mikor leendő bekövetkezését. A zsidók a 7000. esztendőt a világ teremtése után, a keresztyének Krisztus urunk születése után a 100., aztán 365., aztán az 500., majd az 1000., később az 1785., s legkésőbb az 1879. évet határozva az apocatastasia napjául, mely az Antikrisztus uralmát megdönti. De hogy ekkor sem jött el, végre mindenki megnyugodott abban, hogy a kétezredik év betelése lesz az a várt korszak, amelyen túl Isten országa leszáll a földre, ez lesz a világújrateremtés szombatja. Még pedig az irvingisták szerint az ő „hét községükben” fog az megkezdődni, a mormonok szerint a Salt Lake partjain, a montanisták szerint Pepuzában, a székely szombatosok szerint a Szent-Anna tava mellett; míg a zsidók és ókatolikusok és a protestánsok közösen megegyeztek abban, hogy az Jeruzsálemben fog legelébb földre szállni, általános boldogsággal; amidőn maga az ördög is meg fog javulni, és lesz belőle confráter; amidőn a föld munka nélkül terem, az ember ingyen lakik jól; mindenki megifjul és megszépül; senki meg nem hal és nem születik többé; és különösen bor lesz elég. – Ez a népszerű felfogás. – A philosophok szellemibb térre vitték át a kérdést; de azok is komolyan beszéltek róla, s a teozófia prófétái teleszórták a világot mindenféle képtelen jóslatokkal.
És ilyen apocatastaticus nyavalyatörés rángatózásai mellett, ennyi szerteszét húzó, s mégis egy őrült közös cél felé rohanó vakhit embercsordája közepett kell a XX. század magyar államférfiainak hideg bölcsességgel és meleg hazaszeretettel tanácskozni afölött, hogyan reformálják tanintézeteiket, hogyan küzdjenek meg a tanügy terén a hagyományos nyomorúságokkal, mely a tanítót ismét a mensa ambulatoria alamizsnafalatjaira szorította, a felekezeti féltékenységgel, a grapsa vaskalapossággal, a diákos pennalismussal, a tudományok szamárhídjaival, hogyan terjesszenek felvilágosodást a nép között, hogy tartsák meg nemzetüket a hazaszeretetben, hogy vezessék az ifjú nemzedéket a magas erények, a tudományos képzettség, a józan szorgalom útján?
De úgy legyen nyugtom a földben „akkor,” mint ahogy hiszem, hogy 1953-ban sem hagytak fel ez „emberi” munkával, mely közel jár az „isteni” teremtés művéhez.
Az Isten megalkotta az embert, de az ember kiművelte az embert!… Egyszer aztán azt mondta valaki, hogy „no ha olyan nagyon várjátok az apocatastasiát, hát jöjjön el az az apocatastasia hamarább, mint vártok reá!”
Az a valaki volt egy országgyűlési képviselő; a neve Bárány Pál.
Ez az „Isten Báránya” beadott a képviselőháznak egy törvényjavaslatot, melyet a kormány bizonyosan nem adott volna be.
Azonban a képviselőknek is van joguk törvényjavaslatokat tenni le a ház asztalára.
Bárány Pál törvényjavaslatának címe ez volt:
„Az egyházi szerzetek eltörléséről Magyarországon”.
Vegyük hozzá, hogy ez időben Európa minden elűzött szerzete, barátja, apácája, jezsuitája ide, a protezsált, az európai garanciáktól védett semleges Magyarországra vonult össze, s akkor el fogjuk hinni, hogy ha e javaslatból törvény lehet, mind a két házban megszavazva, király által szentesítve, akkor bizony itt van a „hétfője” az apocatastasia nagyhetének.